Minden elpusztul, ez az igazság,
Hiába biztat, hazug az élet,
Mert napjainkat rövidre szabták
Csak hosszú vágyunk nem ismer véget.
Közeli sírunk itt van előttünk:
Mindig a jelent tapossa lábunk,
Jövőnkről álmot hiába szőttünk,
Rejtett titkába sohase látunk.
Érzékeink közt egy se oly tompa,
Miként a látás, ha messze ér is,
Övé legyen bár ezernyi pompa,
Gondolat, elme fontosabb mégis.
Ismerve gyarló emberi voltunk
Járhat-e boldog útat az elme?
Minthogy felettünk beszél a sorsunk,
Hallgat a nyelvünk béklyóba verve.
Forrás: Budapesti Szemle 1944. 267.kötet 800-805.sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése