Minden ember a halálé,
Száguldunk, mint lovasok,
S ki leggyorsabb e versenyben,
Az a leghősibb halott.
Csak azt hívja meg az Isten,
Akit méltónak talál,
Kit kiválaszt pártatlanul
Megbizottja: a halál.
Ott vagyunk a tenyerében:
Drágakövek bársonyon,
Válogat és mindig csak a
Legeslegjobb van soron.
El kell múlnunk, mint az árnyék
Elmúlik, ha nagyra nőtt,
Úgy lehullunk, mint a kopják,
Sokszor, jaj, a cél előtt.
Nem szabadul fel a lélek,
Bilincsét le nem veti,
Csak mikor a biztos romlás
A testet már meglepi.
Ó halál, te rettentő úr,
Mily könnyen bánsz el velünk!
Nincs éles kard, mely levágna,
Nincs ellened fegyverünk.
Forrás: Budapesti Szemle 1944. 267.kötet 800-805.sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése