Könyörtelen hajtja végre a zord halál ítéletét:
El kell hagynunk e világot, el a mulandóság helyét,
Mert amíg az ember benne hatalmas bírónak látszik,
A sors semmibe se veszi s mint játékszerével játszik.
Életed bánatra fordult, pedig te örömnek szántad,
Megtisztultnak, szépnek és nem prédául sors csapásának.
Ki a jövendő napokat idejük előtt kívánja,
Mintha tűzcsóvát ültetne rohanó folyó árjába.
Légy bölcsen megelégedő, ne kívánd, ami nem lehet,
Mert reményed omló parton épül sebes folyam felett,
Mert csak álom ez az élet és a halál felébredés
S az ember e kettő között olyan mint árnyéklibegés.
Akár óhajtja a lélek, vagy haraggal nem akarja,
Arra halad gyeplőszáron, merre vezeti sors karja.
Gyorsan határozzatok hát, mire a sok halogatás,
Mi egyéb ez az élet mint rövid úton gyors utazás?
Ifjúságotok lovait célra sebesen hajtsátok,
Vigyázzatok: visszakérik; nem tiétek, csupán zálog.
A reménnyel a kaján sors sokakat megcsalt, megfojtott,
Lerombolja, ha épített, visszaveszi, amit adott.
Nem kegyelmez a mohónak, ki magát elvekért öli
És olyan a természete, hogy a kegyest is gyűlöli.
(Ford.: Hajnóczy László)
Forrás: Budapesti Szemle 1944. 267.kötet 800-805.sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése