Első könyv: Andris
(1458 március 2.)
Andrisom, Andrisom, legkisebb inasom,
Meghalt Budavárban, úri palotámban
Jólélek kapusom.
Menj föl Budavárba, úri palotámba,
Légy te a kapusom.
Lakjad a földszintjét, őrizd emeletjét,
Lássad, egyre lássad úrasszonyod szemét,
S várjad, egyre várjad úrfiak jövetét.
Tizenkettő kulcsa tizenkét szobának,
Egy-egy kapujának, pincegádorának,
Kettő-kettő alsó s felső kamarának,
Féltucatból futja almáriomának,
Másik féltucatból két kicsi tornyának,
S négy vasas ládának.
Mind a harminc kulcsa budai bírónál,
Karikára fűzve, nemzetes uramnál,
Fejérvári Dénes deák várbírónál.
Özvegy Karainé, áldott asszonygazdám,
Jó voltál te mindig, jó vagy most is hozzám;
Pál urfi gazdámnak sírja idelátszik,
Lőrinc urfi gazdám Somogyban sólymászik,
László urfi gazdám jár Pádova táján,
Minek ődöngenék, gazda nélkül, árván,
Nem jó nékem itten, ugrán, őnélkülök,
Jobb, ha fölkészülök.
Andriskám, Andriskám, legkissebb inaskám,
Búcsúzz hát, búcsúzz hát az édesanyádtól!
Rakatom szekered hat köböl búzával,
Mázsa ódalassal, mázsa szalonnával,
S inged elejébe este magam varrok
Két aranyforintot.
Rakass szekeremre csak fél köböl búzát,
Félmázsa ódalast, félmázsa szalonnát,
S ingem elejébe hadd én magam varrjak
Ezüst félforintot,
De engedd meg, engedd, jólélek-nagyasszony,
Hadd vihessem vélem az én édesanyám!
Szegén beteg anyád csak koloncnak vinnéd,
Csak koloncnak vinnéd szegény édesanyád!
Nehéz az magadnak, olyan ifjudadnak,
Kislegény-nyakadnak nehéz még a kolonc!
Özvegy Karainé, áldott asszonygazdám,
Jó voltál te mindig, jó vagy most is hozzám;
De ha igaz is, mit igaz szájad mondott,
Aggasd rám, aggasd rám a nehéz koloncot,
Kis-legény-nyakamba aranykoloncomat,
Gyémántkoloncomat, szegényke anyámat.
Hogy is mondtuk, Andris? Öreg hamar feled,
Hová is tettem már azt a kis eszemet!
Tudom már, tudom már, tíz köböl a búza,
Két mázsa ódalas, két mázsa szalonna,
Nagy fekete kendő az édesanyádnak,
Viseltes rokolyám ünnepi gunyának,
Rókamál az útra, takaró éjjelre,
Két pincetok óbor télvizi hidegbe,
Inged elejébe két ezüstös pityke
S kilenc aranyforint.
2.
(1458 március 3.)
Anyám, anyám édesanyám,
Nagy a sorunk mostan, de nagy ám, de nagy ám!
Elmegyünk mi innét, Budavár ege vár,
Nem válunk el többé soha már, soha már!
Anyja keze ölbetéve,
Néz, néz messzi messziségbe,
S benn az egyszálgyertya-fénybe
Ugy csillog a szemefénye,
Mint a holdezüst.
Anyám, anyám, édesanyám,
Nagy az út Budáig, de nagy ám de nagy ám!
Mégis odaérünk, kereken, szekeren,
Hegyen át, vizen át, szigeten, ligeten!
Anyja keze ölbetéve,
Néz, néz messzi messziségbe,
S benn az egyszálgyertya-fénybe
Ugy csillog a szemefénye,
Mint a holdezüst.
Anyám, anyám, édesanyám,
Nagy az úti batyunk, de nagy ám, de nagy ám!
Szép fekete kendő, suhogó rokolya,
Uri rókamállas, puha lágy nyoszolya!
Anyja keze ölbetéve,
Néz, néz messzi messziségbe,
S benn az egyszálgyertya-fénybe
Ugy csillog a szemefénye,
Mint a holdezüst.
Andris állon cirógatja,
Kendőjébe becsavarja,
Mállasát vállára adja,
S anyja halkan, csöndesen,
Félve,engedelmesen
Megül fönn a szekeren,
A legpuhábbik helyen.
Keze ott is ölbetéve,
Néz, néz messzi messziségbe,
S künn a fölrózsálló fénybe
Oly fakó a szemefénye,
Mint a hajnal-ég ivére
Sápadt holdezüst.
3.
(1458 március 3.)
Pálosok megállottak,
Pálosok kaput nyitottak.
Cselédek vagyunk mi, nagyasszony cselédi;
Remigius pátert jöttünk szóra kérni,
Véle búcsuzóra egy-két szót beszélni.
Pálosoknál terítettek,
Két tányérral többet tettek.
Andris vagyok én csak,úrfiak inasa,
Karai nagyasszony legkissebb inasa,
Budavári kőház kulcstartó kapusa!
Pálosok mind fölállottak,
Andrissal mind kezet fogtak.
Ez meg édesanyám, szegény édesanyám;
Belső cseléd ottan, itten csak az anyám;
Én leszek cselédje most már mindezután…
Mállasát lesegítették,
Vendég-főhelyre vezették.
Köszönöm, páterek, köszönöm helyette;
Őt egy gonosz óra igen megviselte,
Ha tudná, nem ült vóna vendég-főhelyre!
Pálosok ezt mind jól tudták,
De hogy tudják, nem mutatták.
Ülve maradt, ülve, az én édesanyám!
Bocsásd meg, Jézusom, bocsásd meg, Szűzanyám,
Bocsássák meg néki édes-mindannyian!
Pálosok, keresztet vetve,
Mind imádkoztak helyette.
A nagy lóca vége üres arrafelé…
Kinek a helye az? Istenem, ha övé,
Remigius páter drága mesteremé!
Pálosok választ nem adtak,
Pálosok csak bólogattak.
Megbúsult? mondjátok! megbúsult a szegény?
- Csak napjafogyóban, de elnehezedék.
Jókor jöttél; holnap, ki tudja él-e még!
Két pálos középre vette,
S küszöbéig elvezette.
4.
(1458. március 3.)
Hallom, hallom, úton volnál magos Budavárba,
Holló-lakta várba, úrfiak jobbágya!
Én is, én is úton volnék, még magosabb várba,
Galamb-lakta várba. Úr-Fiú jobbágya.
Ne mondd hogy nem Andris fiam, bizony úton vagyok;
Kicsit pihentetek, fölkapok, indulok.
Jó hogy lovam kifojtattam s félúton maradtam,
Néked, búcsúzónak, még búcsút mondhattam.
Szerettelek, Andris fiam… Betyárkodtál te is,
De fogott a fejed, s fogott a szíved is
Vadkörtefa bús esetét immár elfeledtem,
Cserépverő parittyád is elködlött előttem,
De van egy-két tetted, amit nem feledte.
Te is úgy tégy mással: csak a jó tettét őrizd meg;
Fönn, az égi fonttal, szintúgy mérnek minket.
Gyarlók vagyunk; a botlásnak ottan súlya nincsen,
De egy szemernyi jót megmázsál az Isten!
Hallom, viszed édesanyád… aranyfont a mázsán!
De az is van tán vagy egy lat, hogy betértél hozzám.
Hagyd el, Andris, hagyd el, fiam, csak én beszélek;
Holnap már nem hallasz, holnap már csak nézlek.
Amit te most elmondanál, úgyis kitalálom,
Balga is bölccsé lesz a halálos ágyon.
Egyvalami aggaszt engem: felemás vagy, Andris;
Sem diák, sem béres, s ez az én hibám is.
Paraszt voltál s úrnak én csak félig faragtalak;
Bécsbe, Pádovába, Krakkóba szántalak,
De hát itt rekedtél, magadra hagytanak.
Ez az ami aggaszt engem: felemás vagy, Andris!
Derekad ha mozdul: paraszt mozdulatja;
Kisujjad ha mozdul: urak mozdulatja;
Csak ha szived mozdul. magad mozdulatja.
Felemás vagy, Andris, s ez az én hibám is;
Viskónak sincs kőtornáca, vertmíves eleje,
S faragottkő-háznak sincsen szalmazsúp-teteje!
Volt egy csorba homokórám, mákot szórtam bele;
Hogy napestig rázogattam: pár párjához állott,
Homok homokszemhez, mákszem meg a mákhoz.
Hova állsz te? Kihez állsz te? Ki ölel magához?
Viskó el nem vállal, munkált szegletkővel!
Kőház sem vállal el, szalmazsúp tetővel!
Ha derekad mozdul: úrféle taszít el!
Ha kisujjad mozdul: parasztkéz taszít el!
Nehéz sor ez, Andris fiam! Nem lesz megnyugvásod,
Hanemha legyűröd a felemásságod
És csak akkor mozdulsz egyet, mikor szived mozdul,
Mert az nem felemás, az magad vagy, András,
Azt megérti úrféle is, megérti paraszt is,
S jól helyezi kisujjad is, jól a derekad is.
Útrakésznek útrakésztől szóbul elég ennyi,
Lássuk a pogácsát: sül-e valamennyi?
Húzd ki csak az asztalfiát, hadd kotornék benne,
Akad tán valami, mi hasznodra lenne.
Húzd ki hát!... Nézd! harminc ívrét hollandus papiros!
Nem zöldes, hófehér; nem koszlós, iszamos!
Aki gyűri, nem becsüli; vidd csak el táblástul!
Rendtartó Ugrára, kényes Pádovába
Makulátlan levél menjen, kezedtül, Budárul.
Két nyaláb írónád, mind magam-metszette!
A te betűd hajszál, de ez a csöpp penge
- Szíjjon fend! – kimetszi tűnél hegyesebbre.
Húzd ki jobban!... alig kezdtem, már is elakadok?...
Gubacs is kéne, mi? Nesze, jó két marok!
Ne, még egy jó bokor lúdtollat is adok!
Ott a ludat pénzen adják, tán tollát sem ingyen;
Jobb, ha viszed, s nekem jól esik, ha innen.
Könyvem nincsen; amit itt látsz: nem enyém, a rendé.
S mégis van egy… ha tudod, tedd leghívebb hiveddé.
Könyv, de üres; iratossá váljék teáltalad;
Nálam a jószándék jószándéknak maradt.
Jókora és igen erős, én magam kötöttem,
Szíjjal fűztem s minden kapcsát színrézből verettem.
Kívül biz a szürke, húsz év pora ülte,
S különben is csak afféle falusi pergamen,
De bent makulátlan. Teli is az legyen!
Ugyan, ugyan, mit köszönnél? Jó, megcsókolhatod.
De most menj! Isten megáldjon, Andris! Fáradt vagyok,
Nehezűl a szemem héja, kicsínyt elszunnyadok.
5.
(1458 március 7.)
Csoronkál a patkó nyoma, csatakos az ország útja,
Alul télvíz, felül tél még, pilinkél a hó.
Lovak térdig latyaklöttyös hókásában habucskolnak,
Andris búbján két süveg van: báránybőr, meg hó.
Pilinkélő pelyhek fátyla mint a hétrét hajtott fátyol;
Hetedikbe belevész a ködbemálló sárga távol.
Ország útján, útszél fele, egyrend-sorban hét jegenye.
Andris nézi, nézdegéli a szekérbak magosából.
Ország útján, útszél fele, egyrend-sorban hét jegenye.
Az első csak egyrét fátyol, másodikon két rét.
Harmadikon három fátyol, negyediken négy rét,
Ötödiken öt rét fátyol, hatodon hat rét,
Hetediken hét rét fátyol, benyeli a sárga távol.
Pilinkélő pelyhek fátylát nézi Andris, nézdegéli,
S látja messzi, hétrét-messzi, hogy valami felszürkéllik.
Felködlik és felszürkéllik, nő, mozog, jön, közeledik.
Hét fátylából levet egyet: szálló felhő rongya;
Hét fátylából levet kettőt: ködcsomó, gomolyba;
Hét fátylából levet hármat: lebegő kisértet;
Hét fátylából levet négyet: lovon járó lélek;
Hét fátylából levet ötöt: ballókázó lovas;
Hét fátylából levet hatot: katona, sastollas;
Hetedikét is leveti: páncélos vitéz úr,
Balkezében hógalambos nagy fekete zászló.
Arrébb hékás a szekérrel, jön Hunyadi László!
Arrébb állok, nemes uram, már is, már is arrébb állok,
De az élő jó Istenre, mondd meg, hogy jöhetne erre
Hajdanvaló édes urunk, Hunyadi-tő virágszála,
Hisz lelkét a nagy Úristen már mitőlünk elkivánta!
Nem a drágább lelkét hozzuk, csak a drága testét.
Tavaly volt hogy fejét vették, tavaly is temették!
Szent Magdolna kápolnája nem volt sírja, csak egy napig;
Krisztus testének temploma ide s tova esztendeig.
Gubernátor fölásatta, vaskoporsóba rakatta,
Maga viszi nyugovóra, kőhollók lakába,
Nagy Hunyadi János mellé, Gyulafejérvárra.
Négy halált halt négy csapásra, háromszor temették,
Negyedikszer ugy temetnék, hogyha elfelednék.
Azt nem, uram, azt sohasem! – Ki vagy, fiú? – Andris volnék.
- Hát csak félre4 Aztán térdre!... és csak nézz jól a szemébe,
Nézz keményen a szemébe vitéz Szilágyi Mihálynak!
Lát a szeme, mint a sasé; hátha kiszemel prédának.
Most a hétrét fátyol mögül másik lovas is fölmerül;
Másik után negyven lovas, negyven után még egy lovas,
Csak magára, egyedül, a gyászkopjások megül.
Vasöklében csatabárdja, sisakján sasmadár szárnya,
Lova, maga, merő páncél, sarkán arasz deffentő-vas.
Holtat hoz, megbecsüli, hadi díszét viseli.
És nyomában a koporsó, gyászcsótáros tizenkét ló,
Földig hulló takaró, fekete, de csupa hó.
Andris süvegét forgatja, s gyalog készül viadalra,
Hogy lehetne sast igézni, sassal farkasszemet nézni
Egy szelídke, tágranyílt szempárral,mely ugy tekint,
Mint az égbolt kék szeme, mikor csillaggal tele.
Jön Szilágyi. Földregyúró mennykő-szeme mint a fúró,
Befuramlik a veséig, gyenge szívek közepéig.
Andris szédül, zöldül-kékül, de csak állja nagy-vitézül.
Mihály úrnak lelke örül, s roppant szemöldöke mögül
Bimbó prédán legelész, már-már mosolyogni kész,
Mikor az utána zúgó, fő-ingató, törzs-ringató
Hintó zökken… akkorát, hogy megzendül a vaskoporsó.
Andris szíve megremeg, s bár tovább is rámered,
Farkasszemet néző szeme omló könnyekkel van tele.
Gubernátor legyint egyet, harcsabajszán rándít egyet,
S eldörmögi: vajból gyúrták, ez se török elé való!
Megy. Nyomában a koporsó, gyászcsótáros tizenkét ló,
Földighulló takaró, uj leplet sző rá a hó.
Andris előtt elhalad, Andris cövek, úgy marad
És elfelejt leborulni és elfelejt térdre hullni,
Csak süvegét gyúrja-gyűri, fiú-sírást visszagyűrni,
S hogy a hintó elcsikordul, féltesttel utána fordul.
Pilinkélő pelyhek fátyla, mint a hétrét hajtott fátyol
Hetedikbe belevész a ködbemálló sárga távol.
Nézi Andris azt a fátylat, nézi ujra, nézdegéli,
S feketét lát hétrét-messzi ködök fátylába szürkéllni.
Felölti az első fátylat: gyászhintó, tizenkettővel;
Még egy fátylat ölt magára: vaskoporsó, szemfedővel;
Két fátylára harmadikat: szemfedő csak, semmi más;
Hármára a negyediket: hollóárnyék-suhanás;
Négy fátylára ötödiket: ködgomoly, guruló;
Öt fátylára hatodikat: felhőcske, széthulló.
S hogy a hetet mind felölté: semmi, semmi, semmi többé;
Keréknyom és sárbarongyolt égitakaró.
Most már szabad, sírva fakad, térdre hull, az útra borul,
S gesztenyeszín tarkójára, vállrahulló szöghajára
Lágy süveget pilinkél a márciusi hó.
6.
(1458 március 9.)
A darumadárnak
Úgy terül a Tisza
Körbekarikába
A nagy rónaságra,
Mint nagymesszi vetett,
Csikó-fogni vetett,
Ország tetejéről
Duna-fogni vetett
Fényes ezüst pányva.
Tisza pányvájának
Isten a dobója,
Minden eldobottnak
Ő az eldobója.
Kicsíny életünket
Ő tudja hogy merre,
Meddig pöndöríti!
Az elvetett pányva,
Körbekarikába,
Merre pöndörödik
Az ég tetejéről,
A földnek porából
A fekete táltost,
A halált kifogni.
Istenem, Istenem,
Hogy eldobtál engem!
Mért hogy ilyen messzi
Hajítottál engem!
Előbb árokszélre,
Aztán faluvégre,
Viskóból Ugrára,
Úri udvarházba,
Koldussorból csára,
Ugráról Budára,
Szolgasorból hajszra,
Fényes palotába.
Istenem, Istenem,
Meddig vetsz még engem,
Az én nyugtot adó,
Békével nyugtató
Koporsóm kifogni?
Tisza volnék, szólnék:
Messzi még Dunáig?
Ember vagyok, szólok:
Messzi még – odáig?
Darumadár volnék,
Talán többet tudnék,
Mert magosan szállnék,
Az egekbe látnék.
Igy semmit sem tudok,
S mind ezen búsulok.
Csütörtökön, bőjtmás
Kilencedik napján,
Az ezernégyszáz és
Ötvennyolcadikban,
Büszke Budavárban,
Úri palotában,
Írtam ezt magamnak,
Senkinek se másnak,
Hívnak pedig engem
Árva Andorásnak.
7.
(1458 március 10.)
Kisöcséim, merre van a Szent Magdolna kápolnája?
Nincs a Budán! hacsak ott nem, Szent Magdolna templomába!
Bátyámuram, merre van a Szent Magdolna kápolnája?
Túlsó végén biz a fiam, majdhogynem a belső várba!
Asszonynéném, merre van a Szent Magdolna kápolnája?
Erre eriggy, balkéz felé, kettő után szűkebb közbe;
Szent Pál ucca széles ucca, azon végig főpiacra.
Ott vigyázz, mert sok az ága! kétszerbúbos legszebb háza,
Annak sarkán Mindszent ucca; Mindszent uccán véges-végig
Könnyen elérsz, mind egyenest a városi mészárszékig;
Az a templom hátamögé. Kikerülsz az elejére,
S helyben is vagy. Ajánlj, fiam, a szentasszony kegyelmébe!
Andris ment, ment, balkézfelé, kettő után szűkebb közbe,
Szent Pál uccán, széles uccán az útvesztő főpiacra,
Megvigyázta minden ágát, kétszerbúbos legszebb házát,
Annak sarkán Mindszent uccát, s Mindszent uccán véges-végig
Könnyen elért, mind egyenest, a városi mészárszékig.
Az a templom hátamöge; kikerült az elejéig,
S belépett egy kicsi kapun szentasszony kegyelmét kérni.
Tisztelendő atyám lelkem, szépen kérem, megbocsásson:
Itten feküdt törzzsel-fővel egy éjt nagy Hunyadi László?
Ez, fiam, nem a nagytemplom, csak Szent Miklós kápolnája,
Szombat-térről a bejárás, ott találsz a kapujára.
Faragott a kapufája, tíz kőfok vezet hozzája.
Kikerült a Szombat-térre, rátalált a kapujára,
Megtapintá kapufáját, tíz kőfokát megszámlálta.
Bement, hogy az oltárt lássa, s öt oltár meredt eléje.
Eltelt jó egy kicsi idő, míg valaki odavétedt.
Nagy jó uram, ha nem sértem, az ötbül melyiket értsem
László urunk oltárának, Szent Magdolna oltárának?
Ez itt, öcsém, Szent Péteré, s miénk, bodnár-mestereké;
Emez itt Szent Fábiáné, s kötélverő-mestereké;
Szent Sebestyén oltára az, s szíjgyártóké, nyergeseké;
Szent Olvasóé meg amaz, s fegyverkovács mestereké.
A legfőbbik, ha akarod: Szent Magdolna szentasszonyé,
Ha akarod: László úré, dicső Hunyadi Lászlóé.
Lábujjhegyen odajárult, sírbolt-zá kőre bámult.
Márványkövön foltok voltak, foltok éltek, foltok folytak,
Errefolytak, arrafolytak, összefolytak, szertefolytak,
Hol vörösek, hol pirosak, mindig vérszínűek voltak.
Megsűrűdtek, szétlebegtek, megalvadtak, pára lettek
És a pára rőt ködében, mind vörösben, térdig vérben:
Gonosz király, gonoszt súgó, síró bíró, síró bakó,
S ifju ország-kapitánya, két országra fölmagasló,
Vágott fővel, törzse nélkül, csonka testtel, fője nélkül.
S hang is hallott, messzi-messzi, nagymessziről idehangzó.
Idehallott, hogy nagy útján, sáros-havas országútján
meg-megzökken, meg-megzendül egy fekete vaskoporsó.
Vagy egy órát állott ottan, sajgató bús gondolatban.
Csüngő keze végig csüngő, végig egybekulcsolatlan.
Az oltárról szemrehányón tekint rá Szent Magdolna:
Igy tartja meg, amit ígért? – Két kezét összekulcsolta,
S a jó asszonyt, ki jószívvel ide eligazította,
Szent Magdolna szentasszonynak kegyelmébe ajánlotta.
8.
(1458 március 14.)
Adassék e levél, Monostoros-Ugrán,
Biharvármegyében,
Pálosok fejének: juttassa Ugrára,
Karai Péterné Ugrai Borbála
Nagyasszony kezéhez.
Találjon levelem friss jóegészségben
Áldott asszonygazdám!
Hamaribb írás ez, hamaribb posta ez,
Te úri személyes mint ahogy elvárná,
S mint magam kívánnám!
Szekered dél óta tőlünk-hozzád rúddal,
Papok kocsisával,
Biharrá készül már meg-vissza Budárul;
Ifjú pálost viszen megbúsult helyébe,
Hajnalhasadtával.
Kinek örökébe: kétszer már megírtam;
Harmadikszor – minek?
Lőrinc urfi gazdám Somogyban tudja meg,
László urfi gazdám messzi Pádovának
Földjén sirassa meg!
Pál urfi gazdámnak harang adta hírűl
A mennyek kékjébe,
S ahogy én ismertem, ahogy ő szerette,
Lelkek országából harangszó-ösvényen
Maga ment elébe.
Siratója hozzád eljut majd Somogybul,
S eljut Pádovábul.
Budárul ne várjad… Kő ül a szivemen,
S próbáltam, de nem tud betűkké mállani,
Ne várjad Budárul…
Jöttünk napján jártam Fejérvári Dénes
Deák várbírónál,
S úri palotádnak mind a harminc kulcsa,
Karikára fűzve, immár inasodnál,
Kulcstartó Andrásnál.
Négye megforgott már zárban és lakatban;
Anyám forgatta meg!
Két napig gunnyasztott; annak elmúltával
Nem győztem cirokkal, frissvizes dézsával
Földszint meg emelet.
Azután láttuk csak, hányszínű a fényes
Márványkő a falon,
S hogy a kapu fölött, kívül is, belül is,
Karddal a szügyében ott az Unicornis,
Az egyszarvú barom.
Az a mi pitvarunk, az a szép, márványos,
Boltos kapualja.
Boltos a szobánk is, s legkedvesebb boltja
A vasrácsos ablak két szembe-ülőkés
Alacsony kőpadja.
Ottan tanakodunk, ha leszállott a nap,
Jó késő estvélig:
„Mért oly szűkös Budán a csillagos égbolt,
Míg otthon a szemünk, csillagról-csillagra
Sohse érte végit.
Sok lesz már a betű özvegyi személyed
Sokat sírt szemének,
De hát fontos nagyon, meg kell még toldanom:
Kapus-elődömnek vagyonából némely
Jók kerülközének.
Elsőben egy bicsak; nyelén réz-félholddal
Ólomkarikában,
Benne horgasgörbe, karvalyorrú penge.
Szebbet-jobbat ember, mármint férfiember,
Nem láthat álmában!
Ezt a jó termetes, jelesmívű bicskot,
- Mert meg nem állhattam, -
Fenem, fényesítem, fürkészem: acél-e,
Arra jön egy ember, szűrszabó, miféle;
S meglát az ablakban.
Meglát az ablakban, s rábök az ujjával
Karikás holdjára:
- Ez a holdas bicska enyém, senki másé,
Mert az öreg Márkó, éltében, haltára
Én reám testálta!
Százszor mondogatta, száz fül is hallotta,
Hát csak ide vele! –
Oda kellett adnom. Mit tehettem volna?
Száz tanuja volt rá: Márkó rátestálta.
(Igen kedvelhette!)
Vessünk rá keresztet, áldott asszonygazdám,
Mit tehetnénk róla!
Úri fiaidnak pedig, Isten engem,
Ilyen mesterséges, finom portékában
Öröme telt volna!
Találtunk egy kampós botot is utána,
De kár arra a szó;
Akárhány külömbet faragtam én otthon!
Kajla is, göcsös is, se som, se mogyoró,
Mondom: tűzrevaló.
De ki hitte volna, hogy az ágy végében
Még pénz is akadjon?
A nagy tollasdunyha falfeli csücsékben
Három ezüst dénár!... Szép fehér viasszal
Majd ide ragasztom.
Ide ragasztom a levelem sarkába,
Egymás tetejébe,
Rakjad félre nekik; kicsi pénz nagy útra,
Pádovába-hova!... (Pál urfi gazdámért
Futná egy misére?)
A bicsakot pedig feledd el, nagyasszony
És ne haragudj rám!
Ne haragudj soha a te budavári
Kőházad kulcstartó kisebb kapusára,
Áldott asszonygazdám!
9.
(1458 március 16.)
Doboslegény Budavárban,
Budavári palotában,
Immár Mátyás úrlakában,
Holló-ülte kapujában.
Temérdek dob a nyakában,
Nagyot vág bele.
Bakacsín a dobja bőre,
Tiszafából az ütője,
Nyögve döng a szó belőle,
Sír a kapu boltja tőle;
Kapu, dob és döngetője
Talpig fekete.
Most készülnek gyászmisére.
Jő az udvarházak népe;
Király kétszer száz legénye,
Anyja négyszer száz cselédje
És a gyalogpár elébe
Szőnyegút terűl.
Karmazsín Szent György teréig,
Szent György tértől bíbor végig
Istenanyánk küszöbéig;
Benn viola véges-végig.
Szent György tere feketéllik
Már csak egyedül.
Tenger a nép, mégse zajlik,
Sóhajtása sem sohajlik;
Majd ha nagyasszonyé hallik!
Könnycseppet sem hullat addig:
Majd ha királyszemből hullik,
S király törli szét!
Mátyás, karmazsínt tiporva,
Mintha apja kardja volna!
Hogy a feketét tapodta,
Ifju fejét lehajtotta,
S háromszor elsohajtotta
László úr nevét.
A nagyasszony úgy jő, mintha
Kard vasából gyúrták volna,
Csupa Szilágyi-vér volna,
Csupa Hunyadiné volna!
Míg a karmazsínt tiporja,
Minden lépte reng.
De mikor gyászposztót ére,
Rálépett a feketére,
Mind szivébe szállt a vére,
Szájaszéle vált fehérre,
S Szent György térnek közepére
Meg-megállva ment.
Várták: imádságszót mondjon,
Várták: átokszót sikoltson,
Várták: sírjon, térdre rogyjon,
Két országot megrikasson:
De csak állt a vas-nagyasszony,
Ajkán semmi hang.
És az el nem szállt sohajra,
Mint a kicsi Jézus hangja,
Föld ezüstje, ég aranyja,
Megcsendült az Isten Anyja
Templomának kis harangja,
A lélekharang.
Szent György térnek közepében,
Bakacsínkert gyászfüvében,
Talpig gyászban, feketében,
Ott állott meg holtfehéren,
Hol a bakó hagyta vérben
Nagyobbik fiát.
Most! most!... lélekzete-fojtva
Csügg ajkán ezrek sikojja.
Ajka nyílik, de – mosolyra.
A nagyasszony átkarolja,
S jobbról-balról megcsókolja
Kissebbik fiát.
Aztán mint a kardból gyúrtak,
Királyokká magasulnak,
S hol terítők bíborulnak,
S violán a kőre hullnak,
Egymás mellett megindulnak
Oltár elibe.
Ott kezüket összetették,
Olvasóik lepörgették,
S nem látszott hogy észrevették,
Hogy a pallost odatették,
Mellyel László fejét vették
Most esztendeje.
HARSÁNYI KÁLMÁN*
(* E nagyra tervezett mű költőjének korai halála miatt befejezetlenül maradt. Úgy látszik, a szerzetes tanárától kapott szürke könyvbe Andris Hunyadi Mátyás uralkodásának eseményeit jegyezte volna föl ballada-kör alakjában, melynek elkészült darabjai a legszebb reményekre jogosítanának. A töredék-voltában is nagybecsű műből csak ennyi készült el, amennyit itt közlünk. ) V. G.
Forrás: Budapesti Szemle 1932. 225. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése