(* A M. Tud. Akadémia 1932. jan. 25-i összes ülésén elhangzott emlékbeszéd.)
Az emlékbeszédnek nem egyszer már-már feledésbe merült érdemeket kell napvilágra bányásznia. A férfikor buzgó munkásságát, mely a névnek egykor tiszteletet szerzett, hosszú öregkor tele könnyen behavazza, elfeledteti; a név fénye nem aludt még ki egészen, de jelentése kiveszett a köztudatból s kutató feltárásra: „megújításra” szorul.
Vargha Gyula, mikor idestova három esztendeje, 1929. május 2-án meghalt, már jól betöltötte 75-ik életévét. De az ő virágkorára, melyben fényt szerzett nevének, nem kell emlékeztetni egyikünket sem. Költészete még váltig delelt abban a tiszta magasságban, melybe szemünk láttára suhant fel mintegy másfél évtizeddel ezelőtt; még biztos, tartósnak ígérkező lebegéssel szállt fenn, „álmok egét járva2, mikor váratlanul összecsuklott szárnya s megadta magát a földnek, amelyből vétetett. A tiszteletére ma egybegyűlt közönség sokszor látta megjelenni őt e helyen, melyről megilletődve kél most utána az emlékezés szava. Látta fürge léptekkel ide sietni kissé szikár, magas, alig meghajlott alakját; galambősz szakálla koszorújából az érett búza színével kipirosló arcát; látta felcsillanni fényt lövellő szemét, s figyelemmel várta, hogy csengő, tiszta hangján felröppenjen ajkáról a magyar szó méla, vagy harsogó zenéje. Lelkünkben e kép, e dallam emlékezete még el nem enyészhetett; mesterséges élesztésre nem vár: él a maga erejéből s önként sugározza ki fényét, melegét.
I.
A „hegy-völgyes Cserhát” egy kis falujában, a Pest-megyei Káván született, 1853. nov. 4-én, az akkor már több mint kétszáz éves nemességű „görzsönyi Vargha” törzsből. A család őse „végvári vitéz volt”, „török-űző bajnok”, s költőnk hálás volt az égnek, hogy oly őstől engedte származni, ki a haza szolgálatában hullatta vérét s kinek éber honszerelmét a címerébe foglalt vigyázó daru is intelmül példázza. A Veszprém-vármegyei eredetű (Felső- és Alsó-Görzsönyben birtokos) család utóbb több ágra szakadt, s mezőörsi ifjabb ágából származott költőnk atyja, János, ki 1848-ban Zsarolyáni Márton Sárát vette feleségül, egy Szatmár-vármegyei eredetű, de Pest-megyébe áttelepedett család sarját. Vargha János öröklött földjeit eladván, Káván és Bényén szerzett birtokot; 1848-ig folytatott ügyvédi gyakorlatot; egyébként a kávai kastély urainak, a Puky-családnak volt ügyvédi tanácsadója, belső embere, bizalmasa. A szabadságharcban mint nemzetőrkáplár vett részt, utóbb vármegyei bizottsági taggá s Pest-járási adószedővé választatott; 1886-ban halt meg 82 éves korában. Özvegye 13 évvel később, 86 éves korában. Mindketten Káván, a Puky-család sírkertjében vannak eltemetve. Első kisfiuk korán elhalván, két gyermeket nevelhettek fel: Idát (Straub Józsefnét) s a nála egy évvel ifjabb Gyulát.
Öreg, egyszerű ház a falu végén, a temet árka mellett, alacsony szoba, hosszú, hajlott mestergerenda, néhány cserép virág az ablakban, szép fehér fal, sikált tiszta padlat, széles, kemény körtefa-asztal, vén karszékek, kakukkos óra, a komoly csendet pajkosan gúnyoló: így emlékszik vissza szülőházára, e templomi tisztaságú otthonra, melyben soha egy léha szó el nem hangzott, tréfa is alig, hol Mikulás, karácsonyi angyal nem járt, de – ha a szűkölködés nem is – a gond gyakorta megjelent. A „békesség e szentegyházában” becsületes szegénységben, vallás, jóság és szeretet áhítatot légkörében élt a kis család. Az apa: „Jó ember vala, oly csupa szív, mint János apostol. Boldog is, a szeretet visszasugározza rá”. Fiát maga tanította, egészen a gimnáziumi II. osztály bevégzéséig. Verselgetett is; esténként felolvasott családjának „régidőkről csodás könyvet”: történetet. Jósika regényét (A csehek Magyarországában); felesége addig az orsót pörgette, majd pedig, szalagos gitárját levéve a szegről, dalt énekelt Kisfaludy Sándor Csobáncából: „Teli, hallom, vitézekkel, Immár Mátyás udvara.” Olykor „régi nemes törzsből”, a Puky-családból, tisztes vendégeket látott szerény asztalánál s ilyenkor – az abszolutizmus korában vagyunk – a gyermeknek alkalma nyílt a magyar bánat és dac fel-feltörő hangjait is lelkébe vésni. Hű anyai szem mosolygott reá; féltő szeretet, gyöngédség irányította lelki fejlődését s kért és remélt az Istentől fényes jövendőt számára.
A kis fiú: „félén, magános, sápadt gyermek”, korán komolyodott:
Öreg szülék mellett nőttem, növekedtem,
Köztük kora-értté, öregessé lettem;
Örömre nehézkes, bánatra fogékony;
Komoly volt, ha volt is, gyermeki játékom.
- írja egyikében azon szép visszaemlékezéseinek, melyekből e rajz vonásait szedegetem. Hamar rákapott a könyvre, s amit olvasott, azt aratáskor, csépléskor az árnyéban hűsölőknek szívesen elbeszélte De még jobban esett hallgatnia „mesemondó ajkról tündéri mesét”. A falu népe is szerette: sohse látott mást, csak nyájas szemeket; viszont ahol járt, úton, mezőn süvegelt aga is „váltig, becsülettudón”.
A kertben állt, virágok között, zöld folyókával felfuttatva, a méhes; tavasszal – mint afféle kis méhe-pásztor – ott leste a rajzást; nyáron az volt könyvesháza, ott olvasgatott, ábrándozott.
Legmélyebb élményekkel a természet bűvölte, ajándékozta meg. A házeresz jégcsapjairól gyöngyözve lepergő olvadás, lenn a buborékok a freccsenő cseppek nyomán; a tavaszi tócsák, melyeken futó, recés hálót rezegtet a játszi, kósza szellő; a zöld mohbársony királyi szőnyege a vén tetőkön; az istálló déli falán rajzó piros bogárkák – „Isten tehénkéi”; a tyúkok dús tollán a déli nap tüzében égő arany-zománc; a lepkék, a szitakötők; a kristálytiszta légtől oly csodásan elmélyített kék ég; a okra reggel még harmatos búzakalász; a lángoló piros pipacsok, a nyíló mákföldek; az érett szőlő rubin- meg aranytüze, amint áttör a héj üde hamván; a hamvas gerezdek, mikor rózsás ujjak hószín fonálra kötözik; csermely csevegése, szellő suhanása, a pacsirtaszó, a nyáj kolompja; a langy légben illatot ontó ákácvirág, a friss széna szaga, gyűjtéskor, kint a zsigri réten s mindaz, ami szín, fény, illat és hang, mindaz, ami által a természet titkos élete közli magát az emberi lélekkel: gyönyör, boldogság volt neki.
A „vadvirággal ékes” Cserhát egy életre szóló, mély, dús és lírai teltségű érzéklettel halmozta el, s mikor tizenkét éves korában először kellett kiszakadnia szülőotthonából, lelkében már ott szendergett mind az a gyönyörű költészet, melyet annyi magyar gyermek szeme, füle felivott már öntudatlan élvezettel, melyet azonban az ő öregkori lantja lett hivatva egész pompájában majdan kizengeni:
Nem suttogtak regét felettem
Nagy déli pálmák…
A mandulavirágból szőtte lelkem
Legelső álmát.
*
Tanulmányait 1865 őszétől (a III. osztálytól) fogva a pesti ref. gimnáziumban folytatta. Tanárai voltak: Thaly Kálmán, Baráth Ferenc, Dömötör János. Legjobban ez utóbbihoz vonzódott. Az intézeti önképzőkör munkásságában tevékenyen részt vett, VIII. osztályos korában ő lett annak ifjúsági elnöke, Dömötör János tanár-elnöksége alatt.
Az 1870/71-i tanév végén letette az érettségi vizsgát s aztán joghallgatónak iratkozott be a pesti egyetemen. Már mint elsőéves joghallgató belépett egyúttal, 1872 tavaszán a Statisztikai Hivatal szolgálatában, hogy – mint Barsi Józsefről szóló emlékbeszédében mondja – „a szerény apai háztól nem a legbővebben telő segítséget egy kis mellékkeresettel pótolja”. Ezzel hát még tanuló- és kezdő-költő korában megindult hosszú hivatali pályája, melynek, költészetével kapcsolatban oly nagy és végzetes jelentősége lett. Önkéntesi évét 1875/76-ban szolgálta ki. A jog- és államtudományi doktorátust 1877-ben szerezte meg. A következő évben mint tartalékos hadnagy részt vett Bosznia megszállásában. 1882. jan. 16-án nőül vette Szász Pólát, a későbbi ref. püspöknek, ekkor Trefort mellett miniszteri tanácsosnak, Károlynak leányát, kivel három évvel előbb ismerkedett meg. Ezzel lezárult az a közel két évtizednyi időszakasz, mely először szakította el a szülői háztól, s mely tanulóéveit, pályakezdését, ifjúkorát s költői fejlődése első ízületét ölelte magában. Ekkor már elmúlt 29 éves.
Verselni korán kezdett. Első kísérleteit atyjának mutatta meg, ki azokkal bizonyára meg volt elégedve, mert szép, gondos írással füzetekbe másolta a javát. A család máig kegyelettel őrzi e füzeteket; a legrégibb a tíz éves költő verseivel kezdődik! 16 éves korában már írt oly meglepő érettségre valló verset, melyet föl mert venni Költeményei 1915-i gyűjteményébe. Már 1871-ben megjelent két költeménye (Székely Mózes; Puszta ház) Kiss József Képes Világában; 1875-től fogva Gyulai Pál Budapesti Szemléjének lett szívesen látott dalnoka, 1881-ben pedig kiadta Dalok címen, első gyűjteményét. 1883-ban tagjává választotta meg a Kisfaludy-Társaság.
Családi fészke egyre népesedett; „a bibliai olajvessző módjára sarjadtak, nőttek oldala mellett a vidám csemeték, kikkel a Gondviselés kegyelme megáldotta”: Ilona, Zoltán, Erzsébet, Tamás és Gyula: 1895-re teljes lett a számuk s megadta Isten a szülőknek, hogy valamennyit felnevelhették.
Nemcsak az apa, a gyermekben annyira gyönyörködni tudó költő is gazdagodott lírai kincsekkel általuk, s mintha e naiv kis arcok és lelkek a természet üde benyomásaiért, a kávai virágokért és napsütésért is kárpótolták volna:
Mint fény fia, szőke hajával
Szép kis fiam áll vidora,
S míg rásüt a nap sugarával,
Haja minden szála arany.
„Ez a boldog kis kör” volt az ő „erős vára”, hová az élet küzdelme, harca nem hatolt be, s hol elméje feledhette napi vívódását, kétségét, honfi-aggodalmait s érezhette „a lét tiszta, szent nyugalmát”.
*
Az Orsz. m. kir. Statisztikai Hivatal kötelékében, hol, mint láttuk, már kezdő jogász korában munkába állt, egészen 1914-ig megmaradt. Keleti Károly, a hivatal első igazgatója 1892-benmeghalván, az addigi aligazgató, Jekelfalusy József került helyére, Vargha Gyula pedig miniszteri tanácsosi ranggal ez utóbbiéra; majd Jekelfalusy halála után, 1901-ben ő neveztetett ki a Hivatal igazgatójává.
Ha nem a hivatás vezette is e munkakörbe, a „kötelesség ösztönző szavát hallotta csengeni lelkében”, s az a tudat élesztette munkaerejét, hogy nemzeti érdekű feladatot teljesíti, hogy fontos őrhelyen áll, honnan a magyarság fejlődésének alakulását közvetlenül vizsgálhatja, ellenőrizheti, s jelt adhat, ha kell, veszedelmeiről. „Címere zöld halmán őrt áll a daru”, írta ősapjáról, s úgy tetszik, a késő unoka e hosszú, terhes szolgálattal váltotta igazán magáévá családi címerét. Mint költő, utóbb nem egyszer érezte „elpazarlott s visszavonhatatlanul a semmiségbe tűnt meddő napoknak” itt töltött idejét. De mint hazafi megnyugodott a jól végzett munka tudatában. „Egy célom volt (mondja később itteni szolgálatára visszatekintve): hazámnak szolgálni; egy eszmény élt lelkemben: nemzetem nagysága. Erről álmodoztam, ezért küzdöttem a magam szák körében.”
Ugyanezt a célt szolgálta szaktudományi munkásságával is, mely önként nőtt ki hivatalos foglalkozásából, s mely magában véve is elegendő volna arra, hogy az itt szóban forgó éveket meddőknek senki se mondhassa. 1892-től fogva, mikor u. i. II. osztályunkba „mint statisztikus” levelező taggá választatott, tudományos pályája jelentékeny részben Akadémiánk életével szövődött össze. A magyar hitelügy és hitelintézeteink története c. nagy munkája (1896) a Marczibányi mellékjutalmat nyerte el; több, a népszámlálási eredményeket feldolgozó tanulmányát felolvasó asztalunknál mutatta be, a II. osztály bírálóbizottságaiban sűrűn (1902-től 1921-ig csaknem minden évben) szerepelt s elhunyt szaktársai legtöbbjéről ő mondott emlékbeszédet.
Tanulmányaiban, amennyire csak engedte anyaguk, stílusra, formára nagy gondot fordított, úgyhogy legnagyobb részük nekünk, laikusoknak is hozzáférhető olvasmány. Hasonló erényeket kívánt volna meg bírálataiban a pályaművektől is; megrótta nyelvi gyarlóságaikat (magyar olvasóknak szánt műben Wien, Bécs helyett; Németország behozatala, ahelyett hogy bevitele stb.). Amiért – úgymond – a nyugati nyelvek nem ismernek valamely árnyalati különbséget, „nem szükséges a mi nyelvünk gazdagságát megcsonkítani”; az Akadémia hagyományai és megkövetelik, hogy „nyelvünk tisztasága felett a tudományos irodalomban is őrködjünk”. Említett történeti műve ritka világossággal rajzolja meg Széchenyi előtti közgazdasági állapotainkat; bizonyos még ma is közkeletű felfogással szemben történeti tiszta látását jellemzi a török világról vallott felfogása: „a török hódításhoz fogható szerencsétlenség alig ért valaha nemzetet”; épp ezért tudja méltányosabban megítélni a XVIII. század fejlődéstörténeti jelentőségét is, melyet nem annyira a „nemzeti hanyatlás”, mint inkább a „nemzeti erőgyűjtés korának” tart, mely lerakta gazdasági fejlődésünk alapjait s előkészítette a modern Magyarország kialakulását.
De hadd foglaljam össze említett értekezéseinek főbb megállapításait; fontosak azok elsősorban a költő jobb megértéséhez.
Központi kérdésük: haladunk-e a nemzeti egység megszilárdulása felé? Örömmel látja, hogy a magyarság fejlődése az utóbbi félszázadban (1850-1900) nemcsak állandó, hanem erősbödő progressziót tüntet fel, s régi óhajtásunk betelt, amennyiben a lakosságban a magyar anyanyelvűek száma immár többségre 851,4 %) emelkedett. A nemzeti egység munkáját nagy mértékben megkönnyíti az a tény, hogy a másajkúakkal nemcsak a közös történeti múlt köti össze a magyarságot, hanem immár valóságos vérközösség is, hiszen a magyar faj mai állapotában már korántsem az ősi, hanem különféle népfajok vegyüléke. A városokban különösen hatalmas emelkedést mutat a magyarság arányszáma. S ezt nem erőszak idézte elő, nem a régebben túlnyomólag németajkú polgárság megmagyarosítása, hanem magyarajkú vidékieknek betódulása a városokba; így Budapestet a dunántúli s Duna-Tisza-közi magyarság népfölöslege duzzasztotta fel.
De e nagyjában biztatónak ígérkező képen mennyi a sötét pont! A születési arány hanyatlik, a kivándorlás terjed. Az értelmiségben tetemesen megnövekedett a másajkúak, főképp az oláhok száma, nemcsak abszolute, hanem az idegenajkú lakosság számához viszonyítva is. A középiskolákban hanyatlani kezd a magyar-, s megdöbbentő szaporulattal növekedni az idegenajkúak száma. Különösen sajnálatos, hogy a magyar ifjúság annyira idegenkedik a papi pályától, s átengedi a tért más, főképp szláv-ajkúaknak. Nemcsak idegenajkú, hanem idegen érzületű értelmiség van képződőben, magyarságtól, magyar állameszmétől eltávolodó, szakításra készülődő. A városok nyelvi átalakulásával szemben: az anyaország népességének jó 40 %-a nem beszéli az állam nyelvét, az idegen ajkúak több mint 83 %-a nem beszél magyarul, leglassúbb a magyar nyelv terjeszkedése az oláhságban, a görögkeleti hittani intézetekben egyetlen hallgató sincs, ki magyarnak vallaná magát. A vérközösség által nyújtott előnyök sokszor éppen nem a magyarnak kedveznek: az túlságosan simulékony faj, könnyen megtanulja s átveszi az együttélők nyelvét.
A népesség áramlási iránya – általában hegyvidékről a síkságra, északról délre – nem volna kedvezőtlen. De a székelység Románia felé vándorol ki; ha ahelyett Erdély belseje felé áramlanék, megváltozhatna a Királyhágón túli részek nemzetiségi képe. Nagy mértéket ölt a galíciai bevándorlás, gátolva a már régebben honos zsidóság teljes beolvadását társadalmunkba és nemzetünkbe.
Az értelmiségi keresetűek túlprodukcója egészségtelen tünet. A jogi pálya még ma is a legkeresettebb: közép- s nagybirtokosaink túlnyomó része nem gazdasági főiskolát végez, inkább a jogi képesítés megszerzésével fejezi be tanulmányait, nem érezve át eléggé, hogy a mezőgazdaság sikeres folytatása külön szakképzettséget kíván. Birtokviszonyainkat a végletek túlzása jellemzi. túlteng a törpe- és a nagygazdaság, viszont csekély a középgazdaságok száma s a területben való részesülése; pedig a múltban a középbirokos nemesség volt a nemzeti érdekek legfőbb támasza és hordozója.
Népességünk szaporodása nemsokára eléri a határt, mely kizárólagos mezőgazdasági jelleg mellett elérhető s ezentúl már csak mérsékelt növekedésre számíthatunk. A par excellence mezőgazdasági megyékben (Békés, Csongrád, Csanád) a szaporodás csökkenése (nagyrészt elköltözés, kivándorlás folytán!) máris komoly mementó. A vidék népfölöslege a városokba tódul, de azok ipar hiányában nem tudják őket munkával ellátni. Csak anyagi haladás, gazdasági újjászületés biztosíthatná egészséges továbbfejlődésünket. A bajok leginkább Dunántúl, a magyarság erejének egyik fő helyén s a nagy Alföldön, a magyarság olvasztókohójában mutatkoznak. Az iparfejlesztésen kívül égető szükség van egy nagy nemzeti birtokpolitika segítségére.
A hosszú béke áldása mellett a nemzeteket sokszor ernyesztő álmosság fogja el: „a valódi nemzeti célok elhomályosodnak s káprázatok ejtik hatalmukba a lelkeket” – írja egyik legösszefoglalóbb látkörű tanulmánya végén 1902-ben. „A figyelő látja, hogy mint valami lázálom borzongása, bizonyos izgatottság fut át a magyar társadalom. A kedélyek nyugtalanul háborognak, de nem tudják miért. A vallásosság ébred…, de vele ébred a felekezeti türelmetlenség is… Érezzük, hogy az erők összetétele ad hatalmat; a rokonérdekek kezdenek is csoportosulni, de ellenséget látunk a más érdekek képviselőiben egymást rontjuk, ahelyett, hogy saját hibáinkat irtogatni, egymást pedig támogatni igyekeznénk.” „Nehéz időket élünk, s hogy nemzetünk diadalmasan kiálljon minden megpróbáltatást, egész erkölcsi erejére van szükség. Ha önmagunkban megoszlunk, ha felekezeti és társadalmi ellentétek ellenséges táborokba állítják a haza fiait, sorsunk meg van pecsételve s csak idő kérdése, hogy mikor törültetünk ki a nemzetek sorából.”
Íme, itt az alapja, tudományosan megvetett alapja hazafias költészete sötétlátásának, baljóslatainak!
Akadémiánk méltányolta tudós érdemeit (1907-ben rendes taggá választotta meg), de azért… a költőt sem nyomta el benne ,sőt a Kisfaludy-Társaság mellett egyike volt ama jótékony ösztönzőknek, melyek őt költeményeivel a nyilvánosság elé kényszerítették: közülésein, ünnepi ülésein sokszor felléptette, koronázási ódáját (1892-ben) 100 arany pályadíjjal jutalmazta, költeményeinek két vaskos kötetét (Ködben, 1922; Hamvadó tüzek, 1927) kiadta, követve ezzel a Kisfaludy-Társaság példáját, mely versei első, nagy feltűnést keltett gyűjteményét tette közzé (Vargha Gyula költeményei címen) 1915-ben. Akadémiánk végül, miután jó 30 esztendeig II. osztályában tartotta fogva, 1923-ban tiszteleti taggá választotta meg, egyhangúlag, az I., a „nyelv- és széptudományi osztályba”. „Midőn a tisztelt osztály engemet kebelébe fogadott – szólt székfoglalójában -, hanyatló éltem késő alkonyán végre ott találom magamat, hová tulajdonképpeni hivatásom utalt”. 1924-ben „egész költészete méltánylásaképpen” ő kapta meg a nagyjutalmat, s végül 1928.május 18-án az összes Akadémia bizalma őt ültette a másodelnöki székbe. Ekkor már, 1923 óta (miután tíz éven át másod-, húsz éven át főtitkára volt), másodelnöke a Kisfaludy-Társaságnak is, s ott és emitt immár egyaránt a költőt látták benne.
Csak egy pár szót még életkörülményei további alakulásáról, hogy aztán mi is a költő felé fordíthassuk kizárólagos figyelmünket.
1914-ben vált meg a Statisztikai hivataltól, hogy három éven át a Tisza-kormányban, mint a kereskedelmi minisztérium politikai államtitkára teljesítsen e nehéz években felelősségteljes szolgálatot. Ha eddig a jóslatok úrhelyén állott, most már a véres valóság beavatottjai közé került s kilátóhelyről szemlélhette, kétség s remény közt hányódva nemzete gigászi küzdelmét, jól látva a háttérben lappangó veszedelmeket is. A Tisza-kormány visszalépésével 1917-ben nyugalomba vonult, s innen fogva már többször kilátogathatott az ő kedves pusztalöbi birtokára, melyet még 1897 tavaszán szerzett meg, az előző évben eladott kávai birtok pótlásául. 1919 tavaszán véglegesen odaköltözött ki.
Ismét a természet ölén élhetett hát, s folyvást az otthon és a felszabadult ihletek melegében:
Az év megy és jön,
Most végre későn,
Elérte vágyam, amért epedt;
A puszta csendje
Susog fülembe
Szomorú, bágyadt, halk énekét.
Mi boldog tudott volna lenni, ha nem éppen akkorára telik be baljóslatai nagyja; mily vidám áldott öregkor jutott volna osztályrészéül gyermekek s unokák immár huszonötöt kitevő egész kis seregében, ha nem éppen vélt szabadulása küszöbén szakad rá nemzete végzete:
Szabadulás helyett rámszakad a romlás,
S nyögök halófélbe’,
Mint az, akit élve,
Agyagásás közben eltemet az omlás.
Míg az ég derültnek látszott, ő nem tudott együtt örvendezni a fényben fürdőkkel; mire legmagasabb becsvágya betelt, mire „meddőnek” érzett férfikora mulasztásait bőven kipótolva, költészete tetőpontra ért, beborult felette az égbolt s közelgett már az alkony:
A nap hanyatlik.
Óh, vár-e addig,
Míg elzengem késő dalom?
Várt még egy darabig; s
Az a csüggedt, szomorú szellem
Alkotni erős vala sírig;
Őszi virágainál szebben
A tavasz rózsája se nyílik.
II.
Nemcsak ösztön s veleszületett tehetség, hanem családi példa és hagyomány is vezette a költészet és irodalom felé. Atyja kísérleteit már említettem. Anyai ágon közeli atyafiság fűzte a nála húsz évvel idősebb Márton Ferenchez, kit Abonyi Lajos írói néven mint jeles népies elbeszélőt, A betyár kendője c. népszínmű szerzőjét s a magyar dal és zene nagy kedvelőjét ismerünk, s kiről Vargha Gyula később (a Kisfaludy-Társaságban, 1899-ben) egyik legszebb emlékbeszédét tartotta. Édesanyja családjából távolabbi múltból intett feléje még Márton István pápai tudós tanárnak, a Kantiánus bölcselőnek, valamint a nagyérdemű szótáríró Márton Józsefnek, a bécsi egyetemen s a magyar testőrségnél a magyar nyelv és irodalom egykori tanárának buzdító példája. Mikor megnősült, nemcsak irodalmilag művelt hitvestársat nyert oldala mellé, ki utóbb a vallásos irodalomnak buzgó s költői lelkületű művelőjeként tette nevét ismeretessé, hanem apósa, Szász Károly révén, ki maga is kimutatható hatással volt költői fejlődésére, klasszikus irodalmunk vezérkarához is közeli kapcsolatot, mi felemelő s egyszersmind fegyelmező erővel hatott vissza mind világnézete, mind költői ízlése megszilárdulására. Gyermekei fölserdülésével e valóságos családi irodalmi kör egyre gyarapodott: nemcsak két idősebb fia, hanem leányai is részt kértek, ki a vallásos, ki a tudományos irodalom műveléséből, édesatyjuknak pedig csaknem valamennyi versét könyv nélkül tudták, szép csendben számon tartva azokat az utolsó darabig. E családban vallásos érzés, irodalmi kegyelet és a költészet kultusza mintegy elválaszthatatlan volt az otthon légkörétől s a költőnek is itt élt leghívebb, soha nem hiányzó, bírálni is tudó közönsége.
Neki is, mint minden igazi költőnek, szinte létfeltétele volt, hogy legyen, aki meghallgassa, legyen közönsége. Hozzátartozik ez a költészet egészségtanához. Visszhang nélkül, mely becsvágyát szentesítné s tovább sugalmazná, csalódottnak érzi magát a kiöltő s meddő erőfeszítésnek legszebb gerjedezéseit. Az ihlet a maga kész alkotásában a beteltség, a kielégítettség elégtételét is óhajtja élvezni, s csak a költeménynek élőszóban való kizengetésével válik teljessé, kivált ha a költemény eleve oly mélyen zenei fogantatású, mint az övéi az első perctő fogva. Öreg korából sokunk előtt ismeretes, hogy családi közönsége körét mintegy bizalommal kiterjesztve, szerette új verseit felolvasni barátai, tisztelői előtt, kikről feltehette, hogy szeretik őt és a költészetet. Az említett okokon kívül része lehetett abban annak az „örök kétely2-nek is,mely oly bénítólag tudott hatni reá s melynek mintegy ellenszerét kereste, remélte versei hatásának kipróbálásával. Ha akadémiai, Kisfaludy-társasági ülés után együtt távoztunk (az alkony akkorára rendszerint leszállt), a Lánchídra érve, ég és víz csillagai között már kigyúltak az ő fényei is, s egyebek közt – jól emlékszem reá – ott hallottam tőle először Szent Margit galambjai című remekét.
Tudnunk kell ezeket, hogy egész súlyában felfoghassuk azt a végzetes visszahatást, melyet költői pályájának különös alakulása gyakorolt kedélyére, költészetére egyaránt. A költői közlékenység e buzgó ösztöne, a lírai hatás ez élénk becsvágya ugyanis, melyet tehetsége indokolt, családi körülményei s kapcsolatai jóltevőleg élesztettek, mintegy három évtizeden keresztül, az élet nyarán, az egész férfikoron át, sínylésre-sorvadásra volt kárhoztatva. A Dalok megjelenésétől, 1881-től 1906-7-ig számíthatni e szűk esztendők sorát. Azt megelőzőleg dalok sereglése, egy dúsan zsendülő tavasz, azt követőleg egy páratlan gazdagságú gyümölcsös ősz; közbül – amazokhoz viszonyítva – valóságos aszály. Nyomtatásban megismerhető verseinek összes száma 900 körül jár. Nos, ebből a roppant mennyiségből csak 50-60 esik a megjelölt középső időre! A fordulat, mint mondtam, 1906/7 körül mutatkozik, de teljes kivirágzásának időpontja a világháború első évével, 1914-gyel esik össze.
S a magyarázat?
Életkörülményei azt csak részben adhatják meg. Annyi megállapítható, hogy hivatali pályája különösen az itt szóba jöhető időszakban volt reá nézve legterhesebb; az 1890-es években mint aligazgató, saját feladatán kívül többnyire másokénak a terhét is vonszolta, személyi kedvetlenségek is nyomasztották; viszont mikor 1901-ben igazgatója lett a Statisztikai Hivatalnak, a felelősség egész súlya az ú vállára szakadt s időbe telt, míg megfelelő elrendezkedéssel lélegzetvételhez jutott. Innen fogva aztán körülbelül 1906/7 óta szabadabb lélekkel élhetett költészetének. Államtitkársága pedig, melynek elvállalására nagyon nehezen szánta rá magát 1914 tavaszán (tehát még a háború előtt), bár szintén nagy elfoglaltságot jelentett számára, oly intézkedési és cselekvő szabadságot biztosított neki, melyben fölemelő érzéssel szolgálhatta a maga eszményeit. Épp erre az időre (1914-17) esik költői virágzása első nagy szakasza.
Mindez megmagyaráz valamit. Költői jellemének megismerése talán többet is megértet.
*
Költői jelleme alapvonásait keresve meglep ifjúkori költeményeinek az öregkoriakkal való erős rokonsága. Vonzalmuk, tárgyaik, zeneiségük csaknem a kész költőével azonosak. Még az öregkori lemondó, vagy mélán árnyaló hangszín előlege sem hiányzik belőlük. Kedélye borongásra, mélázásra hajlik; úgy érzi, szíve nem örömre, csak fájdalomra való; a sejtelmeket, az éjt, az álmodást szereti; gyöngének kishitűnek vallja magát; nem tud bízni; a boldogságot már kezdetén elmúltnak látja, befejezettnek a pályát, kárba
veszettnek az ifjú éveket; vonzza az ősz, a csendes elmúlás varázsa; titkos vágy csalogatja „halni a hulló virággal”.
Reminiscentiákra, hatásokra könnyű volna rámutatnunk ama szerelmi dalokban, melyek két rendbeli csalódás s egy boldog szerelem ciklusain áthaladva, túlnyomó részét teszik ifjúkori költészetének. De ezt a passzív, balsejtelmes, aggályos kedélyt, e lírai pesszimizmusra való hajlamot nem vehette sem költő-elődöktől, sem az Európa-szerte akkoriban divatra kapó Schopenhauertől: az neki – öregedő szülők gyermekének – veleszületett sajátja, költői végzete.
A hazafias eszmekört érintő, mindössze két verse (Rossz álom, Kishitűek) már „enyésztő népet”, „pusztuló hazát és fajt” emleget, százados bűnökért várható bűnhődést s már reménytelen, csupán kötelességből való küzdést a hazáért.
Ugyane passzív, halálsejtelmes líraiság tövéről sarjad ekkori költészetének az a termése, melynek ihletői a gyermekkori benyomások, szín- és hangélmények. Engedi hatni magára a természeti élet benyomásait, beolvasztja líraiságába a kedélyével rokon sötét hangulatúakat, viszont a megváltatás, a levertségéből kiragadtatás gyönyörével élvezi az ellenkezőket: élet és természet cselekvő, eleven, szívet-lelket felüdítő behatásait. Bent a lélekben az enyészet, elmúlás emberi bús gondolata; kint a természet gazdag, örök, sugárzó élete; s a kettő közt a látás, hallás páratlan isteni adománya, mely nem engedi vigasztalan éjszakába elveszni a lelket: ez Vargha Gyula ún. természetérzésének, valójában költői impresszionizmusának már ily korán felismerhető s végig azonos létrendszere.
Kizárólag természeti benyomásokon alapuló költeménye még ritka, de már kiforrott műveire emlékeztet a Tavaszi kép, s szimbólumba készül átringatózni az Álomországban. Csendéletei eleven, olykor egyéni életet, sőt jellemkomikumot fedeznek fel a majorság életében, s a humor érdeklődésével mosolyogják körül az alsóbbrendű élettípusokat. Már ekkor kész mestere a pusztulás humorának-fájdalmának egyaránt (Puszta ház; A lebontott kastély). Mindezek nagy része, s a szüleiről szóló egy-két vers, már az őt annyira jellemző emlékező líraiság szülöttei: gyermekélményekből kivirult költészet.
Még meglepőbb, e korai években, verselése feddhetetlensége, formafegyelme és változatossága. Mintha minden megszólamlásához új dallam ihletét keresné. Mintha a formák zenéje volna az az eszményi, belső érzéklet, mely a külvilág benyomásaival társulva, legfőbb ingere költészetének. E zenei hajlam az ő legösztönszerűbb s mégis leglégiesebb sajátja. Jellemző a dallam e szinte hallucinatív bűverejére egy öregkori versének ez a vallomása: „Szívem ha néha megtelik, Egyetlen dalt dalolva folyvást, El tudnék sírni reggelig.” Tiszteleti tagsági székfoglalója (1925) mutatja, hogy ebbeli eredetiségét teljes öntudattal számon is tartotta:
„Tárgyamat – úgymond -, legyen az érzés, gondolat, történet vagy mesemotívum, sohasem kényszerítem előre megállapított versformába. Míg fülemben meg nem csendül a költemény saját hangja, ritmusa, mondhatnám muzsikája, egy sort sem tudok írni belőle; de ha megcsendül, sokszor szinte magától ömlik a vers. A külső és belső, a test és lélek ily módon szervesen összeforrva egyszerre születik, a versformák nagy változatossága pedig jóformán külön egyéni életet ád minden egyes költeménynek.”
Aranynak is ismerjük – Szemere Pálhoz intézett leveléből – hasonló vallomását. S bizonyos is, hogy Arany formaművészete nagy hatással volt az övére. Zeneisége azonban, mely főképp a hangzat, a zengés minőségében érvényesül,még rokonabb a Vörösmartyéval s e részben Vörösmarty óta nincsen is hozzá fogható. S ez a rokonság, ez a zeneiség szintén jelt ad magáról már első verseiben (Tünde képek), folyvást, örökké, minden versalakban, idegenben, magyarban egyaránt. Maga nagy tisztelője volt Vörösmarty költészetének s mint centenáriumi szép tanulmányából látni, kiváló értelmezője is. Nyelve legfőbb jellemvonását zeneiségében látta s e zenei nyelvre vonatkozik következő megjegyzése: „A nyelv a költészetben nem külső ruhája a gondolatnak, több annál, a szépség istenasszonyának teste az,mely csupa eszme, csupa bűbáj, csupa harmónia.” A nyelvet azonban ily eszményi költőiséggel csak az kezelheti, ki teljes birtokában van. S ő Arany utáni költészetünkben a magyarul legtökéletesebben tudók egyike volt.
Ismeretes, hogy kedvenc ritmusfaja valamely szabad lebegésű időmérték, melyben mintha jámbus és anapaestus idegen lejtése a magyar zene és gyermekversikék úgynevezett „lengedező” képleteibe folyna át észrevétlenül. Nos, ez a mesteri átjátszás már ifjúkori jámbusaiban megindul, amint az a Vége van c. dalon jól megfigyelhető.
E tündéries zenei folyást (a vers legéteribb elemét) a lehető legszabatosabb rímekkel (a vers legkülsőbb elemével) köti meg, zárja korlátok közé. A rímelésben kezdettől fogva elsőrangú mester, szigorúan tökéletes és nagyleleményű. E részben sokat is mer kockáztatni. Viszont a rím játékos elhelyezésével az éneklős gyermekversikék naiv dallamosságát tudja mesteribbül érvényre juttatni:
Óh be kedves téli kép!
Szállongnak a hópihék,
Utca, tér, házfedél
Mind fehér, itt a tél.
Költői jellemének ez állandó azonossága tette lehetővé gyermek- és ifjúkori ihleteinek úgyszólván konzerválását az öregkorig; ifjúkori töredékeknek befejezését 30-40 évvel utóbb, a forradás, a felemásság áruló nyomai nélkül. Magát is meglepte versei rendezésekor (1914-ben) a régi és új részeknek nyelv és verselés, szín és hang tekintetében zavartalan egyöntetűsége.
Látnivaló: e költői jellem sokkal passzívabb, semhogy önerejéből alkotásra ihlesse magát. Az a cselekvő spontaneitás, mely Petőfit jellemzi, neki nem sajátja. Vagy jelentékenyebb izgalmakra, vagy élénk benyomásokra van szüksége, hogy megszólaljon. Ifjúkori egyik ihletője, az ábrándos szerelem érzése, célhoz érve kibuzogta magát s átengedte a tért ikertestvérének, a családi élet, az otthon lírai erének, mely az érzelmek mindennapivá valósult világában már ritkábban nyer ösztönt megáradásra. Másik ihletőjét viszont, a szabad természet, a kertek és a határ üdítő, életre szító friss benyomásait, állandó városi életre kárhoztatva, csaknem egészen elvesztette, s ezzel éppen legkiválóbb tehetsége, költői impresszionizmusa maradt táplálék nélkül. Említett életrajzi körülményei mellett alighanem ez lesz egyik oka ama hosszú évek viszonylagos meddőségének. Csak a hajdani benyomások emléke maradt meg neki, hogy hivatalából szabadulva, fáradtan, elalvás előtt álmodozzék róluk, elringassa őket a csend zenéjében. E benyomások lényege gyönyörérzet; s a gyönyörérzetek emléke, ha elegendő alkalmi inger nem ösztönöz művészi megkötésükre, kedves, de szétfolyó ábrándozásba szokott elveszni. Tanúságot tesz róla maga, Barátomhoz c. versében (1891).
*
Mi tölti ki mégis azt a terméketlen, hosszú időszakaszt, azt a benyomások és nagyobb lírai izgalmak híján támadt hézagot?
Kitöltik részben közvetett ihletek (egy sorozat népdal – a „Károg a holló a jegenyén” kezdetűt mindenki ismeri; - egy sereg kitűnő műfordítás német és francia költőkből); kitöltik részben alkalmiak (karácsony újév; ünnepi ódák; pályaművek, köztük A boszuló kard c., formai szempontból érdekes dalmű); egy nagyobb, Vörösmartyra, Aranyra egyaránt emlékeztető epikus kísérlet (Bodoglár), egy-egy emlékezés gyermekkorára, szüleire, néhány, az otthonban s gyermekekben megnyugvást kereső, vagy a költészete meddősége miatti önvádat és tépelődést megnyilatkoztató költemény.
Nem gazdag erű ugyan, de e korszakban mégis legállhatatosabb sugalmazója a magyarság jövőjéért való aggodalma. Ez bezzeg talált magának folyvást táplálékot! Talált a történelem tanulságaiban; azon számadatokban, melyeket Hivatala: „Nemzeti erőink és gyöngeségeink e nagy leltározó intézete” tárt eléje; főképp azonban a magyar közélet, közerkölcs és politika ellenszenves tapasztalataiban. A kiegyezésnek, az uralkodóval való békességnek magyar érdekből s erőviszonyaink tiszta ismerete alapján szilárd híve volt: az ugyanazért küzdő Tisza Istvánnak első bukása, majd a koalíciós kormány uralma aggodalommal töltötte el; Bosznia-Hercegovina annexiója, az azt követő bonyodalmak, az 1912-13-i balkáni háború növelték s igazolni is látszottak aggodalmait, s ez események, a szenvedélyessé fajult pártharcok fokozódásával megannyi vészjelekként riasztották fel benne a nemzeti költőt. Sokáig tétovázó költői pályájának ere, mely – saját szavai szerint – „meg-megindult, majd meg félénken, bizonytalanul el-elveszett, mint a sivatagban bujdosó patak”, most kezdett már sötét, keserű habokkal megtelni.
Íme, ha meddőségre egyik okát a passzív kedély táplálékhiányában ismertük fel, akkor költészetének újraélesztésében e fokozódó hazafiúi aggodalmaknak kell fő részt tulajdonítanunk, s az időszakasz (1906-1914), melyben e lírai izgalmak megnyilatkozásai egyre nyilvánvalóbban jelzik teljes kivirágzása közeledtét, körülbelül összeesik azzal, melyet hivatali pályáján a megkönnyebbedés, a fellélegzés fordulataként üdvözölhettünk.
A hazafi izgatottsága aztán sorra átterjed a lélek másnemű ihleteire. Költészetének a Dalok óta kiszáradni látszott medrei megtelnek, hogy soha többé ki ne apadjanak. Egyre határozottabban felcsendül egy új hang, az újjászületett költőé, ki Isten-engedte önnön nagy csudáján, másodvirágzása áldott ígéretén hálatelt szívvel álmélkodva egyszersmind tudatában van virágzása későiségének s kedveszegve érzi, hogy már nem a tavasz, hanem az ősz szele kapkodja el csodálatos virága szirmait.
III.
Azon kevesek közé tartozott, kik a Deák-Kemény-Arany-Gyulai-féle nemzeti klasszicizmus erkölcsi és világnézeti alapjairól nem tévelyedtek le – a jobboldal felé sem! -, jól tudva, hogy biztonságunkat minden túlzás veszélyezteti. Nemhogy nem tévelyedett le, sőt túlérzékeny képzelettel folyvást a lesiklás veszedelmeit latolgatta s élte át borzadva előre, mintegy a Szózat „lét-nemlét” izgalmainak már-már korszerűtlen örököseként. Ő a klasszicizmusnak nem harmóniáját élvezi, hanem felbomolhatása aggodalmait szenvedi. Mint a fecske, mely riadtan repkedi körül a nyugalom számára épített fészkét, mert fényes nappal ragadozót lát leselkedni közelben. Ily sajátságos módon válik ő, lelkiismereti és érzelmi túlfinomultságánál fogva, klasszicizmusunk egy modernebb képviselőjévé, megmaradva annak lélektani s világnézeti alapján s mégis új irányban fejlesztve azt tovább.
Aggodalmas hazafisága, mint már ifjúkori költészetében, továbbra is tele baljóslatokkal. A Dunaparton (1894) már „egy nagy halott” felett véli kongani a vár harangjait; a Jövel, Megváltó! (1897!) – nem megdöbbentő-e? –már a „vörös rémet” látja kelni, mely oltárt, hitet, hazát omlással fenyeget. 1912-ben már (mily gyorsan haladunk az „elvégeztetett” felé!) rettenve hallja „A végzet mind közelb dübörgő Vaslába súlyos, tompa dobbanását. Mely eltiporja ezt a nemzet”, s ugyanez évben már kimondja a szörnyűt: „Ne álmodozzál nagy, dicső hazárul; Néped halott. Története, Mint egy koporsó, szomorún bezárul.”
A világháborúval e hajlam, e képesség a sötéten látásra megkapta a maga súlyos reális táplálékát s költői megnyilatkozása a maga konkrét támasztékát. Sötét pompával csillog elő egész serege a fájdalom gyöngyeinek. Egyes események is (az erdélyi oláh betörés, a cseh amnesztia, Tisza István meggyilkolása; a családját érintők közül fia önként harcba indulása) megrázó vagy fölemelő erővel szólaltatják meg, állandó ihletője azonban maga a nagy tény, hogy kockán forog a nemzet léte s áradattal foly el a drága magyar vér. Nemcsak odakinn, itthon is arat a halál; éhség, ínség riaszt, kalász helyett sárga gyermekfejek érnek kasza alá. S míg anyák és árvák siralma kél, míg vész és pusztul minden szerte az országban: cifrálkodik, dőzsöl a léhaság, s „a sápadt ínség kiaszott erét Vigyorgva szívják vámpír uzsorások.”
Saját lelkiállapota e látományoktól függetlenül, önként is sűrűn megnyilatkozik. Megvakult, porlepte tükörnek érzi lelkét; másszor mintha vérző lábbal vonszolná magát a reménytelenség gyászos útján; majd mintha már elmerülőben vergődnék; hol bosszúra szít, hol átkozódik, mint egy Athéni Timon; most siratja, most korholja nemzetét,majd meg nyomorúságától lelke gyökeréig meghatva magához ölelné, hogy együtt haljanak. Keserves elégtételnek érzi látásai betelését; egykori vérködös álmai ma már a való vértengere; most még szörnyűbbeket lát a jövő méhében rejleni, majd teljesen eltompul, csak köd és homály szeme előtt, vágya sincs többé. Kiábrándul az egész emberfajból, s látja a végzetet, mely felé istenített ész, önzés,meg a Szabadság posványba csaló lidérce vezetek, hajtják a sátán örömére. Érzi veszteségét a „költő” is – hogyne érzené! -, nincs többé remény, hogy felderüljön dala:
Dalom szomorú, mindig szomorú volt,
Az ősz szele búsan beledudolt:
Volt benne folyvást valami fájó,
Mint ha levél hull ősszel a fáról.
Dalaimat szomorún kezdtem,
De még szomorúbban kell végeznem,
S ajakomon az utolsó dal
Félig zokogás, félig sohaj.
Időbe telt, míg fájdalma lehiggadt vagy elfásult annyira, hogy helyt adhatott az öregkor magukban véve is méla hangulatainak, humorának, epigrammákban kiélezett bölcsességének, végül 81923) – amit a még életerős férfiú meg nem tagadhatott magától – a reménységnek: „Élnem kell!” – úgymond –
S bár vén vagyok, bár únt teher az éltem,
S rólam a kedv viselt rongyként levásott,
Meg nem halok hazám,míg meg nem értem
Feltámadásod.
Hazafias lírája ekként a maga született jelleme szerint kibuzogván magát, minden eddiginél nagyobb arányokban fordult az elbeszélő költészete felé, tárgyért a magyar történelemhez, s 1923-banmegírta a Vitézi énekeket Thúry Györgyről, 1922-től 1926-ig pedig az Árpád-ház történetének bő forrásából a Királyok könyvét. Mindkettőn meglátszik, hogy lírai érdeklődés válogatta ki tárgyaikat. Thúry György jellemébe, kinek hazafiúi törekvéseit tulajdon királya bénítja meg, mélyen megsértve a hősnek alattvalói önzetlen hűségét, mintha Tisza Istvánéból vegyített volna valamit. A Királyok könyve pedig amellett, hogy lírai megjelenítésben tár elénk regényesen rendkívüli, lobogó indulatokkal, bűnnel, lelkiismeret-furdalással teljes egyes történeteket és képeket, elvegyítve közéjük hazaszeretet, tiszta áhítat és gyöngédség tüneményeit: egészben véve, mint sorozat, a magyar végzet történeti alapjait, mintegy útnak indulását példázza. Végső jelenete, mikor Kézai Simon mester, az utolsó Árpádfi haláláról értesüle, összetöri tollát, szinte a magyar történelem lezárulását látszik jelenteni.
*
Az a magában véve anyagtalan, egynemű fájdalom, mely e versek örök forrása, s melyet a versformák zenéje különfélésit elsősorban, nem afféle művészi eltökéltségből szólamlik meg oly gyakran; s nem árjong testetlenül, mint Kölcsey érzelmessége, hanem azáltal érezteti magát, hogy soha nem szünetelvén, minden egyéb gondolatát, szemléletét, benyomását: emléket, képzeletet és tapasztalatot átitat, megfüröszt, sajátjává színez. ez nem az a sablonos hazafias vagy háborús költészet, melynek haza és háború kimondott témája, hanem költészet, melyen még szándéka ellenére is meglátszik a nemzet sorsáért aggódó lélek állandó elfogódottsága.
Sokszor ki sincs mondva, meg sincs nevezve a hazáért való bánat és aggódás, de ott van a szomorúságban, mellyel a nyár oly hirtelen eltűntén csodálkozik; ott sötétlik a ködben, mely a már őszi tájt megüli, míg ő „nagy könnyes fák alatt, dérharmatos füvön” halad; ott van a borzongásban, az ismeretlen félelemben, mellyel a szélzilálta fellegek közt úszó holdat nézi, amint „bukdácsolva föl- s letűnik, Mintha ezüst réce volna”, s menekülne, menekülne új vizekre. Ott van a Kevés a vetés felejthetetlen, megunhatatlanul csüggeteg képeiben, melyek vonaton utaztában futnak el szeme előtt: a tarló, az ugar képében, melyről varjak röppennek fel; a kihalt mezőében, mely csak gazt és kórót terem s melyen alig látni élő lelket; ott van, ott sír a refrainben s a végső sorok kérdő sóhajában:
Kihalt a mező, elvétve ha egy-két
Gyerek zavarász kócos tehenecskét,
Vagy roskatagon öreg ember ballag,
Kevés a vetés, sok a parlag.
Szomorú ősz, a felleg a tájra
Ködesőjét egyre szitálja,
Siratja talán, kik többé nem aratnak…
Kevés a vetés, sok a parlag.
Van-e háborús költészet, mely igazabb, korszerűbb lehetne, mint e halhatatlan szomorúságú költemény?
S ki ne emlékeznék a Szőlőhegyen címűre? Alig van vers,mely a szőlőhegyek szüret utáni fáradt elpihenését, szélsóhajával és sárga meg vérvörös levélszíneivel már télváró hangulatát kevés szóval, szuggesztív zenével ily valóságosan meg tudná éreztetni. Való szemlélet ez maga is. De íme, belelopódzott már az örök sugalmazó, az egyetlen nagy gond, a belső, nem szűnő látomás:
Sárga halálszín közepett
Szanaszét véres szigetek.
Elfog a kétség, hogy a nyár
Vissza nem is tér soha már.
A gyermek egykori, üde benyomásai, ha emlékként csodálatos hűséggel felmerülnek a múltból, szintén nem maradnak érintetlen a ma lehangoltságától. Három szép költemény hadd mutassa meg ezt.
Egyik a Cséplés. Szinte hallani a gép búgását a búzaasztag mellett, látni, amint rázza, rázza ki sárga szalma duzzadozó halmát – villájával az öreg béres már alig mozog tőle -, majd a petrencéseket, amint viszik a szalmát fel a hosszú nagy kazalra, majd amint kacagva hemperegnek vissza. „Az idei cséplés beh más, beh más!” Hallgat mindenki, csak a gép zakatol:
Némán teszi tisztét a muszka fogoly,
Az arca hideg, az arca komoly,
Csak a keze jár itt, a lelke pedig
Száll, mint a vadlúd, mely fölkerekedik.
S a lány, a magyar lány? Tekintete révedt,
Lelke a lengyel föld fele téved.
Ott vérzik a harcon a barna legény
Vagy porladoz is tán a sír fenekén.
A muszka fogoly képe, vadlúdként fölkerekedő honvágya: nemcsak kitűnő korjelző jegy a költeményen, a megértő részvétnek is költői szépségű remeke az.
Másik: a Régi szüretek. A szedők seregélyhada, a hetyke puttonosok, a kádak habzó méz-leve, a rajta dőzsölve csemegéző karcsú darazsak, méhek serege, a sotú csikorgása, a megcsorduló must sárga aranya: maga a testi jelenlétel. Még egy vonás, s kész lenne a kép, de az már a ma leverő ellentétére eszméltet s elrebbenti a szép múlt emlékét:
Amott a pohár cseng s a banda vigan
Rárántja a tust…
De húrja szakadt-é? Elnémul a banda…
A kép tovatűn…
Hadd tűnök el én is, hónom alá csapva
Kopott hegedűm.
A Szélmalom a harmadik: idézi az egykor a körül látott sürgölődés jeleneteit, táji környezetét; egyszerre mintha homály szállna szemére, eltűnik minden egyéb, csak a malom képe rögzik igézetesen szemébe:
Csak a malmot látom. Mintha nőttön-nőne,
Nagy, sötét, morajló felhőkre vetődve;
Az éjbe bukó nap vörösen süt rája,
S forog, forog, forog véres vitorlája.
Így vált a kávai szélmalom igénytelen gyermekkori emlékképe a világháború hatalmas, véres szimbólumává.
Folyvást ezt tapasztaljuk: kép, kép mindenütt: a magyar élet megszokott, keresetlen szépségű jelenetei, melyek mintegy önmagukért, saját szépségükben igyekeznének életre kelni a költő lantján: kelnek is szépen, üdén, tévedhetetlen biztossággal, de van már azon a lanton egy húr, egy minden dallamba belezendülő, amely csak sírni tud.
E szinte akaratlanul nyilatkozó líraiság jóformán el is hallgat, amint észreveszi magát. Vannak azonban huzamosabb jelentkezései is (Harca induló harangok; Erdély; A kassai harangok), melyekben képek, értelmező képzelet, vívódó tépelődés, emelkedett gondolkodás mintegy kézről-kézre adják egymásnak az érzelem szikráját, hogy ki-ki maga módján szítsa. A Gondolatok a könyvtárban, Vörösmarty nagyarányú költeménye e lírai típus őse.
Hadd mutassak még rá háborús költészete végső kilengéseiben képnek és érzelemnek az imént megismerthez képest másszerű viszonyára.
Az előbbi költői eljárás kívülről vett benyomásoknak saját hangulatával való átszínezésében állott. Most a régóta zaklatott képzelet lázas, dúlt, Vörösmartyas visszahatásainak a körébe lépünk: maga teremt szemléletet magának, maga gyúrja át a valóságot a maga keserű pesszimizmusa szerint, testet, szimbólumot teremtve magának. Mutogatja magát már e sötét hatalom a Népem c. versben (1919), mikor nyomorult népét már-már borzasztó valószerűséggel formálja át egy fekéllyel borított, kigúnyolt, megrugdalt Jóbbá, kit hitvány rongy alig takar, száraz kenyérből sincs elege, cserép azonban, törött cserép van itt elég, mellyel rút sebét vakarhatja. A tragikus pátosz keserű metaforizmusa ez. Saját szenvedései kifejezésére is talált már hasonló megdöbbentő képet a Látományban (1918; véresen fekszik, még él, meglepik a hollók, kopácsolják koponyáját, vájják agyvelejét). Még szörnyűbb a Hazám (1920) képlátása; ebben a haza szimbóluma egy orvul meggyilkolt anya, kit haramja-gyilkosai vérbe-fagyva bedobtak egy sötét gödörbe, s utána dobták eleven kis csecsemőit. A most következők hatásánál megdöbbentőbb, vérfagyasztóbb csak a fájdalom lehet, mely sugalmazta: „Az istenadta síró porontyok Most ott mászkálnak véres testeden, Emlőidet keresve S a tápláló tejet… De hasztalan, Az életosztó Szent, drága forrás elapadt, Örökre, mindörökre.” Kieszelni ily képet nem lehet, ilyet csak az átérzés ijesztő mélysége vethet ki magából, hogy égbe kiáltson.
Valódi Vörösmartyas képzelet szülötte a Megvénült föld. Címe is az Előszó költőjét juttatja eszünkbe. A Földnek, az elvénhedettnek, a magáéhoz hasonló, töprengő visszaemlékezést tulajdonít ifjú korára, midőn keblében forrva forrt a tűz, s ujjongva szórta lángoló vörös csóváit a csillagok felé, az ég ellen, s szilaj játékait elunva, új meg új világot teremtve a régi romjain, végül előhívta piciny játékszerét, a törpe embert, ki aztán nyakára nőtt, dölyfös zsarnoka lett, önző, irigy – „bűn és gonoszság minden gondolatja”:
Meg-megrázkódol s a bűnben fogant
S bűnben tobzódó törpe férgeket
Leszórni próbálod, de hasztalan.
Nehány viskója összedőlhet, ő
Tovább is él, tovább is úr marad.
Most csöndesen várod halálodat.
Oly jól esik tudnod, hogy a kevély
Emberfaj is, megútált zsarnokod,
Csak addig él, vén föld, amíg te élsz,
Mihelyt kihalsz, eltűnik, mint az árnya.
Sokáig azt hittük, Vörösmarty a világháborúnak az emberiség szempontjából egyetlen – eleve elhívott költője: Vargha Gyula, keserű látomásaival társul emelkedett közelébe. az átok nagyszerűségében is ő közelítette meg leginkább A trianoni béke megkötésekor c. rövid, de annál erőteljesebb költeményével.
IV.
Hazafias és háborús költészete, mint láttuk, főképp azáltal különült el költészete egészétől, amennyiben aggodalmai és lelki szenvedései sötétre színezik benyomásait, vagy éppen a lehangolóbb benyomások iránt teszik fogékonyabbá. De az ő önemésztő, passzív kedélye, mint kezdettől s főképp 1906-tól fogva, úgy e nehéz másfél évtized folyamán, az üdülés, a feléledés balzsamát, költői vitalitása bizonyítékát is kereste, üdvözölte a benyomások élet-üzeneteiben, s valóban azoknak egy egész gyönyörű szigetje ment maradt a sötét hullámoktól. Ebben a csoportban kereshetjük az ő tiszta impresszionizmusa remekműveit, legszebb festményeit és zenéjét. Nem mintha ezek közelében is ott nem borongana valami árnyék, az elsötétedés veszedelme; hiszen ugyanazon lélek tava tükrözi őket, melyben az előbbiek megfürödtek; de csak tükrözi, hogy jótékony ellentéteiként gyönyörködjék bennök. Ott borong közelükben az öregedés, az időmúlás mélabúja,a meddő évek bánata, a költői becsvágy titkolhatatlan kételye. De ott mélylik mögöttük egyfelől az élet, a világ, a végtelenség titka, melynek hírnökei, másfelől a lélek rejtelme,mely befogadja őket. Az érzéklés gyönyörében, mely elválaszthatatlan tőle, a lélek fürkészi a teremtés csodáit, hálával telve el a Mindenható iránt, hogy ily sokat közölt vele műveiből. Nem üres képek, nem puszta érzékletek az övéi akkor sem, ha egy szónyi értelmezés vagy lírai vallomás nélkül tétetnek elénk; szépségük akkor is sejtet, hangulatot sugalmaz, lényeget szuggerál, bár olykor csak egy álom, egy lehelet tünékenységével.
Erkölcsi alapérzete: a megtisztulásé a természettel való érintkezés folytán. Nyári hajnalon, zöld mezőben bolyongva ott látja húzódni árnyékát a szőke harmaton. „Olyan nemesnek érzem s tisztának magamat, Árnyékomon sugárból dicsfényt körít a nap”. Ez a „glória”, a természettel való testvériség e boldog tudata, áhítata ott díszlik egész benyomásköltészete körül. Himnuszi szárnyalással áldja a „látás szent kútfejét, a fényt”, neki köszönve, hogy elméje ég s föld csodáival színig teletölt, s általa költővé lehetett. A színek pompája, a fény nagyszerű játéka, amint „virágok égő, tarka tengerén” habokká törik, szinte az öröklét forrásából ittasítja, s álomszerű ellankadással ringatja át lelkét fényszerelme örök kútfejéhez:
Leültem ott a dűlőút gyepére,
Körültáncolt a nyár színes lepéje,
S pillangóként szállt az omló szirom,
Ha jött egy fuvalom.
A nyíló mák felett álomlehellő
Illattul ittasan bolygott a szellő,
S dallal verdesve fönn a kék eget,
Pacsirta lebegett.
Virágzó föld, sugárzó tiszta égbolt,
Amerre néztem, minden csupa fény volt;
E fényből egy-egy sugaracska még
Lelkemben most is ég.
A két mélység rejtelme: a természeté meg a léleké látszik összefolyni benyomások és érzés ölelkezésében, ha közös nagy értelmük nem fedi is fel magát a tudat számára.
Érzékletei leggazdagabb forrása a tavasz, melynek jelenségeiben áradatszerűleg ad hírt magáról az élet hatalma, s melynek hatása megifjít, mert a gyermekkor életteltségével rokon. „Boldog tavasz,belőled él, A nyár, az ősz, a tél”. Mindaz,ami szép,ami szín és fény, a tavasszal zsendül ki, ott bimbóznak a költészet virágai is.
Az élet lényegét, titkait, az élet tisztító italát s leggazdagabban buzogó forrását üdvözli ő a természettől nyert benyomásaiban, s várja „felszolgáló fejedelmeitől”, az érzékektől. Bölcselmi költeményeinek minden kérdése – mint hasonlít ebben is Vörösmartyhoz! – a „fény” körül forog. „Elég a gyáva siralomból – inti magát egyik költeményében – Lantodról tépd le már a gyászt, A földfeletti fényre gondolj, Mit az beszél, azt magyarázd.” De a filozófiai költészet nem magyaráz, csak kérdez. Tele van ő is kérdésekkel: hová lesz a sugár, mely a földet elkerülve száll a végtelenbe?; hová lesz „ez a kis fény”,mely bennünk világol, ha elmúltunk?; elszárnyal-e az ember a fény honába, vagy ez a föld nemcsak bölcsője, hanem sírja is örökre?; mennyi csillag az égen, egész káosz,s mégis összhangba zeng, millió kereke láthatatlan süvöltő szíjakon forog törvény szerint: „mit fon, mit sző ez óriási gyár? S vajjon mi lesz, ha egyszer csak megáll?!” De csak vergődik lelke a kérdéseken, mint a kalitkába zárt sólyom, mely riadtan csapkod börtönében:
Túl a mennybolt kék nyílásán
Vonva vonz a Végtelen,
s csillagoknak arany rácsán
véresre zúzom fejem.
Vajon megkapja-e kérdéseire a feleletet a halál után?
A természet kérdéseimre néma.
Ki fel, a nap felé, a fényre törtem,
Világosságot ott találok-é, a
Sötét gödörben?
Mint a fény, minden más érzéklete is a végtelen élet hírnöke: kivált a hangok. Lelke, mint a húr, minden hanggal együtt rezeg; ég haragja, kalász zizegése, távoli harangszó, kolomp, fecske-ficsergés, lomb suttogása, döngicsélő méh, nádzúgás, pacsirtadal, a falevélt paskoló, suhogó kövér eső – mind kész gyönyör neki:
A hangok milliója, mely
Átrezdül a természeten,
Bennem rokon érzésre lel,
De nem hal el oly hirtelen.
Hallok csodás hármóniát,
Mely sír, nevet, játszik, busong,
s lelkemben egy egész világ,
A hangok ősvilága zsong.
Minden fénnyel együtt ragyog, minden hanggal együtt rezeg a költő lelke is. Igen, mert fény és hang nemcsak az örökkévalóság titokteljes üzenetei a halandó emberhez, hanem hozzánk hasonlóan mulandó tüneményeknek testvéri jelbeszédei. Az érzéklés gyönyörérzetében nemcsak a Végtelennel való érintkezés áhítata sugalmaz bennünket, melegít az egyetemes testvériség fölismerése is.
E magas származású testvériség rokonnak érzi magát a természet élő jelenségeivel, együtt vigad, hervad fűvel, vetéssel, virággal, együtt szenvedi velük a szárazságot, issza a harmatot, várja a megváltó esőt, s velök borzong a ködös ősz fuvalmain. Belőle fakad a részvét költészete. Sok szép nyilatkozása közül halljuk ez egyszerű párbeszédet:
„Szörnyű hideg! Megfagy a földön a vad,
A madár is a fán.
Mi az a síró hang ajtónk előtt?”
„A két kis kutya sír, apám.”
„Az istenadták, ott künn reggelig
Meg is fagynak talán…
Édes lányom, ne eresszük be őket?”
„Eresszük be, apám.”
Maga mondja: nemcsak az ember, még az állat is testvére, hogyha szenved. A részvét költészetének egyik remeklése A vén komfortáblis ló (1908): a maga egykori, költészettelen robotolásának egyik legmerészebb, de legmeghatóbb szimbóluma. Amint neki egyetlen vigasza a boldog gyermekkori emlékek, részvéttel veti fel a kérdést, vajon a szegény vén lónak van-e hasonló vigasza, s helyette, számára nagy művészettel visszaidézi vidám csikó-kora képét: látja, amint gyors, könnyű szekér zörög az úton s ő nyargal ellőtte, utána „Kis csengettyűjét magasan rázva, Iramodva, szökellve, cicázva”; be-bevágtat a zöld gabonába, átkarikáz a gyenge kalászokon; rakodáskor csak egy harapást fal a virágszagú friss szénából; megint tovanyargal, rét közepén beszökken az érbe: „A vizet gázolja, tapossa,
Fölfreccsen a gyöngye magosra.”
Szegény, szomorú gebe, téged
Kísérnek-e vajjon e képek?
S ha ügetsz nyomorún, elepedve,
Van-e balzsam néma sebedre?
Ez a „benyomás-költészet”, mint látni, sokkal több egyszerű érzéklésnél. Benyomásait nem önmagukért örökíti meg, hanem jelentésükért, melyet mögöttük sejt, kutat, ellenállhatatlanul megérez. Gondolkodó nézés, átlelkesített érzékelés, erkölcsi mélységű gyönyörérzet a lényege. Képei, a legtárgyibb hűségűek is, szimbólumba vannak átmenőben, vagy kész szimbólumok; de nem, vagy csak kivételesen a költő saját alkalmi líraiságát kifejezni hivatott szimbólumok ezek (mint a közönségesen úgynevezett szimbolista lírában rendszerint), hanem elsősorban képek, valóságos érzékletek, melyek ezerféle egyedi változatosságában is ugyanazt az egy nagy értelmet látja, sejti, keresi a költő: az életet, az örökkévalót, a végtelent. Életszimbólumok, objektív szimbólumok, ha szabad így mondanom; s az érzéklés határozottsága, erkölcsi emelkedettség és világos értelem jár velök.
Még oly képek is, melyekben látszólag alig van egyéb hű rajzolatnál, puszta érzéklésnél, elemi erővel éreztetik, hogy nem önmagukért vannak, hanem lélekkel, élet-értelemmel teljesek. A Gyorsvonat, mely a szilaj vasszörnyeteg tovaviharzását érzékelteti páratlan szuggesztív erővel, voltaképp a vonat eldübörgése után helyreálló csendet hatályosítja felfoghatóbbá, meglepő, önálló érzékletté és sejteti benne a méltóságos, nagy szent nyugalmú természet lényegét. A Tavaszi éj a természet ébredését érezteti szinte varázslatosan; hallga, itt a kikelet tündére jár – „A vadgesztenyefánk virág-gyertyáit végig meggyújtotta már”. Egy másikban (Nyári hajnal a pusztán) mindössze ennyit látunk: szürke fátyol az ég legalján; még álomban elvesző nagy sík határ; amott keletre füst kanyarog, a cséplőgép füstje; - nagy asztag, mint önmagának kékes árnya: „Az asztag ormáról serényen Két árnyalak a kévét hányja.” Mi ez? Egy néma képben az élet, a munka ébredése. Az Aratás felé: a színekben, termésígéretekben oly királyi gazdagság földnek, életnek felmagasztalása, megkoronázása. Amott csak egy vázlat: a tengeri kibontotta selymes, szőke haját: mi ez? Készülés a nászra; íme, ünnepi díszbe, tárt karral futnak már ölelésére nyoszolyólányai: A fehér, lila babvirágok (Mezei nász). A Rozsvirágzáskor ihletője az illat, melyet a rozsvirág felpattanó pora bíz a tavasz fuvallatára: „az új kenyér szülemlő lelke” lengi már körül a még egy-szín zöld tájat; hozsánna ez előre is az aratáshoz, az ajándékozó élethez.
De mintegy fejedelmük e többnyire mezei képeknek a Nyári dél. Nem idézem fel e „fényes, vakító, forró nyári déli” hangulat részleteit, melyeknél elképzeltetőbb csendéleti vagy életképi szakaszokat Flaubert vagy Maupassant leggondosabb megfigyelései közt sem találhatni. Legyen elég éreztetésére három végső szaka:
Szőlővirágzás most volt, a szemek
Ma még csak apró gombostűfejek,
De egy-egy fürtön megláthatni már
Hogyan növeszti a bogyót a nyár.
Ifjú reménység a szőlőgerezd;
De a szegény rozs már szőkülni kezd,
Hajlott a szára, veszti erejét,
S halálra hajtja fáradt ősz fejét.
S a nyár vakítva ég és tündököl,
Hatalma éltet, szent hatalma öl;
De a halálban sem tesz soha mást:
készíti folyvást a feltámadást.
A kép jelentése, gondolati magva, mint látni, a végső strófában ki is van fejezve.
Legdiszkrétebb, teljesen magyarázat nélküli képe pasztell-kép. Mégis, jól megnézve, mintha ez volna a legbeszédesebb. A gyermek ébred; szótlan, tágra nyílt szemmel nézi, amit a szobában felderengni lát. Mit lát? Két székre tett teknő előtt egy édes arcú nőt, az édesanyját, amint kalácsot dagaszt:
Az arca, hószín liszttől hamvasan
Mint ért barack, oly finom és puha,
Dús haja kontyra kötve gondosan,
Fehér karján feltűrve a ruha.
Egy sápadt gyertya ég az asztalon,
De a kelő nap már bemosolyog,
s a kettős fénytől a fehér falon
Világoskék nagy árnyék imbolyog.
Ez a gyermek, ki ébredve, tágra nyílt szemmel issza a kettős fényénél láthatót, minden bizonnyal ő. S amit lát, a remek „pasztell-kép”, szinte szülemlését szimbolizálja az ő fényköltészetének, melyben az érzéklés szomjúsága és képfigyelő gyönyörérzete mintegy újra meg újra ráeszmél, ráébred a tőlünk függetlenül, titkosan és örökké munkás, drága ajándékait készítni nem szűnő élet jelenlétére.
Az átlelkesítő, szimbólummá avató nézés eddigi példái mind a nagy pozitívum, az élet benyomás-költészetét képviselik. Csak futólag említem az életpusztulás, a halál szimbólumpéldáiként a Támadó vihar, az Északkeleti szél című verseket, melyekben a pusztító hatalom előtti szorongás és félelem érzete váltja fel az előbbi csoport fényélet-benyomásainak gyönyörérzetét; különösen azonban a Halott világ címűt, mely a tagadásnak, az ártalomnak, a halálnak valóságos megelevenítése s Vörösmarty nagyszerű Rom-istenére emlékeztet.
Ez egyetemes életszimbolizmus – benyomások pillanatnyiságában az örök végtelenség megérzése – jóformán az ő egész benyomás-költészetére kiterjed. Vannak azonban alkalminak mondható szimbólumai is. Ilyen az elképzelésében oly nemes gyöngédségű Szent Margit galambjai, a gondolkodó nézés ez egyik szép példája. A napsugaras égből galambokat lát leszállani a Margitsziget partjára; ott állnak szelíden, félénken, be-bemártva piciny csőrüket a roppant folyam vizébe. Hajdan is – így kél a történeti helyszíntől sugallt gondolat – hány szép leány élt sugárzón, fényben atyja várlakában, de egyszerre szomjúság fogta el lelköket, s jöttek ide, hol szűz Margit gyönge teste szeges övtől sebezve vérzett,
S az íge végtelen vizéből,
Világtól elvonulva, távol,
Úgy ittak égő szomjas ajkkal,
Mint a galambok a Dunából.
De vigyázzunk s ne túlozzuk az ő gyönyörű képeinek értelmi oldalát a páratlan finomságú szemléleti elem rovására. Van lelke mindeniknek, kétségtelenül, de teste is van, s az általában meglehetősen egyszerű jelentést, lírai sejtelmet az színezi, az sokfélesíti, a dallammal karöltve, oly végtelenül változatossá. Ez a „testi” elem az érzékelhető valóság leganyagtalanabb jelentkezései közül való: annál bámulatosabb a megkülönböztető felfogás finomsága Plaszticitásban Arany Jánossal vetekszik; de nem a „vaskos, reális” konkrétumokat fogja fel előszeretettel, hanem a valóságnak inkább látszatos, szinte tovarezgő átlégiesedő elemeit: a színt, a fényt, az illatot, a hangot, magát a láthatatlan, de titkos érzékletekkel oly teli levegőt, s mindezeknek száz meg százféle, prózában szinte kifejezhetetlen finomságú változatait: a valóságnak mintegy arckifejezéseit, megannyi hangulat-tüneményeit.
V.
A végtelennek a költészete a magát végesnek tudó ember életáhítatából fakad. Pillanatnyi, halandó tüneménye maga is az örökkévaló életnek, int testvérei, kiket annyira szeretett, távoli sejtelmek hírnökei. a benyomások, alig felfogott s máris elenyészett édes érzékletek. Röpke kifejezés maga is a nagy, az örök valóság ábrázatán, egyszeri csillanás soha ki nem aluvó szemében, kelő s máris tovahalt hang az ajkáról zengő, időtlen ének dallamában.
Az öregkor költészete Vargha Gyula lantján három húron szól: egyik – az imént hallgattuk meg – az élet benyomásaira felel, a másik az embernek, a harmadik a költőnek búcsúdalait zengi-borongja.
*
Az a rendkívüli energia, melyet többnyire panaszos énekei alapján talán nem tennénk fel benne, amely azonban jelt adott magáról a hivatalos évek önmegtagadó kötelességteljesítésében, ugyanakkor ihletének, becsvágyának csorbítatlan fenntartásában évtizedek mostohaságain keresztül, majd pedig párját ritkító költői termékenységében: nem hagyta őt cserbe öreg korára sem s megóvta az igazi elaggás, a tehetetlen vénség nyomorúságaitól,mik helyett inkább választotta volna rögtöni halált. „Sanyarú paraszti munkába” törte magát, azzal tompítva kétségbeesését is a haza sorsa felett. Naphosszat képes volt kapálni, ásni,nem kímélve magát. Végzetessé vált meghűlését is azzal szerezte vagy súlyosbította. Míg verejtékes munkával művelte a talajt, melyben költészete virágai is gyökereztek, egynek érezte magát földmívelő fajtájával s Az alföld szélén, meg az Ősparaszt című képeiben büszke szolidaritással mintázta meg annak eszményi típusát. Nyaranta gyermekei s unokái egész hada rajzott haza; s lett nagy zsongás a pusztalöbi házban, akár a méhkasban. A nagyapa gyönyörködött bennök, enyelgett, évődött velök, biztatta őket játékaikban s oktatta is szinte észrevétlen. Gyomlálni hívta őket s már zengett benne s megszületett a Gyomlálók dala. Felbiztatta őket pillangót űzni: „Gyerekek, csak erős türelemmel Űzzétek a kertben, a réten!... Át az egész élten Pillangót kerget az ember.” Némi iróniával gondolva a politikai jelszavakra, úgy érezte, s egy kedves epigrammjában meg is írta, hogy ő az „igazi fajvédő”. Máskor meg, tréfásan hangolva, mintha sokallná az „áldást”, „érték szerint” kezdte mustrálgatni őket:
A kisebb-nagyobb unokákat
Ha boltban árulnák, mint a babákat,
E tizennyolcból, igazat szólva,
Hatot-hetet ha tán megvettem volna.
A leányunokák – kis „gyöngycsibék”, „beszédes pittypalattyok” – csacskasága, eggyé-kettőé – úgy látszik – különösebbképpen évődő humorra hangolta:
Jó vér buzdulása hajt így titeket,
Asszonyi természet már kiütöget;
Hogyha férjetek lesz, jaj, szegény feje,
Reggeltől napestig csenghet a füle.
De ha kis kacsótok, csacska nyelvesek,
Oly serény s ügyes lesz, mint a nyelvetek,
Hálát ad az égnek, kinek levesét
Ti sózzátok egykor, mint jó feleség.
Magát, kelleténél jobban öregítve, szintén tudja még a humor szemével nézni: mit sopánkodik, hogy nem úgy van már, mint volt régen; ma is épp oly tiszta az ég kékje, mind megvan rajta a régi csillag – „Fülemile ma is épp úgy zeng még, Csak a kelmed szeme, füle gyengébb.” Máskor viszont már mélább rezignációval küldözgeti magát: álljon félre, valami enyhe zugocskából hallgasson tücsökszót, üljön ki az őszi verőfény melegére, nézegesse a szín-váltott lombokat, gondolkozzék a múltról; ha szükség lenne rá:”van jobb menedék is!” Így vagy amúgy, de folyvást foglalkoztatja az a gondolat. „Őszi betakarításkor”, zuhogó esőben ballagva hazafelé lecsüggesztett fővel, egyhangún tapossa lába az avart; sötétedik – „Csakúgy botorkálok… Nem kerül-é vajjon lábam elé árok?” Még költői termékenysége, költeményeinek fogyhatatlan rajzása is baljóslatú jel már neki: madárrajokra, elköltözni készülő madarak őszi sereglésére emlékezteti. Úgy érzi, mintha régi, gyermekkori vágy éledne újra lelkében: repülni a költöző madárként egy szebb, melegebb világba, nagy pálmafák, narancsvirágok délhonába: lelke ott, mint lomb alatt fészkébül a madár, kiülne, egy édes dalt dalolna még, „minőt a fülmilék dalolnak”, s aztán fény- s illatszárnyon ellebegne porsátorából. S hasonlóan, de ezúttal inkább a menekvés ösztönérzetével:
Búcsút mondani dérnek, avarnak
Jó volna nekem,
S a déli egen
Szállni, amint szállnak a darvak.
Képzelettel ekként folyvást előtte járva a múló időnek, költészete gyakran odaállítja már a nagy út elé; zúgolódás nélkül, megnyugvással, sőt hideg eltökéltséggel kész reálépni. Megrázó erővel fejezi ki a nagy pillanat líraiságát A halál hídjánál. A benyomások, a passzív kedély nagy lírikusa felfogja szemébe az utolsó láthatót: rozoga rossz híd, alatta jégtorlatokat ragad a bömbölve rohanó ár, a túlsó part nem látszik, de a hóban a nyom mind, mind odatart; itt fordul a rövid költemény megrendítően cselekvő jellegűvé, a végső eltökélés szolgálatába riasztva fel minden energiáját; „Szememet behunyom, Ajkamat összeszorítom, Úgy megyek által a hídon.”
E hatalmas szimbólum minden magasztalást megérdemel. Mégis, azt hiszem, fölér vele egy másik, a Születésem napján (1923). Ebben a gondolat teste nem képzeletbeli, hanem életvalóság; lelke pedig, a gondolat, Vargha Gyula szokott módja szerint csak a sejtelem diszkréciójával ad jelt. A kép: vendégség; a vendég, kit születésnapja örömére hívtak meg, már búcsúzkodik:
Leborult az őszi este,
Maradnánk még örömest, de
Nyugtalanok künn a lovak,
Kaparják a jeges havat.
Hogy’ maradna hát a vendég?
Bár marasztják: „jaj, ne menj még”.
Jól esik, hogy meg nem unták,
De fölvette már a bundát,
Ott kezet fog, itt ölelget,
S a Rákóczi hangja mellett
Beleül a deszka-szánba
S indul a vak éjszakába.
Az előbbi vérfagyasztólag hirtelen hatású; ennek hosszas, sejtelmes kizengése van; amaz absztrakt, kitalált kép; ez élet, magyar életdarab, valóságos élmény, de szimbólummá személytelenítve, s tele oly kísérő jegyekkel (nyugtalan lovak, jeges hó, „induló”, deszka-szán), melyek rejtelmes értelme csak a búcsúzkodónak világos, s melyek intésének szótalan engedve jól érezteti – hívebben az előbbinél - , hogy a meghalás nem valami magában álló feladatot, hanem az életből való kiszakíttatást jelent.
*
Neki ezenkívül még egyet jelentett: kiejtését kezéből a lantnak, melyet – más költőkkel ellentétben – még csak az imént, öreg korára játszhatott ki mesterhangszerré, s melynek húrjaiban még annyi dal szunnyadt. Kiejteni legszebb, legbővebb zengései friss emlékével, kiejteni anélkül, hogy költői becsvágya teljes kielégülést nyerhetett volna.
Vargha Gyulát mindenki szerénynek ismerte s még inkább mondta. Az is volt, oly értelemben, hogy nem szorgalmazta az elismertetést. Várni azonban várta, önérzettel, tiszta tudatában a maga értékeinek. Egyik versében (Töredelem) kimondja, hogy nem tud elég alázatos lenni: zokszó bántja, örül, ha dicsérik. Egy másikban (Hiú föllebbezés): hogy az emberek kevesebbre nézték, mint amennyit ért; másik diadalát harsonázók tetézték, -
Óh, hány haladt tovább,
Nálam silányabb, tapsa közt korának;
Én mézes mámorát
Nem ismerém a dicsőség borának.
Valóban úgy van: a költői dicsőséget, az általános méltánylást, országos hírnevet nem nyerte el. A közönség, mely előtt verseit felolvasta, megtapsolta; Kisfaludy-Társaság, Akadémia minden telhető kitüntetéssel elhalmozta; köteteiről rendszerint helyes, többször valóban méltányoló bírálatok láttak napvilágot – s ő hálás is volt mindezekért, nem kevesellte ezt -; de élénken érezte, hogy volna még valami ezen kívül is: egy nagy, valóban országos közönség: a nemzet lelkes egyetértése költészetével, fölemelő bizonyságaként annak, hogy halott.
Nem itt a helye, hogy az okokat fölfejtsük. A másokkal való összemérést el fogja végezni -, a nem is annyira ízlésbeli, mint inkább világnézeti ellentétek szerepét az irodalmi értékelésben meg fogja ítélni a higgadt történelem.
Egy azonban világos ma is. Az ő becsvágya szinte végzetszerűleg csalódásra volt kárhoztatva. Lett volna bár sokkal kiválóbb költő, mint amilyen volt Isten kegyelméből, végzetes lett volna reá nézve az, ami költői pályájának legszokatlanabb csodája: kivirágzása későisége. Ezzel megfosztatott mindazon kísérő jelenségek örömétől, melyek jeles költők feltűnésekor máskülönben sokszor tapasztalhatók. „A hírnév bűvösarcú tündér, Ki nem kegyel, csak ifjakat!” Ő nem léphetett fel új idők ígérete s prófétájaként: az irodalomban nem jelenthetett forradalmat, nem lehetett vezér, nem gyülekezhetett köréje ifjú költőtársak egész iskolája: ő beteljesedés volt, kihangzás, a nemzeti költészet aranykorának egy végső szép virága, mely teljes kinyíltakor már egy neki idegen világot talál maga körül.
E végzetszerűség fájdalmas tudatában kell olvasnunk s felfognunk becsvágya csalódottságával, az elpazarlottnak vélt, meddő évtizedek bánatával foglalkozó, tépelődő szép költeményeit s lantjától való megható búcsúzkodásait, az Elhaló dalt, a Tavaszi fagyok földjét, a Későn teljesült vágyat, az Elkésett dalokat, a Szürke madárt, a Mesebeli embert s a legmeghatóbbat, a Kinek daloltam címűt. Ebben végigpillant közönségein; első verseinek volt egy hű hallgatójuk: apja; majd: égő dalai zenéjére egy drága szív figyelt; akadt néhány megértő lélek, sőt később – s későn! – lelkesült közönség zúgó tapssal becsülte; de mindez elmúlt, dalára senki sem figyel:
Mindent halló nagy Isten, alkotóm,
Te vagy ma már egyetlen hallgatóm.
Hadd zengek hát magamnak és neked,
Még egy-két halk, borongó éneket,
Míg újjaim megdermednek a lanton,
S fáradt fejem te szent kezedre hajtom.
Mintha imádságként fogná fel búcsúzó költészetét, és sorsában megnyugodva, csalódást, becsvágyat feledve, az Úrhoz kívánná elrebegni végső hangjait, ahhoz, aki mindazt a csodát teremtette, mi őt költészetre ihlette valaha, kinek akarata intézte az ő sorsát is, s kihez – a hasztalan kérdezett titkok kútfejéhez – immár megtérendő volt.
Valóban, az ő egész, szép tiszta költészete semmihez sem hasonlítható jobban, mint imádsághoz, mely a világ minden jelenségében az isteninek a megnyilatkozását látja, köszöni s keresve rajtok túl a megnyilatkozót, Hozzá igyekszik eljutni és fölemelkedni, hálát rebegve ajándékaiért.
Mi is, ha költészetének eszményi szépsége fölemelt, ha költői sorsának végzetes szomorúsága meghatott bennünket: ebben a gondolatban találjunk vigaszt és engesztelődést. Zengjen vissza lelkünkben az ő hála-zsoltárának mély alázata, s találja meg végső soraiban az ő költői halhatatlanságába vetett reményünk is a maga megnyugtató kifejezését:
Fáradt napom nyugat felé tért,
Uram, hálát adok a létért;
Bűnös, nagy bűnös volt a szám
Hogy annyiszor megátkozám.
Okom dehogy volt lázadásra,
Csak hála-, hála-, háladásra,
Kegyelmed annyi jót adott:
Gyümölcsös ágként roskadok.
Adtál, Uram, áldott szülőket..,
hű nőt, víg gyermekeket, kenyért, hol barnábbat, hol fehérebbet, - mindig eleget;…
De mégis dússá tett a lelked,
Belém dalok lelkét lehelted,
Zengő, csodás hármóniát,
Kisérni hűn az élten át.
Engem borongott, vagy derengett,
Az eolhárfa egyre zengett;
Nem a világnak szólt dala,
Szivem lett könnyebb általa.
S ha néha tán az úti porban
Keresztemet görnyedve hordtam:
Az összeroskadás előtt
Adtál, Uram te, új erőt.
Az útat most már megfutottam
Lerázhatom porát nyugodtan;
Új ég és új föld tűn elé…
Megyek, örök fényed felé.
Legyen áldott emlékezete!
HORVÁTH JÁNOS
Forrás: Budapesti Szemle 1932. 225. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése