Az a fa vonzza most a szememet,
Mely ott a tetőn a tavaszban remeg.
Oly ifjú, merész, egyenes, derék - -
S fölött ekéken végtelen az ég!
Fény ütközik ki gallyai hegyén –
Oh,bár lennék e fiatal fa: én!
Feledve mindent, mi kedvetlenít,
Szívhatnám a föld áldott nedveit.
S duzzadva tőlük, minden hajnalon
A szabad űrbe nyúlna száz karom.
Tövemmel földben, mely éltetőm,
Földiekkel túl látnék e tetőn.
Derűsen tűrnék – akár hópalást,
Akár lomb födjön – minden változást.
Viharban, éjjel, mint egy nyugtalan
Őrült üstöke, lobogna hajam.
S rá a reggelbe repesve zengenék:
Fuvalom-halk s rejtelmes-mély zenét…
Forrás: Papp Kincses Emese:
101 vers a Székelyföldről. Kriterion Könyvkiadó 2006. Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése