Az a hármas ünnep, melyet Az ember tragédiája ebben az évben ünnepel, - színrehozatalának ötvenedik évfordulója, az ötszázadik színpadi előadás és a Burg-színházi bemutató – kétségtelen határozottsággal mutatja, hogy Madách költeménye megállta az idő próbáját. Pedig Az ember tragédiájának nem volt könnyű idáig jutnia. A világirodalom nem sok nagy alkotásának kellett annyi külső és belső nehézséggel megküzdenie. Attól a pillanattól kezdve, mikor Arany János, aki félig-meddig a hű felfedezőjének, de társszerzőjének is tekinthető, az első négy sor „mesteremberes önelégültsége” miatt kedvetlenül félretette, máig: a mű jóformán szakadatlanul harcolni volt kénytelen, nemcsak a helyes értékelésért, hanem még az igazi megértésért is.
De a külső körülmények ellenséges hatalma nem bírt vele. Nem ölte meg a kritikusi félreértés, pedig igen előkelő szellemek akadtak, akik Szász Károllyal veszedelmes „Ördög komédiáját”, vagy Prohászka Ottokárral „imádás helyett káromkodást, nagy teremtő stílus helyett inkább cinizmust, isteni tervek helyett inkább kontárságot” láttak benne. Nem tudta megölni az a jóindulatú devalváció sem, amelynek szükségszerűen ki van téve az ilyenfajta drámai költemény, amikor színpadra kerül. Madách műve a maga tarka történelmi kaleidoszkópjával, mennyországával, paradicsomával valamennyi nagy filozófiai költeménynél inkább forog abban a veszedelemben, hogy a színpadon puszta látványossággá válik; hiszen egy vérbeli rendező valósággal halálos bűnt követne el, ha a benne rejlő Pazar külső lehetőségeket kihasználatlanul hagyná. És csakugyan Németh Antal könyve (Madách a színpadon) megtanít bennünket arra, amit különben az elmúlt évtizedek színházlátogatója maga is tapasztalhatott, hogy milyen csalétek volt Az ember tragédiája becsvágyó színpadművészek számára, és mennyit kísérleteztek vele a legkülönbek – Hevesi Sándor egymaga háromszor nyúlt hozzá -, Paulay Edétől Röbbelingig és a Nemzeti Színház mostani ünnepi előadásáig. Ez persze minden rendezésnél (még az olyan áhítatos, csak a költőt szolgálni akaró rendezésnél is, mint a Nemzeti Színház ünnepi bemutatása) szükségképp újabb és újabb csonkításokat, újabb és újabb stilizálást jelent, állandó valamennyiben csak egy, az elhagyhatatlan és hálás látványossági jelleg. És Az ember tragédiája diadalmasan került ki a kulisszák, kosztümök és színpadi gépezetek tarka lim-lomából, a kitűnő, közepes és kontár, nem egyszer műveletlen színészek veszedelmes becsvágyából, a rendezőknek hol dilettáns, hol művészi, de mindenkor saját mondanivalójú, saját akaratú kezéből is, és ma is vonzza azt a közönséget is, amely a tarka színpadi képnek örül, és azt is, amely a költemény jól ismert, rég szeretett filozófiai verssorait lesi a színészek ajkairól. De nem ölte meg Az ember tragédiáját a mindenféle nyelvekre való, többnyire igen gyenge műfordítások gyilkos szeretete sem. Pedig ha meggondoljuk, hogy pl. a német közönség nyolc fordításban kapta kézhez, míg végre Mohácsi Jenő kitűnő átültetéséhez juthatott, és ezek közt a többé-kevésbé gyenge fordítások közt a legkülönb, Dóczié, tette a költőnek a legrosszabb szolgálatot a maga fausti stilizálásával, akkor nem fogunk csodálkozni, hogy a világ köztudatában máig inkább csak mint közepes Faust-utánzat szerepelt. Nem tudta megölni Az ember tragédiáját még az iskola sem, a „kötelező olvasmány”-nyá válás nagy próbája, a vele járó kényszerrel, lélektelen magyarázatokkal és agyonmagyarázással sem. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ifjúság, amely az iskolában kénytelenségből olvasta (sőt talán, ami még rosszabb. kivonatolta is), utóbb érdeklődésből és szeretetből olvassa és nézi meg a színpadon. Nagyon erősnek kell lennie annak a műnek, amely mindezt a próbát megállja.
Pedig Az ember tragédiájának legnagyobb ellenségei nem rajta kívül vannak. A legveszedelmesebb nehézségek magában a Tragédiában rejlenek. Legelős ezek között már maga a művészileg majdnem képtelenül nagyszabású tárgy. Madách oly nagyra vállalkozott, amilyenre művész – hacsak a Michelangelo-féle szertelen titánoknak egészen kivételes fajába nem tartozik – vajmi ritkán merészel még gondolni is. Költeményt írni, amely magában foglaljon eget és földet, Istent és embert, angyalt és ördögöt, egyént és történelmet, múltat, jelent és jövőt, lírát, drámát és filozófiát (igazán majdnem ommem rem scibilem et quaedam alia), mindennapos dolog dilettánsoknál, de igazi művész, aki ismeri eszközeinek korlátoltságát és átélte már a legmélyebb művészi élményt: milyen nehéz még apróságokban is azt és úgy mondani, amint a lelke mélyén él, - többnyire ösztönös szerénységgel óvakodik az efféle feladattól. Madách nekivágott a legnagyobbnak és sikerült megoldania, méghozzá töredék sem maradt a múű, mint ahogy töredék maradt Michelangelótól a Karamazov testvérekig a legtöbb ilyen óriási alkotás. Mennyivel kisebb feladatot tűzött maga elé akár Byron az ő drámái költeményeiben, akár Ibsen a Peer Gyntben, de voltaképpen még Goethe is a Faustban, hiszen ő is csak az egyén problémáival foglalkozik, nem úgy, mint Madách, aki Ádám egyéni tragédiájában az egész emberiség sorsát meg akarja és meg tudja mutatni.
Az egyén és az emberiség sorsa egy szimbólumban: íme, a második példátlan nehézségű feladat! „Az egyes képeket vagy momentumokat úgy igyekeztem egymás után helyezni – írja Madách egy levelében -, hogy azok egy bizonyos cselekvő személynél is mintegy lélektani szükségből következzenek egymásból.” És – hálás anyagul minden idők kommentátorai számára – ez is sikerült neki.
És mennyi nehézség az óriási koncepció következtében! A tárgyban adva van a filozófiának akkora szerepe, amekkorát a tapasztalat szerint nemcsak a színpad, hanem egyáltalán a dráma (legalább amíg dráma akar maradni) meg nem tűr. Adva van a történeti színek egymásutánjában, az örökös letörésben és az új harcra indulásban, a szerkezetnek akkora kiszámítottsága, amely már szinte geometriai jellegű és amelynek párját a Divina Commedián kívül nem ismeri a világirodalom. És ha ez a technikai nehézség még csak külsőleges volna! De ez a mértani egyhangúság a legbensőbb mondanivalót magát is megpróbálja. Hiszen a darab derekán, a történeti színeken át voltaképpen tízszer egymásután ugyanaz a cselekmény ismétlődik: Ádám harcra indul szent eszmékért, a harc során kiábrándul és elbukik. Az egyes színek drámai tartalma mindannyiszor pontosan ugyanaz. Hol az az író a széles világirodalomban, aki képes volna ugyanazt a küzdelmet tízszer egymásután elmondani, anélkül, hogy egyhangúvá, unalmassá, bosszantóvá válnék? Aztán ugyancsak néhány concepcióbeli apróság következtében az az állandó küzdelem a Faust-emlék ellen! Hiszen persze, ami főrokonság van a kettő között, ihletközösségre, Jób könyvére megy vissza; de az a néhány jelentéktelen apróság, amely kétségtelenül Faust-reminiscentia, amellett, hogy egészen mellékes a mű mondanivalója szempontjából, mégis csak állandóan ébren tartja az olvasóban a goethei emlékeket és nem kis győzelme Madách lángelméjének, hogy a figyelmes olvasó vagy néző végül is egészen eredeti nagy mű benyomásával búcsúzik a Tragédiától.
De mindezeknél nagyobb nehézségeket rejt magában éppen az, ami Madách művében a leglényegesebb mondanivaló. Egy költemény, amely jóformán az utolsó előtti mondatáig vigasztalanul sötét, amely csupa ellenállhatatlanul pesszimista képeket, eszméket, bukásokat tartalmaz, és az utolsó lapon, az utolsó jelenetben mégis az ellenkezőt mondja, végül is optimista megoldást nyújt! Egy tucatszor megismétlődő reménytelen bukás után mégis küzdelemre sarkall és a bizalom szavával végződik. Az ördög annyi győzelme után Istené benne az utolsó szó. Eötvös próbált effélét A karthauziban, de neki nem sikerült eltüntetnie a törést a regény dereka és vége között. Sikerült-e Madáchnak? A szövegben, a belemélyedő olvasó számára – az alábbiakban megpróbálom ezt igazolni – tökéletesen. A színpadon azonban ez a kiegyenlítődés csak részben sikerült. Minthogy a probléma feloldását, a bizalom szavát csak Isten és részben az angyalok szavai tartalmazzák, amelyeket a néző, ha hall is, alig ért, ez a gyenge, legalább hatásosságában gyenge igen – legalább az eddigi színpadi technika eszközeivel – nem volt képes hatékonyan túldörögni azt a hatalmas nemet, melyet a történeti színek képben, cselekményben, szóval az élet szuggesztív valószerűségével oly sokszor egymás után belénk harsogtak. És az emberek még így is kielégülten, felemelkedve, a nagy emberi és művészi élmény érzésével távoznak a színházból, jeléül annak, hogy a hiányzó, illetőleg végelemzésben csak elméleti megoldás ellenére is kiérzik a költő nagy, meleg biztató mondanivalóját.
Igen, Az ember tragédiája megállta a történelem ítéletét: immár a harmadik nemzedék találja meg benne a magáét; kor, ízlés, életfelfogás, nyelv, nemzeti és színpadi hagyományok korlátain túl mindenki talál benne annyit, amennyi elég ahhoz, hogy remekműnek, hogy a magáénak érezze. Melyek azok az időálló értékek, azok a klasszikussá tevő vonások, amelyeknek ez a nálunk példátlan diadal köszönhető? Legyen szabad néhányat kiragadni a sok közül.
Aki Az ember tragédiáját napjainkban olvassa, még inkább aki a színpadon nézi végig, annak első meglepő, szinte megdöbbentő benyomása alighanem az lesz, hogy mennyire mai ez a dráma. Már maga a tartalom is, a drámai mondanivalója izgatóan, felkavaróan a mi élményünk. Eszmékért lelkesedni, harcolni, aztán kiábrándulni vagy magukból az eszmékből, vagy azokból, akik az eszmét megvalósítani próbálták és nem tudták, és csüggedten lemondani a harcról: van-e ennél maibb élmény? Az a nemzedék, amely a XX. század három első évtizedét végigélte, többé-kevésbé végigharcolta néhányszor Ádám küzdelmét. Az egyik lelkesedett a liberalizmusért és kénytelen volt kiábrándulni belőle. A másik a háborúért és megborzadott tőle. A harmadik a szocializmusért és meg kellett érnie a legnagyobb szocialista táborok széthullását s az eszme tehetetlenségét. Tudomány és művészet semmivé lett, amikor a nagy szenvedélyek boszorkánytánca megkezdődött. Vallás, erény és szeretet nem tudta megakadályozni a nagy katasztrófákat, háborúkat és forradalmakat, mert akik képviselték őket, kicsiknek bizonyultak. Forradalmak jöttek, és emberek lelkesedtek értük, és a forradalmak épp olyan tehetetlennek bizonyultak, mint az utánuk következő ellenforradalmak, amelyekért megint emberek lelkesedtek és megint kénytelenek voltak kiábrándulni. És napjainkban megint új eszméket látunk megszületni, északon, délen, nyugaton, és új tömegeket lelkesedni értük, és mi, Ádámnál hamarabb csüggedő Ádámok, már előre látjuk, hogyan fognak kiábrándulni ezekből is és hogyan fognak megint felfigyelni újabb Luciferek újabb biztatásaira. Mi maradt a mai ember számára ez után a sokszorosan végigélt Ádám-sors után, A tucatemberek számára Sergiolus önkábítása, az érzékenyebbek számára Ádám öngyilkos sziklája, a még különbeknek Keppler rezignációja, a legkülönbek pedig megint csak arra a szózatra döbbennek rá, amely a végső bukása után térdre hulló Ádámnak adja vissza az emberi élet egyetlen lehetőségét: „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál, énbennem bízzál, mert magadban és a magad fajtájában nem bízhatol”. Mindnyájan átéltük Ádám tragédiáját, azért érezzük mindnyájan a magunkénak.
És amit a magunk élményének érzünk a Tragédia egész nagy cselekményében, még elevenebben, szinte kísérteties időszerűséggel érezzük azokban a részletekben, amelyek a modern kor képeit tárják elénk. A londoni szín kétségtelenül nem a mi korunkat akarja rajzolni, hanem a XIX. század kapitalizmusának nagyvárosi képét. De ha azt gondoljuk is, hogy ez a kapitalizmus és a velejáró szabadverseny-világ a múlté, bizonyos, hogy az élet, legalább a külső élet, még ma is jórészt az ő képére alakul. Ki az, aki a londoni vásár jeleneteiben ne érezné a mai nagyvárosi élet képét, meg ne látná benne annak ma is élő jellegzetes típusait, a vásár hullámzásában, az alakok és az események mögül ki ne érezné a legmaibb élet véres, ma is megoldatlan problémáit? És ha így érzünk a londoni szín láttára, talán még megdöbbentőbb a maiság szuggesztiója a falanszter jeleneteiben. Ha a rendezés a falanszter díszleteiben nem hangsúlyozná is a mai stílust (mint a Nemzeti Színház remek színpadi képe), abban, amit a színpadon tesznek és beszélnek, annyira érezni kell a nostra res agiturt, hogy az ember nem nyomhatja el a gondolatot: ha a világ tovább halad abban az irányban, amelyben olyan nagy erővel indult el napjainkban, nem félő-e, hogy mindnyájan falanszter-félében fogjuk végezni életünket? És az eszkimó-jelenet a maga szörnyű szállóigéjével, a több fókáról és a kevesebb emberről, nem hiába kelt a bécsi előadáson jelent megállító tapsvihart: nem ez-e millióknak és millióknak legfőbb problémája napjainkban? És ki az, aki ne érezte volna még (ha mai ember és lelki ember) egyszer vagy másszor kibuggyanni magából az űrbe szálló Ádám kívánságát: itt hagyni ezt a nyomorult földet és valami mást, valami magasabbat keresni? Íme, mennyire mai Az ember tragédiája a maga egész tartalmában!
Semmivel sem kevésbé mai, ha a forma oldaláról tekintjük. Az ember tragédiájának drámai formája, ellentétben korának realisztikus törekvéseivel, a lényegre sűrített színpadi kép. A történeti színek oly bámulatos nagyvonalúsággal emelik ki azt,ami egy korszak vonásaiból a lényeges, és oly feszülő belső élettel szerkesztik össze egy eszmei, de ugyanakkor színpadi egésszé a kiemelt kevés motívumot, hogy különbül látszanak megvalósítani a mai idealista színpadi törekvések vezérlő gondolatait, mint a legkülönb mai drámaírók. A Pirandellók, Kaiserek, Hasencleverek nemzedéke élő példában láthatja maga előtt a Tragédiában eszméinek megvalósulását: a sűrített, lényegre redukált cselekményt, az eszméket képviselő,nem realisztikus szimbólum-alakokat, a részletek nélkül is levegőt éreztető, élő, drámai teret. Sőt még külső technikájában is szinte érthetetlenül mai Az ember tragédiája. Az expresszionista drámaszerkesztés, a filmszerűségre törekvő gyors, eleven drámai képeket kergető mai drámatechnika hol talál még egy olyan tökéletes megvalósulást, mint itt? Bármilyen anakronisztikusan hangzik is, bármennyire benne gyökerezik is Az ember tragédiája a maga korának történelmi és filozófiai légkörében, mi, mai emberek, úgy érezzük, hogy ma korszerűbb és elevenebb, mint a maga korában lehetett.
*
Nem lehetne azonban ennyire mai, ennyire hozzánk szóló, ha az, ami benne leglényegesebb, nem szólna minden időnek,nem volna a szó irodalomtörténeti értelmében örök érték. Azok közül az elemek közül, melyek Az ember tragédiájának ezt az időtől független, örök emberi értékét teszik, kétségtelenül első helyen áll maga a műmondanivalója, a Tragédia értelme. Mit akar mondani Madách Az ember tragédiájában? A naiv néző érzése, ha szóba foglalni nem tudja is, meglehetős határozottsággal felel erre a kérdésre, és csak akkor jön zavarba, ha eszmélkedni kezd. A kritikusok és magyarázók, akik az eszmélkedéssel kezdik, csakugyan meglehetősen szétágazó, nem egyszer ellentmondó választ adnak a Tragédiának erre a legfontosabb kérdésére.
A magyarázók és magyarázatok impozáns tömegén végignézve, önkéntelenül is felmerül a kérdés: van-e értelme még egy új magyarázat-kísérletnek? Mert ha hiábavaló volna a meglevő százból egy százegyediknek összekompilálása, egyenesen nevetséges nagyképűség kellene ahhoz, ha valaki azt hinné, hogy minden előző tévedett és éppen ő találta meg a bölcsek kövét, a tökéletes magyarázatot.
Van azonban a Tragédiának egy kétségtelenül hiteles tekintélyű magyarázója is: maga Madách. A nagy műalkotások egyik legnagyobbszerűbb sajátsága ugyan, hogy több van bennük, int amennyiről maga az alkotó művész tudomással bír, de ha valaminek, akkor olyan tökéletes logikájú műnek, mint Az ember tragédiája, amely épp annyira bölcseleti, mint költői munka mégiscsak maga az író a legilletékesebb magyarázója. És mivel Madách egy leveléből (Közölve Erdélyi János: Pályák és pálmák. Függelék, 500-503. l.) – legalább a leglényegesebbekben – ismeretes az ő felfogása, a mi szempontunk: mindvégig Madách nyilatkozata alapján, tehát mintegy Madách szavával nézni a Tragédiát és úgy kísérelni meg értelmének kifejtését. A magyarázók legtöbbje idézi Madách levelét, de eredményeik többnyire többé-kevésbé függetlenek tőle, néha egyenesen ellentmondanak neki.* (* Voinovich Géza Madách-monográfiájában minden oldalról megvilágítja e problémát és a felelet, amelyet ad rá, lényegében megegyezik az alábbiakban kifejtett felfogással. Ez az övétől abban különbözik, hogy a Tragédia mondanivalóinak gazdag szövetéből csak egy szálat, érzésem szerint legfőbbet, vesz vizsgálat alá és ezt az egyet mindenestül – tudatos egyoldalúsággal – Madách szavain keresztül szemléli.)
Ha már most ezen az alapon a Tragédia értelmét keressük, tulajdonképpen három kérdésre kell megfelelnünk. Az első: Minő probléma van itt fölvetve? Erre megfelel a három első színnek, vagyis a tragédia expozíciójának vizsgálata. A második: Mi az értelme a történelmi színeknek? Ez megkívánja az álomjeleneteknek, vagyis a mű derekának elemzését. A harmadik: Hogyan oldja meg Madách a fölvetett kérdést? Erre megfelel az utolsó szín, a kifejlet. A két első kérdéssel könnyen végezhetünk.
Az első három színben Lucifer harcra kel az Úr ellen és az első emberpárt ráveszi, hogy szakítson a tudás tiltott fájáról. Az élet fájáról már nem szakíthatnak, a Cherub lángoló karddal állja útjukat. Az Úr szava hangzik:
Ádám, Ádám, elhagytál engemet;
Elhagylak én is, lásd, mit érsz magadban.
Lucifer tehát eddig győzött: az embert megnyerte magának. Ádám érzi az anyagiság nyűgét, megrendül, mikor kívánságára Lucifer megmutatja neki a természeti erők titkos működését, visszakívánja a Gondviselést. Hiába vigasztalja Lucifer a felidézett nimfákkal, a természet költői szemléletével, tudást akar. Mindent tudni akar, látni akarja jövőjét. Lucifer teljesíti kérését és mindkettőjükre álmot bocsát, amelyben megmutatja a jövőt. Előre jelzi azonban, hogy ez a látás lesújtó lesz:
De hogyha látjátok, mi dőre a cél,
Mi súlyos a harc, melybe útatok tér:
Hogy csüggedés ne érjen e miatt,
És a csatától meg ne fussatok:
Egére egy kicsiny sugárt adok,
Mely biztatand, hogy csalfa tünemény
Egész látás, s e sugár a remény.
A kérdés fel van vetve. Ádám elszakadt Istentől és a saját lábán akar megállani. Lucifer csábítására tette, aki egészen magának akarja megszerezni, hogy így megnyerje csatáját az Úr ellen. Látni fogjuk a máris megrendült Ádám jövőjét. Ez nem volt Lucifer tervében, hiszen fél is, hogy el fognak csüggedni látásán, azért adja csalfa vigasztalóul a reményt. A jövő tehát csüggesztő lesz. Ez a jövő lesz a tragédia tulajdonképpeni tárgya. A probléma tehát a három első szín tartalma és Madách irányító szavai alapján ez: Mi lesz a sorsa az Istentől elszakadt és önerejére támaszkodó embernek? Tehát nem az emberiség sorsáról van itt szó, nem is a történelem értelméről. A probléma: az Istentől elszakadt ember problémája. Ezt félreérthetetlen világossággal jelenti ki Madách Erdélyihez írt levelében: „Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy amint az ember Istentől elszakad s önerejére támaszkodva, cselekedni kezd: az emberiség legnagyobb s legszentebb eszméin végig, egymásután cselekszi ezt… Mindenütt megbukik, s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lényegében rejlik, melyet levetni nem bír.”
Mi az értelme mármost az álomnak? Mit jelentenek a történeti színek?
Ádám mindenütt nagyszerű eszmékért küzd és mindenütt elbukik, végig a történelem egymást követő nagy tragédia-során, míg végül kétségbeesett erőfeszítéssel elhagyja a földet. A földszelleme azonban visszatéríti az űrből; a földtől függetlenül nem élhet. A kihűlt földön az állattá süllyedt embertől megundorodva kiált fel:
Segítség, Lucifer! el innen, el,
Vezess jövőmből a jelenbe vissza,
ne lássam többé ádáz sorsomat:
A hasztalan harcot. Hadd fontolom meg,
Dacoljak-é még Isten végzetével.
Vigasztalan sötét kép! Ez volna az emberiség története? A hasztalan küzdelmek és dicstelen bukások végeszakadatlan sora! Mi értelme van ennek a lesújtó képsorozatnak? Így látná Madách a történelmet? Ha igen, akkor Az ember tragédiája a világirodalom leggyilkosabb sötétségű alkotása.
A kritikusok egy része, Arannyal élén, azt feleli erre, hogy a történeti képek nem mutatják az igazságot. Az egész álom Lucifer műve, aki szándékosan tünteti fel a legsötétebb színben Ádámnak a jövőt. Hazudik, hogy kétségbe ejtse és öngyilkosságra bírja. Mások szerint Lucifer nem akarja képekkel kétségbe ejteni Ádámot, hiszen ő maga gondoskodik róla, hogy a remény segélyével csalfa látásnak hitesse az egész álmot. Nem fontos itt ennek a kérdésnek eldöntése; ez csak Lucifer szerepét, aktívabb vagy passzívabb jellegét érinti, a dráma fő mondanivalóját nem. Annyi kétségtelen, hogy Lucifer jóhiszeműen mutatja be a történelmet: a képekben semmi sincs, ami alapjában véve meg ne történt volna. Mit akar hát Madách ezzel a kétségbeejtő képsorozattal? Erre a kérdésre már Beöthy Zsolt megadta választ Tragikumában, szellemesen és perdöntően. A kulcs Lucifer jelleme. Lucifer a „hideg, számító értelem, a puszta, rideg, materialista értelemben vett tudás, érzéketlen minden iránt, ami kívül, felül áll az anyagon. Sejti, hogy az emberben más is van, többször érzik ez a tragédia folyamán, de meglátni képtelen. Az emberiség történelmét megmutatja, jóhiszeműen, úgy, amint ő látja. Csakhogy ő képtelen az egészet látni. Egyiptom nemcsak a zsarnokság hazája volt, hanem a gúlák, piramisok és a szfinkszek megteremtője és a tudománynak bölcsője is. Görögországnak nemcsak a demagógiát köszönjük, ha nem egy nagyszerű kultúrát is. Róma is adott a világnak mást is, mint romlottságot. A kereszténység sem áll eretnek-üldözésből, görög szóvitából és babonából. A tudomány mást is teremtett, mint csillagjóslást, a francia forradalom minden borzalmai mellett is nagyszerű szemkinyílása volt az emberiségnek. És így végig lehetne menni az összes színeken. Lucifer nem hazudik, „de nem adhat mást, mint mi lényege”. Csak ezt mutatja be, mert csak azt látja a történelemből, amit a minden felsőbb motívum, tehát minden vallási, minden érzelmi és esztétikai elem iránt érzéketlen, azaz legalább is a fél szemére vak, hideg értelem lát benne. És így az egész látomás mégis hamissá lesz, nem mert hazug, hanem, mert az igazságnak csekélyke része létére az egész igazság gyanánt tünteti fel magát. A színek tehát nem a történelmet adják, hanem csak az, ami a történelemből Lucifer számára hozzáférhető. És hozzátehetjük: nem is az emberiség valódi sorsát, hanem – Madách szavaiból láttuk – az Istentől elszakadt és magára maradt ember sorsát, akit mindig megbuktat saját gyöngesége. A történeti színek jelentése tehát: az Istentől elszakadt esendő ember sorsa.
A XV. szín a megoldásé. Dacos elkeseredésében Ádám öngyilkossággal akarja elejét venni a szörnyű jövőnek, de Évától megtudja, hogy nincs már egyedül a világon. Tehát mégsem dacolhat Istennel. Ettől a perctől kezdve visszatért Istenhez. Megadja magát. Térdre esik:
Uram, legyőztél, ím porban vagyok,
Nélküled, ellened hiába vívok:
Emelj, vagy sujts, kitárom keblemet.
Lucifer e pillanatban végképp elvesztette a csatát. Megjelenik az Úr, visszafogadja kegyelmébe a megtérő Ádámot. Ádám elmondja kétségeit. Velejében kettőt* (*A harmadik kérdés /”Van-e jutalma a nemes kebelnek, Melyet kigúnyol vérhullásáért A kislelkű tömeg?”/ nem látszik egyenrangúnak a két fő kérdéssel,nem is az Úr adja meg rá a választ, hanem az angyalok kara.) kérdez: Halhatatlan-e a lélek? és: Tökéletesedik-e az emberiség? Az Úr nem ad határozott feleletet:
Ne kérdd
Tovább a titkot, mit jótékonyan
Takart el istenkéz vágyó szemedtől.
Ha látnád, a földön mulékonyan
Pihen csak lelked, s túl örök idő vár:
Erény nem volna itt szenvedni többé.
Ha látnád, a por lelkedet felissza:
Mi sarkantyúzna, nagy eszmék miatt
Hogy a múló perc élvéről lemondj?
Míg most jövőd ködön csillogva át,
Ha percnyi léted súlyától legörnyedsz,
Emel majd a végetlen érzete,
S ha ennek elragadna büszkesége,
Fog korlátozni az arasznyi lét
És biztosítva áll nagyság, erény.
Az igazság látása nem az ember osztályrésze. Az ember csak sejthet; földi osztályrésze az örök dolgokra nézve nem a tudás, hanem a hit. A jövő, tehát a halhatatlanság is, „ködön csillog át”. Madách szavai egyenesen Sz. Pálra emlékeztetnek: „Most tükörben látunk és rejtvényszerűleg, de el fog jönni az idő, midőn majd szemtől-szembe látunk”. Az Úr nem is hagyja erről bizonytalanságban Ádámot: a vallásra utal:
Ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd
Szünetlenül, mely visszaint s emel,
Csak azt kövesd. S ha tettdús életed
Zajában elnémúl ez égi szó,
E gyönge nő tisztább lelkűlete,
Az érdekek mocskától távolabb,
Meghallja azt, és szíverén keresztül
Költészetté fog és dallá szűrődni.
Tehát a vallás (és az idealizmus), meg az érzelem, meg a költészet, amelyeket az egész Tragédia folyamán a nő képvisel, ez az a kettő, ami az embert fölemeli; ezeken szenvedett hajótörést Lucifer. Az angyalok kara dicsőíti még a szabad akaratot és hirdeti a nagy hivatást: a nemes célokért küzdő ember Isten helyett cselekszik, Isten munkatársa.
Éva és Ádám megértik a dalt. Csak a lesújtó véget nem tudja feledni Ádám. Mégis az elállatiasodás lesz az emberiség vége? Az Úr nagyszerű felelete: Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!
De vajon felelet-e ez? Megnyugtató felelet-e? Elhallgattathatja-e azt a rettentő kétséget? Küzdj! De miért küzdeni, ha az lesz a vég? Bízzál! De miben? Valóban nem egy kritikus van, aki nem talál elég tartalmat az Úr végső szavaiban. Nem lát arányt Ádám kétsége és az Úr biztatása közt. Még olyan is akadt, aki a „küzdj és bízzál”-t hatásos frázisnak látta csak, amely semmit sem mond és a Tragédia alapeszméjét Lucifer szavaiból vélte kiolvashatónak: „Dőre a cél!”
De vajon föltehető-e Madáchról, hogy ezt a minden ízében komoly költeményt egy tartalmatlan és jó hangzásában is semmitmondó frázissal fejezze be? hogy az emberiség legnagyobb kérdéseire egy üres, görögtüzes tableauval feleljen? Ez ellen a legerélyesebben tiltakozik egész élete, minden írása és Az ember tragédiájának minden sora. Csak arról lehet itt szó, hogy hogyan értelmezi az Úr szavát – helyesebben: hogyan érti Madách az Úr szavát? Ő pedig így ír: „Igaz, hogy az embert természetes gyöngéi mindig megbuktatják, de bár kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett minden kísérlet erőfogyasztás volt, azért fejlődése mindig előbbre és előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem is vette észre, s azon emberi gyöngéjét, melyet saját maga legyőzni nem bír, az isteni gondviselő keze pótolja, mire az utolsó jelenet „küzdj és bízzál”-ja vonatkozik”. Az Úr utolsó szavai tehát körülbelül ezt jelentik: „Mondottam ember, hogy kegyelmembe fogadtalak. Ne félj hát semmitől, veled vagyok. Te csak tedd a magadét. A többit bízd rám. Küzdj: az emberiséget én vezetem. Ne félj a jövőtől: sorsod az én kezemben van. Amit láttál, vigasztalan, de ott nem voltam veled. Az a jövő volt, de Luciferen keresztül. A te jövődet azonban én intézem, nem Lucifer. Veled vagyok, mondottam, azért bízzál. Bennem bízzál.”
Vagyis a probléma megoldása ez: Az ember elszakad Istentől és saját erejéből kezd nemes harcokat. Megbuktatja gyöngesége, mert hogy ellökte magától mindazt, ami győzelmes erő, mindazt, ami az életben isteni. De az ember ezt nem bírja ki soká, a hiú harctól való elirtózás és az emberben rejlő érzelmi erők visszaviszik az Úrhoz s az Úr melléje áll. Az ember pedig a magába fogadott isteni erőktől újjászületve indul új harcra. Ez a harc azonban már nem az előttünk lepergett Ember Tragédiája, hanem egy más, nagyszerű és dicsőséges küzdelem, amely, még ha tragikus is, győzelemmel végződik.
*
Az elmélyedő magyar olvasó nem nyomhat el lelkében a Tragédiával szemben még egy félénk kérdést: A magyar irodalom e legáltalánosabban emberi alkotásának vajon nincsenek-e speciálisan magyar értékei is? Aki oly nagyot tud mondani az emberről, az embernek, nem mond-e vajon valamit nekünk is magunkról? Madách, az ember, mindenestül felszívta volna Madáchot, a magyart? Mert ha úgy volna, akkor a Tragédia meglehetősen egyedül állna a magyar irodalomban. A magyar dráma csúcsain Bánk, Petúr, Tiborc, Csongor és Balga mellett Ádám volna az egyetlen csak-világpolgár. Az irodalomtörténeti köztudat többé-kevésbé igenlőleg felel erre a kérdésre és megtagadja, néha „kifejezetten sajnálkozva” tagadja meg Az ember tragédiájától a nemzeti jelleget, legfeljebb létrejöttének magyarázatánál engedi meg a magyar történelmi helyzet némi hatását. Ha igaza volna ennek a felfogásnak, ezen sem volna értelme sajnálkozásnak. Ha Az ember tragédiája csak európai, csak egyetemes emberi jelenség volna, akkor is nemzeti hagyományaink egyik legelőkelőbbikét képviselné: a Nyugathoz való tartozásnak, a nyugati emberiség szellemi életében való alkotó részvételnek legnagyobbjaink megszentelte örökségét. De igaza van-e valójában ennek a felfogásnak? Úgy gondolom, hogy nincs igaza. Az ember tragédiája lelke szerint magyar alkotás, semmivel sem kevésbé az, mint akár Bánk bán, akár Csongor és Tünde, bár mindkettejüknél rejtettebben az általános emberi köntöse miatt, amelybe mondanivalóját öltöztette.
Mi voltaképpen Az ember tragédiájának drámai magva? Küzdelem szívünkkel összeforrott eszmékért nálunknál hatalmasabb erők ellen, előre is bizonyos, vagy legalább előre sejtett bukás ellenére, „csak azért is!” Ilyen küzdelem az Ádámé, aki annyi bukás után előre tudhatná – Madách nem egy helyen utal rá, hogy tudja is -, hogy a következő harcban újra csak bukás lesz a része, mégis szembeszáll hatalmasokkal, tömeggel, korszellemmel, az egész környező világgal, és érezzük, hogy ha az álmok sorozata még tovább tartana, azután is csak ellenségesen állna szemben evvel a környező világgal, egyes-egyesül csak önmagával, a maga eszméjével érezve közösséget. De ilyen a Lucifer küzdelme is. Már az első színben hallja az Úrtól, - és Lucifer tudja, hogy az Úr szava igaz -:
Küzdj a salak közt, gyűlölt idegen,
S rideg magányod fájó érzetében
Gyötörjön a végetlen gondolat:
Hogy hasztalan rázod porláncodat,
Csatád hiú az Úrnak ellenében.
És mégis küzd Isten ellen, a biztos bukás ellen, valami lénye legmélyén rejlő törvény értelmében, amely nem engedi sem csüggedni, sem megpihenni. Ugyanaz a törvény ez, amely Ádámot mozgatja és kelti talpra újra kigyulladó bizalommal minden bukás után. Miben bízik, mi ad neki új erőt? Csak a kíváncsiság, a szent kalandvágy („Vezess csak vissza, égek látni már, A megmentett földön mi új tanért Fogok fellelkesülni!” – kiáltja az űrben), a XIX. század filozófiájának heroizmusa emeli-e („A cél halál, az élet küzdelem, S z ember célja e küzdés maga… Mindegy ,bármi hitvány Volt eszmém, akkor mégis lelkesített, Emelt…, Előre vitte az embernemet”), vagy azt a szózatot érzi öntudatlanul az Isten-távolban is, Lucifer árnyékában is „tettdús élete zajában” is, amelyre az Úr mutat rá a Tragédia végén? Felelhet rá ki-ki a maga érzése szerint – Madách mindháromra utal -, de bizonyos, hogy a legsötétebb pillanatban, a legkétségbeejtőbb katasztrófa közepett is ott él benne egy kiirthatatlan, elemezhetetlen végső igen minden tagadással szemben, egy irracionális, lényege szerint vallásos reménység, amelyet olyan csodálatosan szuggerál ránk is a Tragédia utolsó sora, és amely, ha kell, akár a credo, quia absurdum erejével is mindig újra talpra szökteti, új harcra tüzeli: csak azért is!
Akinek füle van a költészet legbelsőbb hangjainak meghallására, nem ugyanezt a hangot hallja-e más-más változatban a Hymnus befejező fohászkodásában, a Szózat gigászi vagy-vagyában, Petőfi leghazafiasabb verseiben („Isten csodája, hogy még áll hazánk!”), az ötvenes évek allegóriáiban és a Vén cigány végén: minden összeomlott minden borzasztó, sehol a legcsekélyebb kapaszkodó a kétségbeesés fekete árvizéből, és mégis: Lesz még egyszer ünnep a világon! Csak azért is! Harcolni kell: csak azért is!
Van-e ennél a csak azért is bízó, csak azért is harcoló lelkületnél valami magyarabb? Az egész magyar történelemnek, legalább Mohács óta, nem ez-e a legmélyebb hangja? Nem ezt a lelkületet sugározzák-e legkülönbjeink, azok, akikben leginkább megtestesült a magyarság történelmi akarata? Mindjárt Fráter Györgytől, aki megépít egy országot a magyarságnak, két ellenséges hatalom közt, két világ ellenére, Zrínyin és Rákóczin át a XIX. század nagy magyarjaiig nem ez ismétlődik-e meg a legmegrendítőbb változatokban? Kölcsey, aki Zrínyi második énekének kétségbeesett hangulatában is mindvégig teljesíti kötelességét és a legreménytelenebb szolgálatnak, Wesselényi védelmének heroikus munkája közben ejti ki kezéből a tollat. Széchenyi, a nagy pesszimista, aki mégis többet alkotott minden optimistánál, és még a Kelet népének szörnyű víziói után is volt annyi lelki ereje, hogy a döntő márciusban odaállt a nagy ellenfél, Kossuth mellé: hátha mégis! Deák, aki „hit nélkül is tudott küzdeni”, és maga Kossuth, aki egy országra bírta rászuggerálni a maga geniálisan naiv hitét, hogy az Alföld maroknyi parasztságával meg tud állni egy katonai nagyhatalom ellenében? Nem ezt a reménytelenül hősies küzdelmet vívta-e a háború első heteiben Tisza István, És nem ennek a mártír-heroizmusnak öntudatában emelte-e fel szavát Apponyi Albert a trianoni vérbíróság előtt, a kész halálos ítélet ellen? És melyik magyar ember az ma is, ha látó szeme van és ha igazán magyar, aki ne látná, milyen reménytelen az ég, akármerre néz, és aki ne akarna magyar lenni mégis, cselekedni és küzdeni mégis, csak azért is! és ne hinné – credo, quia absurdum! -, hogy ez a küzdelem mégsem lesz hiábavaló, hogy lesz még egyszer ünnep a világon? Ha van nemzet a világon, aki sohasem tudta, mert sohasem tudhatta feledni „azt a véget”, és aki mindamellett szakadatlanul küzdött és bízott, akkor a magyar az. Íme, Az ember tragédiájának leglelke szerint magyar mondanivalója!
Bánk bánt legnemzetibb drámánknak szokás mondani. Ez a megállapítás kétségtelenül helyes; Katona megrázó erővel mutatja meg a magyarság történeti tragikumának egyik legjellemzőbb konfliktusát. De nem kevésbé nemzeti Csongor és Tünde sem, amely egy magasabb keretben, a legáltalánosabban emberi törekvésnek, a boldogságkeresésnek keretében, a magyar ember legalapvetőbb lelki tulajdonságaira világít rá. És nem kevésbé az Ember tragédiája sem, amely még monumentálisabb keretben az egész emberiség sorsának mozgatójaként mutatja meg a magyar lélek tragikus heroizmusát. A legeurópaibb magyar remekmű egyszersmind a legmagyarabb is!
SÍK SÁNDOR
Forrás: Budapesti Szemle 1934. 234. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése