Felvillant a pusztán a karaván lángja,
Amint az esthajnal éjtszakába hajlott.
Álom borult szerte az egész világra,
Eltévedt a hajcsár, elfáradt a dalnok.
Ábrándoztam róla, kit a végzet elvett
Friss volt a fájdalmam, de két szemem bágyadt,
Agyamban már minden gondolat elernyedt
És beteg szivemnek nem vetettek ágyat.
Szerelmem bensőmben mint nyitott seb égett,
Képzeletem lassan lángra lobbant tőle,
Fürkésztem a sűrű, kormos sötétséget,
S unszoltam társaim hírt hozni felőle.
„Leila fáklyája villant fel az éjben,
Itt lesz a közelben, nézzetek csak széjjel!”
„Képzelet játéka –korholtak keményen –
Lidérc fénye csalt meg, csillagtalan éjjel”.
Elfordultam tőlük, büszke fővel, bátran,
Mit kezdjek vakokkal?” kérdém lehangoltan,
S indultam eléje. Vágyam volt a társam,
S a szenvedély lován tovább lovagoltam.
Forrás: Budapesti Szemle 1944. 267.kötet 800-805.sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése