Vadregényes fenyvesek homálya,
Sziklabércek felhők közelében!
Üdvözöllek, mint anyját a gyermek,
Hű szerelmem forró érzetében.
Szebb talán a rónaság vidéke,
Délibábos pusztáknak lapálya,
S vonzó, enyhe, édes mosolyával
Vidám halmok, völgysíkok hazája.
Mind hiába… köztetek születtem,
Csermelyzúgás, bérci vadvirágok!
Szívem, és szívem egy szerelme
Csak egyért, csak értetek sovárog.
Mily dicső e bércek közt az élet!
Föld fiához közelebb az Isten,
S messze mindaz, min a nagyvilág csüng
Sápadozva, mint rab a bilincsen.
Forróbb itt a szülőföld szerelme,
Szabadabb a szívnek dobbanása;
a gyönyörrel félelem határos,
S nagyszerűbb a lélek gondolása.
Fönn az ég és tiszta levegője,
Lenn az erdők tengerének árja,
Mely örökzöld, s mint a büszke lélek,
Föllegekben úszik koronája.
Hótetőknek távol csillogása
Ráfénylik az erdők éjjelére,
S színeikből gyenge szivárványt sző
Hajnal, alkony a táj kék egére.
Óh, minő kép! Smaragd halmok, völgyek
Koszorúja, mint egy tündérálom;
Kékes ködben elzavart falucskák,
S dűlt tornyokkal mohos sziklavárrom.
Bércoldalban nyájak legelésznek,
Csermelyek kígyóznak a határon,
És fészekként könnyű malmok függnek
Zuhatagot síró vén sziklákon.
Itt kél a nap, itt nyugszik le később,
Itt néz a sas büszkén a szemébe,
Itt ereszti meg szárnyvitorláját,
Hogy elsápad a kelő hold képe.
Itt zendíti az erdők tündére
Fuvoláját sokszor csöndes éjjel,
Kérve a hold csendes mosolygását
Bús dalával, harmatos szemével.
Szánja a hold, föllebbenti fátylát,
Ajakára nyájas mosolyt vészen,
És szerelme fényes tengerárját
Elönti az erdőmesszeségen.
Néz a pásztor, s bámulja világát,
Hosszú horgas botra támaszkodván,
S elmereng a búgó vadgalambok,
Fűrészmalom s vízesés siralmán.
A hold fényén, éji pompájában
Ím a vidék még egyszer kitárul,
Árnyak nyúlnak, himbálnak a légben
A virrasztó hegytetők ormárul.
Álmos erdők mélán álmodozva
Felsuttognak, lágy morajt lehelnek;
Meg-megharsan távolból egy kürtszó,
És reá száz visszhangok felelnek.
Majd a csendben a szomszéd falvakból
Az ebeknek csaholása hallik,
S nyikorgása borvízszekereknek
A kanyargó úton megnyilallik.
Őrházaknál hamvadó tűz pislog:
Egy-egy székely vészi útját arra,
Hosszú puska mellett énekelve
Bús nótádat, gyászos Mádéfalva!...
De ki tudna mindent elbeszélni
Rólatok,ti kedves völgyek, bércek?
Mégis: mért, hogy gyakran elborulok
És szememben forró könnyet érzek?
A várromok, az ősök sírhalma
Kérdik tőlem: hol Attila népe?
Él-e még a székely: S hol van Erdély
Szabadsága, neve, dicsősége?
E kérdés csal könnyeket szemembe,
Siratom én elhunyt szabadságod
S híred, melyet fényessé nem tészen
Nap- s holdfényben tündér csillogásod.
De mért sírjak? Amott a sziklákon
Fölrepülni sascsoportot látok…
Hah, e bérc a sasoknak tanyája,
S itt születnek mennydörgő villámok.
Tán e népnek majdan a sasokkal
A magasba szárnyal gondolatja,
S a szabadság viharos érzése
Hideg keblét még egyszer áthatja.
S újra látjuk szárnya szabadjában
Napsugárhoz merész repülését,
És meghalljuk hosszú ébredése
Villámokkal terhes mennydörgését.
Forrás: Papp Kincses Emese: 101 vers a Székelyföldről. Kriterion Könyvkiadó 2006. Kolozsvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése