2024. ápr. 12.

Gyulai Pál (1826-1909): Erdély

 

Vadregényes fenyvesek homálya,

Sziklabércek felhők közelében!

Üdvözöllek, mint anyját a gyermek,

Hű szerelmem forró érzetében.

 

Szebb talán a rónaság vidéke,

Délibábos pusztáknak lapálya,

S vonzó, enyhe, édes mosolyával

Vidám halmok, völgysíkok hazája.

 

Mind hiába… köztetek születtem,

Csermelyzúgás, bérci vadvirágok!

Szívem, és szívem egy szerelme

Csak egyért, csak értetek sovárog.

 

Mily dicső e bércek közt az élet!

Föld fiához közelebb az Isten,

S messze mindaz, min a nagyvilág csüng

Sápadozva, mint rab a bilincsen.

 

Forróbb itt a szülőföld szerelme,

Szabadabb a szívnek dobbanása;

a gyönyörrel félelem határos,

S nagyszerűbb a lélek gondolása.

 

Fönn az ég és tiszta levegője,

Lenn az erdők tengerének árja,

Mely örökzöld, s mint a büszke lélek,

Föllegekben úszik koronája.

 

 

Hótetőknek távol csillogása

Ráfénylik az erdők éjjelére,

S színeikből gyenge szivárványt sző

Hajnal, alkony a táj kék egére.

 

Óh, minő kép! Smaragd halmok, völgyek

Koszorúja, mint egy tündérálom;

Kékes ködben elzavart falucskák,

S dűlt tornyokkal mohos sziklavárrom.

 

Bércoldalban nyájak legelésznek,

Csermelyek kígyóznak a határon,

És fészekként könnyű malmok függnek

Zuhatagot síró vén sziklákon.

 

Itt kél a nap, itt nyugszik le később,

Itt néz a sas büszkén a szemébe,

Itt ereszti meg szárnyvitorláját,

Hogy elsápad a kelő hold képe.

 

Itt zendíti az erdők tündére

Fuvoláját sokszor csöndes éjjel,

Kérve a hold csendes mosolygását

Bús dalával, harmatos szemével.

 

Szánja a hold, föllebbenti fátylát,

Ajakára nyájas mosolyt vészen,

És szerelme fényes tengerárját

Elönti az erdőmesszeségen.

 

Néz a pásztor, s bámulja világát,

Hosszú horgas botra támaszkodván,

S elmereng a búgó vadgalambok,

Fűrészmalom s vízesés siralmán.

 

A hold fényén, éji pompájában

Ím a vidék még egyszer kitárul,

Árnyak nyúlnak, himbálnak a légben

A virrasztó hegytetők ormárul.

 

Álmos erdők mélán álmodozva

Felsuttognak, lágy morajt lehelnek;

Meg-megharsan távolból egy kürtszó,

És reá száz visszhangok felelnek.

 

Majd a csendben a szomszéd falvakból

Az ebeknek csaholása hallik,

S nyikorgása borvízszekereknek

A kanyargó úton megnyilallik.

 

Őrházaknál hamvadó tűz pislog:

Egy-egy székely vészi útját arra,

Hosszú puska mellett énekelve

Bús nótádat, gyászos Mádéfalva!...

 

De ki tudna mindent elbeszélni

Rólatok,ti kedves völgyek, bércek?

Mégis: mért, hogy gyakran elborulok

És szememben forró könnyet érzek?

 

A várromok, az ősök sírhalma

Kérdik tőlem: hol Attila népe?

Él-e még a székely: S hol van Erdély

Szabadsága, neve, dicsősége?

 

E kérdés csal könnyeket szemembe,

Siratom én elhunyt szabadságod

S híred, melyet fényessé nem tészen

Nap- s holdfényben tündér csillogásod.

 

De mért sírjak? Amott a sziklákon

Fölrepülni sascsoportot látok…

Hah, e bérc a sasoknak tanyája,

S itt születnek mennydörgő villámok.

 

Tán e népnek majdan a sasokkal

A magasba szárnyal gondolatja,

S a szabadság viharos érzése

Hideg keblét még egyszer áthatja.

 

S újra látjuk szárnya szabadjában

Napsugárhoz merész repülését,

És meghalljuk hosszú ébredése

Villámokkal terhes mennydörgését.

 

Forrás: Papp Kincses Emese: 101 vers a Székelyföldről. Kriterion Könyvkiadó 2006. Kolozsvár

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése