(A Nyiregyházi Öregdiákok Egyesületének kiadása. Garab József könyvnyomdája, Cegléd. Nyíregyháza, 1944. 218. l.)
Az Arany János utáni kor költői közt Vietórisz József, mint epikus és lírikus, s mint műfordító – a mester nyomában járó tanítványok jelesebbjeinek sorába tartozik. Igaz, hogy vidéken „jól elrejtőzve", s ezért „szépen élve”, országos hírre nem is törekedett, munkásságával mégis figyelmet tudott kelteni irodalmi körökben. Mikor hét esztendővel ezelőtt bekerült a Kisfaludy-Társaságba, székfoglalója alkalmából Voinovich Géza elnök üdvözlő beszédében hangsúlyozta, hogy Vietóriszt már voltaképpen régóta illette ott hely, mert ízlése és munkássága közös a Társaság hagyományaival. Ez a dicséretszámba menő megállapítás valóban találó volt. Vietórisz költői útja egészen abban az irányban indult és haladt, amelyet Arany még „barna hajjal” kezdett kitaposni, a halhatatlanság felé.
Vietórisz mint elbeszélő költő Senki Pál című verses beszélyével a Nádasdy-díj koszorúját nyerte el az Akadémiától, - mint lírikusnak gyakran jelentek meg meleg szívről és fennkölt gondolkodásról s finom ízlésről tanúskodó költeményei a Vasárnapi Ujság és az Új Idők hasábjain, s a Szemlében és külön kötetekben, - mint műfordító pedig a Pisókhoz írt horatiusi híres levélnek, s Vergilius talán legszebb művének, a Georgicának valósággal mesteri átültetésével aratott nagy elismerést.
Most, mikor ágyúszótól és bombarobbanástól zúg a világ, Vietórisz meghazudtolva a régi mondást, hogy „inter arma silent musae” – új kötettel lép elénk, melyet szűkebb hazájában, Nyíregyházán – hol évtizedeken át tanárkodott, s hol méltán örvend szeretetteljes népszerűségnek – az Öregdiákok Egyesülete adott ki a Kisfaludy-Társaság jelképével díszítve, a Sóhajok hídján címmel. Siessünk megjegyezni, hogy ez a cím valójában nem födi e könyv tartalmát. Mert a „sóhajok hidja” – a velencei ponte dei sospiri – a pusztulásba, a megsemmisülésbe vezető út volt, melyen reményöket vesztve, csüggedten mentek az emberek. Vietórisz pedig szépen írja új könyvének mindjárt első versében:
Nagy időknek lázas küzdelmében élve,
Törhetetlen hittel nézek föl az égre…
Költészetének alaphangja a hitből fakadó derűlátás s a boldog megelégedettség az „arany középszer”-ben. Nem félelem szorongatja keblét, hanem inkább bizalom dagasztja, s szíve mindig szeretettel van tele, akár hozzátartozóiról, akár hazájáról, akár csak az emberről vagy a természetről szól. Az élet mért ugyan Vietóriszra is csapásokat – de mégsem a sóhajok reménytelen hídján visz költészetének útja. Igaz, hogy már az öregkorral természetszerűleg járó csöndes megnyugvás, a megváltozhatatlan nehéz helyzetekben való bölcs belenyugvás alkonyi hangulata rezg át az egész köteten – mint ahogy egy helyen szelíd filozófiával mondja:
Lassacskán mindent elfelejtünk,
És elfelednek minket is…
De nagy költő elődeiről s kortársairól szólva – egy-egy, néha óda magasságba emelkedő versében, Bessenyeitől és Kisfaludy Károlytól kezdve, Jókain és Arany Jánoson át Szabolcskáig és Végvári-ig, s közben a politikai élet vezéregyéniségei közül Bethlen Gábort és Tisza Istvánt is megénekelve – látjuk és érezzük igazán, milyen mélyen szántó költő s milyen ízig-vérig lelkes magyar a Nyírvidéknek ez a kedves lantosa.
Fő eszményképe az irodalom terén Arany.
Nem eltemetni s gyásszal ünnepelni:
Aranyt szeretni és követni kell –
kiáltja.
Valóban: nem utánozni – amit nem lehet -, de követni, amit Vietórisz szíve sugallatára és meggyőződéssel tesz is.
És milyen találó képet fest honvédeinkről, így szólván:
Mikor végül valahonnét
Haza tér a magyar honvéd:
Nem dicsekszik, inkább hallgat,
S megfogja az ekeszarvat.
Ebben a néhány sorban fajunk nagyszerű tulajdonságai és erényei vannak összesűrítetten, pompásan kifejezve, érzékeltetve.
Van a kötetben egy igen kedves életkép, a Szalonnasütésről, mely szinte a Georgica természeti képeivel vetekszik.
Nem henye régi szokás, de nemes patinájú örökség –
mondja a költő a szalonnasütésről hősi hatosokban, de zamatos magyarsággal, mint ahogy egész költészetében benne ragyog és hódít nyelvünk megkapó bája és kifejező ereje, fénye és finomsága.
Formai tökéletesség tekintetében Vietórisszal kevés újabb költőnk vetekedhetik. Strófáinak változatossága s bennük a rímelés igazán művészinek, virtuózra vallónak mondható. Lendületes és hangzatos verselésének ez az értéke – melyben árnyéka sincs sem a mesterkéltségnek, sem a pongyolaságnak – elkísérte Vietóriszt egész, immár félszázadnál hosszabbra nyúlt pályáján. Ma is olyan könnyedséggel, frissességgel versel, mint mikor ifjú korában Giuseppe néven írta költeményeit, fáradtságnak vagy akár csak lankadtságnak sincs nyoma mostani kötetében. Ha el akarunk kissé vonatkozni ettől a bombazajos világtól, bízvást menekülhetünk – mint sivatag üdítő oázisára – a Sóhajok hidján olvasásához, egy tiszta érzésű, nemes idealizmusú poétához, aki régi, de nem kopott lantját ma is hévvel és erőteljesen pengeti, élvezetet és vigasztalást nyújtva.
sz. k.
Forrás: Budapesti Szemle 1944. 267.kötet 800-805.sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése