Széchenyi elmebaja

 

         Széchenyi 1848. szeptember 4-én annyira izgatott volt már, hogy orvosa szükségesnek tartotta, hogy egy időre elvonuljon Pestről. Ez szeptember 5-én meg is történt. Orvosa, Balogh Pál Döblingbe szállította s ott is maradt haláláig. Az a körülmény, hogy szeptember 4-én, a fordulópont után távozott el Pestről, távozása csendben történt, néhány nappal előbb családja is eltávozott Pestről, feltűnést keltett, sugdolózásra és különféle magyarázgatásra adott okot, hogy miért távozott el Pestről. Csakhamar a lapok is szóvá tették Széchenyi távozását.

         Kossuth a Jellasich betörésekor írt híres cikkében* (*Kossuth Hírlapja. 69. sz.) ugyan azt írta, hogy egy férfinak (t. i. Széchenyinek) irtózatos betegségét megjósolta, „kinek emlékezetéhez sok érdem csatlakozik, s kinek szellemi halála mély fájdalommal illeti az emberkeblet”; de ez nem volt őszinte nyilatkozat, inkább szónoki fogás, hogy ezzel is nagyobb érdeklődést, lelkesedést keltsen. Kossuth 32 év múlva visszaemlékezései írásakor is azt hangoztatta, hogy Széchenyi részére a döblingi ház nem koroda, hanem menedékház volt. Részletesen leírja, hogy Széchenyit szeptember 4-én társa is, ő is, falura küldték néhány hétre pihenni; Széchenyi el is távozott a gyűlésről, de félóra múlva Balogh azzal rohant be a minisztertanácsba, hogy Széchenyi megőrült; nem akar falura menni, mert állítása szerint Kossuth nem engedi, zálognak akarja visszatartani; azért írást kért Kossuthtól, hogy nincs kifogása, ha elmegy, s ezt Kossuth írásban ki is adta.* (* Valószínűtlennek látszik, hogy Balogh csak úgy egyszerűen berohanhatott a Kossuth lakásán tartott minisztertanácsra. Azt pedig, hogy Kossuth írást adott Baloghnak, sem Balogh, sem más sehol sem említi.)

         Kossuth feljegyzései igen súlyosan nyomnak a latban, azért meg kell vizsgálni a rendelkezésünkre álló adatokat, hadd lássuk, mi a valóság: tényleg elborult-e Széchenyi elméje, vagy valóban igaz-e az, hogy elvonult biztos helyre a veszély elől.

         Meg kell vizsgálni pontosan:

         1. Széchenyi naplóit a kritikus idő alatt szeptember 4-ig, utolsó feljegyzéséig és közvetlenül szeptember 5-e előtt írt leveleit, hogy lássuk, milyen volt Széchenyi állapota a szomorú út előtt;

         2. az út egyes részleteinek lefolyását és azt is, kitől eredt az eszme, hogy Széchenyit Döblingbe kell szállítani;

         3. Széchenyi viselkedését Döblingben saját és hozzátartozói vagy idegenek levelei alapján

         Széchenyi kezdettől fogva a forradalomtól és a belső anarchiától félt, s minthogy a bécsi állapotok máris forradalmiak voltak, baráti körben elcsüggedten magát okolta. Prónay Albert hasztalan vigasztalta, hogy nem ő az oka ezen állapotoknak. A benne felmerült gondolattól aludni sem tudott. Május 18-án azt írja, hogy ő ezen helyzetnek, amelybe jutottunk, a legfőbb okozója és hogy bűnhődjék és a túlvilágon tiszta legyen, itt a földön lassú tűzben kellene megtisztulnia. Itt merült fel először a gondolat, amely később mind nagyobb erővel kötötte le lelkét és sok éven át kínteljessé tette életét. Néhány napig nehéz álmok kínozzák s mindig arra az eredményre jut, hogy ő a mostani bajok oka és talán kár, hogy a magyar fajt nem engedte meghalni. A nemzetőrök és az olasz katonák közt június 11. és 12-én kitört véres viszály lecsillapítása után már végtelen szemrehányásokat tesz magának, hogy az 1825-i országgyűlésen fellépett, mert ő az oka, hogy Kossuth és Batthyány így felszínre juthattak, de még talál mentséget abban, hogy reformját nemesnek értette és békésen tervezte. Szerinte már ekkor helyzetünk hasonló a szalmafaluhoz, amely itt-ott kigyullad és oltogatnak is, amíg azután olyan tűz keletkezik, hogy vagy ott ég az ember, vagy tova kell menni. És hogy ez mily komoly gondolat volt, mutatja az a körülmény, hogy már ekkor el akarta küldeni családját Cenkre, de felesége meghatottan kérte, ne küldje el, mert vele akar élni és meghalni, amely jelenet mélyen meghatotta Széchenyit. De aggasztotta Kossuth viselkedése és az a törekvése is, hogy politikai sikertelenségeit a többi miniszterre akarta hárítani és Széchenyi úgy látta, hogy Kossuth bizonyára le fogja fejeztetni, amibe belenyugszik. Mindez és hogy ellenkezése ellenére Innsbruckba kellett mennie, oly nagy izgatottságban tartotta, hogy jószágigazgatója szükségesnek gondolta őt vigasztalni. Izgalmában úgy látja, hogy naplói nyakát fogják törni (feljegyzéseiért), de ezzel nem törődik, hadd törjön ki az a nyak. Innsbruckban herceg Esterházy szemrehányásai, hogy rábeszélte a miniszterségre, fájtak neki és ez is újabb anyagot szolgáltatott a csakhamar eljövendő önvádra. Ugyanitt, Innsbruckban testi fájdalmai közt ismét szemrehányásokat tesz magának, hogy földi és örök életét eljátszotta. Sejtelmei szerint csakhamar be fog állani a borzalmas vég, álmai szerint Magyarország az egyetlen nép és ő az egyetlen ember, ki testileg, lelkileg tönkre fog menni; azért gondolatban folyton magát okolja a zavarokért, de azután mégis felnevet hiúságán.

         Széchenyi aggodalmának és izgalmának növeléséhez hozzájárult júliusban az olasz segély tárgyalása a minisztertanácsban, majd az országgyűlésen, és a szerbek elleni harcok kevés sikere. Ekkor is (júl. 13-án) egy hang azt mondta neki belsejében, hogy a jelenlegi vonaglásnak leginkább ő az oka és minden elhulló csepp vér rászáll. Nem múlik el úgyszólván nap súlyos önvád nélkül; nem tud aludni, kimerültnek érzi magát, folyton és folyton vádolja magát. Amikor Méhes Sámuel Hitelét azzal dicsérte, hogy anélkül nem haladtunk volna ennyire, az tőrszúrás lelkébe s úgy látja, hogy tán jobb lett volna a Hitelt sohasem írnia meg. A szemrehányások gyakoriak s nem magáért és övéiért fél, hanem mert érzi a felelősséget, hogy az egész országot, az egész monarchiát a pusztulásba döntötte. Ugyanekkor történt meg az, hogy az épülő Lánchídra felvont egyik lánc leszakadt; a lezuhanó lánc Széchenyi csónakját felborította úgyhogy valamennyien a vízbe zuhantak s Széchenyi gyermekeivel alig hogy megmenekült. Ezt a bajt a hazai állapottal szoros kapcsolatba hozta s azt következtette, hogy nem Kossuth és társai rontják el azt, amit kezdeményezett, hanem a nemezis; világosan azt következtette, hogy elvesztünk, a barbárságba süllyedünk vissza, a híd pedig nem fog elkészülni és csak romjaiban marad fenn.

         Mindent, amit Kossuth indítványoz, sötét színben lát; a keletkező sötét gondolatok éjjeleit is lefoglalják s ekkor egyik gondolat a másikat kergeti benne. És ha egyszer-másszor belátja, hogy a helyzetet rosszabbnak ítélte a valóságnál, az újabb eseményeket ismét a régi pesszimizmussal ítéli meg és állandóan arra az eredményre jut, hogy a bajoknak ő az oka, álmai pedig ezzel kapcsolatosak. Ha egyik éjjel meg tudja nyugtatni lelkiismeretét (aug. 5.), a másikon már ébren beszélget magával és az országnak s a magyarságnak eljövendő oly romlását látja, amilyen a történelemben még sohasem volt. Nem tudja, mit tegyen, hova meneküljön, csak Pest és Cenk közt válogathat; az borzalmasabb, de vigasztalóbb, mert ott társai is vannak, ez sötét és elhagyott, azért inkább Pestet választja. Munkatársa, Kovács Lajos azonban, akivel e kérdésről már beszélgetett és akinek azt mondta, hogy nemsokára leköszön tárcájáról és elmegy Pestről, szintén ajánlja, hogy csak Pesten ne maradjon, mert itt könnyen felköthetik az embert a lámpavasra (augusztus 7.). A belső zavaroktól Széchenyi állandóan félt. Július –i levelében írja, hogy a „hídudvarban vagy 100 darab puskát tart patrontáskával, patronnal, mert ily nagy városban könnyen történhetik egy kis kraval, amelyet könnyen kiállhatni fegyverrel”; Cenken is felfegyverzett néhány megbízható embert, hogy szükség esetén legyen védelem. Levelei jószágigazgatójához szintén azt bizonyítják, hogy komolyan gondolkodott, mit tegyen. Augusztus 7-én azt írja, hogy ha a minisztériumban változás állana bel, kilép, de nem tudja, mit tegyen akkor, valószínű, hogy „családjával Cenkre megy és ott bevárja dolgok folyamát.”

         Tényleg július 22-én újra el akarta küldeni családját, 23-án és 24-én is, de felesége semmiképpen sem akart távozni mellőle, épp így sikertelen maradt augusztus 12-i kísérlete is.

         A délvidéki harcok sikertelensége különösen éjjeleit nyugtalanítja, úgyhogy gyakran ki szeretne ugrani ágyából, hogy meneküljön, mert lehetetlen a magyar agóniát elhárítani és fél már egyedül maradni, ami addig oly kedves volt előtte. Izgatott állapotában Stahly Ignáchoz fordul orvosi tanácsért, ez azonban nem tudta megvigasztalni, mert a jövőt ő is borzasztónak látta, egyébként Széchenyi izgalmát kimerültségével, korában magyarázta. Ugyanekkor igen kellemetlenül hatott reá hg. Bretzenheim Ferdinándné, szül. Schwarzenberg Karolina hercegnő szemrehányása, aki szenvedélyesen szemére vetette, hogy az, aki a Politikai Programm Töredékeket írta, az elejét vehette volna e helyzetnek, de íme most mégis Kossuth kollégája lett. Első pillanatban, igen helyesen, megjegyzi Széchenyi, hogy így gondolkoznak róla Prágában és Bécsben. méltatlankodik ugyan ezen s úgy hiszi,nem érdemli meg ezt példátlan lemondásáért. Másnap már úgy emlékszik meg a hercegnő szemrehányásairól, hogy „aki az első lökést adta, az vétkes , mindenért azon van a felelősség”. De még büszke, nem akarja találva érezni magát, mert ilyképpen, szerinte, nem volna szabad moccanni és javításokat kívánni. Újabb izgalmat okoz neki az is, hogy Kossuth miniszteri rendeletet köröztetett a bécsi bank 1 és 2 forintos bankjegyeinek eltiltása tárgyában, visszatorlásul azért, mert a bécsi bank a magyar 1 és 2 forintos jegyeket eltiltotta. Ezt a miniszteri rendeletet a minisztérium összes tagjainak, Széchenyinek is alá kellett írnia; ezzel, mint feljegyzi, új érdemet szerzett a bitófára; de hát mindenre el van készülve, bár csak nemeset akart és nem hiúságból vagy piszkos célért küzdött. Metternich 1825-i intelme cseng fülében, amely szerint ha a boltozatból (a magyar alkotmányból) egy követ is kivesz, összedűl az egész. Újra visszatér arra a gondolatra, hogy talán mégis jobb lett volna; talán nem kellett volna a minisztériumba belépnie; de hogy ez talán nem lett volna becsületes eljárás sem a dinasztia, sem az ország részére; végül nem bánja, jöjjön, aminek jönnie kell; a menekülés szerinte lehetetlen, maga Bécs sem tud minket megmenteni. Többször feljegyzi ez időben, hogy fél. Amikor több hozzá közelálló ismerőse családját elküldi Pestről, ez újabb anyag volt, hogy éjszakái még kínosabbak legyenek. Az augusztus 15-re virradó „borzalmas” éjszakán elhatározta, úgy, ahogy egy kétségbeesett határozni tud, hogy Pesten fog „elpusztulni”; mert ő járult legtöbbet ahhoz, hogy egész politikai pályáján a tiszta hazaszeretet és a dinasztiához való őszinte hűség vezette.

         Semmiképpen sem meglepő, hogy Széchenyi izgatott kedélyhangulatában a telivérekkel szemben (így nevezte a demokratikus ellenzéket) izgatottabban és talán kelleténél nyersebben fejezte ki véleményét. Így tett a Batthyánynál tartott augusztus 15-i estélyen. Megjegyzéseit azonban azonnal besúgták Kossuthnak, aki kétségtelenül figyeltette Széchenyit és számon tartotta nyilatkozatait. Másnap Kossuth félrevonta Széchenyit a házban és figyelmeztette, hogy tegnap Jellasich mellett beszélt.

         Ebben a Széchenyire irgalmatlan lelki tusában nagy vigaszt nyújtott neki felesége és jószágigazgatója. Mindketten arra sarkalták, tartson ki férfiasan. De hiába, a helyzet nem változott, inkább bonyolódott. Az augusztus 20-i kellemetlen éjszakán azon tépelődött, hogy ha ő nem született volna, minden jobb és boldogabb volna. Folyton felkelt, járkált, lefeküdt ez éjszakán. Bizonyára igaz, hogy ily állapotot csak egy bolond, őrjöngő vagy kétségbeesett bír ki; nem talált semmi fénypontot. Az is bántotta, hogy Batthyány nem is sejti állapotaink súlyosságát.

         Eddig futólag megnyugvást adott neki az a tudat, hogy nemes ügyért, tiszta célért dolgozott, ezentúl a vallás vigaszát keresi, hogy lelkiismereti tépelődéseire írt találjon. Augusztus 22-én tette meg ezt először. Felkereste ismerősét, Michay krisztinavárosi plébánost és előadta neki sejtelmeit, belső meghasonlását. A plébános azzal vigasztalta, hogy nincs mit önmagának szemére vetnie, mert amíg ő működött, minden jó volt, különben is hiúság az, ha azt hiszi, hogy ő a fő okozó; minden jóra fordul majd, hisz senki sincs a magyar minisztérium mellett, a bécsi (ezt Széchenyi megkérdőjelezte) mindent ismét rendbe fog hozni. De a pap vigasztalása nem nyújtott vigaszt neki és irigyelte őt boldog illúziói miatt.

         A rácok elleni támadás sikertelensége, Batthyány nyilatkozata a bécsi zavarokról, párbaja Patayval újabb anyagot adtak tépelődéseinek. Attól tartott, hogy lelövi Patayt és akkor, mint írja, amily babonás, vétkeinek pohara megtelik és akkor elesett. S ha nyugodtabb is egy-egy éjszakája, akkor is azt mérlegei, mi fog történni. Augusztus 24-én pl. azt látja, hogy Bécset és a királyt, egyetlen reménységünket, egymás ellenfeleivé tettük, azért mi is süllyedünk; hogy Szenttamásnál elvérzik kevés jó katonaságunk s Budapestet ki fogják fosztani a rácok, de előbb öldöklés les és zendülés a minisztérium ellen. Babonás előérzete kapcsolatba hozza a Lánchíd felépítését az ország helyzetével: ha a Lánchíd elkészül, megmenekül Magyarország. Ez is anyaga lesz önkínzásának. Ha valami nem sikerül a hídnál, abból azt következteti, hogy a hídnak nem szabad elkészülnie s ebből ismét azt, hogy ő a legfőbb oka az általános bajnak, amely Magyarországot és Ausztriát érni fogja ; mert az ő iratai ébresztették fel (mint Shakespeare mondja) az alantas magyart, a kaszinók létesítették az újabbi (demokratikus) köröket; ő állította fel az alapot, amely Kossuthnak és Batthyánynak piedesztálul szolgált, azért össze van zúzva; mert mennyi kínt kell majd elszenvednie, hogy az elkövetett bűnt kiengesztelje, sőt ez lehetetlennek látszik előtte. E tépelődései közt azt ajánlotta feleségének, váljanak meg együtt az élettől. Feleségének válasza, hogy mily gyenge, nyomorult gondolat ez, inkább haljanak meg mártírokként, új erőt adott neki s elhatározta, hogy a szenvedés poharát csordultig ki akarja üríteni Istenben való megadással, csak attól fél, hogy nem lesz elég ereje ehhez, mert fizikailag odavan. De ezek csak pillanatnyi megnyugvások.

         Barátainál is vigaszt keres, de nem talál. Gr. Hardegg Henrik tábornokról feljegyzi (aug. 25.), hogy az is úgy látja az eseményeket, mint ő; ha egyszer kirobban a baj, végük a magyaroknak és azoknak, akiknek van valamijük; agyonverik őket, mint a kutyákat, mert a rácok Pestig jönnek. Augusztus 26-án hidegbe burkoltatta magát s így tudott néhány óráig pihenni, de azután ismét kínozták sötét gondolatai. Szégyellte magát, hogy a közeli tönkremenés gondolatával oly kevéssé tud megbarátkozni; látta képzeltében, hogy a rácok kocsikon támadják a magyarokat és ezek menekülnek, a rendes katonaság szétszóródik vagy talán átpártol az ellenséghez; Stancsics és a telivérek pedig árulásról fognak beszélni s őket, a minisztereket fel fogják akasztani. De ha a híd-lánc felfeszítése sikerül, külön segítség nélkül, akkor, szerinte, meg vagyunk mentve.

         Ugyane napon végre sikerült rábeszélnie feleségét, hogy gyermekeivel utazzék el Cenkre, ami augusztus 27-én – Széchenyi nagy kárára – tényleg meg is történt.

         Családjának eltávozásával izgatottsága még magasabb fokra hágott. Álmatlansága, tépelődése kimeríti, úgyhogy Moskovits pesti orvos tanácsát kéri, de ez még jobban felizgatta, mert közölte vele nézetét, hogy a pesti politikai állapotok borzasztóak. Ekkor Széchenyi már rábeszéli Clark Thierneyt, menjen el innen. Nagyon veszélyesnek tartotta a helyzetet. A demokrata ellenzék lapjaiban és gyűlésein igen türelmetlen volt minden más véleményűvel szemben s ha véleményének nem megfelelő nézet merült fel, ezt a legkíméletlenebbül támadta. Ezen ellenzék vezető tagja volt Petőfi Sándor is, a kormány kíméletlen támadója, ki a Martius 15-ike augusztus 11-i számában azt írta a kormányról, hogy felszabadultunk a Metternich-kompánia alól s kaptuk a Battyhyány-minisztériumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy „eben gubát”, azért május 10-én nem tartóztathatta magát, felugrott a múzeum udvarán a tribünre és „veszett dühében” elkiáltotta a nemzet színe előtt, hogy e minisztériumra nem a hazát, de egymagát, sőt a kutyáját sem bízná.

         Azt hiszem, Petőfinek erre a szereplésére való visszaemlékezés idézte elő, hogy Széchenyi Döblingben izzó agyában minden reá vonatkozó gondolatot a legmagasabbra túlozva és ferdítve, oly zavartan írt le.

         A demokrata ellenzék a régi embereket és azokat, akik ezekkel összeköttetésben voltak, a haza ellenségeinek tartotta és erélyesen el akarta helyükről távolítani. Így mindenféle (valószínűleg túlzott) hírek keringtek a városban egyesek elleni merényletről. E hírek hatása alatt többször írja, hogy mindenre el van készülve. Értékeit és különösen tekintélyes összegű pénzét iratai közé téve, Tasnerrel és egyik megbízható alkalmazottjával elrejtette, amint ezt Tasnerhez aug. 27-én intézett levele bizonyítja, egy kulcsot küldve neki, amely a bizonyos bőrládához szolgál, amelyben irományok és pénzértékek vannak. Ezt igazolja gr. Zichy Adalberthez augusztus 31-én írt levele is, melynek kíséretében egy irományokkal és pénzzel telt kazettát küldött neki, feleségének való átadás végett, ha vele valami emberi történnék, azaz lámpavasra kötnék.

         Augusztus 29-én ismét nincs álma, csak aggodalma, mert a régi gondolat, a felelősség érzete kínozza; nem talál vigaszt, semmi fénypontot, ide-oda futkos szobájában, mint az őrült, veri a fejét s reggel a krisztinavárosi templomba megy gyónni. Utána barátainak panaszolja el sorsát, majd a képviselőházban hallja a telivérek fenyegetését, hogy az állapotokért a minisztereket felelősségre fogják vonni. Erre ismét a krisztinavárosi templomba megy, hogy elmondja kétségbeesését, mert el van átkozva, mert az atyjától kapott intelmeket, amelyeket talizmánként hordott, csak későn olvasta el (amikor már régen előhaladt pályáján). Nem tudja elhatározni magát, elmeneküljön-e vagy felakasztassa magát a csőcselék által; de tönkre kell mennie, meg kell kínoztatnia, hogy egy kissé bűnhődjék. Ugyanezen napon azért, mert elküldötte családját. Kossuth figyelmeztette, hogy vigyázzon magára, mert lövet azokra, akik ellene vannak. Érthető, hogy egy percig sem tud aludni, s mert senki sem látja az előttünk álló világtörténeti katasztrófát és azt ő nem tudja elhárítani, teljesen kétségbeesik; a híd láncain megy fel-alá. Érthető ily körülmények közt, hogy Kállai Ödön nyilatkozatára, hogy aki a Hitelt írta, nem hagyhat most el minket, a poklot érzi szívében. Elmegy István nádorhoz, hogy bejelentse visszavonulását, de ettől azt a választ nyeri, hogy reméli, ezt nem teszi, mert ez gyávaság volna.

         Ugyanezen napon államtitkárát, gr. Zichy Ferencet nyíltan figyelmeztette, távozzék Pestről, és közölte vele azt, amit eddig csak naplójának vallotta meg, hogy minden bajnak ő az oka.

         Szeptember 1-én ezt írja a képviselőházból jószágigazgatójának:

 

         „Barátom, itt úgy állnak a dolgok, hogy én alkalmasint innen most nem menekülhetek, - és nem is akarok. Mi lesz később, tudja az egek Ura!

         Én most nem mondhatok egyebet… mint Önnek családomat ajánlani. – August 27-iki sorait vettem. Én most nem tudom, - kellene-e házat venni Sopronban; - van-e pénz – tanácsos-e, minden pénztül magunkat megfosztani etc. etc. etc. Über alles diess kann ich von hier nichts sagen… überhaupt kann ich für meine Familie von hier jetzt nicht sorgen. – Ich gebe Ihnen Vollmacht -; thun Sie das beste.

         Szeretem, ha Ön feleségemnek - - e sorokat nem közli, damit sie nicht erschrecke. – Die Hauptsache ist, dass sie – meine Frau – im Fall es auf dem Lande unsicher, oder unheimlich werden würde, ein Loch in Oedenburg finden könne…

         Én nagyon gyengén érzem magamat -; köztünk maradva – azt hiszem – mi többé nem látjuk egymást; mint Isten akarja! Lelkemet igen sok nyomja…

         És most áldja meg az Egek Ura. Bűneimet, gyarlóságaimat szívbül bánom, de azon Öntudat vigasztal, hogy csak jót, nemest és erényest akartam. Hogy rossz magnak hintés – minek erélyesen ellenszegültem – és a Világi események minket egy iszonyatos mélységbe sodornak attul rettegek ugyan… de Isten irgalmába bízva – sorsomnak elszánással megyek elibe!

         Isten áldja, Isten tartsa. – Legyen gondja nőm, gyermekim körül!”

 

         Szeptember 2-án az emberek már észreveszik rajta kétségbeesett állapotát. Szeptember 3-án éjjeli tanácskozáson van. Minden bizonnyal ekkor kapta meg a minisztérium a nádortól a király augusztus 31-i kéziratát és azzal az osztrák minisztérium memorandumát. Ezért írja, hogy 48 óra múlva minden lángba borul és senki sem akarja ezt neki elhinni. Kétségbeesett hangulatában a pisztolyra gondol; aludni még székben ülve sem tud öt percig sem; borzalmas lelkiismeret-furdalás vesz erőt rajta, eszébe jut előző élete, Karolina sógornője, akinek augusztus 31-én volt halála évfordulója; kéri Isten irgalmát; nem tud az egész univerzumban egyetlen fénypontot felfedezni.

         Szeptember 4-én, utolsó napi bejegyzése szerint, négy órai alvás után ismét lelkiismereti kínjai üldözik és agyon akarja lőni magát, de Tasner visszatartja. Elmegy még Kossuthoz a minisztertanácsba, de ott észreveszik izgatottságát és felmentik a további működéstől; el van határozva azonban hogy Pesten akar élni és halni, de később maga elbúcsúzik a Clarkoktól, búcsúlevelet ír a nádornak (a ház elnökének) és azzal fejezi be naplóját, hogy sohasem hozott ember több zavart a világba, mint ő, az Isten irgalmazzon neki.

         E napi feljegyzésében két mondat (t. i., hogy el van határozva Pesten élni és halni, és ezután rögtön az, hogy elbúcsúzik a Clarkoktól és búcsúleveleket ír) egymással ellentétben látszik lenni, de még sincs. Széchenyi ugyanis e napi bejegyzését este vagy éjjel írta naplójába erősen felizgatott kedélyállapotban, csak a napi fő eseményekre terjeszkedve ki s így került e két lapidáris mondat egymás mellé. Amikor ugyanis a minisztertanácsból hazatért, orvosa, Balogh Pál igyekszik őt rábeszélni, hogy hagyja el Pestet és menjen el egy időre Cenkre, de Széchenyi ebbe nem akart beleegyezni. Később azonban Balogh újabb kérlelésére elhatározta, hogy eltávozik. Ezen elhatározása után elbúcsúzott a két Clarktól, leült úgy felizgatottan és irónnal két levelet fogalmazott, egyet a nádornak, egyet a ház elnökének, amelyben bejelenti távozását. Írása reszkető, magán viseli az izgatott állapotot. Másnap, szeptember 5-én négy órai alvás után mindenesetre kissé nyugodtabb lehetett, ekkor a jellegzetes kék tintával leírta a búcsúleveleket, sőt még egynek írásához fogott (valószínűleg államtitkárától, gr. Zichy Ferenctől is el akart búcsúzni).

         Ez a nagyérdekű levéltöredék így hangzik:

 

         Pest 1848. szept. 5-én. Szeretett Barátom. Augusztus 31-ről kelt kedves leveled megerősített, -… tövises pályámon férfiassá tett. - Valóban borzasztó, ha az ember a jövőbe pillant – még pedig a legközelebbibe! hogy mi lesz mindannyiunkból, azt az istenek tudják! Különösen Pesten borzasztó a helyzet! Martirhalálhoz hasonló az a vonaglás, melyet miniszterségem óta kiállottam, mert B(atthyány) és K(ossuth)-tól a szakadékba vonva, nem tudtam segíteni…* (* Széchenyi a levélpapírnak csak az első oldalára írta ezeket, azután eltépte ezt a levelét és a nádornak és országgyűlési elnöknek írtat is. A papírfoszlányok megmaradtak.)

 

         Ezek az adatok világosan beszélnek. Széchenyi levelei azt mutatják, hogy beszámíthatósága semmiképpen sem vonható kétségbe, naplói ellenben arról tanúskodnak, hogy az önvád már oly fokra hágott nála, izgatottsága oly nagy volt, hogy veszélyes volt önmagára és így elkerülhetetlenül szükséges és helyes volt orvosának, Balogh Pálnak tanácsa: hagyja el Pestet és pihenje ki magát.

         Tasnernak szeptember 5-én, tehát Széchenyi távozásának napján Lunkányihoz írt levele azt bizonyítja, hogy Széchenyi Balogh kíséretében Cenkre akart menni. Tasner ugyanis ezt adja tudtára a jószágigazgatónak, arra is kérve őt, hogy amennyire lehet, ügyeljen, hogy Széchenyi sem személyi, sem a hazára vonatkozó rossz hírt ne halljon vagy olvasson, különben betegsége a magányban még veszélyesebbé válnék. Balogh azonban Széchenyit nem Cenkre, hanem Döblingbe vitte. Erre nézve egy elsőrangú forrás ad felvilágosítást. Balogh ugyanis a beszállítás alkalmával nyilatkozatot írt az utazás lefolyásáról. Ezt később a döblingi elmegyógyintézet tulajdonosa, dr. Görgen Gusztáv, felhasználta abban a perben, amelyet az állam ellene megindított Széchenyi öngyilkossága után, felületes ellenőrzés címén. Görgen halála után az egész anyagról tudósítás jelent meg 1863-ban (Der Tod des Grafen Stefan Széchenyi in der Irrenanstalt zu Döbling bei Wien) s ebben így olvashatjuk Széchenyi utazásának részleteit:

 

         1848-ban egyszer egy országgyűlési ülés* (* Ez téves, mert miniszteri tanácskozás után hívta magához szept. 4-én.) után a grófhoz hívatva őt nagyon felizgulva találta. Gyors léptekkel fel-alá futott szobájában, fejével és kezével a falnak ment és panaszkodott a lelketlen események miatt, amelyekért egyedül ő felelős. Izgatottsága oly nagy volt s oly jelenségeket árult el, mintha az ablakon ki akarna ugrani. Rábeszélte, hagyja el Pestet és válasszon más foglalkozást; szándéka az volt, hogy Bécsbe* (* Tasner levele mutatja, hogy ez téves. A bécsi terv útközben vált szükségessé.) viszi és Széchenyi kérte, hogy kísérje őt oda.

         Már útközben ismételten észrevehetők voltak rajta szelleme megzavarodásának jelei. Vörösvárnál leszállva kocsijáról, oly gyorsan szaladt a szántóföldeken át, hogy Balogh és a szolgaszemélyzet alig tudta elérni. De csakhamar meg lehetett nyugtatni és tovább folytatták az utat. Később kabátja belső zsebéből tőrt vett elő, Balogh elkérte tőle, de nem adta oda, megígérte azonban, hogy nem fogja használni; egy idő múlva azután önként odaadta. A további utazás alatt Széchenyi elég nyugodt volt, sokat mesélt életéből és csak ritkán volt rajta izgatottság észlelhető.

         Esztergomban Széchenyi ebéd közben a vendégszobát elhagyta, nyugodtan azt mondván, hogy azonnal visszajön. De nem jött és Balogh utána rohant, hogy felkeresse: hosszabb idő után meglátta a hosszú fasorban, ahol a kocsijaik állottak. Ott az inas közölte, hogy a gróf a kocsiból pisztolyt vett elő s úgy viselkedett, mintha agyon akarná lőni magát, de sikerült őt ebben megakadályozni. Balogh ezután a grófot a fasorban sétával szórakoztatta, ami eleinte sikerült is, de hirtelen egy napos helyre akart menni, a hivatalos épület felé, amit izgatottságára való tekintettel Balogh el akart kerülni, azért karjánál fogta. Erre Széchenyi kiszakította magát* (* Széchenyi izgatottságában ezt személyes szabadsága megsértésének vette, azért akart elmenekülni. Tasner 1851-ben, igen helyesen, erre az esetre hivatkozva rámutat arra, hogy vigyázni kell, nehogy Széchenyit személyében érintsék, mert különben könnyen visszatérhet izgatottsága.), a Duna-parthoz szaladt és elérvén a hajóhídra, onnan folyóba ugrott. Balogh ebben a helyzetben egy lefelé menő teherszállító hajót hívott segítségre és ez valóban egy csónakot indított útnak és a grófot kimentette a vízből. Amikor azután Széchenyi átöltözködött, így szólt: „Milyen ostobaságot követtem el most, az emberek itt mind tudják, hogy jó úszó vagyok.” Nem is süllyedt el, az áram vitte tovább.

         Ezután az esztergomi alispán és néhány pap igyekeztek a grófot rábeszélni, hogy a prímási palotában tölts el az éjjelt, de alig voltak ott, Széchenyi ismét nyugtalan lett és tovább akart utazni.

         Másnap Győrbe érkeztek. Balogh ideérkezésükről már értesítette a grófnét és kérte, látogassa meg férjét, ami este meg is történt. E napon a gróf szünet nélkül lármázott és ide-oda csapkodott, úgyhogy a szolgaszemélyzet egy pillanatig sem hagyhatta el őt. A grófné el akarta kísérni férjét Bécsbe, de a gróf ezt megtagadta.

         Mosoly felé utazva a gróf ugyan nagyon nyugtalan volt, de nem dühöngött, Mosolyban azonban ismételten kiugrott a kocsiból és lármázva és kiabálva végigfutott a főúton. Amikor elérték, azt kiáltotta, hogy ég, és oly őrület fogott erőt rajta, hogy törülk9zőkendőkkel kezét és lábát meg kellett kötözni. Így ágyba fektették és hideg borogatással paroxizmusa annyira enyhült, hogy az utat Bécs felé elég tűrhetően tehették meg.

         Amint azonban dr. Görgen intézetében a számára kijelölt szobába lépett, a dühöngések úgy megismétlődtek, hogy kényszerzubbonyt kellett alkalmazni.

 

         Ezen eléggé részletes előadás egyes tévedéseit helyreigazítva, a hiányokat kiegészítve megállapítható, hogy Széchenyi Cenkre akart visszavonulni; útján Balogh orvos és több szolgája kísérte; valószínűleg három kocsin indultak el. Balogh a vörösvári izgatott viselkedés után nem merte az utat egyfolytában megtenni, azért Dorognál letértek a rendes útról és Esztergomban szálltak meg, a legközelebbi városban, hogy Széchenyi megpihenjen. Az esztergomi viselkedés arról győzte meg Baloghot, hogy Széchenyi beszámíthatatlan állapota miatt nem maradhat felügyelet nélkül, olyan helyre kell tehát őt vinnie, ahol állandó orvosi felügyelet és kezelés alatt van. Ilyen hely volt Bécs közelében dr. Görgen Gusztáv orvos magán elmegyógyintézete. Ide azonban a saját felelősségére nem vihette, azért Széchenyi egyik alkalmazottját, Antalt előre elküldötte Cenkre, hogy megvigye a hírt Széchenyi izgatott viselkedéséről és kérje a grófnét, jöjjön 6-ra Győrbe. A grófné este megérkezett és el akarta kísérni férjét Bécsbe, de ez nem engedte; kétségtelen, hogy beleegyezését adta, hogy férjét Balogh Döblingbe vigye. 7-én reggel Balogh folytatta az utat és a késleltető mosonyi izgalmas eset ellenére délben megérkezett Döblingbe s ott ½ 1-kor Széchenyit a szolgálattevő orvosnak átadta. Ezt bizonyítja az átvevő orvos, Benesch (eredeti) levele, aki a Badenben időző intézettulajdonost ilyképpen értesítette szeptember 7-én egy órakor délután a felvételről:

 

         „1/2 1 órakor hozták az intézetbe gr. Széchenyi István őexcellenciáját, mint beteget. A kamarai tanácsos úr felett levő két szobában helyeztem el, de kételkedem, hogy ott maradhasson, mert gyakori dühöngő rohamai vannak. Kérem, szíveskedjék határozatát további eljárásorma nézve velem közölni. A beteget kísérő orvos kérte, hogy a beteg itt tartózkodása senkivel se közöltessék.”

 

         Igen fontos annak a megállapítása is, hogyan viselkedett Széchenyi felesége. Nem kísérhette el férjét, mert ez nem engedte; ha mégis megy, még jobban izgatta volna. Mit tett tehát? Azonnal hazament Cenkre, közölte a hírt Lunkányival, aki rögtön felutazott Döblingbe. Podhorszky Vilmos, Széchenyi fiainak ez időben nevelője szeptember 11-én azt írja, hogy Lunkányi fenn volt Döblingben és észrevétlen megfigyelhette Széchenyit, s ugyane levélben azt is írja, hogy a grófné már Bécsben van, szeptember 13-án pedig azt írja, hogy a grófné Bécsből írt és kérte, hogy több lapra fizessen elő Tasner, hogy a grófné ezekből lássa, mit írnak férjéről; 14-én fog visszatérni, ha meggyőződött, hogy férjével jól bánnak és állapota javul. Tasner útján Bécsbe utazási engedélyt kér és kap, áthatol a katonai őrvonalon és 1848 végén Bécsbe költözködik, hogy férje közelében lehessen. Itt is marad. Az első nyáron nem is jön Cenkre, Badenben vesz lakást; azontúl is Bécsben lakik és csak a nyárra megy Cenkre.

         A grófné maga Tasnernek részvétét kifejező levelére 1848. szeptember 17-én ezt írja Cenkről:

 

         „Elképzelheti, mit érzett szegény szívem, amikor Auer Cenkre érkezve az ijesztő hírt közölte, alig tudtam magamon uralkodni, egészen elbódultam, bizony ez nagyon fájdalmas megpróbáltatás! Mégis bízom a legjobb Istenben teljes odaadással, hogy drága betegünket csakhamar ismét helyreállítva láthatom.”

 

         Görgen úgy nyilatkozott, hogy a bajt agy-gyulladás (nagy vértódulás a fejbe) okozta s ezt kedélyének izgatottsága és szelemének megerőltetése idézte elő, de állítása szerint a rohamok ritkulnak és gyengébbek, úgyhogy a baj jóindulatú és 5-6 hétig fog eltartani. De szeptember 29-i levelében Podhorszky már azt írta Tasnernek, hogy a beteg állapotában hanyatlás állott be és panaszai megrögzöttek, folyton azt hajtogatja, hogy az ő fellépése minden bajnak a kútfeje és Isten ezt mostani csapásával bosszulta meg rajta, felügyelőit azért felszólította, legyenek éberek, nehogy felbőszültében rajtuk valamit elkövessen.

         Ezek után meg kell pontosan állapítani, hogyan viselkedett Széchenyi Döblingben. Erre vonatkozólag elsőrangú forrásaink vannak, mégpedig: Görgen doktor nyilatkozata, Széchenyi döblingi írásai, továbbá felesége és mostohaleánya, gr. Zichy Mária leveleinek idevágó részletei, ezenkívül Tasner levelei.

         Legelőször is Görgent kell meghallgatnunk. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy nyilatkozatát védelmére adta be a bíróságnak, amely a felületes felügyeletért vád alá helyezte, éppen azért adatait szorgosan felül kell vizsgálni.

         Görgen szerint Széchenyit kezén-lábán megkötözve hozták az intézetbe, ezenkívül annyira kiabált és dühöngött, hogy az ágyhoz kellett őt kötözni. Ezt a tényt rosszakaratú tudósítók többször tagadták, de még ma (t. i. 1861-ben) bizonyíthatja portása, aki annak idején ápoló volt és akit azon éjjel a dühöngő beteg veszedelmesen megrúgott. A beteg beszélgetései vallásos alapú mania desperatoria-t sejtettek. Állandóan önmagát vádolta, hogy a magyar hazát, a dinasztiát elárulta és hogy a minden órában kitörendő, borzalmas forradalmat ő idézte elő a demokratikus párttal való kokettírozásával; azt állította, hogy vétkeinek mértéke oly nagy, hogy az Istennel való gyakori kibékülésének lehetősége el van vágva és lelke örök kárhozatba van döntve. Ehhez az önkínzó lelkiismereti rudaláshoz járult a naponkint várható politikai eseményektől való legnagyobb félelme, s ez októberben be is állott, úgyhogy nem lehetett előtte semmit sem eltitkolni. Az intézet közelében lefolyó ütközetek, végül október második felében a nagyobb csapatmozdulatok és a városnak ezt követő ágyúzása állandóan a legnagyobb félelmet keltettek benne, mégpedig nem a császári csapatok, hanem inkább annak lehetősége miatt, hogy saját honfitársainak és a bécsi proletároknak előhaladása esetleg sikerül. Széchenyinek az intézetbe való felvételét a rendes úton Balogh orvos bizonyítványával bejelentette az osztrák helytartóságnak.

         A helyzet úgy hozta magával, hogy a két első hónapban úgyszólván senki sem jött a beteghez* (* Ebben téved Görgen, mert Széchenyi felesége is, Lunkányi is rögtön felutaztak Bécsbe; Lunkányit fel is hívta, ami amellett mutat, hogy Széchenyi állapota eleinte tűrhető volt.), feleségét kivéve, aki októberben egyszer feljött Cenkről, de a gróf nem bocsátotta maga elé. A télen át sem fogadott senkit, nem foglalkozott semmivel, nappal szobájában fel-alá járt, selyem zsebkendőjét marcangolva, gyakran rongyokká tépte; sokat beszélgetett Görgennel, a segédorvossal ápolóival és a ház más alkalmazottaival, de semmit sem akart tudni családjáról. Alvása eléggé zavartalan volt, étvágya a legtöbbször jó, csak időnkint epebántalmaival összefüggő emésztési zavarokban szenvedett. Ezután szellemi apátia állott be nála, beszédei (folyton ő beszélt és senkit sem engedett szóhoz jutni) mindig ugyanazon tartalmúak voltak: örök elkárhozása sok vétke (különösen a magyar nemzetiség tönkretétele) miatt; beszélgetésének ezerszer visszatérő témája az volt, hogy nem lett volna szabad a minisztériumba belépnie stb. E beteges bőbeszédűséghez járult, hogy a külső illem és egyáltalán a jó nevelés követelményeivel nem törődött, úgyhogy pl. erővel kellett kényszeríteni tiszta alsóruha felvételére, a mosakodásra, a hajnyírásra, körmeinek levágására; ha nem figyelmeztették, annyira megfeledkezett az asztalnál, hogy kést, villát és kanalat nem használt.

         Lassanként valami foglalkozás szüksége is beállott. Ápolóival a legegyszerűbb játékokba (Mühlfahren, Damenziehen, Festungspiel, Kapuzinerspiel stb.) fogott s úgy elmélyedt, hogy elfeledkezett az alvásról is. Csak 1851 vagy 1852-ben ébredt fel szenvedélye a sakkjátékhoz s ez több éven át teljesen lefoglalta.

         Lassanként elmúlt előbbi leküzdhetetlen ellenszenve a látogatások iránt is. Minden hozzá közelállót maga elé bocsátott, de a legtöbbnek rövid ott tartózkodás után valami ürüggyel a szobát el kellett hagynia. A cenki és egyéb uradalmi tisztviselők is meglátogatták a grófot, de a gazdasági és pénzügyeket beszélgetésében mellőzte, rendesen azzal a megjegyzéssel, hogy minden gondolat a pénzre fölösleges, mert legközelebb mindennek tönkre kell mennie és a magyar nemesség koldusbotra jut. 1852- és 1853-ban ismétlődtek epekólikái, de további következmények nélkül. Ebben az időben és ettől fogva feltűnően javult a gróf hangulata. A melankolikus, kétségbeesett és csak romlást és mindenféle szerencsétlenséget jósoló beszélgetései lassanként abbamaradtak és ezeket rendes, közben vidám társalgás váltotta fel. Lassanként ruházatára is ügyelt, bár, különösen az utolsó években (1857-1860-ig) joggal lehetett állítani, hogy egy pillantás éppen különös gonddal választott és rendezett öltözékére, minden kétséget eloszlatott szellemi állapotára vonatkozólag; mert alapelve szerint három nemzetet tartott okosnak: a magyart, a törököt és az angol; öltözéke ehhez képest keverék volt, amelyben az őrültek házában igen, de másutt sehol sem lehet mutatkozni.

         Körülbelül 1855-től kezdve Széchenyi éltében változás állott be, mert ettől kezdve pénzügyekkel is törődött, feleségével pénzt hozatott és különféle kiadásokat tett.

         Eddig tartozik ide Görgennek kétségtelenül érdekes előadása, amely nagy vonásokban adja Széchenyi életét Döblingben, beszállíttatásától kezdve addig, amíg ismét a világi dolgok iránt érdeklődni és ezekkel foglalkozni kezdett.

         Görgen adatait igazolják és részletekkel kiegészítik Széchenyi mostohaleányának, gr. Zichy Máriának levelei (édesanyja nevében) Tasner Antalhoz 1849-1851 közt, amikor sajnos megszűnnek, mert férjhez ment gr. Wenckheim Antalhoz s így elkerült a szülői házból. Leveleiből Széchenyi döblingi tartózkodására nézve a következőket tudjuk meg:

 

         1849. I. 11. Görgen a legjobb véleménnyel van a betegség lefolyása iránt, de sajnos, atyjukat még nem láthatták, mert – Görgen szerint – nem tudja magát elhatározni, hogy abban az állapotában mutatkozzék.

         1849. I. 18. Kéri Tasnert, írjon ismét az ország állapotáról, mert leveleit nagy érdeklődéssel olvassák és Görgen egyes részleteket közöl Széchenyivel; jobban van, de nem ereszt senkit maga elé; kérdezősködött Batthyány és Andrássy felől.

         1849. I. 24. Köszöni érdekes leveleit, amelyek részleteit Görgen felolvasta Széchenyinek s ez nagyon érdekelte, és mivel mindig érdeklődik az újdonságok iránt, kérik, írjon gyakran.

         l1849. I. 31. Érdekes leveleit Görgen részben közli Széchenyivel, mert állandóan érdeklődik, nem írt-e Tasner és hogyan van karjával. Görgen mindig megnyugtató választ ad, mert különben nagyon felizgatná magát. Görgen meg van elégedve, Széchenyi naponta 8-9 órát alszik; sétál, jobb időben kikocsizik, nemrég kelést kapott, ezt Görgen jó jelnek tartja.

         1849. II. 12. Napról-napra javul, érdeklődik családja és a világesemények iránt, remélik, hogy nemsokára láthatják.

         1849. II. 17. Újabb leveleit Széchenyi nagy érdeklődéssel olvasta, tegnap itt volt Lunkányi, de Széchenyi nem eresztette maga elé; Széchenyi jobban van.

         1849. II. 23. A lassú javulás útján van, magához kérte páter Veith-et* (* Veith, Johann Eman. /1787-1876/ híres bécsi redemptorista hitszónok.), remélik, hogy szegény beteg kedélyét megnyugtatja.

         1849. III. 6. Páter Veith-tel 2 ½ óráig beszélt.

         1849. III. 13. A Veith-tel való beszélgetés felingerelte, úgy hogy azóta nem kívánta viszontlátni. Tegnap először üdvözöltette feleségét Görgen útján; adja Isten, hogy mielőbb elhatározásra juthasson, hogy láthassák.

         1849. III. 22. A napokban ismét jobban fel volt ingerelve, Görgen szerint az időváltozás (havazás) miatt, de remélik, hogy hamar megnyugszik.

         1849. IV. 5. Görgen állandóan vigasztalót mond és hiszik, hogy nemsokára láthatják atyjukat.

1849. IV. 12. A hírek megnyugtatóak, de még mindig nem tudja leküzdeni irtózatát, hogy családját viszontlássa.

1849. VI. 5. A régiben van, nem tudja még elhatározni magát, hogy családját lássa;anyja csodálatos türelemmel van.

         1849. VI. 14. Még mindig nem tudja elhatározni magát, valószínűleg azért, mert szegény hazánk szomorú állapota nem megnyugtató reánézve.

         1849. VIII. 4. Állapota a régi, de nyugodtabb, kérdezősködik családjáról, ismerőseiről, Tasnerről, hogy írt-e.

         1849. X. 15. Semmi különöset nem írhat; atyja Széchenyi Pált kérette, itt is volt, de nem tud részleteket.

         1849. XI. 13. A régiben van.

         1849. XII. 11. Anyja köszöni az újságcikkeket (Széchenyiről), azt gondolta, hogy férjére is kedvező hatással lesznek, de nem úgy volt, mert azt állítja folyton, hogy az emberek vakok, egyedül ő minden bajnak az oka, és megismételte igazságtalan vádjait, amelyekkel magát szüntelenül kínozza; szívszaggató levelet írt anyjának.

         1850. I. 9. A régiben van, újévre levelet írtak mindannyian, de nem válaszolt.

         1851. III. 3. Még mindig a régiben van. Újabban fogadta Waldstein (Jánost), Festetics Dénest és Andrássy Györgyöt, de mint rendesen, a találkozás nagyon felizgatta; de különösen Andrássy is úgy meg volt hatva, hogy több napig nem tudott magához térni és kijelentette, hogy nem képes megismételni látogatását. A Günther elmeorvossal való találkozás sem vezetett más eredményre, mint hogy Görgen ügyeljen, hogy Széchenyi naponta órákon át szabad levegőn tartózkodjék, másodnaponként Duna-fürdőt vegyen, az újságok mellett más műveket, útleírásokat olvasson, ruházatára jobban ügyeljen.

         1850. III. 30. Andrássy óta senki sem volt Széchenyinél, mert a találkozás nagyon felizgatta; tegnapelőtt Széchenyi megható részletet küldött feleségének a magyar hadjáratból e címen: Magyar vagyok* a Humorist márc. 24-i számából. (* Saphir Móric Gottlieb /1795-1858/, a bécsi Humorist c. élclap szerkesztője írta a Magyar vagyok című német novellát, egy epizódot a magyar szabadságharcból. Egy honvéd a gödöllői harcokban szembekerül egy osztrák vitéz tiszttel. A haldokló tisztet a honvéd karjaiba fogja és e szavakkal: „Magyar vagyok”, megesküszik, hogy a tiszt végrendeletét feleségéhez juttatja. Meg is teszi, de mivel nem kap szabadságot, megszökik és tényleg rendeltetési helyére juttatja a végrendeletet. Ezután visszamegy csapatához, nem fogadva el az özvegy marasztalását, hogy birtokán vállaljon állást. Otthon, mint szökevényt, vesszőfuttatásra ítélik és ebbe belehal. Fenn az égben várja már a tiszt és békében vannak, mert ott nincs nemzetiségi különbség, csak a boldogok egységes nyelve. A novella kezdete szép rapszódia a magyar hazáról. A szép, érzelmes novella Széchenyit is meghatotta, azért küldte el feleségének. Valószínű, hogy Jókai is ismerte e novellát és fel is használta a Kőszívű ember fiai c. regényében /Baradlay Richárd és Palvicz Ottó epizódja/).

         1850. IV. 26. Nagy esemény történt. Görgen reggel értesítette anyját, hogy Széchenyi meglátogatja. Boldogok voltak, de nagyon csalódtak, amikor meglátták, szívszaggató, borzasztó panaszai miatt. „Ha az ember zavart pillantását, elváltozott külsejét, nyugtalanságát látja, amelyeken az embernek haja ég felé áll, vérző szívvel meg kell vallani, hogy egy lépéssel sem haladtak előre, úgyhogy legalábbis e pillanatban nincsenek meg azok az illúziók, amelyek e szomorú, fájdalmas viszontlátás előtt vigaszt nyújtottak.” Két nap* (* 1850. ápr. 19. és 20-án) (pénteken és szombaton) egymás után 1-8-ig volt nálunk, itt is ebédelt. Többször egyedül akart lenni feleségével; felesége rábeszéléseire azt válaszolta: „Nem, nem, vissza kell mennem a bolondtoronyba, nem lehet, nem szabad itt maradnom; mily boldog volnék, ha köztetek maradhatnék, de nem lehet, csak egyetlen feltétel alatt, ha szerzel nékem egy pisztolyt és téged, a gyermekeket és magamat agyonlövöm, mert nincs számomra boldogság e földön és csak így jöhetsz a mennyországba.” Ez a gondolat fixa ideája, ezt bizonyítja az is, amikor Hoyosné felkereste, karjánál fogva rögtön a másik szobába vonta, hogy valamit fontosat mondjon el neki és ott elmondta, hogy egy magasabb ellenállhatatlan hatalom űzi, hogy feleségét megölje, de hogy még nem érkezett el ennek ideje, mer meg kell a világ minden kínjától és szenvedésétől mentenie. Anyja hősnő, mert ennek ellenére nem f él tőle, megadással elakarja szenvedni istennek rendelését. Széchenyi sírt, ordított, öklével folyton verte mellét, ide s tova futkosott a szobában és azt hangoztatta, hogy nem képes elviselni a derült napot, a madarak énekét, a zenét. különösen meghatotta, szépnek, nagynak és erősnek találta. Ödön fia nem volt otthon (nevelőintézetben volt).

         1850. VI. 23. Görgen szerint elég nyugodt és családját meg akarja látogatni Bécsben.

         1850. VI. 28. Széchenyi ma írt feleségének* (* Ez is ismeretlen.) egy kétségbeesett levelet, s ez még szomorúbb tartalmú, mint az eddigiek. azt írja, ne kívánja őt látni, mert ez az egész család szerencsétlensége volna; tekintse magát teljesen özvegynek és térjen vissza Cenkre, ne jöjjön hozzá, hogy rábeszélje az intézet elhagyására.

         1850. IX. 9. Atyjuktól anyja 8-10 nap alatt több mint hat levelet kapott, többnyire oly szomorúakat, mint az előzők: a legborzasztóbb önvádak, csak az az egy a vigasztaló, hogy kéri feleségét, legyen szept. 21-ig türelemmel, mert 59. születése napjára reméli, hogy a jó Isten megkönyörül rajta és viszontláthatja őt (feleségét). Bizonytalan még, hogy mi lesz, Cenken vagy Bécsben lesznek-e.

         1850. XI. 26. Megnyugtatását a Hengermalomról Görgen útján közölték Széchenyivel. anyja szeretné most páter Albachot felkérni, hasson férjére. Görgen azt hiszi, hogy jó volna, ha Tasner is írna ismét Széchenyinek megnyugtató levelet.

         1851. I. 11. Széchenyi Lajost egy vadászaton baj érte (meglőtték). Széchenyi nagy részvéttel hallotta e hírt és naponta többször érdeklődik. Állapota a régi, nem akar senkit sem látni; nem eresztette maga elé Wenckheim Bélát sem.

         1851. II. 12. A régiben van, nem lehet rá számítani, hogy hozzá lehessen jutni.

         1851. III. 15. A régiben van. Anyja tegnapelőtt dr. Günther- és Görgennel tárgyalva elhatározta, hogy májusig passzívan viselkednek, mert hideg idő van és úgysem lehet semmit tenni, de azután anyja, ha Széchenyi nem akarna kijönni hozzá, erőszakkal kísérli meg a szobájába bejutást, hogy Isten segítségével rábeszélje, hagyja el az intézetet, aztán rábízza, hogy oda menjen, ahová akar; itt azt fogadhatja, akit akar, teljesen kívánsága szerint igazodik.

         1851. IV. 17. Bosszankodtak a Lloydnak* (* A bécsi Lloyd ápr. 6-i pesti tudósítás nyomán 1851. ápr. 9-i számában azt közölte Széchenyi állapotáról, hogy az utolsó napokban ismét szomorú hírek voltak róla. Egy eléggé tartós nyugalom környezetének reményt adott a gyógyulásra s így történt, hogy a gróf nemrég Cenkre utazott, de ott csakhamar újabb paroxizmus fogta el és ismét vissza kellett térnie régi menhelyére.) és Fremdenblattnak Széchenyiről szóló legutóbbi ostoba hazugságain. Itt volt tegnapelőtt Lunkányi. Széchenyi beengedte magához, de ismét ágya mellett székkel elzárta magát és a régi sajnálatos hangulatban volt, sőt még ingerültebb, nem engedte Lunkányit szóhoz, azt kiabálta folyton* (* Hajnik János is megemlíti e jelenetet. Szerinte szemrehányásokat tett Lunkányinak, hogy elhanyagolta szívének kiművelését, és eközben annyira szenvedélyes haragra lobbant, hogy távozásra kényszerítette.), hogy „hallgasson” végre, hogy „most menjen” s így Lunkányi semmit sem szólhatott, sem anyjáról, sem a gyermekekről, sem a birtokról.

 

         Sajnos, gr. Zichy Mária részletes tudósításai ezzel abbamaradtak. Ezentúl csak gr. Széchenyi Istvánné sokkal gyérebb levelei állanak rendelkezésünkre, amelyeket a hűséges Tasnerhez intézett.

         A fent ismertetett, 1848. szeptember 17-én kelt levélen kívül a következők fontosak Széchenyi betegségére vonatkozólag:

 

         1848. XI. 26. A betegről már nyolc napja nem kapott hírt, de az utolsó hírek kedvezők voltak.

         1849. IX. 27. A drága betegről, sajnos, nem írhat sok vigasztalót. A hadszíntér kedvező hírei, amelyek az áldatlan harc közeli befejezését sejtetik, némileg megnyugtatták ugyan kedélyét, de nem úgy, amint várni lehetett,mert a kedvező hatást gyengíti nála a sok családi boldogság elpusztulása és a sok áldozat. Görgen szerint megnyugtató az állapota, hogy környezetével már különféle dolgokról beszél és kezd foglalatoskodni, de látni nem akar senkit. Tegnap Lajos bátyja erőltette a találkozást és több óráig beszélt is vele, de ez heves felindulásba hozta, mégis este nyugodtan feküdt le. Lajos azt hiszi, hogy még nincs itt a találkozás ideje (Crescentiára nézve). Ő (Crescentia) is azt hiszi, hogy a találkozás erőltetése csak bajt okozna, szívet tépő melancholikus panaszai és kételyei még ugyanazok: legutóbb is írt ilyen levelet. Szegény sokat szenvedett; szegény szívének, amely csak áldást akart terjeszteni, nem csekély fájdalom lehet, hogy azt az épületet, amelyet a haza javára oly sok áldozattal, odaadással és szeretettel akart felépíteni, most romokban kell látnia.

         l1850. IV. 19. Végre meghallgatta az ég legforróbb óhaját, ma találkozott férjével és 7 12 óráig együtt volt vele. Az öröm, a fájdalom mély érzésével van szíve telve. Az érkezés és távozás nagyon megható, szívszaggató volt, de erős maradt. Sajnos, még mindig sajnálatos kedélyhangulatban van; egyik gondolat kergeti beszédében a másikat, külseje meghajlott, megöregedett. Az első lépés azonban megtörtént, vissza van adva övéinek* (* Mennyire csalódott szegény asszony!) és minden erejével rajta lesz, hogy jövőre nyugodt legyen.

         1851. VIII. 3. Görgen naponként biztatja, hogy férje a nyáron már Cenken lesz.

         1851. X. 4. Görgen most már nyugodtabb, tud aludni, van étvágya, csak egyáltalában nem akar sétálni. Bár meghallgatná az Isten és visszaadná szeretett férjét.

         1852. III. 6. A hírek a beteg szomorú állapotáról kissé megnyugtatóbbak. Terve még most is megvan, hogy e hónap folyamán meglátogatja feleségét. Csak Clark jönne már és bár meg lehetne végre szegény nemes kedélyét nyugtatni.

         1852. VI. 1. Clark itt volt, bizonyára elmondta, hogy a beteg jóval jobban van; már nem oly izgatott és beszédes, mint előbb, éjjelei is nyugodtak. Lunkányi nála volt 2 óráig, ő is azt mondja, hogy nem volt izgatott hangulata.

         1852. X. 9. Görgen szerint a beteg éjjelei nyugodtak, hangulata is javult, sokszor kétórai sétát tesz.

         1852. X. 28. Lajos is fenn volt a betegnél, ő is igazolja a javulást.

         1853. VII. 1. Néhány nappal előbb meglátogathatta férjét,a találkozás szívszaggató volt. A legmélyebb fájdalom érzésével, de szívemelő meghatottsággal a legfájdalmasabban emlékezett vissza a múltra; szegény teste a sok fájdalomtól sokat szenvedett.

         1854. I. 27. Örömmel értesíthet, hogy a beteget a legutóbbi találkozásakor megnyugtató állapotban találta, mint még soha.

         1854. III. 21. A beteg állapota javul és Isten segítségével teljesen  helyre fog állani, szorgalmasan látogatja és már bevezette a gazdasági ügyekbe.

         1855. XII. 8. A beteg kedélyállapota nyugodt, már régóta nem zavarta meg semmi. Tegnap fogadta gr. Zichy Ferencet. A főfoglalkozása még a sakkjáték. Béla szerencsés, mert hetenként kétszer játszhatik vele s a játék majdnem mindig 4-5 óráig tart, tehát ismét örvendetes javulás van.

         1856. V. 7. Hála Istennek, a beteg állapotának javulásában már hosszabb idő óta jelentős haladás észlelhető.

 

         Gróf Széchenyinét abban a nagy harcában, amelyet azért vívott, hogy lássa és visszanyerje férjét a családnak, dr. Görgen is, Tasner Antal is hathatósan támogatták.

         Görgen sűrűn közölte észrevételeit Széchenyinével férje állapotáról, vagy ha nem tartózkodott Bécsben, akkor levélben értesítette. E levelek nagyobbára haladást jelentenek éveken át még akkor is, amikor Széchenyi lelki hangulata igen sötét volt. Ezenkívül kezére járt, mert minden a családra vagy a gazdaságra vonatkozó hírt vagy Tasner magyarországi híreit ő közvetítette, s ezt mind azért, hogy ezzel is kiragadják Széchenyit a kétségbeesett hangulatból.

         A hűséges Tasner tehetsége szerint igyekezett a sokáig tartó és szomorú helyzetben Széchenyi sajnálatra méltó feleségét nehéz törekvéseiben támogatni. Mihelyt meghallotta, hogy Széchenyit új hírek érdeklik, egymás után írta a pesti és magyarországi eseményekről beszámoló érdekes leveleit, hogy így lehessen eltéríteni Széchenyit tépelődéseitől. Ezen kívül időnként fel is ment Bécsbe, Döblingbe, beszélt Széchenyivel, igyekezett őt vigasztalni. Két ilyen útjáról számol be két levele; az egyiket gr. Széchenyinéhez, a másikat Albach Szaniszlóhoz intézte.

         Amikor gróf Zichy Mária és Széchenyi felesége a férjével való találkozást Tasnernak megírták, sőt Tasner Festetics Dénestől szóval is értesült a részletekről, 1850. május 2-i levelében vigasztalni igyekezett Széchenyinét, rámutatva a csalódásra, amelyet az első találkozás után a család természetszerűen érzett, de elismerve a grófné nagy lelki erejét, biztatta, hogy nem szabad a reményt feladni, Széchenyi szomorú kedélyhangulatát az első lépés után a külvilággal és szeretett családjával való ismételt érintkezések mégis le fogják csillapítani és ekkor a magányában teljesen belsejére összpontosított beteges eszméi és gondolatai kedvezőbb fordulatot vesznek. Csak arra figyelmeztette a grófnét, legyen nagyon óvatos, nehogy az esetleges beálló javulást és látszólagos nyugalmat hirtelen beálló izgalmak és rohamok, amelyek Széchenyinél vissza szoktak térni, valamiképpen megzavarják.

         1851. június 5-én beszámol a Széchenyivel való találkozása után a vele folytatott beszélgetésből levont eredményről. Véleménye szerint legutolsó látogatása, azaz 1 ½ év óta határozott javulást észlelt. A további kezelésmódra az volt a tanácsa, hogy miután a külső orvosok bevonásával tartott tanácskozások megállapodásai szerinti kezeléssel a beteget nem lehetett meggyógyítani, megnyugtatni és az intézet elhagyására bírni, sőt Görgen szerint a múlt évben (1850. áprilisában) a beteg csak akkor határozta el magát családja meglátogatására, amikor nem erőszakolták, azaz hirtelen támadt önelhatározásból ment el két nap egymás után feleségéhez és családjához, így ezentúl inkább passzív módon kell eljárni, mert ez jobban célravezető. Ha Széchenyi látja és hiszi is, hogy az intézetből való kijövetelt nem erőszakolják, akkor különös jelleme és a mostani kedélyhangulata könnyen reakciót idéz fel benne s ez a már benne meglévő vágyat családja után erősíteni fogja, mostani világ- és emberiszonyát végre legyőzve, inkább, int bármi más, elhatározásra fogja bírni, hogy Cenkre övéihez visszatérjen. Amíg azonban folytonos orvosi felügyeletre van szüksége, Döblingben van a legjobb helyen. Ha már nem lesz szüksége orvosi felügyeletre és elhatározta magát az intézet elhagyására, Cenk a legalkalmasabb hely, de itt is Görgen utasításai szerint kell berendezkedni és oly nyugalmat, elzártságot kell Széchenyi számára biztosítani (s erről őt meg kell nyugtatni), hogy csak az jöhet hozzá, akit fogadni akar, mert különben nem fogja magát e lépésre elhatározni. Görgen biztosítása szerint ily módon talán néhány hónap múlva célt lehetne érni. Ő is reméli, hogy ha Széchenyinek zavart és szomorú egészségi állapotának javulását nem zavarják meg semmivel, helyes kezeléssel elérhető, hogy családjához visszatér.

         1853. december 20-án viszont Albach Szaniszlónak írja meg nézetét egy általa ajánlott olvasmány tárgyában. Albach Szaniszlót, ferencrendi szerzetest és híres szónokot, Széchenyi mindig nagyon tisztelte, éppen azért Széchenyi felesége a páter Veithtal való sikertelen kísérlet után hozzá fordult és kérte, igyekezzék a vallás vigaszával megnyugtatni férjét. Már 1850 óta meg is jelent Albach Széchenyinél, 1853-ban Széchenyi tényleg megnyugodott kissé. Ebben az állapotában ajánlotta olvasmányul Nicola Auguste egyik művét. Tasner felhívta figyelmét arra, hogy legutóbbi találkozásakor néhányszor beszélgetve Széchenyivel, feltűnt neki, hogy valahányszor a vallásból eredő vigaszra irányította a beszédet, Széchenyit nyugtalanabbnak és izgatottabbnak találta, amilyen már régóta nem volt. Ugyanezt észlelték rajta az orvosok és az ápoló is, úgyhogy Széchenyi kedélye, sajnos még nem jutott a gyógyulás azon állapotába, hogy ezen oldalról eredményesen hozzá lehetne férni. Hogy erre fogékony legyen, úgy látszik, még szüksége van további önpuhításra és meg kell lazítani a talajt benne, hogy a vallás vigasztaló szavai meggyökeresedhessenek és megnyugodva, helyreállva a család körébe visszavezessék. Nicolas Auguste ajánlott művét átlapozta, egyrészt, hogy tartalmával megismerkedjék és Széchenyivel való beszélgetés alkalmával megjegyzéseire, esetleges kételyeire a műből vett érvekkel válaszolhasson; másrészt, mert látni akarta, nincs-e a műben oly részlet, amelyet Széchenyi jelen szomorú helyzetében, szokása szerint, egyoldalúlag kiragadhatna és így beteg eszméi táplálékot nyerhetnének. Elolvasva a művet azt ajánlotta a grófnénak, hogy egyelőre csak az I. kötetet adja oda olvasásra, a többit csak akkor, ha látja, hogy ez jó hatással reá és kívánja a folytatását; fél ugyanis, hogy a II. kötet egyes részletei, pl. a De l’enfer című, talán a félig behegedt szellemi sebet érinteni fogja és kínzó fixa ideáját újra felébresztené, azért a II. kötetet csak utolsónak adja oda, annál inkább, mert a mű egyes kötetei külön-külön is jól megérthetők. Kötelességének tartotta, hogy mindezekre a grófné figyelmét felhívja, mert tapasztalatból és a gróf szomorú kedély- és lelkiállapotának időnként való és ennek kezdetétől különböző fejlődési fokáig való pontos megfigyeléséből észrevette, hogy nagy vigyázat szükséges, nehogy ismét a régi, határtalan és testi egészségét felőrléssel fenyegető önkínzásba visszaessék, mert a baj kezdetén mindig benne volt az öngyilkosság gondolata és ennek végrehajtását is megkísérelte először Pesten, majd Döblingbe utaztában Esztergomban, és nehogy a gyógyulást meggátolja, amely eddig nem volt ugyan oly gyors, amint kívánták, de Isten segítségével lassanként mégis jelentősen előrehaladt, és remélhető, hogy teljes helyreállása és a családi körbe való visszatérése bekövetkezik, különösen, ha Albach benső imáival támogatja azokét, akik Széchenyit szeretik.

         Lássuk ezek után, mit bizonyítanak Széchenyinek az első időben Döblingben írt levelei. Széchenyinek döblingi tevékenysége két időszakra oszlik, az első 1848-tól 1856-ig, a másik 1857-től 1860-ban bekövetkezett haláláig terjed. Az első időszak reánézve a kritikus korszak, a másodikban írta szelleme épségét tanúsító műveit a fennálló osztrák rendszer ellen.

         A kritikus korszak is két szakra oszlik: az elsőben 1849-től 1851-ig az önvád tombol benne, amint ezt hátramaradt levelei mutatják; a másodikban lassanként megnyugszik és az írás helyett játékkal foglalkozik. Az 1852-7-i időszakból nem is maradt reánk egyetlen levele sem, úgyhogy ott most az 1848-1851 közti leveleket kell vizsgálat alá venni. E négy évből eddig nyomtatásban megjelent 17 levél, mégpedig Majláth kiadásában 6, Károlyi Árpád pedig 6-ot, Zichy Antal (Sz. Életrajz II.) 5-öt közölt. Először is pontos vizsgálat alá kellett vennem e leveleket, mert feltűnő volt előttem, hogy a Majláth által közölt levelek közt két, az 1850. –évbe sorolt levél (az egyik ápr. 20-ról, a másik szept. 10-ről) teljesen elüt hangjában a többi levelektől; mert amíg a többiek telve vannak önváddal, e két levél higgadt tartalmú.  Az állítólagos 1850. ápr. 20-i levelet összevetve későbbi leveleivel, csakhamar rájöttem, hogy az 1858-ból való. Az állítólag 1850. szeptember 10-i levél eredetijét vizsgálat alá véve, más levelekkel való egybevetés után kiderítettem, hogy Széchenyi e levelet nem írhatta 1850-ben, mert az ezen év második felében írt összes levelekben Döblinget mindig két b-vel írta, holott itt csak egy b van; nem származhatik 1850-ből azért sem, mert 1850. szeptemberében a levélre bélyeget kellett tenni,ezen pedig nincs; de kiderült az is, hogy a soproni bélyegző 1850 második felében más volt már. A bélyegzőn alul van az évszám így: 1848, csakhogy a két utolsó számnak csak a fele van meg, így: 1810. Kétségtelen tehát, hogy Széchenyi ezt a levelet 1848. szeptember 10-én,tehát a döblingi intézetbe való szállíttatása utáni 4. napon írta. És ezt bizonyítja a levél tartalma is, egyrészt, hogy még higgadtabb, másrészt, hogy nem tudja még az intézettulajdonos nevét, amelyet egyébként minden más levelében (ezen az egyen kívül) helyesen ír. Így tehát eddig ismeretes levél ez időből 17 van; ezekhez sikerült még 13 új levelet felkutatni, úgyhogy 30 levél állott rendelkezésemre, ily elosztással: 1848-ból 1, 1849-ből 7, 1850-ből 19 és 1851-ből 3. A számok azt mutatják, hogy fixa ideája 1849-ben lett igazán virulens. 1850-ben és 1851-ben tetőpontján van, azontúl pedig lassanként hanyatlóban volt.

         Lássuk a leveleket rövid tartalmi elősorolásban.

         1848. szeptember 10. Lunkányihoz. Megjelent Majláthnál 1850. szeptember 10 kelettel.

 

         Még mindig felingereli, hogy nem mehet Cenkre, de beszélni kell ügyekről, azért jöjjön fel Szalay tiszttartóval. Döblingben megtudhatja a szomorú helyet, t. i. az őrültek házában, úgy hiszi, Görgen úr intézetében. Napja sokáig nagyon fényesen sütött, most sötét. Figyelmezteti, hogy az intézetben levőnek nem lehet a külvilággal összeköttetése, azért csak egyelőre ez egyszer tárgyalhat vele; ne szóljon e levélről senkinek.

 

         E levélben még nincs nyoma fixa ideájának; olyan ez, mint a szeptember 5-i megkezdett levél. Az is közelfekvő, hogy miért akart jószágigazgatójával és pénzkezelő tiszttartójával beszélni. Említettem már fentebb, hogy Széchenyi 1848. augusztus végén a rendelkezésére álló nagyobb készpénzösszeget és értékpapírjait Tasnerrel és Auer nevű komornyikjával lakásában iratai közé téve elrejtette, egy részét viszont gr. Zichy Adalbertnek küldte el, hogy feleségének átadja, másik részét magával vitte útjára. Ebben az ügyben akart tisztviselőivel beszélni, hogy a pénz el ne kallódjék.

         1849. február 11. feleségéhez. (Ismeretlen.) Ezt a levelet szükséges egész terjedelmében közölnöm magyar fordításban.

 

         Auer csaló. A galambjelzésű kis pénzeszsákot nem adta át. Ebben a zsákban papírpénz volt, egy csomagban, amelyen ilyen formában pl. (Pesti híd 7000) mindazon összegek fel voltak jegyezve, amely a különböző csomagokban, mint pl.(Gazdaságiak), e felírással: La Trappe Nr. 5000 vagy 7000 – aszerint, amilyen összeg elrejtve volt! így a kis számadó könyv is. Auer kerítse elő mindezt.

         Én semmire se vagyok használható. Sajnos, nincs Isten bennem – bűneim nagyon nagyok. (Festetics) Dénes vagy Zichy Henrik lépjen érintkezésbe Lunkányival, Tasnerral stb., Heinrich kapitánnyal és ahogy lehet, adjanak neked tanácsot. azt hiszem különben, hogy a gyermekekkel együtt a legnagyobb nyomorba jutsz. Maradj meg Istenben való erős hitedben. Viselj el minden földit megadással és imádkozzál boldogtalan, kétségbeesett férjedért.

         Döblingbe legalább 1600#-t és 30,000-t papírban és 2000 frt-ot húszasokban hoztam!

         Oh irgalmatlanul nyomorultan érzem magam! Csak neked és a gyermekeknek legyen jó sorsotok. Jó? Igen! Nemcsak a földön, de az örökkévalóságban, amelytől irtózom és rettegek! – Szegény Magyarország! Az én politikám miatt lett oly nyomorult! És még nincs vége; ez a látható drámának csak kezdete!

         Hited és erényeid mindentől meg fognak óvni és talán nekem (?) is kiengesztelést és bocsánatot kieszközölni!

         Nevezd ki Dénest agy Henriket meghatalmazottaddá, Goergen angyalian jó hozzám. Isten áldása legyen rajtad.

 

         E levélben kétféle elem van. Az egyik pénzügyeire és családjára vonatkozik, ebben pontosan visszaemlékezik, mi történt; e részletekben gondolatmenete és tanácsai teljesen világosak. A másik elem visszaemlékezés hazája állapotára, ebben azon a fokon van, amilyenen Döblingbe való vonulása előtt volt naplójában.

         Az ezután következő összes leveleiben alig találunk más eszmekört, mint csak azt, hogy ő döntötte a hazát nyomorba, ő felelős mindenért, neki vezekelni kell.

         A kínzó önvád már ki van fejlődve 1849. március 21-i önvallomásában, amely döblingi iratai közt jelent meg.

         Ennek a levelének gondolatmenete összefüggő. Amit önmagáról megemlít, annak mind van alapja; igaz, hogy 1811 óta naplói szerint sokszor igen vidáman élvezte ki az életet, viszont az is igaz, hogy már ifjúkorában is túlságosan szigorú bírája volt önmagának. 1828. november 17-én is megtalálhatjuk a kínzó önvádat, amikor egy borzasztó éjjel után megállapítja, hogy a felizgatott agy és az álmok könnyen kifordíthatják az embert és gyengévé teszik; úgy érezte magát, mintha egy démon fogta volna meg, nem tudott mozdulni, verejték lepte el testét és világosan látta, mivé válhatott volna, mert úgy érezte, hogy az érzékiség erőtlenné tette nyomorult testét, Karolina sógornőjének meggyilkolásával (!) pedig lelkiismeretét. Pedig Széchenyi 37 éves volt csak ekkor és így írt! Az sem alap nélküli, amit az Akadémia alapításáról mond; hg. Esterházy tényleg leginkább az ő rábeszélésére vállalt miniszterséget. Kossuth az 1 és 2 frtos jegyeket nem adhatta volna ki, ha a miniszterek, köztük Széchenyi, a kibocsátó rendeletet nem írták volna alá; amit Saurau Gabrielláról ír, azt is többször említi előbb is, sógornőjével kapcsolatban, akinek barátnője volt, hisz szerelmes volt belé. De felizgatott képzeletében irtózatosan nagyítva jelennek meg a múlt eseményei, azért vonja le magára a borzalmas önítéletet. Fontos e levél abból a szempontból is, mert mutatja a szegény feleség küzdelmét férjéért. Széchenyi ugyanis vitába száll itt azokkal (Görgen orvos és páter Veith), akik megkísérelték, hogy megnyugtassák; sajnos, a kísérlet nem sikerült, még izgatottabbá tették.

         Ezt mutatja Széchenyi következő irata 1849. április 8-ról, amely ismeretlen és e címet viseli: Gróf Széchenyi István utolsó szava. Szükséges ezt magyarul teljes terjedelmében megismerni.

 

         A pusztítás démona megszállotta e planétát, amelyen mi emberek élünk. Az emberek vétkei, különösen az én gonosz életem, mely mindent felülmúl, amit valaha egy gondolkodó lény elkövetett, készítette elő az utat az ördögnek. Minden nemesebb emberi viszonynak legteljesebb szétrombolása folyamatban van. Csalás, rablás, gyilkolás, halál, megsemmisítés mindenütt napirenden van; és minden, ami eddig történt, csak gyenge kezdet.

         Amikor 1825-ben politikai pályámat megkezdtem, már régen az ördögi hatalmak vak eszköze voltam. Csak rosszat tehettem. 17 politikai művet írtam, 23 éven át izgattam ördögi tevékenységgel a magyar országgyűlésen és azon kívül, írtam az újságokba stb. stb., míg végre nagyobb része a magyaroknak, akik az önállóság utolsó gondolatát is feladták és a német elemmel való teljes elvegyülést megkezdték,- annyira mámoros és végül oly zabolátlan lett, hogy mostani viselkedésének szükségszerűen be kellett állania; mindannak a gonosznak, ami gonoszat Kossuth, Nyáry, Madarász stb. legújabban elkövettek, a mozgató ereje az izzó hazaszeretet, amelyet én hatványoztam a legmagasabbra. Ennyire ment az eszmék zavara, hogy a legnemesebb a legborzasztóbbá, az angyal ördöggé válik.

         Politikai pályám kezdetén csak a zavargó ifjúság volt mellettem. Később, mikor sokoldalú vállalkozásaim – ördögi befolyással mindenestől sikerülni látszottak (most már a legtöbb tönkre van téve) és feleségemet hét gyermekkel elvettem,  hitelem általános volt és a legokosabb emberek legtöbbje bennem prófétát látott, aki a kelet népét (a magyarokat) biztosan boldogulására és dicsőségére felemelem.  – A nemzetiséget én jelöltem meg a legnagyobb kincsnek, Kossuth és társai, akik inkább az általános szorgalom mellett voltak – végül beleegyeztek; sőt túlszárnyaltak engem – és a nemesért, minden szépért és Istenért mindenek felett fogékony emberekből oly dühöngők, oly gazok lettek és velük a magyarok sokkal nagyobb része, amint a történelemben nem található. Ha én szerencsétlen, nem születtem, a magyar elem vagy beolvad a németbe vagy lassanként kifejlődik, anélkül, hogy teljes felfordulást idézett volna elő. Most a magyarok törzse nemcsak meg van gyilkolva, hanem az általános utálat és a legmélyebb megvetés tárgya! Millió ember jó és boldog emberből részben valóságos démon, részben hallatlan kínzások áldozatává lett; millió és millió emberi lény követi ezeket. Borzasztó! És kinek köszönhető mindenekelőtt ez a sok elrabolt boldogság? Nekem, nekem, nekem – aki sem a nap fényét, sem a csillagokét nem viselhetem el, és a légy dongásán is megrettenek! – Igen, nekem köszönhető, mint aki az új magyar iskolának alapján megvetettem. – Oh Crescentia, oh gyermekeim, meneküljetek, meneküljetek előlem, hogy az én lehelletem ne rontson meg benneteket!

         A nemes szász nép Erdélyben el van pusztítva! És kitől? a nagyobbára és nem kevésbé nemes, de teljesen demoralizált székely néptől!

         Komárom, Szeged, két magyar, igen szorgalmas város el van, vagy el fog pusztíttatni; egész Magyarország telve van rablókkal – és szüntelenül cseng a füleimben: te nemcsak egyesek, hanem egész törzsednek gyilkosa vagy - -

         Remélhetem tehát én, hogy kínaim valaha megszűnjenek? Igen! ha elvesztem gondolkodási képességemet! Megtörténhetik-e ez? – Azt hiszem, nem. Oh, jaj nekem, jaj. –

         És csak kevés ember sejti, - de van mégis néhány, - hogy én vagyok az oly pokoli magnak elvetője. És miért? Mert engemet az emberek felmentenek, de az Isten meg fog ítélni, míg pl. Latour, Lamberg stb. és gyilkosait az emberek ítélték el, de az Istennél kegyelmet találnak! És mert én még egy Herostrates hírességét s elviseljem, hogy a magyar népet elpusztítottam!

         Ha erkölcsi erők irányítják az universumot, ha lehetséges bocsánat, ha a gondolkodóképesség nem pusztítható el, akkor én, (Széchenyi István) a poklot ezerszer megérdemeltem. Nincs szégyenteljes tett, melyet nem követtem volna el és egyetlen kis nemes cselekedet sem szól mellettem.

         És hol áll meg a pusztulás? Nem! Az universum sebet kapott. A titánok háborúja sikerült! Csak oly szörnyetegre volt szükség, amilyen én vagyok, hogy az Isten műve és így maga az Isten ledőljön. Borzasztó… iszonyatos – érzem azonban, hogy bűneimre nem lehetséges engesztelés… de számomra a pokol sekély, az örökkévalóság rövid!

 

         Úgy hiszem, hogy e rettentő nyilatkozathoz nem kell semmi magyarázat; aki életében semmi jót sem talál (pedig Széchenyi életében sok jó van), a rosszat pedig oly borzalmasan nagyítja és túlozza, amint itt Széchenyi teszi, annak elméje nem lehet ép.

         Az ezt követő levél abból a szempontból érdekes különösen, hogy Széchenyi ez időben senkit sem volt hajlandó magához bocsátani. Valóban a tisztelet, a legszebb emlékek fűzték őt József nádor özvegyéhez, Mária Dorottya főhercegnőhöz és az ő küldöttjét sem bocsátotta maga elé. A főhercegnőt Széchenyi szomorú esete részvétre indította, szeretett volna régi és kedvelt ismerőséről biztos hírt szerezni, azért egyik alkalmazottjával a következő saját kezű levelet küldte (német nyelven) dr. Görgenhez 1849. június 10-én:

 

         „A palatinus főhercegnő kéri dr. Görgen urat, legyen ezen szolga iránt, aki gr. Széchenyit jól ismeri, teljes bizalommal. A doktor úr be fogja látni, hogy nagyon nehéz ily szomorú esetben a szerencsétlen családját felőle kikérdezni.”

 

         Görgen szokása szerint e levelet Széchenyinek adta át, döntsön, akarja-e a küldött szolgát látni vagy nem. Széchenyi erre jún. 13-i kelettel így válaszolt Görgennek:

 

„A legjobb akarattal egyáltalán lehetetlen bárkit látnom, még ha az maga Mária Dorottya főhercegasszony is volna. Borzasztó lelkiismereti furdalásaim nyomorában még saját feleségemet és gyermekeimet sem fogadhatom! A főhercegasszony, az Isten áldja meg őt, imádkozzék értem az Éghez. De azt hiszem, már nem használ! Leírhatatlanul szerencsétlen tisztelője, Széchenyi István.”

 

         Görgen kezdettől fogva enyhébbnek ítélte Széchenyi betegségét és azzal biztatta Széchenyi feleségét, hogy hamarosan felgyógyul. Amikor látta, hogy a betegség húzódik, Széchenyit szórakoztatással és a napilapokkal, Tasner leveleinek felolvasásával akarta kétségbeesett önvádjából kiemelni. Ez az eljárása bizonyára nem volt egészen helyes, mert a harctéri hírek, a magyarországi változások nem nyugtatták meg, sőt mindig újabb tápot adtak önvádjának. Hozzájárult ehhez, hogy felesége erősen sürgette a találkozást, de Széchenyi senkit sem akart fogadni. Görgen ez irányban is igyekezett a betegre hatni, de ez is úgy, mint a páter Veith-tal való találkozás, nagy izgatottságot idézett elő. A Veith-féle találkozás hatása alatt írta Széchenyi március 21-i „önvallomását” és április 8-i „utolsó szavát”.

         Görgen ezek után is megnyugtató jelentéseket adott Széchenyi állapotáról, de be kellett vallania, hogy Széchenyi irtózik az újabb találkozástól. Ezt mutatják Széchenyi 1849. augusztus 28-i levelei feleségéhez és Pál bátyjához, amely utóbbiban a kétségbeesett önvádhoz még egy téves képzet sorakozik, az, hogy amíg eddig csak azt hangoztatta, hogy megölte Karolinát, irataival pedig a magyar hazát, most azt hangoztatta, hogy megöli szerencsétlen feleségét és gyermekeit. Utolsó ismeretes levele ez évből (november 22) azt mutatja, hogy felesége Görgen útján a birtok gazdasági ügyeibe akarta bevonni Széchenyit, hogy ezzel is –meggyőződése szerint – kétségbeesett hangulatából kiszabadítsa, de sikertelenül. E levele szerint kétségbeesett helyzetében minden a világon undorító és utálatos előtte; rábízza feleségére, intézkedjék a gazdasági ügyekben; imádkozzék érette, a gyermekek szívét pedig nevelje könyörületre és istenfélelemre; tanácsolja, hogy a hídrészvényeket adják el, mert értékük le fog szállni, mostoha gyermekei pénzét viszont ingatlanba fektessék, mert a papírpénz értéktelenné fog válni.

         Széchenyi állapota nem javult semmiképpen sem, de különösebben izgatott sem volt egy ideig. 1850. márciusa elején néhány barátja jelentkezett nála és fogadta is őket. Ez a találkozás ismét izgatottá tette. De még inkább felizgatta a néhány hét múlva, április 19-én és 20-án feleségével és családjával való találkozása. Széchenyi saját elhatározásából látogatta meg feleségét, de kétségtelenül hatott reá a sokféle rábeszélés. Zichy Mária grófnő tudósítása mutatja, mily borzalmas volt ez a találkozás és mily ép volt Széchenyiben az új kényszereszme, t. i., hogy családját megölje. A látogatás első napján (április 199 Döblingbe visszatérve, Széchenyi Görgennek levelet írt. Azt írja, érzi, hogy ma a mélységbe esik és semmi sem tudja őt megmenteni; köszöni türelmét; el van veszve, bűnei helyet készítettek az ördögnek a mi planétánkon; borzalmas idő következik; kéri, hogy sorait közölje bátyjaival.

         Csodálatos, hogy, látva Széchenyi izgatottságát, Görgen másnap, 20-án mégis újból elkísérte őt a családhoz. E találkozás után Széchenyi április 21-én, majd április 27-én újabb levelet írt Görgennek. Mind a kettő telve van a régi önvádakkal, de egyúttal vitatkozik is Görgennek egyes állításaival (pl. hogy nem fixa ideái vannak, hanem a nemezis érte utol; hogy nem határozhatja el magát a családhoz való visszatérésre). Az új kényszereszmét megismétli oly formában, hogy el van kárhoztatva arra, hogy feleségét a kétségbeesésbe kergesse. Újabb kényszereszme is felmerül, hogy a zene, nap, a természet és családja neki szemrehányások, amelyek arra emlékeztetik, hogy elvesztette a mennyországot.

         Az izgatottság még májusban is élénk benne, szívszaggató levelet ír feleségének, de ez ismeretlen maradt. Görgen mindezen tünetek ellenére nyugodtabbnak látta Széchenyit, sőt tárgyalt a családdal arra nézve, mi a teendő, hogy ha Széchenyi elhatározná, hogy családjához visszatér Cenkre. És ebben az irányban valóságos roham indult meg Széchenyi ellen, hogy erre az elhatározásra jusson. Minthogy nem bocsátott magához senkit, levélben ostromolta felesége, jószágigazgatója, Tasner, Lajos bátyja, szóval pedig Görgen. Ezzel magyarázható, hogy 1850 második felében Széchenyi 16 levélben védekezik a rábeszélés ellen. Ha békén, nyugodtan hagyják, bizonyára nem írt volna levelet. De, amint fentebb láttuk, 1849-ben is a külső behatások idézték elő önváddal telt leveleit, most is ugyanily behatások tartják ébren benne az izgatottságot.

         Felesége levelére reagál először. 1850. június 29-én azt írja neki, hogy nem élvezheti a boldogságot, nem láthatja, nem szoríthatja szívéhez, mert a lelkiismereti furdalások, öntudatának vaskeze erősen fogva tartják. Nem tudja, megszabadul-e ettől, mert nagyok a vétkei, Magyarország pusztulását neki köszönheti; még sokáig kell bűnhődnie és nem tudja, megjön-e reá nézve a megváltás ideje; menjen Cenkre vissza, imádkozzék és művelje gyermekeik szívét a jótékonyságra.

         Lunkányinak 1850. július 7-én keserves szemrehányásokat tesz, hogy mint nevelő rossz elveket csepegtetett belé, amiért elevenen az ördögé lett, ne is kérdezze azért semmi felől, hanem gondoskodjék szerencsétlen családjáról; kétségbeesésben van, a magyart életétől, becsületétől fosztotta meg; nem tud övéihez menni, a bosszuló nemezis vaskeze visszatartja; tekintsék halottnak; támogassa családját és angol lovászmesterének adják meg a kért 200 forintot.

         Mostohafiának, Zichy Imrének, 1850. július 30-án hasonló keserűséggel ír és ajánlja, ne éljen a húsnak, hanem a szellemnek.

         Amikor családja nevenapja évfordulóján üdvözli, 1850. augusztus 23-án azt válaszolja, hogy szerencsekívánataik összemorzsolták, mert látja, hogy szeretik és ő is szereti őket; paradicsom volna velük együtt élnie, de nem lehet: lelkiismerete, öntudata, hogy oly sokat taszított a romlásba, kétségbeesésbe, nem engedi; még nem bűnhődött eléggé.

         Feleségének újabb levelére 1850. augusztus 25-én azzal válaszol, hogy nem szabad látnia őt, sohasem fog nyugodtan élhetni; könyörög, tépje szép a kapcsot, amely összeköti őket, mert különben ő is elvész. Nem mentheti meg semmi, mert egy nemzetet megrabolt becsületétől, boldogságától; ő a Segelthus, a Szentírásban a bűnnek legnagyobb szörnyetege. Istenhez forduljon, ne hozzá, mert ő a legnagyobb ellensége. Látja tisztán a jövőt, hogy (felesége) a földön nem lesz boldog, csak a másvilágon, hol már nem fog emlékezni reá.

         Lunkányi újabb jelentkezésére 1850. szeptember 4-én azt írja neki, hogy nem akarja látni, menjen Cenkre, akadályozza meg, hogy felesége hozzá feljöjjön vagy hogy látni kívánja,mert még nem képes őt viszontlátni. Nevelője volt, de tudatlanul bocsátotta ki a világba s ez romlásba döntötte; nem ápolta benne a könyörületet embertársai iránt s most, miután mint álpróféta a magyart agyonütötte, a pokol szélén van. Tegye jóvá hibáját családján. Ha könyörületre, az érzékiség veszélyeire figyelmeztette volna, most boldog lehetne. Jelleme, kedélye már gyermekkorában rossz volt, később is csak a hús után igazodott, szellemét nem tudta felemelni, azért el van átkozva lelkiismereti furdalásaitól és nem lát mentséget.

         Feleségét 1850. szeptember 6-án újra kéri, ne kívánja most a találkozást, talán szeptemberben, 59. születése napján megkönyörül rajta az Isten és a remény szikráját feléleszti lelkében, bár a legbűnösebb ember a földön; orvosa nagyon türelmes, legyen ő még inkább az. Érzi, hogy most dühöngenie kellene, sőt talán bántalmazná őt, ha mindenáron kívánja a városban látni.        

Tasner levelére két hosszú levéllel válaszolt 1850. szeptember 7-én és 8-án. Ezekben felhozza mindazon kétségbeesett önvádakat részletesen, amelyeket hazája iránt vélt elkövetni, felsorolja a kiválóbb magyar egyéneket, hogy annál jobban ostorozhassa önmagát, sőt új vádakat is kohol magára, hogy ő Petőfi atyja.

         Felesége újabb sürgetésére 1850. szeptember 8-án könyörög, ne kívánja, hogy most bárhol máshol lássa. Nem képes, de nem is szabad még ezt tennie; ne is írjon neki, térjen vissza Cenkre és ne engedje, hogy bárki más hozzá jöjjön. Ha Isten meghallgatja és megkönyörül szegény lelkén, azonnal felkeresi.

         Ugyanezen nap (szeptember 8) Görgennek is ír, hogy sorsa nemsokára a legrosszabbul dől el, de most sem feleségét, sem más valakit nem akar látni,mert a kétségbeesés lelkében van; igyekezzék tehát feleségét rábeszélni, mert most, ha csak egy percre is találkoznék vele, minden el volna rontva; nem remél, még minden sötét körüle, nem tudja a világosságot elviselni, talán az Isten megkönyörül rajta; igyekezzék rávenni feleségét, hogy teljesítse kérését.

         1850. szeptember 11-én azt írja feleségének, hogy a belső dühtől szeretne elpusztulni, mert lelke nyugalmát örökre elvesztette; ha születése napjáig nem könyörül meg rajta az Isten, a pokolba zuhan; menjen azért Cenkre addig és fohászkodjék Istenhez; nem talál benne támasztékra; éjjel-nappal körüle vannak az agyonütöttek, az által őrültekké tettek lelkei; sohasem gyilkoltak meg annyi boldogságot, nyugalmat, min ő Magyarországon; könyvei, beszédei, újságcikkei, vállalatai minden fogalmat összezavartak és a legbecsületesebb embereket is oly helyzetbe hozták, hogy nem volt más választásuk, mint hogy vagy a forradalmárok, vagy a császáriak által gyilkoltassák le magukat; akiket Haynau felakasztatott, akik a csatában elhaltak vagy külföldön sínylődnek vagy a sötét tömlöcökben kétségbeesésben küszködnek, a visszamaradt özvegyek és gyermekek mind bosszúért kiáltanak ellene; hihető-e, hogy István főherceg, Esterházy Pál, Zichy Ferdinánd, Hrabovszky, Bezerédj, Jeszenák, Perényi, Mészáros stb. stb. igazán forradalmárok voltak, nem mindnyájukat a gonosz hatalma ragadta el.

         Lajos bátyjának, aki a gräfenbergi kúrát ajánlotta neki, 1850. szeptember 13-án két hosszú levelet ír. Elismeri jó szándékát, hogy megmentse, de ez lehetetlen, mert még az óceán vize sem tudja őt tisztára mosni; ha ez lehetséges volna, két év alatt Döblingben a kimondhatatlan türelmes ápolás visszaadta volna lelke nyugalmát, amelyet már 30 évvel azelőtt elvesztett, de szórakozással meg vállalkozásokkal látszólagos nyugalmat tudott szerezni magának, míg a borzasztó magyar katasztrófa lelkiismeretét fel nem ébresztette és egy oldalról gonosz életét, a másikon a poklot látta; Magyarország boldog volt, de fellépésével, irataival, démoni befolyásával vak dühre gyújtotta fel a magyart, amelyben megölte önmagát. Ez az ő műve, ő volt az Antikrisztus, Kossuth csak az ő apostola volt; ha jót akar, gondozza feleségét és gyermekeit, őt pedig hagyja sorsának; ha az isten itt jó gondozás mellett nem segíti meg, akkor el van veszve. Két év óta naponként 14-15 órát járkál fel-alá és nincs nyugta sem éjjel, sem nappal. A magyar felvirágzását érte el, de ehelyett most a farkasveremben van gúnyolókkal körülvéve, akik lábbal tapodják. Mentse meg családját és övéit, mert a népek  konfliktusának nincs vége; ez csak a kezdet a borzalmas drámában, amelyben egész Európa tűzfészekké válik s ebben az utolsó magyar is eltűnik; ily sok nép és nyelv között a demokratikus alap volt a veszedelem oka, mert egyedül a monarchikus és arisztokratikus elv tarthatja fenn a nyugalmat!

         A másik levélben azt írja, hogy bátyjához hasonlóan Görgen is örülne, ha elhagyná az intézetet és visszamenne családjához; de ő nem kényszeríti erre, nem kínozza ezért ,mert tudja, hogy a reménynek saját magában kell keletkeznie. Ha most esetleg kényszerrel elvinnék az intézetből, akkor ott, ahová vinnék, megérkezésekor oly lármát csapna, hogy a rendőrség vagy visszahozná az intézetbe, vagy az őrültek házába vinné. Kímélje meg tehát és inkább gondoskodjék feleségéről és gyermekeiről. Még többet mondhat: int a veszett állat, mindenkit bántana, ki körüle van. Latour, Zichy Eugen, Lamberg, Batthyány Lajos, Karolina stb. mind bosszút kívánnak. Akarata az, hogy Görgennél maradjon; Görgen természetesen kiteheti intézetéből; de mindenképpen a legnyomorultabb lesz. Most látja, mily boldogság vár az igazakra; minden a kezében volt: a biblia, Kempis Tamás, atyja imakönyve, Schiller Haramiái, Shakespeare Macbethje, Richardja és Hamletje, de vak és siket volt, csak önmaga volt a világa és földi élete végén őrültek házában van, ahol mindenkit irigyelnie kell. Beszélje rá feleségét, menjen Cenkre, ne látogassa meg, ne írjon neki, ne tartasson konzíliumokat, hanem bízza Görgen kezelésére.

         1850. október 9-én is azt írja felségének, hogy minden sötét körüle; hogy ő a magyarság bukásának oka és annak is, hogy oly sokan száműzetésben és börtönben sínylődnek vagy irtózatos fájdalomba merültek. Kéri, Isten legyen feleségének a támasza, őbenne nem lel támaszt; boldogság volna velük együtt lennie, de neki nem szabad boldognak lennie, mert oly sokakat fosztott meg a boldogságtól; saját magát csalta meg a legjobban, mert mindennel megáldva senkit sem boldogított, hanem elleplezett nagy hiúságának áldozott fel mindent. Nincs több szava, az isten irgalmazzon neki, borzasztóan szenved, miért is született, miért találkozott feleségével; de felesége meg van mentve, mindenki meg van mentve, csak ő nem; nem is lehetett, mert a sok tört szív bosszúért kiált.

         Az utolsó levelet 1850-ben (november 29-én) gyermekei nevelése ügyében írta a hozzá juttatott kérdezősködésre, de ez is izgatott, végletek közt mozgó gondolkozására vall. Véleménye szerint most e világzavarban nincs szükség sem a görög, sem a latin nyelvre, azért ne kínozzák vele fiait; olvassák jól megmagyarázva a bibliát, Kempis Tamást, részesüljenek gyakorlati hitoktatásban németül, mert mindegy- tudnak-e magyarul, mert a magyarság agyon van ütve és minek egy holt nyelvet művelni; legyenek katonák, mert most a gyilkolás van napirenden s a katonának több esélye van a gyilkolásra, mint a meggyilkoltatásra; ha vallásosak, a többi magától jön; legyenek tiszták, igazak, kedélyesek és jótékonyak és éljenek egyszerűen, bor nélkül, kevés hússal és főzelékkel; ő el van veszve. Görgen 1850. november 30-i levelében küldte e levelet Széchenyi feleségének s ezt – vallásos rajongásait és túlzásait nem tekintve – eddigi levelei közt a legésszerűbbnek tartotta, mert röviden felelt a feladott kérdésre, holott előbb ily kérdést a szokott kétségbeesett szólamokkal elutasított volna.

Ezután egy kis szünet állott be, minden bizonnyal azért, mert nem erőszakolták a találkozást. A legközelebbi levelet Széchenyi 1850. március 14-én írta Tasnernak. Ez a levél egyike a legkétségbeesettebbeknek. Mindenesetre hozzájárult írásához a z a körülmény, hogy Széchenyi felesége március 13-án Görgen és Günther elmeorvosok konzíliumát kérte s ez nem történhetett meg bizonyára anélkül, hogy Széchenyit az orvosok meg ne tekintsék. A régi önvádakat ismétli levelében, vázolja életét, kiemeli, hogy legnagyobb vaksága az volt, hogy Kossuth ellen támadott, mert így kettéosztotta az országot; ha ezt nem teszi, Kossuth lapjában nem ellene írt volna, hanem belátta volna, hogy a kormánnyal kell tartanunk, ha alkotni akarunk. 1838-ban volt a fordulópont, az ő iratai ragadták el a magyarságot és mindennek ő az oka; most olyanok a magyarság urai, hogy azt lehet mondani, sarkaiból kibontakozott a világ; felsorolja minden legcsekélyebb bűnét, szívtelenségét és hogy mindenkit kihasznált; felmerül benne ismét az a gondolat, hogy feleségét meg kell fojtania, gyermekeit megölnie; azt a gondolatát, hogy Petőfi az ő fia, tovább fűzi azzal, hogy anyját, úgy, mint sok mást, éhen hagyta elpusztulni. A gondolatmenet sokszor összefüggéstelen e levélben, egyik tárgyról a másikra ugrik, majd ismét visszatér, csak a kétségbeesés, az önvád rendszeres és példásan mutatja lelkének végsőkig való izgatottságát.

Nagy izgatottságára mutat ez időben az is, hogy nem akar senkit elfogadni; így nem fogadta januárban Wenckheim Bélát, nem áprilisban Tarnóczy Kázmért, egyedül jószágigazgatóját fogadta egyszer (április 17-én), de ezt is oly módon, amely arra mutat, hogy akkor üldözési mániája is volt. Görgen levelei szerint nemsokára ismét nyugodtabb lett. Ezt Görgen felhasználta július 18-án arra, hogy a jószágigazgató kérését közvetítse Széchenyinél Szalay József tiszttartó kedvezményes nyugdíja kieszközlésére, de ez ismét felizgatta.

Utolsó két levele 1850-ből Tasnernak szól augusztus 3-ról és 7-ről; mind a kettő a régi rögeszmét fejezi ki. Az egyikben kéri, hozzon magával, ha megint eljön, valami fegyvert, hogy megölhesse magát, mert ha él, megöli feleségét és gyermekeit; látja, mily istenit gyilkolt meg és ha ő nincs, mily magasan van a magyar, míg most szamarak rabja. A másikban ismét azt állítja magáról, hogy ő a szentírás szörnyetege, amely a világot, de különösen a magyart sírba dönti; el van átkozva, nyitva áll előtte az éden és mégsem léphet be; mert a magyart sírba döntötte s fölötte tökfilkók ítélnek.

         Több levele nincs egészen 1857-ig. Úgy látszik, Széchenyi felesége és a családja is megfontolta és megfogadta Tasnernak 1851. június 5-i levelében adott tanácsát, hogy passzívan kell a beteggel szemben viselkedni és nem szabad semmiképpen sem befolyásolni, hogy azután megnyugodva, saját maga elhatározhassa magát. Ez volt a helyzet 1851 végén.

         Íme, láthatjuk azt, hogy Széchenyi levélbeli megnyilatkozásait rendszerint valamely előző látogatás, levél idézte elő és ezek nagyfokú izgalomba hozták.

         Izgalma részben oly téves eszméket vált ki benne, amelyeket előbb már naplójában is felhozott maga ellen (hogy ő az oka, hogy az ország ily zavarba jutott és neki sokat kell szenvednie, bűnhődnie, hogy bűneit kiengesztelje); részben olyanokat, amelyeket már végsőkig felizgatott agya eltorzított (hogy ő ölte meg az országot, az ő eszméi öltek meg és juttattak börtönbe, számkivetésbe sok jó magyart; a sok özvegy és gyermek bosszúért kiált az éghez, és az Isten nem bocsáthat meg, már azért sem, mert egész élete csak vétekből áll; ő a legnagyobb szörnyeteg, a Segelthus, az Antikrisztus, aki nemcsak hazáját, de az egész világot tönkretette; nyitva látja az eget, a poklot s ebbe elevenen kell beléesnie; megölte sógornőjét és másokat, ő Petőfi atyja, akinek anyját éhen hagyta elpusztulni; neki meg kell ölnie feleségét és gyermekeit is).

         Ez az önvád semmi esetre sem mutat józan észre, ilyet csak a folytonos izgalomtól kimerített beteg agy írhat le és mondhat ki.

         Látjuk azt is, hogy a források a fő vonásokban megegyeznek, egymást kiegészítik és így Görgen leírását egészben véve igazolják. A beteghez nem juthatott senki és semmi az orvos tudta nélkül.

         1852 után a beteg nyugodtabb lett, nem beszélt már annyit, foglalkozni is kezdett s azontúl lassanként fogadta családja tagjai, gazdasági tisztviselőit és Albach szerzetest, majd 1854. januárjától kezdve Lonovics* püspököt, 1854-től pedig már érdeklődni kezdett a gazdasági ügyek iránt. (* Lanovics püspök hatását kissé túlozva adták elő. Eszerint ő nyugtatta volna meg azon intelmével, hogy hiúság az, ha egy ember azt hiszi magáról, hogy egy egész nemzet életét tönkretette. Ugyanezt mondta Széchenyinek, 1848-ban a krisztinavárosi plébános, ugyanezt páter Veith, majd páter Albach, de nem tudták megnyugtatni, mert a téves eszmék nagyon mélyen belerögződtek lelkébe. Veith és Albach beszélgetései ingatták meg Széchenyi rögeszméit és amikor lassanként szépszerével bánva vele, nyugodtabb lett, Lonovics szavai és intelmei előmozdították, hogy teljesen helyreálljon nyugalma.)1855-ben és 1856-ban tartósan javult állapota és izgatottsága teljesen elmúlt.

         Egy személynek szerepét kell még tisztázni, hogy minden kétely eloszoljék. Feltűnő, hogy Hajnik János időszakonként Döblingben volt és tárgyalt Széchenyivel. Hogyan lett Hajnik Széchenyi gazdasági tisztje? Mi volt a szerepe? Ezt Hajnik maga megírja visszaemlékezéseiben.* (* Széchenyi István életéből, megjelent a Reform 1873. június 17-i számában.) Hajnik Szalay József leányát vette el feleségül s így gyakran volt Cenken, ismerte Lunkányi jószágigazgató is. Amikor Szalay József 1852-ben meghalt, természetes, hogy leánya visszakívánkozott özvegyen maradt anyjához, s így amikor Lunkányi felszólította Hajnik Jánost, akkor b. Sina György érdi uradalmának tiszttartóját, ez felesége rábeszélésére szívesen foglalta el apósának állását és ő lett a cenki uradalom tiszttartója s egyúttal pénztárnoka is. Ily minőségben kötelessége szerint negyedévenként Döblingbe kellett mennie, hogy Görgen számláit kiegyenlítse. Már az első alkalommal Széchenyi elé jutott, aki „akkor teljesen zilált és mélyen feldúlt testi és lelkiállapota szerint az első szobájában fogadott, hol egy kis asztalkánál ülve… ezer kínos érések által túlmarcangolt arckifejezéssel, siránkozó hangon panaszolni kezdett hazánk szomorú és siralmas állapota fölött; de alig szólhatott egy-két percnél tovább, mert hangos zokogásra fakadva, szava elakadt s székéről gyorsan felkelve, nekem Isten veledet mondva, belső szobáiba rohant”. Továbbra negyedévenként egyszer, később gyakrabban látta; a második, harmadik alkalommal is panaszos volt, csak később látott enyhülést, amikor Hajnik is szóhoz jutott, de nyugtatásai enyhítés nélkül hangzottak el. Amikor Lunkányi 1853-ban meghalt, ő lett a jószágigazgató és így még sűrűbben érintkezett Széchenyivel, és célja az volt, hogy Széchenyiben a családi birtok és pénzügyek iránt nagyobb érdeklődést keltsen. Eleinte Széchenyi nem nagy hajlamot mutatott, de nem maradt érzéketlen, mert 1854-től szívesebben beszélgetett e körről, 1857-ben pedig, amikor politikai kétségbeeséséből majdnem egészen kimenekült, minden befolyástól menten maga intézkedett.

         Széchenyi felesége, családja és a környezet a szomorúság napjaiban természetesen nem beszéltek, s ha kellett, ne mondták el a legrosszabbat. Amikor azután 1857 után Széchenyi visszatért az életbe és látták, hogy elméje olyan sziporkázó és éles, mint amilyen 1848 előtt volt, akadtak olyanok, akik, nem tudván a sok szenvedésről, arra a következtetésre jutottak, hogy Széchenyi tán nem is volt beteg, hogy csak így kellett tennie ez időben. az úgyszólván feledékenységbe merült adatok feltárása és az eddig ismert adatokkal való egybevetés bizonyára mindenkit kétségtelenül meggyőz, hogy a döblingi intézet Széchenyi számára keserves kóroda volt és nem menhely.

                  VISZOTA GYULA

Forrás: Budapesti Szemle 1931. 219. kötet