APÁM
Nyár volt. A délutáni ég szeméből
egy csillogó könnycsepp esett,
utána reszkető zápor porozta
a viruló vidékeket.
Az állomáson egy akácos erdőn
keresztül kellett haza tartani,
de beteg voltam, nagybeteg s kesergőn
aléltak el testemnek tagjai.
Apám, az én szakállas zord apám,
a zúgó fák előtt megállt és aztán
széles vállát felém hajlítva így szólt:
„Kapaszkodj csak belém, fiacskám!”
És úgy cipelt a záporon keresztül,
mint gyönge lombjukat a nagy sudár fák.
Azóta húsz év telt el és én most is
Érzem erős szívének dobbanását.
(Bocskaykert, 1927. nyarán)
ÖRÖK ÁLOM
I.
Mindenkit az álom kerül,
az álom mindenkire rászáll.
örök álomról álmodik
az illatos esti virágszál,
álmodik a fű és a kő,
a holdban álom leskelődik…
És mégis az egész világ
az álom ellen készülődik:
nézd, a sivító csecsemő
az álom ellen született meg,
az álom ellen dübörög
ágyúja a bús hadseregnek,
az álom ellen szalutál
a tábornok s vitézlő káplár…
Mindenkit az álom kerül
s az álom mindenkire rászáll.
II.
Apámmal mostanában én
mindennap elbeszélgetek.
öreg ember az én apám,
de néha mint a fergeteg
kitör, úgy mint gyermekkoromban,
aztán, alig ügyelve szómra,
behunyja fáradtan szemét,
az örök lomba fogózva.
Valamikor rengett a föld,
ha ment előre biztos útján,
úgy dobta fel életemet,
mint a piros lávát a vulkán.
Most már ezüstlevelű nyár lett,
ezüstösen csillog feje,
ezüst fény csengeti körül:
az örök álom kürtjele.
(Bocskaykert, 1937. júl. 20.)
VÉGSŐ FÉNY
Valamikor
karján emelt fel
és úgy
hintázott velem.
Most a
Föld emeli karjára,
mert ő
a nagy fejedelem.
Egyedül
hallgat a szobában.
A Föld
határán lebegő
Nap
fénye hajlik homlokára,
a végső
fény, a lemenő.
(Debrecen,
1941. aug. 13.)
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLII. évf. 1942. 42. szám
