Néha úgy szállong nesztelen libegéssel, mint ősszel a falevél. Nagy pelyhei tanácstalanul tántorognak, aztán lehullanak valahova, és el is olvadnak azonnal, mert így csak tél elején hull a hó.
Ha mégis megsűrűsödnének, akkor a füves völgyek, hideg árokpartok lesznek először fehérek, és szinte felszólnak az alacsony hófelhőknek, hogy:
- Ereszthetitek a többit is! Már megmaradunk.
Ekkor aztán feltámad a szél, szitálni kezdi a havat, apró pelyheit megforgatja, és sziszegő, vad suhogással ráborítja a világra.
A hegyek, völgyek, erdők, mezők elnémulnak ilyenkor, mert a hó takar, temet, fehér lepedője alatt ijedt csendben alszik az élet, és sose lehet tudni, lesz-e belőle ébredés.
Az öreg magyarok tudták, mért gyászoltak fehérben. A fehér a halál színe. Az egyetlen szín, amiben nincs élet, nincs melegség, nincs öröm, nincs vágy, nincs semmi.
A varjúkárogás csak hava mezők felett lesz igazán károgás, és a pipiske csak havas utakon panaszkodik didergő siránkozással, amikor a szánkók csengője messziről hallatszik már, és nem is olyan vidám, mint amilyennek a bundás utasok érzik, akik meleg szobából meleg szobába igyekeznek.
Ha azután a hó teteje megolvad, és jégüveg páncélt húz magára, ez olyan, mint amikor az éhenhalók előtt lelakatolják a sovány magtár ajtaját.
Ilyen havon járunk most. Törjük a jeget, ússzuk a havat, keressük az éhenhalókat, és egy kis életet szórunk szét a jégnek és hónak holt birodalmában.
Elöl megy két ökör. Látszik rajtuk, hogy unják ezt a kirándulást. Különben sem értik, minek kihozni a jó takarmányt ide, mikor ezt ők otthon is meg tudták volna enni. Lábuk rongyokba kötözve, még így is kényeskedve szúrják a méteres hóba. A hó teteje recseg, mint az üveg.
A szarvasokra és vaddisznókra gondolok, és szidom a két ökröt:
- Mozgás, dromedárok! Annál hamarabb visszakerültök a jó meleg istállóba.
A béres is noszogatja állatait:
- Hő, Kártyás... Hő, Nótás... a tüske a talpatokba!
Az ökrök egy lépéssel sem mennek se gyorsabban, se lassabban. Kártyás vagy pláne nótás hangulatról szó sem lehet. Nem is tudom, a szegény ökröknek mért adnak ilyen vidám neveket. Nyáron még csak elhallgatja az ember, hogy a hétsarkos, félszemű, öreg mustraökörnek azt mondják: "Ne, Bimbó!" - de ilyenkor...
Az egyik fenyves sarkán már rajta a szénán egy öreg szarvastehén. Néha felénk néz fáradtan, de minden félelem nélkül. Mintha azt mondaná: "Nem bánom, legyen, ami lesz, de én most enni akarok" - és eszik is. Mire visszanézünk megint, már négyen vannak. Egy tavalyi borjúnak minden bordája látszik. Ez már alig éri meg a tavaszt.
Szélről pedig egy nagyon jó tízes csipeget.
- Hű, mekkora szarva van - ámul a béres -, ezt meg kellene lőni!
- Na gyerünk, amíg jókedvem van...
Mérges vagyok. Meglőni! Húszfokos hideg van. Csepeg az orrom. A kezem meggémberedve, és ezek a nyomorult vadak nem védekezhetnek. Meglőni!...
Az ökrök orrlyukából úgy jön a pára, mint a gőzgépből a felesleges gőz. Ha megállunk, olyan csend van, mint a temetőben.
Kiszórjuk az ocsút is. Az éjjel majd jön a szél, ráhordja a havat, és kezdhetjük elölről az egészet. Csak legalább szél ne lenne!
Már kiérünk az erdőből, amikor közvetlen a házak mellett egy földiszederbokor alatt fácánokat látunk meg. Két kakas, három tyúk. Szedegetnek, mint a többi baromfi. A nyomorúság, úgy látszik, leszólította a kakasokat is a magas polcról. Jó már a tyúkok társasága is...
Mire beérünk a pusztára, az ökrök lába csupa vér. Nem sokat használt a pólya.
Amíg az ökrök lábát rendbe tesszük, a gazda elmeséli, hogy az egyik kocsis rókát fogott az éjjel.
- Hogyan?
- Úgy volt az, kérem - ereszkedik neki az elbeszélésnek az időközben előkerült kocsis -, hogy a feleségem aszongya...
Nem fárasztlak vele, türelmes Olvasó! A dolog Évánál, az asszonynál kezdődött, és napjainkig tartott. lényeg az, hogy a róka bement a tyúkólba. Két tyúkot rövid úton lenyakalt, mire a többi hangos méltatlankodással követelte a koma távozását. A róka azonban hallhatott valami ta háborús élelmiszer-halmozásról, mert többet is akart, és ez lett a veszte. Felébredt az asszony, a kocsis lenge magyarban villát fogott, és szegény komát kontyon vágta. Az eredmény egy rókabőr és finom tyúkleves, mert a tyúkoknak "semmi bajok nem volt, csak a torkuk volt véres"... Hát ilyen a szerencse!
- A másik meg a nyulakat abajgatja...
- Miféle másik?
- Másik róka. Idejárnak a nyulak a pajtába a lóherére, aztán a róka itt hajkurászott egyet hajnalban is.
Fene ezt a rókát! Én ugyan szeretem a komát, de szeretem a nyulakat is. Itt húzódnak meg szegények a házak körül, és itt tengetik rettegéssel teli életüket. A rókának ebben nincs igaza, tehát meg fogom lőni.
Délután kitétettem a pajta mellé egy döglött malacot, és erre a róka már estefelé ráment. Másnap megnéztem a dögöt. Csonttá volt fagyva. A róka alig tudott valamit enni belőle, de rossz helyre is tették, messze a pajtától, így közelebb húzattam, és megtoldottam egy csomó birkabéllel.
Este pedig beültem a lábaspajta alá, a lóhere szénába vájt gödörbe. Hat óra lehetett talán. A kutyákat bezárattam, és így lassan elcsendesedett a puszta. A hold vékony felhők mögött jár, mégis világos van, és a fáknak is van valami kis árnyékuk. A pajta mellett egy sor akác susog a gyenge szélben.
Ülök a sötétben. A pajta árnyékában, a lóhere között éjszaka van. És csend. Gödröm pokróccal kibélelve, lábamon hócipő, magamon bunda, de a melegre azért nem panaszkodom...
Világos van a havon, de ez a világosság olyan, hogy ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes. Látok jól, de ha valamire sokáig nézek, az lesz belőle, amit akarok. Olyan meseíze van az egésznek. Ha most kis törpék bújnának elő az öreg akác odvas tövéből, nem csodálkoznék egy cseppet sem, bár hogy télen vannak-e törpék, erre már nem emlékszem...
Az első nyúl olyan váratlanul jön a major felől, hogy szinte megrándulok. Tessék, tessék, nyulacska! Ne félj a rókától! Azért vagyok itt.
A nyúl azonban nem hisz nekem. Két lépésre van az ennivalótól, de nem jön ide a sötétségbe, hanem kint a havon szedegeti az elhullatott szálakat.
Aztán hirtelen két lábra ül, és olyan hosszan figyel, hogy már attól félek, felfázik az ülőkéje. De nincs semmi baj. Újra összekuporodik, rágcsál valamit, és mozdulatlan, mint a vakondtúrás.
Újra kifelé nézek, ahonnét a rókát várom, és most már igazán megfogom a puskát. A horizonton, mintegy százötven lépésre, ott ül a róka. Nem látom még tisztán, de biztos a róka. Mozog is. Én pedig úgy izgulok, mintha most lőnék először rókát életemben. Nézem, nézem addig, amíg összefolyik előttem minden. Becsukom a szemem, hogy szűnjék a káprázat, s amikor kinyitom, a róka ugyanott ül, ahol először. Ott ül még negyedóra múlva is.
Közben megszaporodtak a nyulak. Mintha a föld alól jönnének, hol itt, hol ott tűnik fel egy-egy, és itt motoznak halkan körülöttem a sötétben. Néha valamelyik ijedten kiugrik a hóra, de aztán visszaballag. Talán ezeket nézi a róka?
Végre megindul. Újra kézbe veszem a puskát, mert jön a róka, mintha húznák. Pár lépés után vágtába kezd, és a dög előtt leül. Le bizony! Csak a fülei nőttek meg közben, és a farkát hagyta el valahol. Egyszóval olyan szabályos nyúl lett belőle, mint a pinty... azaz mint a nyúl! És hogy megdobogtatta a szívem! A dögszag azonban nem tetszik neki, mert ugrik egyet, és a vékony akáchajtásokat kezdi rágni. Ezzel elült az izgalom, és újra érzem a csendet. A széna halkan zizeg néha, és ilyenkor elképzelem, hogy nyest bujkál mögöttem. Kiugrik majd egyszer a hóra, megvárom, amíg elmegy távolabb, és akkor nemcsak rókát, de nyestet is lövök. Mert a rókát biztosra veszem. Ha nappal ide jött, ide jön éjjel is!
Jön bizony! De most már igazán. mennyivel más a mozgása, mennyivel nagyobb, mint az előbbi nyúl. Szinte csúszik a havon.
Keresztbe szalad a vonszalék nyomán, és megáll egy pillanatra ott, ahol a dög feküdt először. Orra a földön. Hosszan szaglász, aztán nézi az idébb vándorolt csalétket. Nem tetszik neki a dolog sehogy. Igaza is van. Ha én róka lennék, én is így gondolkodnék. Ha valami döglött, az ne mászkáljon!...
Kezem már egészen megfagyott a puskán, s a róka még mindig tanakodik. Na, koma, hogy vagy? De aztán eszembe jut, hogy könnyen beszélek én, bezzeg ha az én bőrömről lenne szó, én is meggondolnám a dolgot.
Végül is - továbbmegy. Jóllakni - jó, de élni még jobb! Amikor eltűnt, szinte egyedül maradtam, pedig a nyulak megszaporodtak. A hold néha kibújt, és ilyenkor az akác éles árnyékot rajzolt a hóra. Az erdőben róka ugatott, és egy bagoly panaszosan huhogott valahol. A hideg pedig alattomosan kúszott fel lábaimba.
Később még háromszor visszajött a koma, de a dög első helyénél egy lépést sem jött közelebb. Nézte, nézte a dögöt, de az éhség nem tudta legyőzni a gyanakvást.
Fáztam már nagyon. A szél is feltámadt, és eltűnnek a jeges, nagy fehérségben.
Elindulunk hazafelé. Az utat közben befújta a hó, és a szán dülöngélve keresi a régi csapást. Az út menti fák nyöszörögve vergődnek aszott karjaikkal. Megnézem az órám: éjfél van. Minden jótét lélek dicséri az Urat - gondolom magamban, aztán csak a szél süvölt, temeti nyomunkat, és vijjogva sziszegi fülünkbe, hogy milyen kicsik vagyunk, mennyi a szenvedés körülöttünk, és nincs más úr rajta kívül a fehér arcú éjszaka halott országában.
(Forrás: Fekete István: Rózsakunyhó - Elbeszélések és karcolatok 59-64. old.- Móra Könyvkiadó Bp., 1973. )
