2016. máj. 13.

Endre Károly (1893-1988): Két vers május elsejére





1.
Odúdból bújj elő,
Hadd társulok veled –
Neved?
Bogár.

Serkenj a föld alól
Hímesre zöldellőn –
Neved?
Fű.

Harangvirág s ti többi nyíljatok,
Csermely csevegj, fák lombosodjatok,

Pihenjetek,
Daloljatok,

Most mindig tiszta holnapok
Köszöntenek reánk.

Odúdból bújj elő,
Hadd társulok veled –
Neved?

Koromtól éktelen,
Beszédtelen,
Örömtelen,
Bosszulatlan,
Lankadt,
Bosszús,
Keserű –

Szám,
költség,
tényező,
kerék –

Hogy értenéd a májusi zenét?

Szemedben még a tegnapi szemét,
Füledben még a tegnapi siketség,
Torkodon még a tegnap nyelt ebéd –
S most hirtelen május szakad eléd!

Szagolnál? – Szagolj s a melleden a kén,
Fogódznál? – Fogóddz – s a kezeden a lúg.
Dalolnál? – Dalolj – a motor belebúg.
Tekintetnél? – Tekints – és megvakít a fény.

Testvér, hát jöjj felém –
Fonódjunk össze
Május reggel
Lúgos szívekkel,
Lúgos kezekkel
És keljünk útra seregekkel.

Hogy megtekintsük ezt a május reggelt,
Mely úgy miénk, mint miénk lesz a többi,
Ha nem kell küzdeni

S ismerd meg addig is,
Odúból jő elő,
Neve:
Bogár.

Serken a föld alól,
Hímesen, zöldellőn,
A neve:
Fű.

Harangvirág s még sok, sokmás, mi nyíli8k,
Csermely cseveg, fák vígan lombosodnak,
Dalolnak,
Pihennek,

S a holnapok mindig tiszta örömmel
Köszöntenek reánk.
(1919)
  
2.
Mintha csak most robbant volna szét a rét.
Mi volt eddig életünk? Csak fémbilétás hétről-hét
Reggel megdagadt az izmunk, este kiszikkadt a szánk,
Vágyunkat a gépcilinder kattogása hajtogatta,
Simulásunk olajkanna öntögette szerteszét.

Miként mer a tavasz zöldje várni ránk!
Ölét eddig megtagadta s nyomorunkban meg se szánt.
Hogyha gyársziréna búgott, egyetlenegy lomb se súgott:
„Miért sietsz, hogy el ne késs, hisz véle minket elszalasztasz.”
Mindennapi kenyerünket így adta meg Miatyánk.

Delejesen mért ér ma a napsugár!
Vérveres kemence nékünk különb melegeket tár
Véle párolog a páránk, bár a bérbe nincs kikötve
S elég nagy a gyárkémény, hogy üszkös tüdőnket kiköpje,
Gomolyg a füst – néma vád – a nap felé tart egyenesen
S eltakarja delejes, szép sugarát a szennyes ár.

S máma mégis nékünk robban szét a rét!
Némán nyugszik vascsavar és gőz se szisszen, tűz sem ég.
Reggel megdagad az izmunk, minket hord e boldog bőség
S úgy fogad az erdő is, mint régóta várt ismerősét.
Ki volt az, ki létezésünk néki eddig eltagadta?
(Vágyunkat a gépcilinder kattogása hajtogatta)

Nézzünk széjjel:  e z  a  birtok,  e z  a vár és  e z  a lét!
Mintha csak most robbant volna szét a rét.
(1923)

Forrás: Korunk 1937. május

2016. máj. 11.

Radnóti Miklós: Szenes Erzsi új versei





Szenes Erzsi új könyve megvalósulás. A törekvés, mely két köteten át termékeny és mondhatnám csökönyös kísérlet volt, a harmadik könyvben valóra vált és kiteljesedett.

Az asszonyi önkifejezés párosodása ez egy benső és tudatos puritánsággal, mely az asszonyi lélek sajátos és ritka fegyelme, szinte asszonyi klasszicitás. Minden a vers érdekében történik nála, az említett puritánság szűkre szabott keretei között s az áradni vágyó “kibeszélés” és a költői tudat összeütközéséből a költői tudat kerül ki győztesen.

És ezerszer újra meg újra lázadok,
hogy te is csak azért vagy,
hogy képzeletem bejárja a szerelem útjait
néhány dalért.
Megint csak ez,
megint csak ennyi,
hogy dalok díszítenek, mint az Istent a csillagok.

E törekvésből és belső alkatból következik szigorú formafegyelme, mely épp szigorúságában hordja egyszerű díszeit. A gondolatok ütemének rendjében, a pontosan keresztülvitt kompozícióban és a szűkszavúságban, melyben ott ragyognak a le nem írt fölösleges szavak is.

De ugyancsak a belső alkatból következik, hogy a fent említett megállapítás a kötet legszebb darabjaira vonatkozik. Érdemei a szürkeség veszélyét is magukban hordják és az egyszerűség gyakran a költőiség rovására az. Attitűdje hozza magával, hogy néha kihordatlan a vers, néha pedig a költői szempontból érdektelen képet nem színezi eléggé a vers mögötti indulat.

De inkább részletekről van szó. Sokszor vers közben segíti ki ösztönös költői leleménye s egy asszonánccal, betűrímmel, egy váratlanabb jelzővel, vagy a sor finom eltörésével kiemeli versét a szürkeségből:

Szenes Erzsi: Nem sirattalak

Szenes Erzsi (1902-1981)

Nem sirattalak
mikor füstként szálltál
Auschwitzban
az ég felé,
szívedből, szemedből,
egész valódból
szállt a füst,
s én nem sirattalak –
Mert köveket kellett volna sírnom,
s nem könnyeket.
De a kövek csak a vállamat nyomták,
s a szívemet húzták le a föld felé.
Nem sirattalak –
S mégis még most is, oly sok év után,
ha magányosan megyek az utcán,
hangosan mondom magam elé:
szegénykém, édes madaram,
angyalom, anyám.

(1965. augusztus 2., A lélek ellenáll bevezető verse)

Bodnár Gáspár: Ahova a kis Jézuska visszaköltözött





Az emlékezet az a paradicsomos kert, ahonnan minket senki nem űzhet ki.
A gyermekkori karácsonyokra való visszaemlékezés ennek a paradicsomkertnek valóságos tündér szigete.

Oh, szép karácsonyok! Életünk hajnalának gyönyörű szivárványos idei!

A fiatalságnak szép napjai, ez a gyönyörű kor: hirtelen illan, mint felhők sebes árnya tavasszal.

De megmarad az emlékezet s főleg a karácsony emlékezete… s meggyorsítja szíve dobogását még az öregeknek is.

**

Az én jó apám ezermester volt. Elsősorban híres tanítómester. Aztán fúrt, faragott, festett, varrt, szőlőt ültetett, zongorát hangolt, reparált, cégtáblákat pingált, tanügyi cikket írt. – Különben nem nevelhette volna fel öt gyermekét. És gyönyörű betlehemeket épített. Amilyen betlehemet én azóta sem láttam. Egyet sem.

Valamelyik esztendőben különös kedvvel épített egy hatalmas betlehemet nekünk elemi iskolásoknak. Három toronnyal. Nagy, hatalmas belterületekkel. És ragyogó világítással. Olyan szeretettel dolgozott rajta, mint a művész, aki valami nagy és hatalmas pályázaton akar diadalt aratni.

Pedig ő nem pályamunkát készített. Az ő lelkét, kedvét, ambícióját egészen más okok, más eszmék tüzelték…

A városi közgyűlésen a szülővárosom szabadkőműves páholyának fővakolója felállott és indítványozta:

- Tiltassék el a gyermekeknek a betlehemmel, meg a csillaggal való járás. Botrány az, hogy még ebben a felvilágosodott korban is ilyen középkori szokások maradjanak fenn. Az éjféli misét is – mondotta tovább a jeles városatya – betiltanám. Az csak skandalumokra ad okot.

Olyan vihar zúgott végig régen a tanácsteremben, mint erre a szóbeszédre. Még a kálvinisták is méltatlannak, tapintatlannak találták…

Apámnak nagyon fájt ez a merész fellépés. Ő is városatya volt. Nem szólt, nem csapott lármát. Hanem hozzáfogott a betlehem készítéséhez. És minket, kis tanulókat naponkint gyönyörű pásztorjátékokra tanítgatott.

Elérkezett a szenteste. Mi felöltöztünk. Ki angyalnak, ki pásztornak, ki juhásznak, öregnek és így tovább.

És megindultunk a szép, a gyönyörűen kivilágított betlehemmel.

- Fiúk, aztán a nagy házba is bementek! (A vakolómester házát értette.) Hatalmas, nagy ház volt az. Abban az időben kastélyszámba ment.

Mi persze nem is sejtettük a történteket. Természetesnek találtuk az utasítást, hogy oda is bemenjünk.

Öreg este volt már, mikor a kastélyhoz érkeztünk. A betlehemet annak rendje és módja szerint be is vittük. És elhelyeztük az előszobában.

Én voltam az angyal. Nekem volt hivatásom a híradás. Belépek tehát kardosan, csákósan, szárnyasan, zúzmarásan a vakító világítású nagy terembe. Sok úr, sok asszonyság ült az asztalnál. Bátor, csengő hangon kezdtem azért mondókámat:

- Szabad-e a betlehemmel bejönni?

A kastély ura tüstént felugrott, mintha kígyó csípte volna meg.

- Takarodjatok innen, az én házamból. Vigyétek a kis Jézuskát innen. Nincs szükségem reá.

A vendégek közül sokan, emlékszem, különösen egy öregasszony csitította, kérlelte a házigazdát.

- Hadd jöjjenek be szegénykék.

- Mars! Indulj kifelé. Nekem nincs szükségem a Jézuskátokra.

Lángvörös lettem. És kifordultam a fényes teremből. Szomorúan mondottam aztán társaimnak:

- Kikergették a kis Jézuskát a kastélyból. Vigyétek a betlehemet és induljunk innen. Itt nem kap szállást a Jézuska…

**

Négy évtized telt el azóta. Én elszakadtam a szülői háztól. Csak vendégnek járok haza. Öreg, talpig gyászban élő özvegy anyám vendégéül. A város is megváltozott! A polgárságok is: mintha kicserélték volna. Ha ismerősökre akarok találni, ki kell mennem a temetőbe. Ott végigjárom a sírokat. És találkozom a régi jó polgárok soraival. Az én jó apámmal is. Nyugosztalja az Isten haló porában.

Bizony, nagy idő! Az én hajam közé is fehér szálakat fűznek az esztendők. A kor szelleme is megfordult néhányszor. Eszmék eszméket temettek el. Mint a kérészek, hogy reggeltől estig élnek: az történt egyes irányelvekkel, tanokkal is. Csak a karácsony eszméje maradt. Ragyogóan, sértetlenül, mint a nap. Vagy az esthajnal csillaga. A kis Jézuska is él. Nem halt meg. És hozzájárulnak a gyermekek. De ő is megérkezik.

Évről-évre pontosan.

… A múlt esztendőben is hazamentem a karácsonyra. Szabad levegőt óhajtottam. Hát széjjelnéztem a városban.

Lassan, csendesen száll az est. A szenteste. Csikorgó hideg van. Kristályos, tiszta idő. Azokból a szép fehér estékből való, mikor a fehér szemfedőn csintalankodnak, kacérkodnak az ezüstös csillagocskák.

Az utca távolában betlehemesek jönnek. A másik oldalon egy-egy forgó csillag fénye ragyog. Hallom a kántálók énekét: „Mennyből az angyal, lejött hozzátok!”

A régi kastélyhoz érek. Ahhoz a nagy házhoz, ahonnan engem a kis Jézuskával, meg a betlehemmel kiűztek. Mennyi emlék tolul lelkembe!A kapuban egy ősz ember áll. Megszólít:

- Mikor érkezett?

- Éppen ma, uram.

Az az ősz ember a kastély ura volt. Akinek nem volt szüksége a mi Jézuskánkra. Se’ a betlehemünkre.

- Megfázik, jó uram – szólottam.

- A betlehemeseket várom. Valahogy el ne kerüljék házamat. A kis unokáim úgy várják! Olyan régen, epedve várják! – szólott és a betlehemesek a kastély elé érkeztek.

- No, gyertek be fiaim. Várunk benneteket. Jó uram, jöjjön be ön is egy kissé. Vegyen részt az én tiszta örömömben.

- Szívesen – szólottam, és bementünk mindnyájan. A betlehemesek is.

Ugyanaz a fényes, nagy terem tárul elémbe. De most apró gyermekek ugrándoznak az asztal körül.

- Jaj, székeket! Itt a kis Jézuska! – serénykedik egy kedves, búzavirág szemű leányka.

És felhangzik az angyali ének. Beviszik a betlehemet. És megkezdődik a szép pásztorjáték. Ráismertem. Ugyanaz. A jó édesapám pásztorjátéka. Hát szállt az ének szájról-szájra, szállt az ige évről-évre. Negyven éve.

És látok jeleneteket, aminőt ritka halandó lát e bús földön. Ott térdel a betlehemen, a kis Jézuska előtt az ősz ember, unokáival együtt. Gyermekké lesz újra a gyermekkel, hogy visszaköltözhessék a kis Jézus az ő kastélyába, az ő szívébe.

Vissza is költözött!

**

Éjféli misére mentem. A hatalmas templom színültig megtelik emberekkel. Megszólalnak a fönséges orgona hangja. És felhangzik a karácsony utolérhetetlen melódiája.

Ott látom az ősz embert, a kastély urát egy szegletben. Térdepel. Imádkozik. S mikor Úrfelmutatásra az éji csöndben megszólal az öreg harang, földig hajlik az ősz embernek alakja is.

Forrás: Téli esték XII. évf. 11. sz. Szatmár, 1910. január 9.