Nekem
hogy a fülembe bújnak a szavak, te, neked arról fogalmad nincsen, mondom,
miközben ott ülünk és szorgoskodunk. Jóformán én se értem, miként van, csak
jönnek, mennek, suttognak, kiabálnak, és már rég nem tudom, mi a csoda lehet
ez. És közben egyszer csak eszembe jut valami, először csak egy mondat, azután
egy kerek történet. Kivált éjjel, amikor alusztok, én meg ébren vagyok,
álmodtam valamit vagy felriadtam valami zajra. És ilyenkor elkezdek
gondolkozni, és gondolkozok, és gondolkozok, még napvilágnál is, dolog közben,
sőt most is, amikor a csizmákat zsírozom. És amikor mindent kigondoltam, akkor
el kell mondanom valakinek, hogy magam is halljam, vagy neked vagy Karinak vagy
bárki másnak. Érted, mire gondolok?
Aha,
mondja Sztanek, és akkor el kell mondanod valakinek, hogy magad is halljad,
vagy nekem vagy Karinak vagy bárki másnak.
Ha
nem is mesélem el senkinek, nem hagy nyugton, akkor újból a fülembe bújnak a
szavak, és megint kezdődik elölről az egész. Aztán már végképp nem tudok
aludni, és a végén még étvágyam se lesz. Mégiscsak okosabb hát, ha elmesélem,
nem igaz?
Sztanek
kezdi érteni.
De
előtte mindig megkérdezlek benneteket, tényleg akarjátok-e hallani, hisz nem
kényszeríthetlek benneteket, hogy odafigyeljetek. Azt szeretném, ha
szórakoztatna, amit elmesélek. A világért se lennék terhetekre, nem
idegesítenélek benneteket. Ellenkezőleg, és azt ne mondd, hogy téged nem
szórakoztat, ha estelente lefekvés előtt vagy reggel ébredés után, munka közben
vagy érkezésnél elmesélek valamit!
Mesélj
csak, mondja Sztanek, ha éppen kedved tartja. Eddig még egyikünk se
akadályozott meg ebben.
De
én jobb szeretném, ha legalább egyetlen egyszer magatok kérnétek meg, mintha
igazán akarnátok, hogy meséljek valamit, mintha tényleg igényelnétek.
Légy
szíves, mondja Sztanek, kezdd el.
De
ahogy ezt most mondtad, az nem jó.
Most
nem, mondom, most nem ér. Hiszen most pont erről beszélgettünk. Olyankor kérj
meg majd egyszer, ha nem erről lesz szó, ha egyáltalán nem is gondolsz rá.
Hogyan
kérhetnélek meg, kérdi Sztanek, ha egyáltalán nem is gondolok rá?
Úgy,
hogy valahogy feltolul benned, mint egy heves vágy, amely egyszer csak ott van,
és nem tudod elnyomni magadban, érted már?
Igen,
mondja Sztanek, és szótlanul dolgozunk tovább. Hideg van a szerszámosban, mégis
elkezdünk izzadni. Ekkor megint eszembe jut valami, és sejtelmem sincs, hogy
fogjak bele. Sztanek csak akkor beszél, ha muszáj, és most nem muszáj, tennem
kell tehát valamit, ha mást nem, csak annyit, megkérdezni, akarja-e hallani.
Telik-múlik
az idő, és én egyre sűrűbben pislantok fel a munkámból Sztanekre – hátha mégis
megszólal -, és negyedszerre, vagy ötödszörre érzem, hogy ő is rám néz,
miközben lesütöm a szemem, aztán ismét felpislantok, de ő ekkor már megint
másfelé néz, és amikor én is másfelé nézek, megint rám néz, amíg véletlenül
össze nem találkozik a tekintetünk.
