2014. márc. 15.

Barbara Frischmuth: Foglalás





Nekem hogy a fülembe bújnak a szavak, te, neked arról fogalmad nincsen, mondom, miközben ott ülünk és szorgoskodunk. Jóformán én se értem, miként van, csak jönnek, mennek, suttognak, kiabálnak, és már rég nem tudom, mi a csoda lehet ez. És közben egyszer csak eszembe jut valami, először csak egy mondat, azután egy kerek történet. Kivált éjjel, amikor alusztok, én meg ébren vagyok, álmodtam valamit vagy felriadtam valami zajra. És ilyenkor elkezdek gondolkozni, és gondolkozok, és gondolkozok, még napvilágnál is, dolog közben, sőt most is, amikor a csizmákat zsírozom. És amikor mindent kigondoltam, akkor el kell mondanom valakinek, hogy magam is halljam, vagy neked vagy Karinak vagy bárki másnak. Érted, mire gondolok?

Aha, mondja Sztanek, és akkor el kell mondanod valakinek, hogy magad is halljad, vagy nekem vagy Karinak vagy bárki másnak.

Ha nem is mesélem el senkinek, nem hagy nyugton, akkor újból a fülembe bújnak a szavak, és megint kezdődik elölről az egész. Aztán már végképp nem tudok aludni, és a végén még étvágyam se lesz. Mégiscsak okosabb hát, ha elmesélem, nem igaz?

Sztanek kezdi érteni.

De előtte mindig megkérdezlek benneteket, tényleg akarjátok-e hallani, hisz nem kényszeríthetlek benneteket, hogy odafigyeljetek. Azt szeretném, ha szórakoztatna, amit elmesélek. A világért se lennék terhetekre, nem idegesítenélek benneteket. Ellenkezőleg, és azt ne mondd, hogy téged nem szórakoztat, ha estelente lefekvés előtt vagy reggel ébredés után, munka közben vagy érkezésnél elmesélek valamit!
Mesélj csak, mondja Sztanek, ha éppen kedved tartja. Eddig még egyikünk se akadályozott meg ebben.

De én jobb szeretném, ha legalább egyetlen egyszer magatok kérnétek meg, mintha igazán akarnátok, hogy meséljek valamit, mintha tényleg igényelnétek.

Légy szíves, mondja Sztanek, kezdd el.

De ahogy ezt most mondtad, az nem jó.

Most nem, mondom, most nem ér. Hiszen most pont erről beszélgettünk. Olyankor kérj meg majd egyszer, ha nem erről lesz szó, ha egyáltalán nem is gondolsz rá.

Hogyan kérhetnélek meg, kérdi Sztanek, ha egyáltalán nem is gondolok rá?

Úgy, hogy valahogy feltolul benned, mint egy heves vágy, amely egyszer csak ott van, és nem tudod elnyomni magadban, érted már?

Igen, mondja Sztanek, és szótlanul dolgozunk tovább. Hideg van a szerszámosban, mégis elkezdünk izzadni. Ekkor megint eszembe jut valami, és sejtelmem sincs, hogy fogjak bele. Sztanek csak akkor beszél, ha muszáj, és most nem muszáj, tennem kell tehát valamit, ha mást nem, csak annyit, megkérdezni, akarja-e hallani.

Telik-múlik az idő, és én egyre sűrűbben pislantok fel a munkámból Sztanekre – hátha mégis megszólal -, és negyedszerre, vagy ötödszörre érzem, hogy ő is rám néz, miközben lesütöm a szemem, aztán ismét felpislantok, de ő ekkor már megint másfelé néz, és amikor én is másfelé nézek, megint rám néz, amíg véletlenül össze nem találkozik a tekintetünk.

Graham Greene: Egy bizonyos élet





Elmúltam már tizenhárom, és dolgaim rosszabbul alakultak, mint ahogy valaha is képzeltem volna. Ott heverésztem a St. John’s kollégium hálótermében, s hallgattam, a kőlépcsőkön hogy csattognak hajnali léptek a korai magoláshoz és reggelihez, s csak amikor visszatért a csend biztonsága, akkor próbáltam meg jobb lábamat felhasítani egy tollkéssel. De tompa volt a kés, s gyengék az idegeim ehhez a munkához.

Kora gyermekkorom otthonába jutottam ugyan vissza, de a körülmények igencsak megváltoztak. A kert az úton túl és Franciaország a csatornán túl, most bezárult előttem: lábamat se tehettem be az aprócska ebédlőbe, ahol anyám olvasott fel nekünk hangosan, és ahol én elsírtam magam a gyermekek történetén, akiket a madarak temettek el. Annak idején fogalmam se volt róla, hogy ugyanebben a házban olyan nyomasztó helyiségek húzódnak meg, mint amilyenekben ezúttal laktam. Még a kapu is, amelyen a házba léptem be, egészen más lett, holmi oldalajtó cselédbejárója, bár nincs cseléd, aki kibírta volna a nyomort, amelyben mi éltünk. Mert ott volt az iskolaterem, késrongálta, tintapacnis padjaival - az öntöttvas kályha nem tudta kifűteni -, ott a ruhatár, izzadt és ócska ruhák szagával, a nemzedékek lábaitól koptatott kőlépcső, mely papírvékonyságú falakkal elválasztott hálóterembe vezetett, s ez aztán lehetetlenné tette a magányt – s nem volt pillanata az éjszakának, amelyet zaj ne vert volna fel, egy köhögés, egy horkolás, egy purcantás. Esztendőkkel később, amikor Joyce Ifjúkori önarckép című könyvéből a pokolról szóló prédikációt olvastam, felismertem az országot, amelyben laktam. Magam mögött hagyván a civilizációt, a furcsa szokások, megmagyarázhatatlan kegyetlenkedések könyörtelen országába léptem: olyan földre, ahol magam is idegen s gyanús voltam, a szó betű szerinti értelmében űzött vad és kétes kapcsolatairól hírhedt. Nem édesapám volt-e az iskolaigazgató? Én egy megszállott ország Quislingjének fia voltam. Idősebbik bátyám, Raymond az iskola prefektusa és a ház feje – más szóval a Quisling kollaboránsa. Engem pedig körülvettek az ellenállás erői, akikhez nem csatlakozhattam atyám és bátyám elárulása nélkül. Unokatestvérem, Ben, az ifjabb prefektus, a gazdag Greene-ek egyike, elűzte aggályait, és titokban a bátyám ellen dolgozott, következésképp igencsak nagy népszerűségre tett szert, úgyhogy amikor később, letartóztatási parancs, sőt ok nélkül börtönbe zárták, a második világháború alatt, a 18/b. utasítás alapján, csekély együttérzést mutattam iránta. Így szült az igazságtalanság újabb igazságtalanságot.

Osztályfőnököm az első esztendőben egy bizonyos Mr. Herbert volt, öreg, ősz hajú agglegény, akit rettentő nővére jobban ellátott, mint ő a fiúkat. S hogy mindez hozzájáruljon lojalitásom kibogozhatatlan zavaraihoz, ez az ember történetesen a keresztapám volt. Mr. Herbert aligha volt cinikus. Csak amolyan ártatlan fehér agglegény nyuszi, akit a sötét Constance, a nővére uralt. Egyetlen emlékképem Mr. Herbertről, ahogy a St. John’s kollégiumi első félévem első estéjén ott ül a tanteremben, miközben a fiúk felsorakoznak előtte, s megmutatják, milyen könyveket hoztak hazulról olvasnivalónak. A veszélyt a forrás jelentette – az otthon, ahol a megbízhatatlan és feltehetően házasságban élő szülők laknak. Az iskolakönyvtárból minden megfelelő volt – még Sir Lewis Morris blank-versben írt izgató poémája is, amelyből később trójai Heléna és Cleopátra testi szerelmének részleteit tanultam ki.

Pere Quart: A szabadság mint Kolumbusz…




Engedjétek meg, barátaim, hogy egy fáradt kételkedőnek
legyen valamiben reménye és hite!
A szabadság mint Kolumbusz
éppen csak hogy felfedezte Amerikát,
épen csak hogy kitűzte durva zászlaját –
Talán egy nagyon katolikus felség (ha! ha!)
vagy egy mindenható tröszt nevében,
tele pártfogókkal? (az ördög vinné el őket!)
Nem, nem, dehogy! A szabadság Kubában
fészket rakott édesdeden, a cukornád
és banán közt mint egy bennszülött madár.
Titokban költött – így költenek a sebek –
aztán nőtt, nőtt, szaporodott
s végül eláradt, kinyűve gyökerestül
a rosszat, öntözve a szomjan kapkod
már-már kiszikkadt jószándékot.
Barbárok (barba: szakáll), torzonborzak,
rémisztően igazságtalanok az igazságtalansággal szemben.
A bankbetétek, a tyúkhús és kalács
megszállottjai, a csupaszív jótékonysági hölgyek,
az újra-testet-öltött keresztények:
mindig ugyanazok
a negyedik század óta
egyetemek melléktermékei
s a pénz kétlábra állt állatvilága
hívják az eget, az övéket, szitkozódnak,
puha párnák közt emésztve
vagy szép zöld golfmezőn totyogva
megszámlálhatatlan lyukak közt – sipítnak:
„Ezt az olajfoltot tüntessétek el
H-bombával, ha kell!
(elég sok milliárdunkba kerültek!)
Ez elviselhetetlen! Ez – illetlenség!
Végveszélybe döntik a polgárjogot!”
De a kubai szabadság
csillag lett, saját külön lángja van,
égve kering a maga szabta pályán,
szikrákat szórva szét a többi népre,
akik elhűlve nézik ezt a lángot.
Tűzijáték? Tűznek tűz, de nem játék
Vagy ha igen, olyan játék, ahol
fejek forognak kockán. Hogy kiké?
Vérük termékenyít majd s így akaratlan is
hasznunkra lesznek.
Kuba egy napon
nem lesz sziget.
Hermanos, así sea!

Ford.: Képes Géza

×

Katalán költők

Spanyolország északkeleti széle, Barcelonával mint fővárossal, külön földrajzi, művelődési és főleg nyelvi egységet alkot. A katalán nyelv, persze, hosszú századokon át a spanyollal, a kasztíliaival szemben függő helyzetbe került és nyelvjárási alárendeltségbe kényszerült. A nyelv is, az irodalom szelleme is a provanszálhoz áll közelebb, mint a spanyolhoz. A függetlenségre való törekvés, mely mint a baszkoknál, itt is mindig erőteljes volt, a második köztársaság kezdetén, 1932-ben végre elérte célját: a katalán autonómia kikiáltotta a független federális Katalóniát. Ezt a függetlenséget, mint a függetlenség minden más formáját, 1939-ben Francóék megszüntették. De a szellemi önállóság visszahódítására régebben is történtek eredményes kísérletek: 1859-ben újították fel az úgynevezett virágjátékokat (jocs florals), amelyek voltaképpen helyi versenyek voltak a népi ihletésű katalán költészet fellendítésére. Ezek a nagyjából akadémikus próbálkozások főleg a helyi folklórt összefogó és megőrző művészetet szültek. Ez alól nem kivétel a szomszédos provanszál költészet legkiemelkedőbb alakja, Frédéric Mistral sem, aki egyébként a Francia Akadémia, sőt a Nobel Akadémia koszorúját is megkapta.

A mai katalán alkotóművészek szakítanak ezzel az akadémikus, folklór-központú iránnyal és a modern ember érzés- és gondolatvilágában élnek, azt szólaltatják meg, a politikát se kapcsolva ki, még a külpolitikát sem, amit mind nyugtalanítóbb közelségben, a bőrükre égve éreznek. Hogy Espriu modern haláltáncéneke a mai Spanyolország hatalmasait temetgeti, akik még a szemfedőt sem érdemlik, felesleges magyarázni…
A modern katalán képzőművészet olyan világnagyságokkal dicsekszik, mint Pablo Picasso, Loan Miró és Salvador Dali. De a katalán költészet Garcia Lorcája azok közül a jószerint nálunk is ismeretlen költők közül támad, akiket itt bemutatunk. Van köztük francia születésű is, hiszen Katalóniában francia lakosság is él szép számmal.

Joan Oliver, José María Castellet mellett az egyik legkiválóbb katalán kritikus, így jellemzi irányukat: „A költő a mai értelmezés szerint mesterkélt formák és gondolatok mestere. Ennek a felfogásnak és gyakorlatnak ellensúlyaként a katalán költészet az egyszerű formák s a hiteles érzések művészete. Ez a költészet a francói szolgaságban, a szolgaság ellen elhangzó kiáltás akart lenni, a nemzet élő lelkiismerete, nemegyszer tetemrehívás és kinyilatkoztatás is.”

Képes Géza
 

Forrás: Nagyvilág XVII. évf. 8. sz., 1176. old.

Salvador Espriu: Furcsa haláltánc





A fájdalom-óra jár.
Végső vak árnyék-motolla
lázadót űz zakatolva:
nagy hűhó, varázsba oltva.
Nyílt szemben tiszta sugár
megfagy mint szürke kocsonya.
Ha csak egy korty nap ragyogna!
Úr Jézushoz dadogva száll
nyúlfarknyi fohász: bevonja
gyásszal a pert, mely iromba
lim-lomért folyik s mióta!
Viaszlángok. Úr. Csendbe vár
testes dög, virrasztja bamba
gyásznép, közben gyötri gondja,
mély bánatba hullva mondja:
„A szép szemfedőért kár!”

Ford.: Képes Géza

×



Katalán költők

Spanyolország északkeleti széle, Barcelonával mint fővárossal, külön földrajzi, művelődési és főleg nyelvi egységet alkot. A katalán nyelv, persze, hosszú századokon át a spanyollal, a kasztíliaival szemben függő helyzetbe került és nyelvjárási alárendeltségbe kényszerült. A nyelv is, az irodalom szelleme is a provanszálhoz áll közelebb, mint a spanyolhoz. A függetlenségre való törekvés, mely mint a baszkoknál, itt is mindig erőteljes volt, a második köztársaság kezdetén, 1932-ben végre elérte célját: a katalán autonómia kikiáltotta a független federális Katalóniát. Ezt a függetlenséget, mint a függetlenség minden más formáját, 1939-ben Francóék megszüntették. De a szellemi önállóság visszahódítására régebben is történtek eredményes kísérletek: 1859-ben újították fel az úgynevezett virágjátékokat (jocs florals), amelyek voltaképpen helyi versenyek voltak a népi ihletésű katalán költészet fellendítésére. Ezek a nagyjából akadémikus próbálkozások főleg a helyi folklórt összefogó és megőrző művészetet szültek. Ez alól nem kivétel a szomszédos provanszál költészet legkiemelkedőbb alakja, Frédéric Mistral sem, aki egyébként a Francia Akadémia, sőt a Nobel Akadémia koszorúját is megkapta.

A mai katalán alkotóművészek szakítanak ezzel az akadémikus, folklór-központú iránnyal és a modern ember érzés- és gondolatvilágában élnek, azt szólaltatják meg, a politikát se kapcsolva ki, még a külpolitikát sem, amit mind nyugtalanítóbb közelségben, a bőrükre égve éreznek. Hogy Espriu modern haláltáncéneke a mai Spanyolország hatalmasait temetgeti, akik még a szemfedőt sem érdemlik, felesleges magyarázni…
A modern katalán képzőművészet olyan világnagyságokkal dicsekszik, mint Pablo Picasso, Loan Miró és Salvador Dali. De a katalán költészet Garcia Lorcája azok közül a jószerint nálunk is ismeretlen költők közül támad, akiket itt bemutatunk. Van köztük francia születésű is, hiszen Katalóniában francia lakosság is él szép számmal.

Joan Oliver, José María Castellet mellett az egyik legkiválóbb katalán kritikus, így jellemzi irányukat: „A költő a mai értelmezés szerint mesterkélt formák és gondolatok mestere. Ennek a felfogásnak és gyakorlatnak ellensúlyaként a katalán költészet az egyszerű formák s a hiteles érzések művészete. Ez a költészet a francói szolgaságban, a szolgaság ellen elhangzó kiáltás akart lenni, a nemzet élő lelkiismerete, nemegyszer tetemrehívás és kinyilatkoztatás is.”

Képes Géza
 
Forrás: Nagyvilág XVII. évf. 8. sz., 1176. old.