Emil Isac felvétele 1918-ból, Csucsa, a Boncza-kastély (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)
Fáj az istent roncsokban látni,
a kozmosz-szívűt a művén merengeni.
Így nem pusztulhat el akárki,
kalapján hervadó virággal.
Sárkány-üvöltés és madárdal,
kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár:
csak ennyi volnál, ennyi?
Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,
a tolla rongyos, a csőre csorba.
Nagy repülések, uramisten!
Már összebékül a halállal,
zúzott ágyékkal, vénült szájjal.
Az ércköves űr földre nyomja,
ott liheg leomolva.
Zord isten-rózsa a semmi kertjében.
Vad, kopár szeme mint égitestek.
A dac lefonnyadt, s csak a szégyen
szögletei vak szikla-arcán.
Büszke magyar, virág a fajtán,
fény harsonása, tán utolsó;
én most temetlek.
Magyar Népköztársaság - Budapest
Forrás: Igaz Szó XXV. évf. 10. sz. 1977.
Jó szórakozást, töprengő, elmélkedő, ösztönző, vigasztaló, megnyugtató perceket kívánok az Irodalom-birodalomban! - Csicsada
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Juhász Ferenc 1928-2015. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Juhász Ferenc 1928-2015. Összes bejegyzés megjelenítése
2026. aug. 6.
Juhász Ferenc (1928-2015): Ady Endre utolsó fényképe
2017. ápr. 23.
Juhász Ferenc:Téli földek
Téli földeken
jár a szél mérgesen,
kóró suhog,
bogáncsok sziszegnek,
vadkaktuszok.
Jeges a hó, palás,
bádogos villogás
a jégfedőn.
Eperfa karmolász
a dombtetőn.
A kukoricaszár
zörög, ropogva száll
a levele.
Hánykódik a szélben
réz-címere.
Nyúl tapsikol, mered.
Fölül, füle lebeg,
megy, tovább fut,
Bogyó ott a havon
és lilás luk.
Rebben a nagy madár,
lebeg, károg, leszáll,
szárnya verdes.
Ugrál a göröngyön,
szemet keres.
Vacog, nyüszít a táj,
dörög az ég kopár
kopasza.
Emberek, gondoltok-e
a tavaszra?
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 113. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
2016. jan. 25.
Juhász Ferenc: Tenyésztett szomorúság
Krumplivirág, krumplivirág,
tenyésztett szomorúság.
Anyám kertjében némaság,
krumplivirág, krumplivirág.
Petrezselyem, zöldmák, kapor
álma mögött a krumplibokor,
krumplivirág, krumplivirág,
tenyésztett lágy szomorúság.
Nézném Párizs, New York tornyait,
s nézem sejtből tódult tornyaid.
Nézném az óceán halait,
s nézem növényi-habjaid,
krumplivirág, krumplivirág,
szelíd rokonom, krumplivirág.
Alul a bíborló anyag
sötétjében a duzzadó agyak,
s fölül rezgő szomorúság,
krumplivirág, krumplivirág,
sok tikkadt mécsláng fuldokol,
zöld ravatal, krumplibokor,
zöld szerelem, sárga és lila
hús-zacskók szerelem-nyila
beszél az úr követével,
az ultraviola fénnyel.
Krumplivirág, krumplivirág,
kitenyésztett szomorúság,
te is csak az vagy, ami én,
halálos emberi-remény,
e kiszáradt tenger-fenék
megművelt kertjében fény-kerék,
egy-törzsbe-forrt asszonycsokor,
krumplivirág, krumplibokor.
Benned is az a nedv sustorog,
a sejtek közt föl-lezuhog,
ami hajt boldog állatot,
embertelen ember-bánatot.
lágy plazmák, dördülő magok
közt világítva fölsuhog
és merengve lebegteti szét
léted üveg-rongy zerkezetét
az értelmes szép lázadás,
a hidraulikus víznyomás.
Fénygyűjtő, okos tükreid
értik a hidrogén robbanásait,
s küldik tovább a robbanást,
használni a nap-pusztulást.
Páfrányok csókja, néma kor,
krumplivirág, krumplibokor,
te is a tenger álma vagy,
s most hűségem virága vagy,
benned a rózsa fölforog,
mállva és fojtva tántorog,
tapad az egyszemű huga,
az eszméletlenség csillaga.
Nézném London vas-hídjait,
s nézem hús-ívű szirmaid.
Te is csak az vagy, ami én,
halálos emberi-remény,
te is az ember álma vagy,
mert hűségem virága vagy,
kitenyésztett szomorúság,
krumplivirág, krumplivirág.
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 49-50. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
2016. jan. 20.
Juhász Ferenc: Növények hadjárata
A völgyben hogy sorakoznak,
délcegen magasodnak
a kukoricák!
Zöld egyenruhában,
bajszosan, feszes vigyázz-ban,
mint a bakák.
Szuronyuk csillog-villan,
Tüzel az arany napban,
villantja élét,
Szőke bab nézi őket,
mint falun átmenőként
a fehérnép.
Mellettük krumplibokrok,
mint muníciós-oszlop,
bársonyos-kövér had.
Arany kürtjükkel tökök,
a megfáradt kürtösök
módosan kocognak.
Aztán a napraforgók,
a megfigyelő-golyhók,
a fényre éhesek!
Állnak rengeteg sorban,
csipke-gallérral, zordan,
e hadsereg.
Meghajlott fejjel, vállal,
érces kecskeszakállal
az öreg rozsok.
Bíbor-dolmányú hadsor:
répák, csákójukon toll,
zöld levél ropog.
Végül millió szárral,
zúgva, bár nem halállal,
sűrű fényporban,
A búza megindul,
bronz-tarkója megrándul,
a csatasorban.
Hát menjetek csak, rajta!
A végső viadalra
hű katonák!
Bő vérig jutó harcra,
könnyekig ható sarcra
készül e világ.
Foglaljátok el a város,
a falvak kicsi, sáros
szobájú házait.
A fazekak, a konyhák,
a táskák, a tarisznyák
homályait.
Mint parancsnok, dombon állok,
könnyezve kiabálok
a seregemnek.
Fények kardja közt, dombon
állok, fúj a szél bolondon.
Indulnak, mennek!
Asszonyom átkarolva,
köszöntőm őt dalolva,
áldott népem.
A poron, mint arany ködön
át nézem őket. Gyönyörködöm
a menetelésben.
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 24-26. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)


