Juhász Ferenc (1928-2015): Ady Endre utolsó fényképe

 
Emil Isac felvétele 1918-ból, Csucsa,  a Boncza-kastély (MNMKK PIM, Művészeti, Relikvia- és Fotótár)

Fáj az istent roncsokban látni,
a kozmosz-szívűt a művén merengeni.
Így nem pusztulhat el akárki,
kalapján hervadó virággal.
Sárkány-üvöltés és madárdal,
kén-erdő, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár:
csak ennyi volnál, ennyi?

Vén saskeselyű gubbaszt a szirten,
a tolla rongyos, a csőre csorba.
Nagy repülések, uramisten!
Már összebékül a halállal,
zúzott ágyékkal, vénült szájjal.
Az ércköves űr földre nyomja,
ott liheg leomolva.

Zord isten-rózsa a semmi kertjében.
Vad, kopár szeme mint égitestek.
A dac lefonnyadt, s csak a szégyen
szögletei vak szikla-arcán.
Büszke magyar, virág a fajtán,
fény harsonása, tán utolsó;
én most temetlek.

Magyar Népköztársaság - Budapest

Forrás: Igaz Szó XXV. évf. 10. sz. 1977.

Juhász Ferenc:Téli földek

Téli földeken

jár a szél mérgesen,

kóró suhog,

bogáncsok sziszegnek,

vadkaktuszok.

Jeges a hó, palás,

bádogos villogás

a jégfedőn.

Eperfa karmolász

a dombtetőn.

A kukoricaszár

zörög, ropogva száll

a levele.

Hánykódik a szélben

réz-címere.

Nyúl tapsikol, mered.

Fölül, füle lebeg,

megy, tovább fut,

Bogyó ott a havon

és lilás luk.

Rebben a nagy madár,

lebeg, károg, leszáll,

szárnya verdes.

Ugrál a göröngyön,

szemet keres.

Vacog, nyüszít a táj,

dörög az ég kopár

kopasza.

Emberek, gondoltok-e

a tavaszra?

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 113. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Juhász Ferenc: Tenyésztett szomorúság

Krumplivirág, krumplivirág,

tenyésztett szomorúság.

Anyám kertjében némaság,

krumplivirág, krumplivirág.

Petrezselyem, zöldmák, kapor

álma mögött a krumplibokor,

krumplivirág, krumplivirág,

tenyésztett lágy szomorúság.

Nézném Párizs, New York tornyait,

s nézem sejtből tódult tornyaid.

Nézném az óceán halait,

s nézem növényi-habjaid,

krumplivirág, krumplivirág,

szelíd rokonom, krumplivirág.

Alul a bíborló anyag

sötétjében a duzzadó agyak,

s fölül rezgő szomorúság,

krumplivirág, krumplivirág,

sok tikkadt mécsláng fuldokol,

zöld ravatal, krumplibokor,

zöld szerelem, sárga és lila

hús-zacskók szerelem-nyila

beszél az úr követével,

az ultraviola fénnyel.

Krumplivirág, krumplivirág,

kitenyésztett szomorúság,

te is csak az vagy, ami én,

halálos emberi-remény,

e kiszáradt tenger-fenék

megművelt kertjében fény-kerék,

egy-törzsbe-forrt asszonycsokor,

krumplivirág, krumplibokor.

Benned is az a nedv sustorog,

a sejtek közt föl-lezuhog,

ami hajt boldog állatot,

embertelen ember-bánatot.

lágy plazmák, dördülő magok

közt világítva fölsuhog

és merengve lebegteti szét

léted üveg-rongy zerkezetét

az értelmes szép lázadás,

a hidraulikus víznyomás.

Fénygyűjtő, okos tükreid

értik a hidrogén robbanásait,

s küldik tovább a robbanást,

használni a nap-pusztulást.

Páfrányok csókja, néma kor,

krumplivirág, krumplibokor,

te is a tenger álma vagy,

s most hűségem virága vagy,

benned a rózsa fölforog,

mállva és fojtva tántorog,

tapad az egyszemű huga,

az eszméletlenség csillaga.

Nézném London vas-hídjait,

s nézem hús-ívű szirmaid.

Te is csak az vagy, ami én,

halálos emberi-remény,

te is az ember álma vagy,

mert hűségem virága vagy,

kitenyésztett szomorúság,

krumplivirág, krumplivirág.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 49-50. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.

Juhász Ferenc: Növények hadjárata

A völgyben hogy sorakoznak,

délcegen magasodnak

a kukoricák!

Zöld egyenruhában,

bajszosan, feszes vigyázz-ban,

mint a bakák.

Szuronyuk csillog-villan,

Tüzel az arany napban,

villantja élét,

Szőke bab nézi őket,

mint falun átmenőként

a fehérnép.

Mellettük krumplibokrok,

mint muníciós-oszlop,

bársonyos-kövér had.

Arany kürtjükkel tökök,

a megfáradt kürtösök

módosan kocognak.

Aztán a napraforgók,

a megfigyelő-golyhók,

a fényre éhesek!

Állnak rengeteg sorban,

csipke-gallérral, zordan,

e hadsereg.

Meghajlott fejjel, vállal,

érces kecskeszakállal

az öreg rozsok.

Bíbor-dolmányú hadsor:

répák, csákójukon toll,

zöld levél ropog.

Végül millió szárral,

zúgva, bár nem halállal,

sűrű fényporban,

A búza megindul,

bronz-tarkója megrándul,

a csatasorban.

Hát menjetek csak, rajta!

A végső viadalra

hű katonák!

Bő vérig jutó harcra,

könnyekig ható sarcra

készül e világ.

Foglaljátok el a város,

a falvak kicsi, sáros

szobájú házait.

A fazekak, a konyhák,

a táskák, a tarisznyák

homályait.

Mint parancsnok, dombon állok,

könnyezve kiabálok

a seregemnek.

Fények kardja közt, dombon

állok, fúj a szél bolondon.

Indulnak, mennek!

Asszonyom átkarolva,

köszöntőm őt dalolva,

áldott népem.

A poron, mint arany ködön

át nézem őket. Gyönyörködöm

a menetelésben.

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 24-26. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.