A görögöknél a dráma is, mint minden más költői műfaj, szorosan fűződött a vallásos élethez s eredete a Dionysos ünnepein énekelt dithyrambusokban keresendő. Ennek komoly fajából született a tragédia, a tréfásból a komédia. Hosszú idő telt bele, amíg némileg művészi alakot öltött a ráma, hiszen jó ideig egyszerű fabódé volt a színház is. Mikor kialakult a görög színház, h árom fő része lett: a színpad (skéné vagy logeion), a tánchely (orkhéstra) és a nézőtér (theatron). A színpad s a nézőtér között levő átjárón (parodos) járt a kar az orkhéstrára, amelyet deszkafal különített el a színészek öltözőjétől (hyposkénion).
Aiskhylos az első hírneves tragédiaköltő, akinél azonban a lírai és epikus elem még nem olvad össze tökéletes egységgé, egyéb fontos újításai közül pedig legnevezetesebb a két színész behozatala s a kardalok fölött vagy inkább mellett némi jelentőséget adott a párbeszédnek.
Ezeken a nyomokon haladt tovább a tragikus trias második tagja: SOPHOKLES, aki valószínűen 497/6-ban született Athenai községében, Kolonosban. Jómódú család sarjadéka. Atyja Sophillos, jövedelmező fegyverkészítő műhellyel bírt. Gondos nevelésben részesült, a zenében a híres Lampros volt mestere.
A salamisi győzelem alkalmából rendezett nagy ünnepélyen a paiant éneklő gyermekkart Sophokles vezette, csinos táncával és ügyes kithara-játékával elbájolva a közönséget. A költészet iránt való fogékonysága nagyon korán nyilvánult. Tragédia-írásra szánta rá magát s a már nagy hírű Aiskhylos nyomdokába lépett mindjárt legelső szereplésekor, 468-ban, elragadta a pálmát nagy költőtársa elől TRIPTOLEMOS c. darabjával, mely azonban elveszett. Mindjárt első föllépésekor feloldotta a szigorú trilógiai kapcsolatot s későbbi művei is különálló, egyenként magokban befejezett drámák. Ettől kezdve kedvelt költő lett, hússzor nyert első díjat s úgy Aiskhylost, mint Euripidest nem egyszer győzte le a drámai versenyeken. A nagy tisztelet következménye volt az, hogy a samosi háborúban (441-439) hadvezérré választották, noha sem ezen, sem más nyilvános pálya iránt sohasem érzett nagy kedvet, egyes pártokhoz nem szegődött s politikai téren leginkább diplomáciai küldetésekre alkalmazták sikeresen. Perikles leghűbb pártfogója, barátja, kedvelője volt s az ő révén ismerkedett meg Herodotossal ,a történetíróval. Volt szövetségi kincstárnok, volt első papja Alkon herosnak, de fő gontdát mindig a tragédiaírás ette. Nejétől, Nikostratétől, négy gyermeke maradt, akik azonban élete végét nagyon megkeserítették azáltal, hogy elmegyöngeséggel, vagyonának rossz kezelésével vádolták. Gyermekei közül Jophon szintén tragédiaírással foglalkozott. A vádra azonban Sopkokles bírái előtt elszavalta Attikára írott magasztaló dalát Oidipos Kolonosban című művéből, s ezzel oly rendkívül elragadta a bírákat, hogy a vád aló legott fölmentették.
406-ban halt meg s emléke nagy tiszteletben részesült. A Dekeleiába vezető úton levő síremlékére a halotti panasz jelképét, a szirént, faragták ki s néphatározat következtében évenként áldozatot mutattak be emlékének.
Mintegy száz művet írt, de reánk mindössze csak hét maradt.
Az egyes darabok velejét a következőkben ismertetjük.
1) AIAS Athene istennő az ellene elkövetett sérelem miatt megfosztja eszétől az Aiakidák e sarjadékát, úgy, hogy őrjöngésében egymás után öldösi a barmokat amelyeket azoknak a görög fejedelmeknek néz, akik az Akhilleus fegyverzetét tőle elvitatva Odysseusnak adtak. Mikor aztán visszanyeri eszméletét, a szégyenérzettől sarkallva önmaga ellen fordítja a fegyvert. Hiába akarják eltérítni e szándékától a kart képező salamisi hajósok, hiába Tekmena, - Ais rászedi őket azt mondva, hogy a bűnétől való kiengesztelődés végett megy a tenger partjára. Nagyszerű monológjában búcsút vesz a világtól s valóban öngyilkossá lesz. Ott találják meg hulláját, amelynek eltemetését megtiltja Menelaos és Agamemnon, de Odysseus – mint okos közvetítő, elcsitítja az atreid testvérpárt s a hőst eltemetik.
Sophokles a tragédiáját bevégezhette volna a hős halálával, de a régi görögök előtt, akik oly fontosságot tulajdonítottak a halottak eltemetésének, éppen nem volt feltűnő, hogy a cselekvény a hős halála után még tovább foly. Ellenben a modern felfogás előtt visszatetsző, hogy a katasztrófával nem végződik a darab s ebből magyarázható, hogy némelyek a darab e részét későbbi átdolgozásnak tekintik.
2) ANTIGONE.
Az ókor legünnepeltebb tragédiája, amelynek hatása oly nagy volt, hogy a költőt rögtön hadvezérnek választották. Előadásának ideje valószínűleg 442-re tehető.
SZÍNHELYE: A háttért a szokott királyi palota teszi a három ajtóval. Antigone és Ismene a jobbfelőli ajtón lépnek ki a színpadra, s a darab a kora reggeli órákban kezdődik.
TARTALMA.
PGOROLOGS. (1-99.) Antigone és Ismene Kreon azon rendelete fölött tanakodnak, amelynél fogva Eteskleit illó tisztelettel kellett eltemetni, holott Ployneikesnek siratatlanul és temetetlenül kellett maradnia. Aki megszegi e tilalmat, arra megkövezés vár. Antigone a szigorú tilalom ellenére is kész megadni a testvérnek a végső tisztességet; visszautasítja Ismene intő tanácsát s indul legott, hogy a temetés után lásson, Ismene pedig a női lakosztályba vonul vissza.
PARODOS. (100-161.) Az öreg thebaiakból álló kar magasra emelt karokkal üdvözli a reggeli napot, örömdalt zengve a győzelem emlékére. Elmondja, miként tört szülővárosára az ádáz Polyneikes, de a thebaiak legyőzték. Majd festi a csatát, melyben az istenek is részt vettek a város érdekében s az istenkáromló Kapanemt fáklyával kezében az ostromlétráról sújtotta le a villám.
1. EPEISODION. (162-331.) Kreon kilép a palotából királyi díszben, heroldok kíséretében s megtartja trónbeszédét, melyben mindenekelőtt trónralépésének jogosultságát s kormányzása alapelveit tárja föl. Ismétli rendeletét, hogy a derék harcosnak meg kell adni a végső tisztességet, ámde a hazaáruló tetemét kutyák és keselyűk martalékául kell hagyni.
A karral szemben bizonyos tartózkodás félreismerhetetlen a király részéről, mintha tudná, hogy az ellenezni fogja a kegyetlen parancsot. Alig végzi beszédét, belép az őr a szín balfelén, mentegeti lassúságát s előadja, hogy bár még kora reggel, máris megszegte valaki a parancsot, a halottat eltemették s most a sorshúzás folytán neki kellett meghozni a hírt. A kar istent gyanít a tettesben, de Kreon annál mérgesebben kiált föl, hogy gonoszt az istenek nem pártolhatnak, csak lázadó tehette ezt, ki pénzzel megvesztegette az őröket. De ha a kar meg nem mondja a tettest, vagy az őrök föl nem fedezik, fölakasztatja őket. Kreon dühösen hagyja oda a színt s az őr örömmel távozik, hogy ez egyszer megszabadult, elhatározza hogy sohasem is jő többé vissza.
1. STASIMON (332-375.) A kar magasztalja az embernek nagyságát s erejét, mint aki leküzdi az ádáz tenger borzalmait, szolgálatára kényszeríti a földet, leigázza a lég, víz és szárazföld lakóit, kitalálta a nyelvet, államokat alapított, a halál kivételével minden baj ellen védekezni tud Ez az érzet jóra indítja, fölemeli s magasan is áll az államban, ha tiszteli a törvényt és jogot. De az elbizakodás bűnre csábítja s az ilyennel nem szívesen fog kezet (a kar).
2. EPEISODION (376-581.) A kar bámulatára két őr kíséri be a megkötözött, de büszke Antigonet. Kreon is, kilépve palotájából, szemben éri a foglyot. Az előbbi őr most egyszerre bőbeszédűleg elmeséli az esetet. Mint vigyáztak gondosak, mint jött a forgószél, elsöpörte a hulláról a földet. Ekkor mutatkozott Antigone (talán mert hallotta, hogy Kreon parancsából lehányták a földet a tetemről), másodszor is be akart takarni a halottat. Rárohantak, megkötözték, idehozták. Kreon Antigonéhoz fordulva kérdi, vajon ő mert-e a törvény ellen cselekedni. Antigone, egy felsőbb törvényre hivatkozva, igennel felel. Kreont dühbe hozza a makacs dacosság, meg fogja, meg kell büntetni a vétkest, össze fogja zúzni e lányt. Antigone egyetlen szóval sem menti magát, bátyja kifakadásaira egyszerűen azzal a kérdéssel felel, kívánhat-e tőle többet, mint halálát. Kreon a derék hazafi (Eteikles) meggyalázását látja a hazaáruló (Polyneites) megtisztelésében, de Antigone kijelenti, hogy ő csak szeretni tud, gyűlölni nem. Most Kreon azt hiszi, Antigone nyíltan cselekszik, de Ismene is titokban egyetért vele s azért bujkál előle; előhívatja tehát s a leány nem védi magát, csak könnyezve kéri, hogy Antigonéval egy sorsban részesülhessen. Antigone visszautasítja testvére szavát, hogy ő nem vett részt az eltakarításban. Erre a két nőtestvért elvezetik szobáikba, Kreon pedig elgondolkozva a színpadon marad.
2. STASIMON (582-625.) A kar elsiratja az ősi bűn átkát, a Labdakidák szerencsétlen sorsát, mely íme még nem ért véget. Semmit sem ér a csalóka remény, a nagyratörekvés, a halandó alkotta légvárakat, int az emberi dicsőséget és dölyföt, megsemmisíti Zeus. Az emberi lét bajjal van tele, az embert megcsalja a remény s a vágy, jónak tartja a gonoszt; kinek vesztét akarja az isten, annak elveszi az eszét.
3. EPEISODION. (626-780.) Haimon lép föl most, hogy megmentse jegyesét. Vita támad közte és apja, Kreon között. Kreon tántoríthatatlan a kötelességérzetbe, amelyet most még a magánbosszú is fokoz. Kijelenti, hogy Antigone büntetlen nem maradhat, mert törvényt sértett, pedig a törvénynek föltétlen engedelmességgel tartozik minden polgár, s ha mindjárt családtag is a vétkező, lakolnia kell. Haimon arra kéri atyját, vegye figyelembe a közvéleményt, amely nem mer hozzá hatolni, ne legyen önkénykedő zsarnok. Kreon dühe nő, már jegyese szeme előtt akarja kivégezni a leányt, midőn Haimon vészes fenyegetéssel elrohan.
3. STASIOMON. (781-805.) A kart Haimon vonzalma jegyese iránt arra indítja, hogy Eros mindenható erejét zengje. Eközben látja, hogy Antigonét megkötözve hozzák az örök, hogy elevenen eltemessék.
4. EPEISODION. (806-943.) Antigonéban föléled az élet szeretete, búcsút vesz a kartól, keseregve, hogy nászdal helyett gyászdal jut részeül, mint Niobenak. A kar azt feleli, hogy Niobe istennő volt s Antigone örülhet, hogy ilyennek egyazon dicsőséges sorsa van. Antigone gúnynak veszi ezt, kesergő fájdalommal emlékezik családja szomorú sorsára. A belépő Kreon sírjához viteti Antigonét.
4. STASIMON. (944-987.) A kar gyászéneket zeng, Danae, Lykurgos, Phlexippos és Paudion példájában kimutatva, hogy a szenvedések örök törvénye alól még az istenek sem tehetnek kivételt.
5. EPEISOIDON. (988-1114.) A föllépő Teiresias, a jós arra figyelmezteti a királyt, hallgassa meg az ő okos tanácsát, ne mellőzze az emberiség örök törvényét, bocsássa szabadon Antigonet, temettesse el Polyneikest. Kreon gyalázólag utasítja vissza, de a fölháborodott jós kijelenti a Kreonra és Thebára várakozó gyászos végzetet. Kreon megretten a borzasztó jövőtől, parancsot ad: törjék fel a sírt, szabadítsák ki Antigonét.
ORKLESTIKON. (1115-1152.) a kar vidám bakkhosi táncdalt énekel, melyben Dionysoshoz fohászkodik, hogy jöjjön, mentse meg kedvelt városát Thebait.
EXODOS. (1153-1353.) A híradó elmondja, hogy Antigone meghalt s utána haimon is, mégpedig saját keze által. Kreon le van sújtva. Aztán jő egy újabb csapás. Eurydike végighallgatva a híradó jelentését, a palotába rohan s átszúrja szívét. Kreonra nézve el van zárva az élet minden öröme. A kar befejezi a darabot azzal a kijelentéssel, hogy boldogságot csak a józan ész adhat, ki istenek jogát sérti, lesújtják az istenek.
SZERKEZETE egészen szabályos, megvan prologoca, meg exodoca és a 6 kardal 5 cselekvényrészletet különít el. A cselekvény minden újabb mozzanata megokolt, a jellemekből folyó s az érdeklődés, a figyelem egyre feszültebb, de a darab fénypontját, kétségtelenül a jellemzés teszi és erről alább bővebben lesz szó.
SZÍNÉSZEK SZÁMA. A szerepek így voltak kiosztva: az első színész adta Antigone, eiresias és Eurydike, a második Ismene, Haimon, őr, híradó, - a harmadik pedig Kreon szerepét. Ezeken kívül volt az előkelő, öreg thebaiakból álló kar.
JELLEMZÉS. A jellemek közül elsősorban ANTIGONE érdemli meg figyelmünket. Jelleme eleinte határozatlan, ami természetes is, mert még nem biztos afelől, ha vajon csakugyan ki van-e adva a parancs. S a fölindult női kedély nem is volt volna lélektanilag helyesebben festhető, mint ha Antigone egy még meg nem erősített tény alapján határozza el magát, amely azonban könnyen alaptalan lehet. Midőn meggyőződik a valóról, méltán ütközik meg és indul föl testvéri szeretete. Merész elhatározása, hogy bármi vár reá, gondoskodik az eltakarításról, a kegyességnek és hősiességnek következménye, de magában foglalja a tragikus vétket is. Nemes dacában, siketen az ész és törvény szavára végrehajtja tervét. A kiadott parancsnak nem hódol tehát, mert egy magasabb parancs van lelkében s hogy megfontolás nélkül saját akaratát követi, ezzel már részvétet, szánalmat és félelmet kelt, valódi tragikus alak, Kreonnal szemben nem tagadja tettét, elszántan vallja be s kihívja a harcot. Meggyőződése, hogy helyesen cselekedett, nem büntetést, hanem dicséretet érdemel. S valóban egyedül Kreon az, aki szemére hányja tettét. Míg a cselekvésről volt, addig csak a kötelességérzet ösztönözte, de midőn halálba kell mennie, egész súlyával nehezedik reá a jogtalan büntetés. Csak most látja, hogy kötelességének szerelmét is feláldozta, csak most nyílnak panaszra ajkai, csak most tűnik föl benne a nő. De a másik pillanatban már ismét hősiessége emelkedik fölül, a tetterő újra fölébred benne, nem várja be a büntetést, maga vet véget életének.
ISMENE tökéletes ellentéte Antigonenak. Tűrésre, de nem cselekvésre született, a valódi nőiesség mintája, mérlegelő, fontoló, egy egyúttal lemondó, önfeláldozó is. Különös érdeket kelt, mikor Kreon alaptalanul vádolja, hogy részes a bűnben. Szép vonása női jellemének a meg nem szűnő remény, hogy midőn Antigonera nézve minden elveszett még akkor is kísérletet tesz figyelmeztetve Kreont, hogy Antigone fiának jegyese. – KREON első megjelenésekor tartott beszédén szilárd, határozott királyi hang vonul át, helyes, józan kívánalmakat hangsúlyoz, akárcsak egy modern uralkodó. De beszéde nem programbeszéd, hanem csak a kormányzás első szabályait motiváló nyilatkozat, valódi típusa az abszolút királyi hatalom teljességének, világi fönségének. Teljes öntudatával bír hatalmának s ezért annak foganatosítására is van gondja. Mikor tudtára esik a dolog, legkevésbé gondol Antigonera, mert a nő alárendelt szerepet játszik a görögöknél, föltétlen engedelmességgel a családtag iránt. Tragikummá válik, mikor abban a balhitben, hogy most az isten parancs őre, épp e parancsot szegi meg. Mikor azonban mégis kénytelen elhinni, hogy testvére a tettes,a legnagyobb mérvű visszahatás nyilvánul benne. De ugyanekkor ráemlékszik Ismene tartózkodó m agaviseletére is és ezt tévesen bűnrészességnek magyarázza. A büntetés nemére csak lassanként jő rá, annál inkább, mert Ismene mindent elkövet meggátlására s midőn ez Haimont említi, mintha megtántorodnék kérlelhetetlenségében. De ez Csak addig tart, amíg Haimon ellenkezése nem kelti föl benne újult erővel a harag elhatározását, kitör a jós és az istenek ellen is. Végképp megtörik azonban a jós által megjövendölt csapások, csak a halálban lát szabadulást. – Haimon szíve kizárólag a szerelemnek él, annyira, hogy ezzel szemben atyjával is meghasonlik. Elébb a szenvedély ejti hatalmába és ekkor heves, makacs, de majd eloszlik az értelmére nehezedő homály s magához térve meghal imádott jegyeséért. A híradó tele van részvéttel és szánalommal, AZ ŐR mintája a nyers, fecsegő élceskedő, majd porban csúszó csőcseléknek. TEIRESIAS jósló tehetségére büszke, önérzetes és méltón lobban haragra, midőn Kreon őt e legszentebb tulajdonában támadja meg. EURYDIKE kizárólag anya, csak fiáért él s ha ez nincs többé, az ő életének sincs célja többé. – A KAR mint alattvaló meghajlik az uralkodó parancsa előtt, noha szívében nem helyesli; de mint öregek följogosítva érzik magukat, a tanácsadásra és mikor látja, hogy sikertelen, Antigonenak el kell vesznie, akkor nem bír könnyei áradatával.
A TRAGIKUM-ot érintők már a jellemzésnél. Még csak annyit jegyzünk meg hogy Sophoklesnek nem volt célja a vétség egyéni alakját vinni be a műbe, a tragikumot itt az Antigone fényes jellemében nyilvánuló bűntelenség, a tisztaság ereje teszi, mint aki előtt nem közömbös, hogy miként él, mert élni sem vágyik a gyáva megadás és zsarnoki önkény hazájában. Lelke szabad, megköthetetlen, odadobja az életet, mert csak az eszményi igazságért lelekül.
STÍLUS tekintetében Sophokles összes fennmaradt tragédiái közül ez a legszigorúbb következetességű. A kardalok ebben a legtöbb helyet foglalnak le s azért bennük az előadásra is kiváló gondot fordított a költő. Sajátságos, hogy a trimeter alatt egyedül e darabban nincs változás. Számos szó, néhánynak különleges használata csakis itt fordul elő.
IRÁNYÁT abban az elvben foglalhatjuk össze, hogy az istenek parancsa fölül áll az emberek rendeletén, aki amannak szolgál, azt nemesnek tartja isten és ember, még az ellenfél is. Az embernek, ha még oly nagy uralkodó is, hatalmát nem szabad kiterjeszteni a holtakra, az isteni rendelés korlátait átlépni tilos, a halott már nem az embereké, hanem a földalatti hatalmaké.
3. ELEKTRA. Az esemény Mykenaiba vezet s azzal kezdődik, hogy Orestes nevelője és barátja Pylades kíséretében Apollon meghagyásából bosszúállásra indul atyja megöletéséért. A halotti áldozatot akarván bemutatni Agamemnon sírjához megy. Hasonló célból van ott Klytaimnectrától küldve Khrysothemis. Elektra rábírja nőtestvérét, hogy vegyen részt a bosszúban és ne mutassa be Klytaimnectra áldozatát. Emiatt a megjelenő Klytaimnectra és Elektra közt heves szóváltás támad.
Ekkor jő a nevelő azzal az előre kicsinált álhírrel, hogy Orestes meghalt, ami nagy örömére van Klytaimnectrának, aki most már nyugodtan távozik a palotába. Khrysothemis azzal az örömhírrel lép be, hogy Agamemnon sírján újonnan levágott hajfürtöt talált, amiből azt következteti, hogy Orestes a bosszúálló itt an az országban. Midőn a föllebbi álhírt hallja, elveszíti minden reményét, nőiessége is visszaretten a bosszútól. Orestes Elektrához megy Pyladessel s kérdésére Elektra fájdalmasan kesereg elhunytnak hitt testvére (Orestes) miatt. Orestes fölismerteti magát Elektrával, a nevelő s az elrejtett ifjak előrohannak és megölik Klytaimnectrát. Midőn Aigisthos hazatér, a tett végre van hajtva, Klytaimnectra holttestét hozták elébe.
Ugyanezt a témát láttuk földolgozva Aiskhylosnál is, de a két feldolgozás között lényeges a különbség, amennyiben itt nem a vérbosszú a fő, hanem a gyilkos házában élő testvér megmentése. Ezért is a gyilkosság nem úgy van föltüntetve, mint jogszerű cselekvény. Elektra jelleme kapja meg itt különben a figyelmet, akiben a költő a jellemszilárdság mintaképét igyekezet megörökíteni, de azért a mi felfogásunkkal mégsem lehet összeegyeztetni, hogy nőiességéből annyira kivetkőzve saját anyja meggyilkolására tör s ebben örömét leli.
4. OIDIPOS KIRÁLY.
ELŐADÁSÁNAK IDEJE nem állapítható meg biztosan, csak annyi valószínű, hogy az athenaii nagy dögvész megszűnése után került színre, mikor a pusztulás még élt az emlékezetben, de eltelt azóta annyi idő, amennyi elég arra, hogy festése ne keltsen visszatetszést, hanem megragadó hatással lehessen.
SZÍNHELYE a királyi palota előtt Thebai várán, a Kadneián van, a ház előtt Apollon szobra s oltára, amelyre lépcsők vezetnek föl. Öreg papok jőnek gyermekekkel, az oltár lépcsőire telepednek, a beszélő pap állva marad és a gyermekek, midőn az öreg pap szólni kezd, leteszik az addig kezükben tartott olajágat.
TARTALMA.
PROLOGOS (1-150). Oidipos megjelenvén a színen, övéinek megnyugtatására előadja, hogy a városnak a sphynxtől való megszabadítása ügyében sógorát, Kolont, Delphoiba küldte a jóshely megkérdezése végett, hogy miként lehetne segíteni a városon. Beszéde közben visszaérkezik Kreon s tudatja az isten követelését, mely szerint Laios király gyilkosát, ki az országban él, szükséges vagy száműzni, vagy megölni, mert ő a város nyomorának oka. Oidipo legott késznek nyilatkozik a parancs teljesítésére, a népet távozásra szólítja föl és elküld a város legelőkelőbb polgáraiért.
PARODOS (151-215) A thebaii polgárokból álló kar ünnepi imádban festi a nyomor szomorú képét és a védőistenek segítségét kéri, jöjjenek, csillapítsák a nagy pusztulást.
1. EPEISODION (216-462). Oidopos megátkozván Laios gyilkosát, fölkéri a kart, támogassa őt a gyilkos fölkutatásában. A kar biztosítja a királyt, hogy ő teljesen ártatlan, nem tud semmiről s tanácsolja, hogy Teiresiast, a jóst kell kikérdezni mindenek előtt. Kreon is ezt tartja legcélszerűbbnek. Elhívatják hát a jóst, aki jó ideig vonakodik megmondani a valót, végtére a király szemrehányó, gyanúsító szavai által fölbosszantva kijelenti, hogy maga a király a gyilkos s édesanyjának férje. Oiripos ezt rágalomnak tartva fölháborodik, de mégis töprengés fogja el a származására vonatkozó nyilatkozatokon.
1. STASIMON. (463-512.) A kar nem adhat hitelt a jós szavának, hiszen Oiripos eddigelé a város jótevőjének bizonyult.
2. EPEISODION (513-862.) Kreon értesülvén, hogy őt a király Teiresiassal egyetértő cinkostársnak tartja, haraggal lép föl ártatlansága védelmére, intve Oidipost, hogy vizsgálatlanul ne vádoljon senkit. Oidipos azonban csak nem enged szemrehányó gyanújából, mígnem Jokastenak sikerül lecsillapítani a férje és Kreon közt a viszálykodást, ámításnak bélyegzi a jós művészetét. Ámde a „hármas keresztút” említése zavarba hozza a királyt, megretten, tudakozódó kérdéseire egyre oly feleleteket kap, amelyek összevágnak az ő esetével. Csak abban remél még, hogy a tudósító hírnök rablókról beszél s így ő egyedül nem lehet a gyilkos. Jokaste – hallván Oidipostól hogy kik voltak szülői – abban bízik, hogy a jóslat szerint Laiost saját fia öli meg, holott Oidipos atyja Polybos, anyja pedig Mrope. Mindazáltal nagyobb bizonyosság kedvéért az illető szolgáért küldenek.
2. STASIMON. (863-910.) A kar kivonja az erkölcsi tanúságot, hogy vesznie kell a gőgösnek, ki sem az igazságtól, sem az isteni örök törvényektől nem fél, ki gonosz beszéd, szentségtelen.
3. EPEISODION (911-1085) A megérkező hírnök elmondja, hogy Polybos meghalt s Oidipost akarja királynak az egész Korinthos. Jokaste a jóslat csalfaságát bebizonyítva látván, örvendve hívja férjét, ki vele együtt örül s gúnyolja a jóslatokat. De a hírnök azt is elmondja, hogy a király nem Polybos fia, csak mint talált gyermeket nevelte föl s Laios egyik pásztora vitte hozzá. Jokaste előtt egyszerre világos minden, vissza akarja tartani Oidipost a további tudakozódástól. De hiába. Oidipos nem hallgat reá s a királyné a néma kétségbeesés küzdelmével elrohan, Oidipost pedig gyötri a kínos várakozás.
3. STASIMON. (1086-1109) A kar azon tűnődik, hogy ki lehet Oidipos anyja, nympha-e, vagy istennő.
4. EPESODION. (1110-1185.) A megérkező pásztorban a korinthosi követ azt az embert ismeri föl, akitől egykor a gyermeket átvette, az meg bevallja, hogy Jokaste adta át neki elveszítés végett a gyermeket, hogy így a jóslat teljesülését kikerülje. Most már Oidipos előtt is világot a való, búcsút mond a napvilágnak s lakába tér.
4. STASIMON. (1186-1222.) A kar panaszdalt zeng a földi lét hiúsága s a szerencse változandósága fölött.
EXADOS. (1223-1530) A szolga elbeszéli a gyászos történetet, mely eközben a palotában lefolyt. Jokaste fölakasztotta magát, Oidipos pedig őrjöngésében kiszúrta saját szemeit. Ki is vezetik a királyt, aki panaszosan mondja el gyászos végzetét, a kar részvétre indul. Végre megjelenik Kreon, tartózkodik minden szemrehányástól. Oidipos rábízza Jokaste eltemetését s gondjaira bízza gyermekeit. A kar fejezi be a darabot, intőleg utalva az iszonyú balsors ádáz műveire.
SZÍNÉSZEK. Az első színésznek jutott Oidipos szerepe, a másodiknak a pap, Jokaste, szolga, követ szerepe s végre a harmadik adta Kreon, Teiresias és a hírnökét.
JELLEMEI. OIDIPOS oly természet, amely testi és szellemi erejének teljes érzetében s tiszta szándokának tudatában gyorsan határozza el magát, enged az első benyomásnak, az érzés kormányozza, nem a reflexió. A önmagába vetett túlságos bizalom természetszerűleg viszi a legnagyobb veszélybe s hite csak akkor rendül meg, mikor előtte áll az eltagadhatatlan valóság egész szörnyűségében. – KREON itt egészen más, mint Antigonéban; itt nemessége által tűnik ki, mely tetőpontját akkor éri el, mikor ama gondolat fogamzik meg lekében a darab végén, hogy az árva gyermekekkel mint atya fog bánni. – JOKASTE biztonságban érzi magát, hisz a gyermeket veszni tétette volt ki. De a hírek egyre világosabbá teszik előtte a helyzetet. Már tudja bűnét, de most a női lélek emelkedik fölül, hogy legalább férjét megmentse, és mikor látja, hogy lehetetlen, az elszántság öngyilkossá teszi. – A KAR részvéttel kíséri a darab személyeit, tanácsokat osztogat, nem oldja meg a nehéz harcot a hiedelem és a király szeretete között, nem kétkedik ugyan az istenek mindenhatóságában, de csak akkor mondja ki elítélő nyilatkozatát, mikor a bizonyíték kétségtelen.
A TRAGIKUM lényegesen elüt attól, amelyet Aiskhylosnál láttunk. Oidiposban az akarat szabadságának nincsen választása, a végzet megmásíthatatlanul nehezkedik reá. Egyáltalán az igazság mellett van, kutatja ártatlan rajongással. Sorsát azon tragikum alkotja, melyet az akaratlan és öntudatlan, végzetes szenvedés tragikumának neveznek. Igaz ugyan, hogy modern felfogás szerint a bűnhődés nincs egyensúlyban a vétséggel, csakhogy nagy tévedés volna a modern felfogás szerint ítélni meg.
AZ ELŐADÁS ÉS NYELV itt is Sophokles mesteri kezére vall. Új mondatfűzéssekkel, új szavakkal s fordulatokkal találkozunk. Összes darabjai közt ebben van legcsekélyebb énekrész, az epeisodionok részarányos elrendezése pedig arra mutat, hogy egyike e mű a költő legkésőbbi alkotásainak.
A DARAB IRÁNYÁRA nézve megjegyzendő, hogy Sophokles itt nem valamely erkölcsi vagy vallási tételt akar szemléltetni, hanem azt, hogy mily könnyen belebeszéli magát az ember abba, hogy kötelességet teljesít, holott tényleg csak személyes tekinteteknek hódol, nem gondol semmivel, hogy ennek eleget tegyen s nem veszi észre, mint ássa meg saját sírját, amelybe múlhatatlanul bele kell hullania.
TRILÓGIÁNAK tartják e művet, Antigone és Oidipos Kolonosban c. művekkel, azonban e három thebaii tragédiában csak a tárgy függ össze, de a kidolgozás és a szerkezet teljesen önálló mindegyikben. Ugyanazon mondakörhöz tartozik mind a három, de pl. Antigonéban a személyek jellemének felfogása, festése, a mondának földolgozása s maga a verses alak is lényegesen eltér a másik két dráma megfelelő sajátságaitól.
5. TRAKHISI NŐK. Deianeira panaszával kezdődik, aki azon kesereg, hogy több mint egy év óta nem kapott értesítést férjéről, Heraklesről. A trakhisi nőkből álló kar – ahonnan a darab nevét vette – vigasztalja, fia, Hyllos meg elmondja, hogy atyja Oikhialia ostrománál van. Míg Hyllos biztos értesítésért megy, megérkezik Likhas, a híradó s elmondja, hogy közeleg már Herakles számos fogollyal, köztük van az elesett királynak. Eurytosnak leánya is, Jole. Deianeira örömmel fogadj az érkezőket, de csakhamar fölébred lelkében a féltékenység s Lihas által Heraklesnek küldi azt a ruhát, amelyet Neuos kentauros ajándékozott neki s amely állítólag állandóvá teszi férje vonzalmát iránta. De egyszerre balsejtelme támadt s csakugyan jő is Hyllos a panasszal, hogy anyja férjének gyilkosa lett. Deianeira kétségbeesetten kivégzi magát. Midőn Heraklest haldokolva behozzák s értesül neje sorsáról, átlátja a jóslat teljesülését, hogy halott (Neuos) fogja őt megölni; Jolet Nyllosra bízva, meghagyja fiának, hogy vigye fel őt az Oita hegyére s ott égesse el testét a máglyán.
E darabban legtöbb érdeket bizonyára Deianeira kelti, aki, bár kellemetlenül érinti Jole megérkezése mégis teljes jóindulattal küldi a ruhát férjének s ennek tragikus hatását nem is gyanítja. Herakles szenvedései, emésztő kínjai borzasztó hatást tehettek a nézőkre. A lélektani mozzanatok azonban nem eléggé mélyek, a prologos hosszadalmas, s ezért van, hogy egyesek elvitatják e művet Sophoklestől s fiának, Tophonnak adják. Ez azonban nem bír alappal, csak annyi tény, hogy a szöveg nagyon megromlott állapotban maradt ránk.
6. PHILOKTETES 409-ben került előadásra s Lemnos elhagyott szigetére vezet. Itt hagyták volt a trójai háborúba vonuló vezérek Philoktetest gyógyíthatatlan sebe miatt. Ámde meg van jósolva, hogy Heraklesnek Philoktetesnél levő nyila nélkül nem győzhetnek a görögök, s most Odysseus és Neoptolemos idejönnek a szigetre, hogy vagy szépszerével, vagy csellel megszerezzék a nyilat. Philoktetes kérésére azonban Neoptolemos, akiben fölébred a lelkiismeret, megígéri, hogy elviszi őt hazájába. Már indulni akarnak, midőn Philoktetest újabb roham lepi meg s nyilát teljes nyugodtsággal Neoptolemosra bízza. Míg a szenvedő hős alszik, a kar azt javasolja Neoptolemosnak, szökjék meg a nyíllal. De az ifjú fölháborodik e kívánságra s midőn az alvó fölébred, bevallja neki, hogy Trójába akarják vinni, mire emez visszaveszi nyilát. Odysseus hiába inti az ifjút, hogy ne adja vissza s mikor erőszakhoz akar nyúlni, Philoktetes ráirányozza a nyilat. Neoptolemos azonban visszatartja a fegyvert s megígéri, hogy bármi következzék, teljesíti a hős kívánságát: haza fogja vinni. Így már-már meghiúsul a görögök reménye, midőn közbelép Herakles s kijelentvén, hogy az istenek akarják így, Philektetes késznek nyilatkozik a Trójába menetelre.
Ugyanezt a témát földolgozta Aiskhylos és Euripides is, de műveik elvesztek. Bár Sophokles késő vénségében írta e darabot, nemigen látszik meg rajta a kar gyöngesége, a költői ér itt is frissen buzog. A jellemek gyönyörűen kidolgozták, s akár az ifjú, őszinte, nemes szívű Neoptolemost, akár a diplomatikus, ravasz Odysseust, akár a lelki nagyság példányát, a szenvedő hőst nézzük, egyaránt meglátszik Sophokles mesteri kezének alkotása. Az eseményt azonban annyira összecsomózza, hogy isteni közbelépésre (deus ex machina) van szükség a kibonyolítás végett s úgy ezen, mint a nagyon is szabadon kezelt trimeter, valamint a kar csekély jelentősége tekintetében meglátszik, hogy nagy hatással volt Sophoklesre Euripides.
7. OIDIPOS KOLONOSBAN. Vagy a peloponnesosi hábor elején, vagy 420-ban került színre. De bár ily késői műve a költőnek, mégis nagybecsű alkotás. – Leánya által vezetve jelenik meg a vak Oidipos Kolonosban, az Eumenidák berkében. Midőn a kar megtudja kilétét, kitiltja az országból, de Antigone és Iodipos kérésére enged annyi időt, amíg eljő az uralkodó. Thebaiból megérkezik Oidipos másik leánya, Ismene s elbeszéli, hogy az atyai átok teljesült, amennyiben Eteokles elűzte Polyneikest, ez haddal támadván hazájára, hozzáteszi, hogy a harc kimenete Oidipostól függ, aki akár élve, akár halva áldást hoz arra az országra, amelyben van; jönni is fog Kreon nemsokára, hogy magával vigye Thebaiba. De a Kreon által eltaszított Oidipos kijelenti, hogy nem fog elmenni s megátkozza az egymással veszekedő testvérpárt. Ekkor érkezik meg Theseus, az uralkodó, akit annyira megnyer Oidipos, hogy őt védelmébe fogadja s biztosítja őt, hogy nem fogja kiszolgáltatni. Míg távozik, a kar elzengi az örökbecsű dalt. Kolonos magasztalására. Most Kreon lép föl s távozásra akarja kényszeríteni a két leányt atyjokkal együtt, de az éppen visszatérő Theseus megmenti őket. Polynelkes is eljön kérésével Oidiposhoz, aki azonban folyton hajthatatlan, ismétli átkát s fölszólítja gyermekeit és Theseust, hogy kövessék, elvezeti őket az „érclépcsők” irányában, ott eltávolítja gyermekeit, csak Theseus marad ott s előle egyszerre örökre eltűnik. Midőn a híradó tudatja ezt a két leánnyal, ezek szívszaggató jajgatásba törnek ki. A kar vigasztalni igyekszik őket, Theseus is belép, de hiába kéri a két leány, hogy mutassa meg nekik apjuk sírját, Theseus kijelenti, hogy ezt tiltja Oidipos végső akarata.
Sophokles e művét Athenai és főleg szülőhelye, Kolonos dicsőítésére írta, ahol nyugalmat talált a sokat szenvedő vak király. Már maga a tárgy természete híjával van a szenvedélyeknek s ezek helyett a darabban tényleg a megragadó a fő vonás. Kiválóan sikerültek gyes jelenetek , pl. midőn Oidiposhoz jön Kreon és Polyneikes Theseus szerepeltetésével pedig egyenesen arra céloz a költő, hogy a jó királyban Athenait magasztalja. Legremekebb a kardalok, különösen a kiemelt hymnusz.
*
Sophokle Aiskhylos nyomdokaiba lépett, de nemcsak nem szolgai követője, sőt a hagyomány szerint többféle újítással állott elé. A harmadik színész szerepeltetését nem ő kezdte ugyan, mert már Aiskhylosnál föltaláljuk, de az ő érdeme, hogy megszilárdítván ennek szerepét, a párbeszédnek több életet, mozgást adott, ezáltal a lélektani fejlődést személhetőbbé, megokolását világosabbá tette. Személyeit általában fényes ruhában, drágaköves koszorúkkal, szélesen hímzett övvel léptette föl, a zenét bájosabbá, élettel teljesebbé tette. A kardalnokok számát 12-ről 15-e emelte s a kart ezáltal jobban helyezhette el az oltár körül; de a kar szereplését szűkebb körre szorította s előtérbe állította a cselekvénybeli párbeszédeket, a karvezető szerepét önállóbbá tette, a színészeket és kardalosokat fehér cipővel látta el.
A mythos-alkotás korábbi épületét mélyebb alapon, újólag igyekezett fölépíteni. A természetfölötti és csodálatos egyszerű, természetes menetűvé válik kezei alatt s ehhez képest a sors felfogásában visszatér a régi néphithez, egyénei nem saját hibájukból, hanem az istenek kérlelhetetlen parancsa, a vak sors folytán buknak el. A rövidlátó ember nem képes átlátni az okozati összefüggést a sors csapásai között, tehát föltétlenül alá kell vetnie magát az istenek kikutathatatlan határozatainak. Erkölcsi nézeteinek alaphangja tehát az embernek semmis volta. A kiengesztelődést pedig nem a vétség és lakolás egy arányba hozásával akarja előidézni, hanem az eszmét az élet fölé helyezve, meg akarja mutatni, hogy bizonyos viszonyok között élni többé nem érdemes. Innen magyarázhatók nála a gyakori öngyilkosságok. Szóval, Sophokles a sorstragédia atyja.
Cselekvényei azáltal válnak népszerűekké, hogy a fenséges és megragadó jelenetek hosszú során művészi csomóba bonyolít mindent, a katasztrófát tehát kikerülhetetlenné teszi. Szerkezet tekintetében a helyzetek mesteri rendezése, a hatalmas ellentétek mesteri csoportosítása, a folytonos érdeklődés keltése mind a végső hatás elérésére irányul.
Jellemei erős meggyőződésből, de isteni akaratból, isteni törvények szerint cselekesznek. Minthogy pedig a fő tett már rendesen megvan, mikor a dráma kezdődik, ennélfogva jellemei inkább passzív magatartásúak, de sokoldalúak. Mély emberismerete és finom költői tapintata által nőket is tesz főhősökül, habár a szerelem motívuma nála csak a Trakhisi nőkben található fel. Hőseinek jelleme szilárd, céljuktól nem tántoryíthatja el semmi, nemes szenvedéllyel nemes célra törnek s ezért idézik föl a részvétet maguk iránt. Jellemzéseiben legfőbb érdeme a természetesség és az eszményi felfogás, valamint az, hogy a jellemeket éles ellentétbe tudja állítani egymással s ezáltal nagyban emeli az összeütközés érdekét.
A vallásos összhang megbomlott már az ő korában s fenséges karénekei épp a lélek e meghasonlásának félelmét dalolják vissza és hogy a kivesző hitet erősítse, olykor mystikus túlzásokba is csap. A kar nála különben mindenkor a tárgynál marad s megnyilatkozásai megfelelnek a cselekvény előidézte hangulatnak, kifejezővé válnak az erkölcsi öntudatnak, amely felülemelkedik a szenvedélyeken.
Végre nyelvezetét illetőleg középhelyen van Aiskhylos és utódja, Eurypides között. Amaz mennydörgésszerű, dithyrambius szárnyalású, vakmerő, megdöbbentő még a közönséges beszédben és leírásban is, emez a közönséges életnek szóban gazdag, terjengős, mondhatni családias beszédmódját használja. Sophoklenél sem ez, sem az nincs külön, ő magasztosan egyszerű, szelíden mosolygó, szójátékokban és elmés fordulatokban bővelkedő s zengzetes.
Ezekért tartják Sophoklest a legnagyobb tragikusnak.
Boros Gábor dr.
Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 16-20. szám, 1895.
