Perl Imre (19. sz.): Az ibolya (parabola)

 
Keserv uralkodott egy izben a
Hatalmas fejedelemnek kertiben
„Miért viselek büszke koronát,
Ha nem hozok virágokat, miként
Meddő anya?” panaszkodott a tölgy.
A szőlőtő fájdalmasan zokog:
„Mi haszna, hogy édes gyümölcsömet,
Az ember oly fennen dicséri, ha
Csak falra futva tespedek imitt
s nem adhatok árnyékot semmikép
S alattam vándor nem pihenhet: Oh!”

Szomoruan beszél a rózsatő:
„Minek is élek! Még nem tudtam eddig
Bimbót sarjadzni én boldogtalan!”

Igy szólva, mindhárman zokogni kezdtek,
Csak egyedül a kicsiny ibolya,
A mely szerényen meghuzódva élt
a kert egy elhagyott szögelletén
Nem állt a zugolódóknak karába.

A fejedelem a kertnek utjain
Bolyongva, halla mindent. Ő tehát
Az ibolyát imigy kérdezte meg:
„A társaid mind búslakodnak és
A te szived mégis vidám? Hogyan
Lehet ez, mondd’sza nékem az okát!”
„Uralkodóm – felelt az ibolya -
Ugy gondolom, te ültetél ide
S azért e helyen oly jó, kicsiny
Ibolya akarok én lenni, mint
A hogy tudok.”

Ifju barátom lég
Hasonló a piczinyke ibolyához,
Tedd mindig azt, mi legjobb és higyjed,
Hogy isten helyze téged ama helyre,
Melyet betölteni e földön itt
A hivatásod és lelked kötelme!

Forrás: Tanulók Lapja 2. évf. 20. szám. 1895. máj. 19.