Temetik a rózsát! Gyönge, piros vére
Kivirult hajnalra, elapadt estére.
Hogyha sírba tettük legszebb rózsaszálunk
Több virágos tavasz vajon lesz-e nálunk?
Ezt a kedves rózsát de nagyon szerettük!
Megszelidült végzet mosolyának vettük.
Jaj, de mégis – volt egy. Az jobban szerette:
A hatalmas Isten, ki magához vette!
Temesd el a rózsát Magyarország népe,
De ne bús kriptába, - szived közepébe!
Meglátod, kihajt még a letört, a drága,
Mint a magyar nemzet nyíló boldogsága.
(* Ezt a remek költeményt Ábrányi Emil László főherceg halálra írta s a Pesti Napló szept. 11-ik számában közölte, ahonnan mi átvettük, hogy a magyar ifjúság közt ismertté s elterjedtté tegyük. Szerk.)
Forrás: Tanulók Lapja 2. évad 37. szám, 1895. szept.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése