Kemény Aladár: Egy gondolat bánt engemet (Petőfi rhapsodiája)

    

Olyan a költészet, mint az óceán. Rátűznek a nap aranysugarai s mosolyog a szertelen víztömeg, a kék habok lágy susogással csókolgatják a fövenyes partot. Majd elcsendesül s nyugodt méltóságot áraszt fenséges tekintete. Kitör a förgeteg, zúgva törnek magasba a felkorbácsolt habok s szívet, lelket rettegésbe ejt a tajtékzó tenger.
    Futó, röpke érzemény illeti meg a költő szívét; egy mosoly az ajkon, mely elhal, egy könny a szemben, mely lecsordul… és létrejő a dal. Hatalmas, megrázó szenvedélyek viharoznak keresztül valóján, kitör a „furor poeticus”, a szent őrület, és megszületik a költői műfajok legfenségesebbike az óda.
    Ámde, mint a pengő húr akkordjai, a magasabb fokú érzelem is különböző árnyalatokban nyilvánulhat meg. Különbség van a „Fohászkodás” fellengő, megadó hangja és a „Fóthi dal” mámoros kitörései között; különbség a „Közelítő tél” szelíd mélabúja és a „Szeptember végén” lázas, izzó faggatásai között.
    A fokozat legtetejében foglal helyet a rapszódia, a korlátlan szenvedély költeményei. Tényleg ez is szülte Petőfinek „Egy gondolat bánt engemet” c. szerzeményét, mely tökéletesen méltó darab Petőfi költői szelleméhez. A forradalom terméke ez, azon forradalomé, melynek eszméit Petőfi tág tüdővel szítta magába, melybe testestül-lelkestül belemerült, s melynek hullámain, mint viharmadár a zajgó vizeken, szilajul csapongott. Ő, aki vakmerően dörögte oda: „Akasszátok föl a királyokat” s azelőtt ódai általános érdekű ideálokat zengett, most saját lelkének egy forró áhítását tárja elénk.
    Egy gondolat az, mely nem hagyja nyugodni, mely örökké fúrja agyát, hogy prózai módon, mint közönséges nyárspolgár, ágyban végezi életét. Nem ily halál kell neki! Inkább legyen villámsújtotta szélkicsavarta tölgy, ledöntött kőszirt. S itt elborong, és valója megnyílik a jövő előtt: hadd essék el a csatatéren, midőn az öntudatra ébredt nemzetek a világszabadságért harcolva, lerázzák békóikat. S mikor a győzelmet látja, akkor patakozzék ki vére, paripák gázolják le s végsóhaját a harci lárma nyelje el.S ha jő az általános temetés, akkor hantolják el, világszabadságért elhullott társaival egyetemben.
    E rajongó sorokból éles fuvallatként csap felénk az alapeszme: „Világszabadság”, melyet a költő már egyszer hangsúlyozván, jelentősen a megnyugasztaló végre teszen. A világszabadság, melyért való küzdelem és lelkesedés nem csupán nekünk, magyaroknak teszi kedvessé Petőfit, hanem halhatatlanná az egész emberiségre nézve is. Csak ő írhatott ily költeményeket, ki imádja Respublicát, a „szabadság anyját”, - aki Danton és Desmoulinért lelkesül s aki így zengedez:

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az éltemet,
szabadságért föláldozom
szerelmemet.

    Mindjárt megragadja figyelmünket, hogy a költő szakít mindennemű bevezetéssel, egyenesen „in medias res” rohan és heves pátosszal kezdi. E sajátságról rögtön ráismerünk az ódára s észrevesszük, hogy az izgatottság, lázas türelmetlenség alkotja e részben a főhangulatot. Mellőzve van mindennemű természetes rend, logikai kapocs; a gondolat ide-oda csapong s egy eszméről a másikra szökdel. Petőfi nem tud kibékülni ama, rá nézve gyűlöletes véggel, melyet hasonlatokkal írván körül, követelő izgalommal így kiált fel: „Ne ily halált adj Istenem, ne ily halált adj énnekem!”
    Most azonban azt találjuk, hogy a költemény eltér az óda ismeretes voltától, mely szerint az érzelmek mintegy csordultig tele kehelyből, fenékig kiömölnek; a költő kezdetétől végiglen megtartja a fölvett hangot. Ellenkezőleg Petőfi e sortól: „Ha majd minden rabszolganép jármát megunva síkra lép”, hirtelen hangulatot változtat s mi egy kevésbé lázas indulata, merengős világba érezzük magunkat áttéve. Ez azonban mihamar másra fordul. A költő extázisba esve, átszellemül, szemeiről lehull a hályog, mely előle ködbe veszejti a jövendőt és az „Ott essem el én…” jóslatában száguldó dactylusok szárnyain ragad bennünket ellenállhatatlanul magával.

    Lassankint elhal ez önkívület és Petőfi lassú, ünnepélyes sorokban áttér a megható közös temetés leírására s a szent világszabadság imádattal teljes fölkiáltásával búcsúzik el tőlünk.
    Ily költemény a rapszódia, melyet a modern műfajok szülőjétől, a hellén költészettől vett át az utókor. A rapszódia magában egyesíti az óda minden kelléklét: az érzelem itt a felsőfokra hát s a szerkezet és forma tekintetében igazolja Boileau definícióját:

A nyelv rohan, csapong, majd korlát nélküli:
Szép rendetlenségét a művészet szüli.

    Ami elválasztó falat képez közte és az óda között, azt már elnevezése is meghatározza. (…) görög ige ugyanis annyit tesz mint „összevarrni”. A rapszódiában a gondolatok szertelen csapongása és a hangulat szüntelen változása oly hézagosságot és űrt idéz elő, hogy út látszik, mintha a többi, egymástól elütő hangulatból és töredékből lenne egységes egésszé tákolva, összevarrva. Ehhez képest ölt maga a külalak is más mezt s így formára nézve is kifejezést nyernek a töredékdalt jellemző sajátságok.
    Természetes, hogy a túlzást itt is óvakodva kell kerülni. A túlhajtott szaggatottság csak kárára válik a rapszódiának, amennyiben az értelmet homályossá és élvezhetetlenné teszi. Viszont óvakodás ajánlatos az indulatnak megtürtőztetésében kellő korlátok között, mert egyrészt erre is alkalmazható Napoleon ama híres mondása, hogy: „A fenségest a nevetségestől csak egy lépés választja el”, másrészt az agyarkodó féktelenség sérti a jó ízlést. Ezen hibába esik Petőfi „Őrült” c. rapszódiájában, hol a túlságos bizarrság a különben remekül kivitt eszmének nem kis kárára válik.
    Ismeretes dolog, hogy külforma a belalak elválaszthatatlan kísérő társa. A rapszódia magas, izzó pátoszához heves kitörések illenek. Az „Egy gondolat bánt engemet” telve van merész, égbetörő kifejezésekkel, melyek a tárgy fenségét nagyban emelik. A fa, melyen villám fut keresztül a szélvésztől tövestül kicsavart törzs mennydörgéstől legörgetett kőszirt rendkívül hatásos alakzatok, valamint e két kisebb erejű  hasonlat:

Lassan hervadni el, mint a virág,
A melyen titkos féreg foga rá;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.

    A tárgyfestést előmozdítják továbbá a bőkezűleg használt, találó jelzők, mint: „titkos” féreg, „elhagyott üres” szoba, „eget, földet rázó” mennydörgés; „ifjúi” vér, „örömteli” végszó, „fújó” paripák.
    Legjobban meglep azonban a költemény verselése. Petőfi, ki gyakorta oly kevés műgonddal dolgozik s a formában pongyolaságról tanúskodik, ha néha megembereli magát, mesteri könnyűséggel versel. Ki tudná pl. az „Est” bravúros, rövid sorkivitelét utánozni? Így az „Egy gondolat bánt engemet” is remek alakot nyújt. Hangzatos, négyes jambusban kezdi, mely az érzelem fokozódás szerin hosszabbodik, rövidül, majd a látomány paroxizmusában eldobja e nyugodt versnemet s izgatott menetű, tomboló dactylusaiból szinte felénk tör a harc zsivaja, a mének dobogása. S amint a vízió cserben hagyja, újból fölveszi az elejtett jambust s ünnepélyes, nehézkes lábakban érzékelteti a „nagy temetési napot.”
    Amit Petőfi lázas lelke mintegy pythiai átszellemülésben e költeményben papírra vet, tényleg be is teljesedett. A szabadságért hullott el, a harc mezején folyt ki a vér ifjú szívéből s testét fújó paripák tiporták össze, melyek azonban  fájdalom! – nem a kivívott diadalra száguldottak. Ily látnoki szemekkel sejti meg Vörösmart „Fóthi dal”-ában „észak rémes árnyait” s ily extázisban jövendöli meg sorsát a szomorú végre kárhoztatott Reviczky.
    Kivételes költői adomány ez mely csak igaz nagy és isten kegyelméből való költőknek jut osztályrészeül.

Forrás: Tanulók Lapja 21. évad 31. szám, 1896. aug. 4.