Hegyaljai Kiss Géza (1893-1966): DÉLIBÁB, ESŐ, SZIVÁRVÁNY

 
    Vannak dolgok, amelyek olyanok, mintha nem volnának. MI a délibáb? Csalóka kép. Olyan, mintha volna, pedig ha odamennél és kezeddel meg akarnád fogni, nem találnál a képből semmit. Miből lesz az eső? Ködből, párából. Mi a szivárvány? Csodálatos tündérjáték. A Teremtőnek is kedve telik benne. Eredj, próbáld utolérni. Nem fogod elérni soha!

DÉLIBÁB

    Mi a délibáb? Légköri tünemény. A levegő tükröződésének egyik fajtája. A nyári nap játéka. Távolságuk miatt nem látható tárgyak láthatóvá válnak. Lebegnek. Megkettőződnek. Alakjukat megváltoztatják. Fejük tetejére állnak.
    Mi kell ahhoz, hogy délibáb keletkezzék? Forró nap és szélcsend. Derült nap és előtte derült éjszaka. S az kell, hogy a föld felszíne száraz legyen. Ilyen szélcsendes, rekkenő meleg napokon álmodik a puszta. S az álma: délibáb. Miként keletkezik a délibáb? A síkságon a forró napon áttüzesedik a föld felülete. A levegő rétege a földdel érintkezik. A föld melegétől átmelegszik a levegő is. A föld színén levő néhány deciméter széles levegőréteg felmelegszik. Van úgy, hogy 15 Celsius fokkal melegebb, mint a felette levő réteg. A melegebb réteg ritkább, a felsőbb réteg sűrűbb. Felfelé folyton sűrűbb a levegő. A sűrűbb levegőrétegen megtörik a fénysugár és elgörbül lefelé.
    Állok a síkságon. Messze előttem a szemhatár szélén egy akácfa. Fénysugár köti össze az akácfát a szememmel. A sugár megtörik. A törés a sugarat lefelé hajlítja. Ezrét a fa képe lefelé fordul. A vetületben a fát nem egyenes állásában látom, hanem megfordítva. Fejjel lefelé.
    Az alföldi délibáb legtöbbször víz képét mutatja. Áll az ember a síkon, vízszintes irányban nézve a mesebeli víz tükrét. Tárgyak tündökölnek a víz tükrén és kiemelkednek a vízből. Ami víznek látszik, az az égnek a tükörképe. Mintha fehéres árnyképek mozognának a kékes párázatban. A képek körvonalai nem élesek. Mennyei mozgókép ez. Mintha reszketne a vetítés. Ez még inkább azt a benyomást kelti, mintha víz hullámzanék előttem. A Biblia is úgy írja le a délibábot, mintha az víz volna, tó volna. Ézsaiás próféta könyvében olvassuk: „És tóvá lesz a délibáb és a szomjú föld vizek forrásává2 (35:7).
    A délibáb többféle. Van: 1. alföldi délibáb, 2. havasi délibáb, 3. vízi délibáb. Magyarországon ind a háromfajta délibábot megfigyelhetjük.
    Az ALFÖLDI DÉLIBÁB legjobban látható a Hortobágyon. De van Bugacon is, Szegeden is. A Kunságban is, hiszen Petőfi arról írja:

„Délibábos ég alatt kolompol
Kiskunságnak száz kövér gulyája…”

Van másfelé is, ahol széles a síkság. Láttunk délibábot a Bodrog tájékán és a Sajó mellékén is.
    A HAVASI DÉLIBÁBot a Máramarosi havasok környékén csodálhatjuk meg, ha az időt eltaláljuk. Főként Szinevér községnél. Csodálatos természeti tünemény ez is, a csillogó havasok felett.
 A VÍZI DÉLIBÁB a Balaton víztükre felett látható néha, nyári időben. Olykor-olykor megjelenik a tó felett télen is. Ilyenkor a jég hatalmas síkja felett remeg. Hogy keletkezik a vízi délibáb? Az kell hozzá, hogy a víz melegebb legyen, mint a levegő. Télen a nap rásüt a jégre. A napsugártól a jég felett melegebb lesz a levegő. A ritkább és sűrűbb rétegek közt megtörik a fénysugár. Így a valóság képe helyett látszatos kép lebeg elénk.
    A délibábot Fata morganának is nevezik. Fata morgana a délibáb olasz neve. Azt jelenti: Morgana tündér. Erről is van monda. Ennél a képet nem vízszintesen látjuk magunk előtt, hanem a fölött a tárgy fölött, aminek a délibáb a tükörképe. Ez a sarki tengereken fordul elő. Ott a levegő alsó rétege hideg. És nagyon sűrű. A levegő sűrűsége felfelé rohamosan csökken. A törésnél a fénysugár domborúra görbül. Ilyenkor a szem fordítva látja annak a hajónak a képét, amely a látóhatáron most közeledik.
    A délibáb igazi hazája Egyiptom alsó része, Arábia, a Szahara-sivatag. Azon a vidéken egész mondaköre keletkezett. Mesék és mondák támadtak arról, ami a délibáb képében tükröződik. Olaszország déli részén, Szicília partján is látható délibáb. A Messinai-szorosban néha városok és egyéb tájak tűnnek szemünkbe, a levegőben lebegve, folyton változó képekben.
    A magyar írók közül Jókai foglalkozik legtöbbször a délibábbal. Leírja például, hogy a karám a Hortobágyon emeletes palota lesz, mikor a délibáb felkapja. Máskor meg hosszú város lebeg a szemünk előtt fehér házakból. Csakhogy azok a fehér foltok nem házak, hanem a Hortobágyon legelésző ökrök. Máskor a tinó a délibábban óriás mammutnak látszik. Elrebben a kép és más mutatkozik. Egy óriás tűnik fel. Valami apró malacot terel maga előtt. Ki más az óriás, mint a gulyásbojtár?! És mi más az apró jószág,m int az ökör?! Néha úgy látszik, hogy gályákból, hadihajókból áll előttünk egy egész flotta. A délibáb megint játékot űz velünk. Amiket ő gályáknak mutat, azok a valóságban nem egyebek, mint legelésző lovak. Néha azt a tréfát is elköveti a délibáb, hogy kélt ménest mutat egymás felett. Az igazi ménes és a délibáb lovai egymás feje felett legelnek.
    Nagyon szép, ahogy tompa írja le a délibábot. Versének a címe: CSÖRSZ ÁRKA. Volt egy hatalmas úr, Rádnak hívták. Volt egy jó vitéz, Csörsznek hívták. Csörsz a győztes csata után nem kíván egyebet, mint a Rád úr leányát, akit Délibábnak hívnak. Az apa beleegyezik. Jól van. Csörsznek adja feleségül a lányát, egy fenntartással. Ha azon az úton, amelyen jött, vízen viszi haza Délibábot a Tisza partjára. Csörsz egész népe talpra áll. Törni kezdik a gyepet a Tiszánál, hogy majd elvezessék a vizet. Csörsz eközben meghal. A nép abbahagyja az árok készítését. Az ásás szörnyű nyomai ma is láthatók az Alföldön. A lány búsulva vőlegénye felé. A költő ezt írja róla:

„Nézzétek Délibábot…!
Verőfényes napon
Meg-megjelen remegve
A sik határokon.
Az Alföldnek vidékin
Tünő szárnyon lebeg,
Csörsz nyughelyét keresve,
És nem találva meg.
S kesergvén most is, akit
Hajdan könnyezve várt:
Elönti könnyözönnel
Körül a láthatárt.
És újra látja álmát,
Melyet rég álmodott,
Mert megtelik víz-árral
Csörsz árka is legott.”

    Mi a délibáb? Ellentéte a valóságnak. Átvitt értelemben csalóka ábránd, fantazmagória. Aki ilyen álmokat kerget, arról írta Arany László A délibábok hőse  című elbeszélő költeményét. Hübele Balázsról írta Arany János fia ezt a csípősen elmés versét. Az önkényuralom és a kiegyezés korának magyarjairól ad képet A délibábok hősében Arany László.
    Milyen a délibáb – fényképen? Ma már ilyet is ismerünk. A debreceni Déri-múzeum igazgatója, Sőreghy János fényképfelvételt készíttetett a hortobágyi délibábról. A felvétel jól sikerült. Tejszerű fehérség borul a síkságra és mögötte fák. Elküldte Németalföldre. Így aztán a külföld is még jobban megismerheti a magyar puszta különös bábjátékát.

ESŐ

    Mi az eső? A magyar ember természetes észjárása szerint eső: ami esik. De esik a felhőből hó is. Pontosabb azért ez a meghatározás: Eső: a légköri csapadék cseppfolyós alakja.
    A nap rásüt a hóra a hó elolvad. Lesz belőle víz. A nap rásüt a vízre, a víz elpárolog. Lesz belőle felhő. A felhőből cseppek hullanak. Ha megfagynak, lesz belőlük jég, hó. Ha nem fagynak meg, lesz belőlük eső. Az eső többféle. Attól függ, hogy mennyire esik. Néha gyengébben hull a cseppje. Ilyenkor így mondjuk: szitál, szemel, csepereg. Van úgy, hogy ugyancsak nekiindul. Ilyenkor záporeső. Mondják, hogy szakad az eső. Mondják: zuhog, mintha dézsából öntenék. Így is mondják: ömlik, ahogy csak ömölhet. Mikor pedig hirtelen nagyon erősen, nagyon sok eső esik: az a felhőszakadás. Ez is veszedelmes. Már szinte csapás. Néha a záporral jég is esik. Vagy zápor nélkül pattog a jég. Ez már valóságos Isten csapása. Jégverés!
    Az esőt egyébként áldásnak szánta a Teremtő. Az eső Isten áldása, ha nincs túl sok belőle. A magyar népdal is áldásnak tartja az esőt. Legjobban látszik ez a Kossuth-nótából:

„Esik eső karikára
Kossuth Lajos kalapjára.
Valahány csepp esik rája,
Annyi áldás szálljon rája!”

    Tehát: Ahány cseppje esik az esőnek, annyi cseppje az az áldásnak.
    A Biblia többször szól az esőről. Először a teremtés könyvében olvastunk róla. Így szól az Írás: „Még semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem bocsátott vala esőt a földre” (I. Móz 2:5).
    Esővel indul meg a földön az élet. Hóseás mondja, hogy az eső biztosítja a jó termést. „Eljő hozzánk, mint az eső, mint a kései eső, mely megáztatja a földet” (6:3). A bibliai földön az esőnek megvolt a maga időszaka. Mikor nálunk ősz van és tél, akkor Palesztinában többnyire esik az eső. Novembertől áprilisig néha több napon át zuhog a zápor. Kísérete villámlás, mennydörgés, vihar.
    Mikor nálunk tavasz van és nyár, akkor a Biblia földjén alig van eső. Májustól októberig a Szentföldön legnagyobb ritkaság az eső. Ebben az évszakban a föld szinte megaszalódik. Megrepedezik a föld; ami zöld volt, elsápad,a föld eső után eped. Az eső pedig a nyári tüzes napok után többször csak októberben hull le. Erre következik a vetés ideje. Így lesz alkalmas a föld a jövő évi termés előkészítésére. Mint a betevő falatra, olyan szükség van tehát az esőre. Joél próféta könyvében így olvassuk: „Vigasztalódjatok az Úrban, a ti Istenetekben, mert megadja néktek az esőt igazság szerint, és kései esőt hullat néktek az első hónapban” (2:23).
    Az eső a Biblia világában is az Isten áldását jelenti, mint a magyar nép gondolatvilágában. Ézsaiás így ír erről: „Vizet öntök a szomjúhozóra és folyóvizeket a szárazra, kiöntöm lelkemet a te magodra és áldásomat a te csemetéidre. És nevelkednek mint fű között és mint a fűzfák vizek folyásinál” (44:3-4).
    Az esőhöz hasonlítja a Szentírás a szép, szelíd, termékeny beszélgetést is. Így olvassuk: „Csepegjen tanításom, mint az eső, hulljon, mint harmat, a beszédem, mint langyos zápor a gyenge fűre s mint permetezés a pázsitra!” (V. Móz. 32:2).A zsoltáríró is többször szól arról, hogy Isten milyen hatalmas és az eső milyen áldott.
    Mennyi eső esik? Amerre több a párolgás, arra több az eső is. A hegyvidéken mindig több eső járja. A hegyen a levegő felfelé árad. A ritkább levegő hidegebb. Ha hidegebb, lecsapódik, párája vízcseppé válik. Ezért van az, hogy ahol hegyek vannak, ott eső is több van. Európában az Atlanti-óceán felől jön az eső. A szél hozza. Jön a szelek szárnyán az a levegő, ami tele van párával. Ha a hegyekben a rendesnél is több az eső, megduzzadnak a patakok, megdagadnak a folyók. Jön az árvíz. Az Alföldön most azért sok az eső, mert sok az árvíz. Sok a párolgás. Egyik eső szüli a másikat. A régiek azt tartották, hogy a garabonciás diák hozza az esőt. Esőhordónak, esőcsinálónak tartották. Ma már tudni kell, hogy Isten az Ura az esőnek minden körülmények között.

SZIVÁRVÁNY

    Mi a szivárvány? Légköri fénytünemény.
    Mi kell a szivárványhoz? Nap és eső. Szivárványt látunk akkor, ha előttünk felhő van. Abból esik az eső. A nap a hátunk mögül süt.
    A szivárvány színes gyűrűkből áll. Olyan, mintha egy körnek volna az egyik köríve. Csakhogy hét ilyen körív látszik egymás felett. Ilyenkor tizennégy kör ívén káprázik a szemünk előtt tizennégyféle szín.
    Milyen színei vannak a szivárványnak? Ibolya, sötétkék, világoskék, zöld, sárga, narancs, vörös.
    Akik természettant tanultak, azok nemcsak azt tudják, hogy mi a szivárvány, hanem azt is tudják, hogy mi a színkélp. Ha a nap sugarát üvegprizmán vagy egy pohár vízen vezetjük keresztül, akkor a sugara megtörik. A tört sugár pedig színes lesz. Ez a hétféle színre bontott sugár a színkép. Olyan ez, mint a szivárvány, csakhogy a színek fordítva következnek benne. Vagyis: vörös, narancs, sárga, zöld, világoskék, sötétkék, ibolya.
    A nép azt tartja a szivárványról, hogy a folyóból, a tengerből szívja vizét. A nép tájszólásában a szivárványnak más neve is van. A palócok így nevezik: bábabukra. (Érdekes, hogy mind a délibáb, mind a szivárvány nevében benne van így a BÁB szó.)
    A szivárványról a Biblia is megemlékezik. Olyan az, mint az Isten kegyelmének a jele. Az özönvíz után a Teremtő mondja Noénak: „Az én ívemet helyheztetem a felhőkbe, ez lesz a jele a szövetségnek közöttem és a föl között” (I. Móz. 9:13). Itt a szivárvány Isten megbékülésének a jele. 
    Másból a szivárvány Isten dicsőségének a képe. Ezékielnél így olvassuk: „Mint a szivárvány, mely a felhőben szokott lenni esős időben, olyan vala a fényesség körös-körül. Ilyen vala az Úr dicsőségének formája” (1:28). a Jelenések könyvében Isten dicsőségét szintén szivárvány jelképezi. Így olvassuk: „És a királyi szék körül szivárvány vala…” (4:3). 
     A szivárvány néha a magyar ember számára is a mennyei biztatás jele. Milyen szépen foglalja szóba ezt Arany János. Az 1848. utáni szomorú időkben a költő a természetben lát vigasztalást:

„Érzem, enyhül fájdalmam, ha
Szél és hullám karja ringat.
Ott szabad a lég köröttem,
S néha-néha egy szivárvány
Mosolyog rám, megtörötten
Képzeletem óceánján.”
(Reményem)

    Arany írta a szabadságharc utáni években az A gyermek és a szivárvány című allegóriát is. Égi híd – gondolja a fiú. Fut utána. Szeretné elérni. Itt határozza meg a költő, hogy mi a szivárvány. Ezt mondja róla:

„Sírt az ég egyik szemével,
A másikkal nevetett,
Páros ívű szép szivárvány
Koszorúzta keletet.

Egy sugár a nap szeméből…
Büszke diadalmosoly,
Mely a sírva futó felhőn
Megtörik – de nincs sehol!”

Ezek a legszebb sorok a szivárványról, amit magyar költő írt.

*

    Szemlélődésünkben előttünk van a délibáb, az eső, a szivárvány. Isten hatalmát látjuk mindegyikből. Lássuk ezekben a tüneményekben Isten szeretetének a jelét. Isten szereti az embert s csak azt kívánja, hogy nagysága előtt leborulva. Néki adjon minden dicsőséget!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 9. sz. 1942.

Németi Pál: A Szamos partján

 
Itt, hol a rohanó Szamosnak partjait
fehér nyárfasorok dúsan ezüstözik,
gazdag réteket öntöz
medre messze kanyargással.

Gyümölcsteli kertek s termékeny ligetek
vidítják szememet messzi tekintettel,
innen tölti az ősz a
hordót édesen borával.

Szatmár ott emeli a csillagos égig,
ékes tornyaival büszke magas fejét,
S távol Máramarosban
csillog bérci havas tető.

Ezt látják szemeim, ám képzetem árja
távoli hazámnak képét idézgeti,
s bármely messzefutó is,
rajta mereng szeretettel.

Mert élnék bár fagyos Északnak tájain,
akár napégette déli sivatagon,
akár gangeszi parton,
vagy Szibéria térein:

lelkem örök vággyal hozzád repesne csak
- kedve név nekem te – óh Debrecen, hazám!
Óh családi körömnek
áldott fészke, te drága föld.

Bölcsőm te ringattad és gyarapítottál
anyámnak tejével zsenge napjaimban.
Erős oltalom voltál,
míg táplált kebelén szülőm.

Majd, mikor éveim szárnyas futárokkal
messzetünedeztek, itt buzogtatta fel
szent forrásait nékem
bő árjával a Parnassus.

Bár nagy szeretettel hála kötöz hozzád,
vonzalmam növeli dús fakadásokkal
egy érzés, kebelemnek
legmélyén lobogó tüze.

Mert, mikor éretten lánynak szerelmére
szűzi vágy nyilai szivembe nyilaltak,
és már titkosan Ámor
halálos sebe égetett,

S hogy lángom rejtve ne hasztalan égjen
Phyllis, drága leány általad ölt szerelmem
neve testi valót, mert
a szivedben is tűz ég már.

Üdvözlégy kedves föld, Debrecen, én hazám!
Üdvözlégy Phyllis, óh drága gyöngyöm Te!
Üdv néktek, várjatok rám
hiven, míg odatérek majd!

(Kónya József tanár fordítása)

Forrás: Debrecen a régi magyar irodalomban – D. Dr. Révész Imre püspök előszavával – Szerkesztette és sajtó alá rendezte: Dr. Molnár Pál a debreceni ref. Kollégium gimnáziumának tanára a gimnáziumi „Arany János Önképzőkör” tagjainak közreműködésével. Megjelent a Tiszántúli Ref. Egyházkerült Sajtóalapjának támogatásával. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda 1941. - Magyar irodalmi ritkaságok 58-60. – Szerkeszti Vajthó László - 

Roboz István: A Balaton szerelme. Rege.

  

 

 

Tekintetes
KACSKOVICS KÁROLYNŐ,
született
ANTAL CORNÉLIA
Asszonyságnak,

Tisztelete jeléül
a Szerző.

I.
Szép estve volt, tündéri szép estve:
Alig látszott csillagtól az ég;
Fent csillag, és alant holdvilágban
Volt részeg a kéjittas vidék.
Felleg, avvagy szél? Erről szó se’ volt,
A légben csend, a fű reszketett;
Ez is azért reszketett csak, mert az
Égből rá harmat ereszkedett.
A harmatcsepp rászállt a virága,
S a mint hideg csókkal megcsókolá
Bokrai közt a vad tulipánt:
Egyesülve harmat a holdfénnyel,
Ugy égett, miként a briliánt;
Volt ének is a világos éjben,
Volt al égben harmónia-hang:
Csengett a bokrok csattogánydala,
Mint templomban az ezüstharang;
S mikor a legmagasbra fölvitte
Dalát az est primadonnája,
A virágok meghajták magokat,
S tapsolt rá suhogva
Az erdők levélkoronája…
Hát ott az a világoskék tükör,
Óriás alakban,
Mintha az ég szinét hordaná?
S hogy még varázslóbb, igézőbb legyen,
A sugárkoszorus hold s egész
Csillagcsoportok himezve rá?!
Ismerlek kékhaju tündérleány,
Balaton! Hazámnak nagy tükre!
(Tükre vagy-e e szegény hazának,
Vagy a siró nemzet
Mult időket gyászoló könnye???)
Azt hiszem én, könycsepp vagy te mégis, -
Égő emlék honfiak szivén:
Tudtul adni majd az unokáknak,
Hogy rajtunk nagy s erős volt az átok,
S örökös, mint a bűn, olly örökös a
Nehéz köny az ősapák szemén!!…
Ismerlek, Balaton4 kék hajaddal,
Milly szép vagy most, elragadó szép!
S milly mogorva, ha zsarnokod – a vész,
Szép hajadnak bársonyából
Sokszor egész fürtöket kitép!…
Mint sirsz, hullámnyelved miként sivít,
Ha a vihar meg-meglátogat;
És én elmerengve, fájó szivvel
Nézem arczodon a kinokat.
Azt hinném, hogy túl a hegyek láncza,
Melly két megye lábán nehezül…
Illyenkor a nagy csatákat nézve,
Megrendül tövében, s összedül.
Pedig a te család mi még ahhoz,
Mellyet anagy Oczeán kiáll;
Vagy a kebel, ha csalt szerelmében
Enyhe üdvöt akárhol talál??!

II.
Cseréljük el jelenért a multat,
S olvassuk e zárt, sötét könyvet;
Vérrel írott ennek minden lapja,
Karddal irta őseinknek karja; -
Hogyha betüzi majd az  utókor,
Ejtsen rá egy megszentelt könyet!…
Menjünk lelkem, menjünk a sötétbe,
S a lapon tárjuk föl a regét.
E fényes lap, a nép hite, arcza,
Ez tükrözi, ez ragyogja vissza 
A Balaton szép történetét.
***
Nagyon régen… a néptusák felett,
Mielőtt e föld hazánkká lett;
S Ázsiának virágos térein,
E szép arany bölcsőben,
Ringaták a harczok zivatarját -
E hir- s babérra termett nemzetet!…
Mikor még a négy folyam hullámit
Nem nevelte honfibú könnye;
S kürtzaj között tomboló paripák
Vitték a hősöket elszánt halál,
Dicsőség és szent győzelemre!…
Száraz volt e föld a piros vértől, -
Nem volt cselszövény és árulás;
A keblet, a vérző szivsebeket
Nem szaggatá pártos szakadás…
Ezredévek előtt nagy tenger volt,
Hol most áll a szép kis Balaton,
Hegylánczok, s a tetők koronája,
Csak – mikéntha volna egyes gálya,
Ugy uszott a tengerhabokon.
Szerelmes volt tenger ő kegyelme, -
De kedvese nagyon messze volt;
S hogy minden napnem lehetett véle,
Enyelegni boldog szerelmébe,
Fájó lelkén száz pokol honolt.
A nagy Oczeán volt szerelme tárgya;
De e gyöngyös, gazdag, szép leány,
Föl nem vette csábitó szavait,
S jót mosolygott égő bánatán!…
Gondolhatni, Ocezán királyhölgy,
A kit minden tenger udvarolt,
Kinek ékszerei, drága gyönge,
Kincstárakat, koronákat érne,
Illy szegény legénynek
Szerelmére épen nem hajolt.
Majd bizony! A mennyből földre esni,
Sárból tépni nyiló virágot;
Szegényt boldogítni szerelemmel,
Holott e láng gazdag fényt követel…
Nem ismeritek a világot? -
Érezte ezt a szerelmes tenger,
Szegénysége szörnyen fájt neki;
Tépelődött, őrjöngött bujában,
S könyben usztak siró szemei.
Mondják: e kín végtelen lehetett,
S a sziv lángja égető pokol;
Hányszor látták kitörni e lángot,
Tüzben égni Badacsonyt, Csobánczot -
A tengernek szivét, lelkét
Hamvadni az emésztő bú lángitol.
Gazdaggá kell lennie, hirt s nevet
Örökölni, dicsőség s vagyont…
Nem egyszer gondolta ezt magánba,
S állt a napokkal véres tusában,
Mig homlokán megőszült a gond!…
-    -    -    -    -    -    -
Parancsolt a szilaj hullámoknak,
Szivén ápolt bút, gyötrelmeket;
Imádkozott: hogy mit sir, a könyből
Adjon Isten drága gyöngyöket,
Sugarat kért az égető naptól,
Csillagoktól fényes ragyogást,
virágot a tavasz szerelmétől, -
S hogy búja is képviselve legyen,
A zord ősztől lassu hervadást!…
Imádkozott: hogy a hullámokból,
Melly ringatja lelkét éj s napon,
Legyen soha ki nem alvó emlék,
Legyen kín és örök fájdalom!!..

Az imádság nem hangzott hiába:
Égő könnye drága gyönggyé lett.
Adott is az égő nap sugarat,
A csillagok fényes ragyogást,
A tavasz virágot – szerelmet,
Kapott az ősztől lassu hervadást;
Hullámból lett emlék, s fájdalom!
Ennyi kincs és ennyi drágaságtól
Égett a sziv s lélek gazdagon.
Mind hiába! Kincshalmaz és gyöngyök
Nem vakiták el az Oczeánt;
Égő szerelem… bú és hervadás…
Csillagoknál fényesebb ragyogás.
Hidegen hagyták az
Érzéketlen, szép tengerleányt.
Évre év jött; a tenger gyötrelme
Mindig nagyobb lett és végtelen, -
Hogy is mulnék el e nem alvó láng,
Melly tán a sirban is jár égni ránk; -
Búra bú jött; ez a kis gehenna,
Egyre marta, dúlta a szivet.
Ismeritek a legnagyobb lángot?
Mellyből csak egy szikra
Fölgyujtana miriád világot.
Ismeritek e nagy láng tüzét, -
A nem viszonzott szerelem hevét? -

Igy multak el évtized s századok,
Nem adott irt sebre az idő!
Mult s jelen – e tudatlan orvosok -
Egyetlen gyógyszert használtak mindig:
A nagy sebre balzsam a jövő.
Győzött a vágy; elég volt a bánat,
Melly őrlé a tenger életét.
Elhatárzá: hogy fölkeresi a
Nagy Oczeánt, szép szerelmesét.
S hogy ne legyen semmi gát utjában,
Szabadon járjon, mint gondolat:
Nem a földön, láthatatlan uton,
Elszökött a sötét föld alatt.
De mielőtt menne gazdag kedveséhez,
Ráborulni hideg keblére;
Szelid szózat fogamzott lelkében,
Itt hagyott Balaton, ifju nővéréhez.
-    -    -    -    -    -    -
Kékhaju Balaton, szép testvérem!
Ha valaha kis szived földobog:
Ne higy akárkinek mindjárt,
Oh ne higy senkinek könnyen,
Ki szerelmet koldulni bekopog.
Sokan szerelmet hazudni járnak,
Mert szive nincs – nincs a csapodárnak.
Azért ne higy annak, a kinek szavára
Szived azonnal lángra gyul, lobog.
Mert átokká lesz azon csillag sugára,
Mellynek fénye dusabban rád ragyog.
Ha csalódtál: ne sirj, tagadd meg szivedet,
Mert ha sirsz: kővé válandnak könyeid,
Halhatatlan búval örökitni
Lángoló keblednek szüz érzelmeit.
Ne zugolodjál: mert örökös szélvész
Háborgatandja nyugalmadat;
Hullám lesz békeséged, mellyet
Reményidnek nemv árt üdve ad.
Napod éjjé leszen… napoddá búd,
Vágyad czéltalan, s mégis örök;
S hogy jobban fájjon ez örök élet,
Elhágy minden öröm, gyönyörök…
-    -    -    -    -    -    -    
Elhangzott az intés… s a szerelmes
Tenger itt hagyta ez árva hont.
Itt hagyta szép, kékhaju testvérét,
Az utána síró Balatont.

III.
Ezredév született az idő méhéből,
S ujra másik ezred a mult ezredévből,
Egyik letünt percz a másik sirját ássa,
Teremtés óta ez a világ folyása.

Remény hamván remény, bubánaton bú nő;
Az öröm virágát eltépi az idő.
Hitünk – az élet e legmagasabb fája,
Meg-megfeszittetik, s ujra zöldel ága…

Lelkünk repül… szivünk örök vágyban mereng,
Gondolatunk szárnya sötét napokba leng!…
S míg szemünk könyezi a sok boldog időt,
Bányászkodunk… Hittel ássuk a zord jövőt!!...

Barátság s bizalom, behunyt szemmel halad;
Égni és dobogni a szivnek nem szabad!
A bün koronát hord, s a rény istenarcza
Öröktől fogva küzd, és izzad a harczba!!…

Igy folynak a napok… a tenger szerelme, 
Könyei, fájdalma már rég elfeledve.
S mintha nem is volna szivébe’ fájdalom,
Virágzó napjait éli a Balaton.

Eltünt testvérének rég hallotta hirét,
Szép ideáljának megnyerte-e szivét?
És a büszke, gazdag Oczeán kisasszony
Hideg márvány-e még, vagy boldog menyasszony?

Ez a föld is sokat szenvedett azóta,
Volt tenger veszélye, volt rajt’ boldog óra.
Sok drága gyöngy hullott inden porszemére, -
Könyek zápora… és honfiaknak vére!…

Balaton vidéke szép táj, s gazdagságban,
Egyetlen tartomány széles e hazában.
Győrtől a Dráváig és föl a Dunának,
Félvilágon nincsen párja e szép tájnak.

Galerius maga, Romának császára,
Hogy nagy legyen e szép paradicsom ára;
S örök hirt adjon a drága tartománynak,
Nejéről nevezte szép  V a l é r i á n a k.*

Krisztus születése után négyszáz évre,
Telepedett itt meg Romának hős népe.
S rá ezerszáz évre már népünk virága
Harczban állt, és nyögött a török igába’.

Állt már Koppán, Somogy erős vára,
Hol hir ragyog a hős Nádasdi kardjára;
Hol a villogó vas győzött, s az ércz kebel,
S Regeff pasa gyáván kegyelmet esdekel.

’Nincs kegyelem!’ zug s üvölt a maroknyi had,
Hangjára a várfal egy-egy ölnyit hasad.
’Nincs irgalom!’ zug a had ujra rettentén,
S a gyáva, szolganép földig alázva lőn.**

Hát büszke Ibrahim, endrédi pasának
Levele, mit irt a hős Pyski Istvánnak?
Hogy Tihany várnak e vitéz kapitánya
Vijjon meg ő véle élet vagy halálra.

Tudjátok, a pasa mért gyuladt haragra?
S mért készült Pyskiel élet-halálharczra??
- Azt irta a császár zászlós agájának,
Nincs árpája a mit adjon a lovának.***

Állt már Sümeg, Csobáncz s Keszthelynek végvára,
Mindegyik várnak egy vitéz kapitánya.
Az őrségbe tüz, láng; kardja égő villám,
Melly mennydörögve sujt a nagy veszély napján.

Tatárjárás után Hegyesd sziklafészke,
Épület még negyedik Béla idejébe’.
Utóbb a sziklavárt Sárkány család birta,
Mig a ravasz Hamzsa tőle elfoglalta.

Félt a fehérvári pasa, hogy a falak
Meghajolnak még a vitéz magyarhadnak.
S régi jó vezérét, Bajazetet küldé,
Hogy öljön, raboljon és a várat védné.

Hol gyilkolásban legény kellett a gátra,
Bajazet ott nem is maradt soha hátra;
Száz lovas és annyi gyalog katonával,
Állt szembe a tüz és mogorva halállal.

Nádasdi Tamás volt ekkor évben nádor;
Jól forgatta kardját, szive, lelke bátor.
Eck grófot küldte el, hüségébe’ bizván,
Ki épen Győrben volt vezér s várkapitány.

Előre nyomul Eck vitéz seregével,
Mint a szélvész, ha küzd haragos felhővel.
Minden legény egy hős, hazáért lángoló;
Köztök Magyar Bálint és Gyulafi László.

Megáll a vár előtt a maroknyi sereg,
Mig fent a szolganép mint a füszál remeg.
Megdördül az ágyu, „hurrá”-t kiált a nép,
S golyózápor között mindig előbbre lép.

Egyre bőg az ágyu; nem tágit az őrség:
Bár ott honszerelem, itt a gyülölet ég.
Golyó golyóra száll… Döngetik a falat,
S a vár oldalában óriás rés hasad.

„Add meg magad pogány!” rivalg a hős tábor;
„Jön a német sereg, és vele a nádor.
Add meg magad pogány! Mentsd meg rongy éltedet,
A német seregnél nem találsz kegyelmet.”****

Nincs csüggedés! Egyre dúl a haláltusa,
Szikráznak a szemek, nincs a karnak nyugta.
Még egy roham, egy „hurrá”, s a véres csatát
Nem birván Bajszet, föladta táborát.
***
Itt van egy lap megint, piros vérrel irva,
A magyar nemzetnek hány volt illyen napja?
Ömlik a vér… ömlik; megfest a földet,
S gyönggyé varázsolja rajt’ a porszemeket!…

Nugodjatok hősök! Csaták csillagjai!!
Nevetektől égnek a jövő napjai…
Lesz majd kő rajtatok, fényes, multhoz illő,
Aranyos irással, mit nem mos el idő!

Kő lesz fölöttetek a sötét gondolat,
S egy-két elhullott köny- a ragyogó irat…
Széppé lesz a mult és széppé a temető,
Rajt’ minden gondolat faragott márványkő!!…

IV.
Lezugtak a csaták, s a váralak
Romban állnak a tetők felett,
Mintha volna mindegyik remete,
Multnak a jelenhez járó lelke, -
Őrzik a kincs és emlékeket.
Le-lenéznek a kék hullámokra,
Sötét arcz, felleges homlokkal;
Hallják a titkos sohajt, bánatot,
S kérdik az agg tutort – a századot -
Hogy e szép lány virágzó korában,
Mért küzd olly emésztő gondokkal?!
Való, a mi való; szép Balaton
Most volt élte virágzó szakán.
Bárkit is leigézett szépsége,
Világ nyelve és a nép regéje
Csak így hivta:  szép tündérleány.
Szerelemtől számüzött testvére,
Rég ideje, elfeledve már, -
Feledve mult, feledve az átok,
Szivét égetik a gyötrő lángok:
Vágya, lelke, tudja ég, hol jár?!
A szerelem örök-zöldellő fa;
Télen,nyáron hajt virágokat.
S nem szárad egy hamar, bár ezerszer
Csonkitsd meg rajta az ágakat.
Az élőfát ott kint a szabadban
Hányszor sujtja haragos villám, -
Belől elég, és kint a szabadban
Zöldellő lomb reng koronáján.
Lent a földben van a titkos erő,
Melly a fának nedvet, éltet ad;
Téphetsz róla levelet, virágot,
Azért ki nem szárad:
De az életfőhez – a gyökérhez,
Nyulnod ember, soha nem szabad!
Epen illyen az égő szerelem,
Van virága, van zöld levele;
Letéphetik ezt a körülmények,
Azért nem szárad el, nem veszett ki,
Mert lent a sziven van élete…
Csak a szivet ne bántsd élet és sors!
Csak ennek hagyj békét gyötrelem!!
Adhatsz akadályt és csapásokat,
Azért égni fog a szerelem…
Dúlt a láng a szerelmes leányban,
Búban töltött éjet és napot;
Vágya, lelke minden erejével,
Szerette a hajnalcsillagot.
Az égen a sugárfényes ifju
Minden égő arczczal járt;
S mintha esze ágába’ se volna
A szerelem, küldött a habokra
Egy-egy hideg, reszkető sugárt…
Azt hitte a szegény tündérleány,
Hogy e sugármosoly mind igaz;
Oh, pedig ha belátna a szivbe,
Világon e legnagyobb mélységbe!…
Tudná: hogy e tüz hazug s ravasz!!

Egyik éjen – szép éjszaka volt ez -
Alig mozdult virág és füszál.
Sugár urfi olly fénybe öltözött,
Hogy fényénél váltig irhatál.
Tetszett ez a szép tündérleánynak,
Felölté legszebbik ruháját.
Kiült lelke merengő arczára,
S a világos éjben szétzilálta
Hajának sötétkék bársonyát.
Épen együtt van a két jó barát,
Hallgassuk a vallomásokat.
Milly szép leend, mit egy tündérleány,
S égő csillag reszketése ad!…
’Jó estvét virágom, tündérleány!
Látásodra messziről jövék.
Épen mint napsugár a virághoz,
Melly a himporokra szerelmet hoz,
Miriád mérföldet fut, szárnyal át,
És mégis meleg, és mégis ég…
Hogy, miként vagy lelkem drága vágya, 
Éltem gyöngye, gyönyörü leány!
Zöld levele reményim fájának,
Szivem titka, kedves violám?!
Mint folyik élted – ez a legnagyobb,
S drága aranyport termő folyó;
Van-e tengere már, hova szakad,
Vagy neked csak ábránd a való?…
Hogy valál, mióta nem láttalak, -
Ezredév ez, ugy-ebár leány!?
Ezredév?… Hisz ez még kevés idő,
Egy örökkévalóság reám!…
Gyöngy leányka! Nemde eltaláltam?
Felejtsd rajtam szemed éjjelét;
Istenemre lányka! Az én éltem
Ez éjjelhez hasonló sötét.
S ha e két éjszaka összeolvad,
Belőlöknap, lángsugár leszen;
Olvadj össze éltem sötétjével,
Égő napom! Fényes éjjelem!!
Csak egy igét lelkednek mélyéből,
Csak egy elreppenő hangot ajkidon!
Melly, mint hegedük dala átrezgjen
A kebel- és lélekhúrokon.
Egy hangot, melly emeljen, vagy sujtson
A gyönyörök mély örvényében;
Legyen villám ajkidnak e hangja,
S mennydörögjön szívem mélyébe…
Egy szavadban mennyemet találom,
Egy szavadban kinom pokla zeng.
Add az elsőt „szeretlek” hangidba,
S fájó lelkem ábránd-, ködárnyakon
Epekedve, többé nem mereng…’
Elpirult a lányka e szavakra.
Csillagán égett szemefénye.
A teremtő így nézheté régen
Világremekét, hogy
A semmiből megteremtette…
Homlokára gondredők borultak,
Szive égett, de még nem hajolt;
 S elmerengve, félig ihletődve,
Reszkető hangon így válaszolt:
„Hogy olly messzeségből jövél hozzám,
Jó fiu! Ez áldozat tőled,
De nézz végig a fellegtáboron,
Mennyire üzi a könyfájdalom,
Megáztatva a vidékeket.
Mennyire van a kék ég a földtől,
Sugara mégis itt lent remeg…
Fent lakik a harmat a magasban,
S mennyire fárad, ha üdvözölni
A viráglevelet szállja meg?!…
Sugár, harmat, mind leszáll a földre,
Mert a második menny itt vagyon.
Igen! Földi mennynek mondják, s poklunk?
A szivet szaggató fájdalom!
Hogy éltem – szerinted e nagy folyó,
Miként folyik! Van-e tengere,
Hová szakad, vagy most is csak ábránd,
S lelket csaló ködárny mindene?!
Köszönöm szivből! Az én életem
Egy száradó nagy virágbokor;
Itt-ott nyilik örömvirág rajta,
Ezt is minduntalan leszakitja,
S eltépi a bubánat sokszor.
Egy pillantást szemeim éjéből,
Ajkimról egy boldogitó szót:
Menny és poklod függ ezektől, - mondád,
Tőlök várván a komoly valót.
Oh csillag! Egy hang az én ajkimról,
Fénysugár szemeim éjéből,
Korán sem birnak üdvöt alkotni,
S kéjt számodra a semmiségből.
Adhatok csak puszta reménységet;
de tudod, hogy mi az a remény?
Hideg hulló csillag, a türelem
Elátkozott, sötét éjjelén!…
Inkább vágyaidat tépd hát össze,
Csak reménnyel ne biztasd magad!
Mig a remény való gyümölcsöt ád,
Sokszor a sziv százszor meghasad…”
’Kis tündérke, gyönyörü beszéded
Egészen a lelkemig hatotŧ;
S a helyett, hogy rombolt volna bennem,
Uj gyötrő vágyakat alkotott.
Lemondani egy nagy királyságról,
Melly üdvöt, boldogságot igér;
Mellynek gyöngye, kincs s égő gyémántja
A kerek földnél is többet ér.
Lejönni olly magasról a mélybe,
A czélt nem érés kinpoklába…
Nem lehetni sas a fellegek közt,
S angyal a dicső mennyországba’?!…
Od’adni az egész nagy világot
Egy perczért, egy hideg szavadért;
s annyi sohaj és szentelt fájdalom,
Ne nyerjen mást, mint hervadt babért?!
Akarnád-e, a lobogós hajó,
Mit a sorskény tengerhabon hajt,
Hogy ne szálljon boldogság révébe,
Hanem a hajósnak szerencséje
Üvegdarabként elzuzzék rajt’…?
Akarnád-e, hogy csillagragyogás…
Szivárvány… nap és virágillat…
Tél viharja… tavasz s nyár édene…
Harmatár… s a természet szerelme…
Elmuljék egy pillantás alatt? -
Nem leányka! Ennyi szép életnek
Nem lehetsz zsarnoka, halála;
S elnézhetnél-e ennyi gyönyörüség
Virágtalan koporsójára,!…
Virágtalan?! De mit is beszélek;
Koporsóra minek a virág?
A halottnak egy virága van csak,
Tul a siron boldog más világ.
Füzér… zöldellő lomb… és szemfedél -
Hah! 
Kell is a halottnak illyen ék?
Balzsam lenne ez, ugy-ebár világ,
A szivnek sebére,
Melly pálczád alatt összetörik?!
Félre balzsam!… tömjén!… virág és fény!
Ne nyomjátok a halottakat…
Kevesebbet kivánnak ők tőled,
Sáfár világ!
Szennyes lábbal ne hagyd eltiporni,
Fölöttök a szentelt hamvakat - - -
Ne fordul el át nap, a sötéttől,
Ne nyugodj el békvilágom!
A gyönyör napja ha leáldozik,
Utána fölkél egy
Sáppadt tele hold - - a fájdalom!!
Adj fényes valót – szerelmedet,
S a sötét pontból világcsillaggá
Varázsolod fájó lelkemet!…’
A leányka e mézes szavakra
Megrendült egész valójában.
Hinni kezdett, majd megint kétkedni,
Mint a szerelemben szokott lenni,
A kéjek e nagy mámorában…
Olly csendes volt minden az éjben, hogy
Meghallott a szellők beszéde;
S lehetett látni a habgyűrűkön,
Miként ringatá magát az öröm, -
A szerelmes csillag szép fénye…
Nehány percz csak! S csendből zivatar lett,
Orditva zúg a dúló elem;
Hullám hullámra tornyosul össze,
A hableány homloka sötétül,
Mintha lelke össze volna törve, -
A te müved volt ez: szerelem!!…
Igen! Mert a sziv dobogni kezdett,
Lángra gyuladt lélek és kebel.
Ez okozta a vész és hullámot,
Melly a lányka homlokán csatázott,
S szivnyugalmát ez rabolta el!
Sirt, sohajtott, - oh, de ind hiába:
Meg volt a láncz, melly rá nehezült;
Rabja volt a legnagyobb erőnek,
A szerelem börtönében ült…
Mindig ott volt mellette a csillag,
Megsimitá borús homlokát;
vigasztalta, letörlé könyeit,
Végig csókolta bársony haját.
Bár a hölgyben dúlt a vágyak harcza,
Mégis félte a sötét jövőt;
És a sugár minden erejével
Sem birhatta vallomásra őt.
„Menj vissza! Oh, menj vissza egedbe!
Szólt zokogva a tündérleány;
Mért cseréled mennyért el a földet;
Ugy sem nyerhetsz itt örök szerelmet, -
Menj! S ne zavard nap és éjszakám.
Ne kisértsd a lelket nyugalmában,
Ne hagyd égni rajtam sugarad;
Elveszett rám nézve már az élet,
Égnem és lángolnom nem szabad…”
’Szépséges lény! Földi üdvöm szentje!
Mért hogy az élet rád elveszett?
Hisz a virág, ha egyszer hervad is,
Az uj tavasz
Mindig hoz rá ujabb életet.
Kell-e harmat, uj eget teremtek,
Melly öntözze virágkorodat;
S ha meguntad a rég kiismert fényt,
Varázslok rá más csillagokat!…
Adok boldogságot, földeritni
Napjaidnak sötét fátyolát…
Gyönyört… adok szemeidbe könyet -
Ha úgy szereted ezt -
Siratni a hős apák porát…
Avagy mit kérsz, mit kivánsz még tőlem?
Tán virágát gondolatimnak?
A jövő titkának varázsfátylát,
S nyitó kulcsát boldogabb kornak?!
Oh, ezt nem adhatom, gyöngyvirágom!
Századoktól könyörögd ezt el.
Mély e titok… s hogyha kérdeznéd is,
A rohanó kor rá nem felel!!!
De a többit mind elővarázslom
Szavadért, egy pillantásodért;
Meghalok… hogy ujra föltámadjak -
Uj halállal halni
Üdvöd, mennyed s boldogságodért!…’
A hullámok egyre, s jobban zugtak,
Mindig nagyobb lett a vészroham.
Mint tüzben a gyémánt, a szerelem
Ugy ég ki a nagy fájdalomban…
E vész közt a lányka szerelme is
Mindinkább nőtt és erősödött;
Utóbb egész világgá lett enne,
Mellyhez éltet, boldogságot kötött.
„És ha szerelmemet odaadnám,
Neked fiu! S vele éltemet:
Lennél-e hajóm hű kormányosa,
A zajgó világtenger felett?
Vagy ha időd elorzá kincseit,
Szélnek adod a puszta hajót?
S nem lesz erő megalkotni többé,
Szivnyugalmat, e nagy földi jót?!…
A kincset is kiássák a földből,
Pénzt vernek belőle, s vesznek rajta
Szivet… becsületet… titkokat!…
Hát ha szerelmem kincsét felturva,
TE is pénzt veretsz belőle, -
S eladod rajta nyugalmamat?…
Oh, mert pénz kell, s csak pénz a világnak;
Sziv és lélek?… Erre semmi gond!
A hirt-nevet száraz fához kötik,
S kinek esze van – az ind bolond.
Nem lesz-e előtted szerelmem is
Szálló  por… mit elkap a vihar?
S többé vissza se ád… De igen!
Ha meghalunk… vele eltakar.
Egész élet nekem a szerelem,
S világomban a legnagyobb kincset,
Reád bizni épen nem merem.”
Mint a holdfény, halvány lett a csillag;
Hitte, hogy elveszt a csatát.
Még egy próba, még egy uj imádság,
S ujra kezdé szive ostromát:
’És te remegsz, és te reszketsz lányka!
Félted a hajót, mit rám bizol;
Hogy a viharok kezébe játszom,
S érczjellemem, mint ág, elhajol.
Nem leányka! Istenemre mondom,
Szent a szó, mit hallasz ajkimon:
Én örökké eged, mennyed leszek,
Csak te legyél fényes angyalom.’
„És ha nálam szebb angyalod támad,
Szólt kétkedve a hableány-  ugy-e,
Kiszellőzteted majd egedet?
Mert a szerelmeseknek egy egében
Két angyal egyszerre nem lehet.”
’Soha -  mondom – soha gyöngyleányom!
Csak te lész éjemnek hajnala;
Ha te elhagysz, megbomlik az üdvhon,
S elpusztul a mennyország maga.’
Menni akart a szerelmes csillag,
Az idő is már reggelre jár;
S tudta, hogyha fent nem lesz az égen,
Leskelődő csillagtársitól
Rá gunykaczaj s szemrehányás vár.
„Megállj csillag! Szólt hozzá a lányka,
Maradj, ülj le, fogd meg kezemet;
Tiéd a győzelem borostyánja,
Mert megnyerted égő szivemet.
Tiéd az élet, időm és napom,
És ezennel vegyed hitemet:
A milly igazán beszélek néked,
Ugy áldja meg Isten lelkemet.”
’Én is hived leszek – szólt a csillag;
Esküszöm oh életre, halálra!’ -
S lángoló csókot nyomot a tündér
Tenger keble hullámmárványára.
’Nem szakitja föl a köteléket,
Ugy-e lányka, semmi hatalom?
Mondd: hogy örökké  ég benned a láng,
Örökös lesz a vágy, fájdalom.’
Ihletődve felelt a tündérlány:
„Olly igaz mind, mint egy Istenem!”
És a csillag ráborult zokogva
’Isten előtt lányka úgy legyen!’
***
Alig hogy elhangzott az esküszó,
Fölhasadt a szép piros hajnal;
És a csillag visszaszállt az égre,
Nehéz sziv, bú, gyötrő lángokkal

Hát a tündérleány? Elszakadva,
Vágyban kisérte a csillagot;
Melly elvitte nyugalmát magával,
S hagyott érte – örök bánatot.

V.
Mi lelt, mi lelt szép Balaton!
Mért fáj úgy a lelked?
Hova tetted vidámságod,
hova lett a kedved??

Eddig ha arczodra néztem,
Öröm égett rajta;
Most csak egy virágod nyilik,
Azt is a bú adta.

Homlokodon felhőt látok,
Mit jelent ez árnyék?
Szemeidben könycsepp ragyog,
Kié  ez az emlék??…

A te szived nyugodtan volt,
Nem zavarta semmi;
Tengerré lett a keserved,
Nehéz rád ismerni.

Mi a bajod? Fáj ott belől??…
Mi dúl, mi bánt, mi rág?…
Tudom… tudom… ezt a férget
Szerelemnek hivják!…

Mig így epedt a Balaton:
Csillaga az égen
Kalandjait elregélte
Társainak szépen.

Elmondta: hogy tündérleány
A szerelme tárgya;
S szépségére két világon
Alig akad párja.

Hullámból van a ruhája,
Szive, lelke gyöngyből;
S az elválás óta szeme
Nem fogy ki a könyből…

A sok csillag, hallva e szót,
Mind egymásra nézett.
Egyik vágy, a másik remény,
S irigységtől égett…

Megzavarjuk örömedet:
Sugtak össze többen;
S úgy tevének, miként tesznek
Az emberek itt lenn.

Eljött az est; csillag urfi
Leszökött a földre:
S hogy ne lássa senki, ráült
Egy sötét fellegre.

A tündérlány szép ruhában
Várta sugárszálát;
Ragyogó báj, bú, merengés
Folyta körül arczát.

Egy csillagra se jött álom,
Mind ott volt az égen;
Vágytak látni a tündérlányt,
Ékes-szép mezében.

Együtt volt a két szerelmes, -
Pásztor órák folytak -
Nem is kell tán mondanom, hogy
Milly boldogok voltak?!

Kéz a kézben, örömében
Egy volt a két lélek;
Sirály képében ott lengtek
A csalfa remények…

S midőn az éj legnagyobb volt,
Csordultig az öröm…
Hát egyszer csak minden csillag
Itt lenn volt a földön.

Zavarba jött a gerlepár,
Nagy boldogságában;
Azt hitte, hogy árulás van
A sugárhazában.

S a szerelmes csillag rögtön
Visszaszállt az égbe,
Itt hagyva a tündérleányt
Égő keservébe.

Sir a vész… és zúg a hullám,
Zúghat most az egyszer!
Jöhet vész és jöhet orkán,
Akár százezerszer.

Egy csillag se távozott el,
Megvárta a hajnalt;
Ekkor hagyták csak magára
A bánatos angyalt.

A Balaton tépelődött,
Őrjöngött magában!…
Hogy ugyan mi történhetett,
Fent az ég honában?!…

VI.
Miből vagy te világot gyujtó láng!
Miből vagy alkotva, szerelem?!
Ki volt az első rab lánczodon,
Szólj, felelj te kinos gyötrelem??!

Porszem vagy-e, a melly hegyekké nő,
Vagy a sziven hervadó virág?
Hullócsillag, a melly elenyészik;
Örök s mégis rombadőlt világ??…

Meddig égsz, és mikor lettél lánggá,
Hogy milliók bálványa legyél?
Porszemekből alkothass világot,
S világokat porszemmé tegyél?…

A világon kevés nagyobb nálad,
S mégis a kis sziv a lakhelyed,
Kis szigetben van a világtenger…
S nem a tengerben a kis sziget!…

Ismerlek, oh nagyon jól ismerlek,
Egyik szivben ragyogsz a sirig;
A másikban hamvadó fénnyel égsz,
S jaj, ki fényedben bizik.

Illy lángban ég fent a hajnalcsillag;
Gyöngyvirága eszébe se’ jut;
Boldog órák, ah minden feledve, -
Örömének másfelé az ut.

Csillagtársi tették tán a zavart,
Üldözik, s gyötri a félelem?
Dehogy, dehogy hazug volt az eskü,
Hamis volt szivén a szerelem!!

Várja, várja szegény tündérleány
Minden estve könyes szemekkel;
Nincsen csillag! … nem jön a sugára, -
Éje, napja búban telik el.

Csillag urfi másfelé kacsingat,
Gazdagabb és szebb leányt szert.
Neki kincs kell4 s kincs és drágaságért
Elhagyja a hulló könyeket!

Igy áll a világ! Remény és vágynak
Szük a föld, és fényes eget kér.
Hünek lenni? Nem érdem ez ma már,
S az igért szó egy fapénzt nem ér.

Érdek, kincs a népek vezérfénye;
Ez a nap, melly lelkünkön ragyog.
A szellem csak másodrendü csillag,
Anyagért küzd szegény és boldog.

Örök hüség?!… ekkép okoskodnak, -
Sár az ember, s legyen végtelen?!
Véges szivben hogy legyen örök láng,
Sirig tartó hüség s szerelem?!…

Egy cseppet se csodálkozzunk rajta,
Hogy a csillag másfelé csapott;
Felejtve az epedő leánykát,
Kéjt, örömöt, mindent elhagyott.

Oda fent a sugárhazában is
Ép illyen a világ folyása;
Érdek a léleknek vágya, lángja,
S a szivnek minden dobbanása.

Messze, hol az örvények honja van,
Hol a mélységekben gyöngy terem;
S végetlen tükör és hullámoknál,
Nem lát egyebet a puszta szem.

Hol a fövényből aranyat mosnak,
És az erdő árbóczokból van;
Merre égetőbb a nap sugara,
És a virág mégis hontalan…

Messze délen a csillag hazája,
Oda jár most minden éjszaka.
Van is, nincs is tanyája az égen,
ott ég, reszket minden sugara.

Déli tenger lett az ideálja, -
Gazdag, előkelő, szép leány;
A világnak leggazdagabb hölgye, -
Igy hirlik fent a csillaghazán. -

Minden porszem aranyból van keblén;
Van-e, ki illy leányt nem szeret? -
S mivel szivén nem fér el a sok kincs,
Partra szórja ki a gyöngyöket.

Ott esküszik szerelmet a csillag,
Ez a hüségtelen lenge fény.
Igér boldogságot, gazdag jövőt,
Hü szerelmet lángoló szivén.

Elmondja, hogy szolgálatjára van
Az ég minden apró csillaga;
Atyafiságban áll nap és holddal,
Jobbágya a sötét éjszaka.

Élte szabad, akár minden napon;
Éjszakán át lent a földön hál.
Ki parancsol merész vágyainak, -
Ő odafent a csillagkirály…

Tetszett a sok szép beszéd a hölgynek,
Elcserélték a jegy zálogát:
A hölgy od’adta gyöngy is kincseit,
S a csillag legszebbik sugarát.

Sötétebb most sokkal az éjszaka;
Alig látni fényt a csillagon.
Nem csuda: hisz egész világával
Lent reszket a tengerhabokon.

VII.
Ne sirj, ne sirj tündérleány!
Mi haszna foly könyed?
Ne zugolódjál: a fájdalom
Keveset segithet.

Mért bánod a cselfogását
Hütlen csillagodnak?
Keress – ha kell – más vezérfényt,
Borús napjaidnak.

Az a sugár nem a tied,
Ne bámuld az égen;
Az a láng nem téged éget,
Buslakodó szépem!

Felejtsd az örömórákat,
Ne gondolj a multra;
Legyen sir a mult előtted,
Hányj földet a sirra…

Mondd szivednek, ne dobogjon!
Tépd össze a lelket,
Hogyha nem birja feledni,
A gyötrő emléket.

Inkább örök életet élj
Béke s nyugalomban:
Mint egy perczet a csalódás
S tépő fájdalomban.

Ne sirj, ne sirj tündérleány!
Mi haszna foly könyed?
Ne zugolódjál! A fájdalom
Keveset segithet.

Az a sugár nem a tied,
Ne bámuld az égen;
Az a láng nem téged éget,
Buslakodó szépem!

VIII.
Mind hiába!… a bú egyre ölte
A szép Balatont, - s a ki ismerte,
Most nézné meg, nem ismerne rá;
Egy pár évben századokat élt át,
s mégis hogyha kérnétek fájdalmát,
Száz világért oda nem adná…
Esténkint ha partjain sétálgatsz,
Hallasz csendes sohajt, suttogást.
A hullámok beszélnek egymással;
S végzi a bús leány imádsággal:
„Adj Istenem lassu hervadást!”
Semmi nesz! A himpor költözése,
Meghallik a virágtő mellett.
S egyszerre felzúdulnak a habok,
Hogy szinte a föld is reng alattok;
Mi ez? – Csendben illyen hullám?…
Nem hullm! – Emlék a mult felett!!
A Balaton föl-fölnéz az égre,
S látva a hütelen csillagot,
Megőrül, és lelke nyughatatlan,
Őrült lelke reng ott a habokban…
Kér a sorstól még több bánatot.
Ha sugárt lát lefutni az égről,
Sir, majd nevet nagy örömében;
Azt hiszi: hogy kedvese jön hozzá,
A megbánás halvány tüzében.
Hányszor ismétli a hazug esküt:
„Nem leányka! Istenemre mondom,
Szent a szó, mit hallasz ajkimon;
Én örökké eged, mennyed leszek,
Csak te legyél fényes angyalom!…”
És utána könye megárad;
Sivít, mint az orkán, azt hinnéd, hogy
Eltépte lelkét a búbánat…
Visszagondol eltünt testvérére,
Későn-korán hangzik az intés:
„… Ne higy annak, kinek beszédére
Szived azonnal lángra gyúl, lobog;
Átokká lesz a csillag sugára,
Mellynek fénye dusabban rád ragyog.
S ha csalódtál: ne sirj, tagadd meg szivedet;
Mert ha sirsz: kővé válandnak könyeid,
Mert ha sirsz: kővé válandnak könyeid,
Halhatatlan búval örökítni
Lángoló keblednek szüz érzelmeit.
Ne zugolódjál: mert örökös szélvész
Háborgatandja nyugalmadat;
Hullám lesz békességed, mellyet
Reményidnek nem várt üdve ad.
Napod éjjél leszen… napoddá búd,
Vágyad czéltalan, s mégis örök:
S hogy jobban fájjon ez örök élet,
Elhágy minden öröm, gyönyörök!…”
Minden beteljesült! Csillagsugár
Átka lett a hü szerelemnek;
S a csalódás keservét öntözni,
Nincs vége-hossza a könyeknek.
A békesség vész és hullámmá lett,
Búból nap, a napból éjszaka;
Czéltalan égnek az örök vágyak,
Öröm… gyönyör… minden elhagyta!!
Igy szenved a háborgó Balaton,
Hullámlelkén nincsen nyugalom.
Ha eszébe jut hütlen csillaga,
S a szerelem eltünt szép sugara, -
Majd összetépi a fájdalom!…
Mert nem tudta szivét megtagadni
S feledni a hiu ragyogást;
S bánatában kérni mert az égtől,
Nem vigaszt, de lassu hervadást.
***
Itt a rege; aranykapcsos könyvből
Szedtem ki, a népnek hitéből.
Nincs a földön üdv; és a szerelem
Malaszt nélkül bú, kín az életen:
Ezt tanultuk meg a regéből.

(* Lásd Horváth B. Balaton környékéről irt kézikönyve 66. lapj. Mindezekről bizonyságot tesz Aurelius Victor romai történetiró: „Agrum satis reipublicae commodantem caesis immanibus silvis, atque emisso in Danubium lacu Pelsone apud Pannonios fecit. Cuius gratia provinciam uxoris nomine Valeriam Apellavit.” Aurelius Victor de Caesaribus.)
(**  Lásd ugyanott 51. l.)
(*** Lásd u. o.53. l.)
(**** Lásd u. o. 103. l.)

 
Forrás: Roboz István: A Balaton szerelme. Rege. Pest, 1856. Müller Emil könyvnyomdája, Dorottyautcza 12. sz.

Solymossy Pál: A fecske (Természetrajzi csevegés)

 

M o t t o: Késő ősszel száll a fecske messzire,
De tavasszal vissza tér a fészkire.

    Így dalol a magyar ember a madárkáról, melynek híre, mint költözködő madár már az ó-világban is el volt terjedve, s ez okból közönségesen a tavasz postájának neveztetik. Megtalálja ő az utat régi fészkéhez sivatagon, tengeren s a havasokon keresztül is, s jóval előbb ér oda, int többi szárnyaz útitársai, noha sokkal messzebb távoznak, mint valamennyien, mert ők lemennek egész a Senegal partjaira. De épp ezért örvendünk oly nagyon visszatérőknek. Már görög és római írók, int a „Tavasz hírnök”-ét éneklék meg, s még ma is számos népdal forog a nép ajkain, melyben ő a főszereplő. Azonban hírnöksége nem mindig csalhatatlan. Gyakran kiválnak egyes csatárok a seregből, s természetesen a tél utolsó lehe még utoléri őket, s megtörténik, hogy áldozatul is esnek vakmerőségüknek.
    Amit a fecskénél leginkább kedvelünk, az repülése. Ő röptében vadász, iszik, fürdik, néha gyorsan elröppen fészke mellett, miközben fiait mégis megéteti. A fecske valóban hasonlíthatatlan vitorlás, habár talán a galamb által kitartásra felül is múlatik. Ki ne bámulta volna már meg e madárka tolljátékának hirtelenségét és gyorserejét? Most tomboló zeg-zugban szeldeli át a fellegeket, majd nyílsebességgel vág át a tengeren, most,m int a gyermekek, zagyva tolongásban űzik egymást, lecsapja villámgyorsaságban, majd ismét felemelkedve a felhők közé, ha pedig közelg a vihar, hosszú egyenes vonalokban szeldesik nesz nélkül a földszintet, hogy elkapkodják a legyeket, a vízipókokat, táncolva, szaladgálva. A fecske repülése mindig változatos gyönyörű kép, egy légi labyrinth, melynek útja ezer és ezer bonyolulatban szeldesi át egymást, s még a legélesebb szemet is zavarba hozza. Alig tollasodnak meg a kicsikék, az öregek azonnal oktatni kezdik e művészetben. Egy-két fal közé szorított keskeny utcában, vagy máshol, ahol biztosan korlátolt légfolyás van, kezdődnek a gyakorlatok. Az anya először egyenes vonalban úszik tova, a fiatalok félénken követik, majd gyorsabban és gyorsabban, míg a tanítónő egyszerre elkezd ide-oda kanyarogni, s a levegőt keresztül-kasul szeldesni. A tanulók most már biztosabbak lesznek, s ha elfárad vagy eltéved is némelyik, a próba mégis három nap alatt be van fejezve. E makacs szárnyas nyugalmat nem ismer, ő a megtestesült perpetuum mobile, a szabad csapat, a madárvilág beduinja.
    S mily szépen és bölcsen alakította a természet keze e madarat. A gyönyörű testhez csak a lábak majdnem tehetetlen rövidsége áll némi ellentétben, melyek alig látszanak képeseknek arra, hogy a testet elbírják, jeléül annak, hogy nem a földön, hanem a fellegekben van a fecskének útja és bölcsője. 
    Megszoktuk a fecskét úgy tekinteni, mint jóllétet hozó madarat. Gyöngéd szeretete fiai iránt, bizalmas fészkelése a házereszek alatt, rajongó játéka a levegőben, jövetele és távozása a nyár közelgő és távozó örömeivel, mindez barátunkká tevé őt, s mintegy megszentesíttetett ezáltal. Ez okból a kedélyes Humphrey Davy joggal nevezi őt a „csalogány vetélytársának”, és Shakespeare egyikét teremté a legmeghatóbb jeleneteknek, midőn – Macbeth első felvonásában – egy megärai szenvedélynek irtóztató kitörése után egyszerre egy pillantást vet a fecske csendes fészkére. Lady Macbeth királygyilkolásra fegyverkezve, szól:

„Jöszte, sürü éj,
Burkold magad pokol füstjébe, hogy
Késem ne lássa a sebet, mit üt,
s a vak sötétség kárpitján az ég,
Se lásson át, hogy rám kiáltson: „Állj meg!”,

Szász Károly

    Most ellép, gyanútlanul, Duncan és Banquo, s megkezdődik ama rövid beszéd, mellyel egyszerre az örök-tiszta természet legbájolóbb képében áll a megrázkódott lélek elé. - - Ím, - mond Banquo:

„Ím e nyári vendég,
A házi fecske, gondos épités
Által mutatja, hogy az ég lehe
Édesdeden fuvall itt; nincsen egy
Párkány, sarok, zug, oszlop, a hová
Ne rakta volna függő nyoszolyáját
S kicsinyjei bölcsőjét. A hol pedig
Szeret fészkelni: úgy tapasztalán
Ott tiszta lég van.”

Szász Károly

    És épp ezen tulajdonainál fogva fűződik a fecskéhez számos ájtatos hiedelem. Az arab a „paradicsom madarának” nevezi őt, mert ők a Cherub lángpallosa mellett elröppentek, hogy az eltaszított embert az édenből a nyomorba kövessék. Örömmel üdvözli a fecskét, midőn ez fészkét kunyhója gerendájához erősíti, mert úgy tekinti őt, mint minden égi javak kezesét. De nemcsak az arabok, nemcsak minden nemzet a világon, hanem mi magyarok is hasonló jelentséggel ruháztuk fel őt. A néphit szerint, ahova a fecske fészket rak, oda nem üt a villám, ahonnan ő elköltözik, oda a halál vonul be, s ki fészkét lerontja, az saját szerencséjét rombolja szét, áldás kíséri azonban vendégszerető oltalmazóját. A fecske hangja, mely a rómaiak és héberek előtt oly sajátságosnak tűnt fel, fogékonytalanabb fülnek mint zűrzavaros csiripölés tűnhet fel, azonban a költőnek és népnek mélyebb érzésű hallása az ártatlan öröm, a megelégedés édes hangját, sőt gyakran vidor, jókedvű csevegés hangját hallja abban. Gyakran kivehető a fecske énekétől a földi boldogság vándorlásáróli panasz. Az ókor is egyhangúlag szól a fecske sóhajtásáról, s a görög mythos Proquet, ki öntudatlanul megölte gyermekét, s nyughatatlan madárrá változtatja át, ki a vérfolttal keblén, jajgatva röpdesi körül az emberek hajlékait. Így nyújtják egymásnak kezeiket a múlt és jelen népei a költészet és való hiedelmével.    
    Ha elkövetkezik az ősz, ekkor látjuk a fecskéket gyűlés tartani. Sorban gyülekeznek a házak födelére, a tavak partjaira, s nagy csoportokban tömörülve vonulnak tova. Mindenki tudja ekkor, hogy már költözködésre készülnek, azután eltűnnek, s újra visszatérnek, mintha az elválás nehezükre esnék, míg végre, bár fájdalommal, felkerekednek, hogy túl a tengereken, egy más hazába költözzenek.

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.

Ifj. Paál Elek: Csermely

  

Hegyből csurran,

Göbbe csobban,

Tova rohan

Vig sodorban…

Sziklalejtőn

Megiramlik,

Virágmezőn

Csendesedik.

Hegyről völgybe,

Völgyből dombra

Vigan forog

Jobbra-balra…

Licseg-locsog

szép meséket…

Szép meséket,

Nagy fenyőkről

Kis füzeknek.

Kis nyilaknak

Ijedt őzről,

Napnyugtának

Napkeltéről.

 

Papirhajót

Holtra kerget,

Gunyolja a

Harmatcseppet.

- Ki vagyok én?

Fák, virágok,

Ha nem volnék

Megtudnátok.

Hempergetek

Homokkövet,

Minden élőt

Én éltetek.

- Büszke fenség!

Várj kicsinyég!

Nap szól hozzád

Csak egy szóra…

Bakkecske is

Átugorja

Kicsiny medred.

Hékás!... Csermely!

Láttad-e te, már a tengert?

 

Forrás: Székelység 8. évf. 3. sz. 1938.

Csáki Mihály: Az elköltözött gólyához

Réteknek, lápoknak

Hűséges mérnöke,

Elmentél, itthagytál,

Egy hosszú időre.

 

Elhagyatott fészked

Ott áll széltől járva,

A kémény sem füstöl,

Az is olyan árva.

 

Dalos volt a mező,

Kacagott a láp is,

Sások bús zenéjét

Vitték szellő szárnyin.

 

A Maros tükrében

Vadrucák fürödtek,

Bármily kicsi neszre

Gyorsan tova tűntek.

 

A letarolt rétet

Hó zuzmora fedi,

Nádak bús zenéjét

A téli szél viszi.

 

Vad rucák, vad libák,

Elmentek, itthagytak,

A Maros habjai

Keményre befagytak.

 

Elszállt gólyamadár!

Megnyugtatlak téged…

Őrizzük, megvédjük

Elhagyatott fészked.

 

Tudjuk visszajöttöd

Dalt hoz a rétekre,

Napsugár csókjára

Zúg a Maros jege.

 

Jöjj vissza hát hozzánk

Ébredő tavasszal…

Hogy szivünk megteljen,

Reménnyel, vigasszal.

 

Forrás: Székelység  III. évf. 9-10. sz. 1933. szept.-okt., Székelyudvarhely