2011. dec. 12.

Sárközi György: Emlékezés egy vén malomra



Nem tudom mi történt velem,
Szomorú vagyok semmiért, -
Mint a malom, amely alól
Hirtelen kiszáradt az ér.

Nyitom-csukom a könyveket,
Költők dalát, bölcsek tanát,
De unalmasak a szavak,
Mint karácsony táján a mák.

A nap benéz az ablakon -
Bántja szemem a csillogás.
Az asszony szól - nem felelek
S tűröm a sértett duzzogást.

Nem tudom, mi történt velem,
Faltól-falig ténfergek és
Fölszáll, mint gyökérből a nedv,
Lábamból az emlékezés.

Különös tájon jártam én,
Lábamnál sebes víz zihált,
Malom ingott rajt és a hold
Felé ezüst lisztet szitált.

Kiáltottam, amint szokás,
Kavicsot is dobtam talán,
S az ablakon halottfehér
Arccal kinézett dédapám.

Moldványi Missik Endre: Koldus világ



Nem, ezt nem szokom meg soha.
Törlesztés, nyalakodás,
csupa langyosság, nyafogás -
gyanus világ ez, cimbora!

Csupa koldus. Szeretet, szeretet!
Mindenki szeretetet koldul
s mint valami szörnyű viharban
melengeti egymást az állat.

De az állat se mind ilyen!
A szarvasgim az erdőn nem nyafog
így! Nézd meg őt, ahogy kilép,
szétnéz a tájon, tiszta gőggel

s egyedül, egyedül! Ó mért az ember
nem tud fölhágni a tiszta magány
ormaira? Mért kell hogy egymást marja,
melengesse, tapossa egy karám

bűzében! Láttad ezt az embert?
Már rámnevet, közeleg, dörgölődzik -
ki ez? s mi jogon mer követni?
Nem, végre meg kell mondanom -

Únom ezt a koldus világot!
Ha legalább harcot kínálna
méltót! De itt az is csak lárma -
nem, itt még győzni sem kívánok!

Se ez, se az - kérded - mi kell hát?
Megmondom: épp az, hogy egyik se
kössön, pontosan ez! Szabad tág
horizontok és semmi korlát

mit únt érzelmek vonhatnának
képzeletem elé - szabadság!
Szabadság kell! Érzed a fákat?
Egy idegen világ zúg, árad,

jelenti létét ezer módon
s én, aki hallom, látom, érzem:
befogjam fülem, hogy ne halljam?

Kimondom hát, elvégzem s döntöm:
nem veszek részt! Nem akarok.
Én nem vagyok társ! Nem vagyok
cinkosa senkinek e földön.

Ha vonzódom valamihez,
tájhoz vonzódom, mint a macska
s ha gyámoltalan szemem szétnéz
a tömegben, nem téged, bamba

rokon, nem téged keres az:
egy rést! hol észrevétlenül -
egy rést! hol kitörhetnék innen
s lehetnék végre egyedül!

Ó erdők mélyén élni túl!
Távol az emberi érzelmek
unodalmas hálóitól,
tiszta ölén magánynak, csendnek!

Ó erdők mélyén élni, túl!
Remegve a távoli hangra,
mit sohase fogok szavakba
Önteni, mint ahogy kimondom:

hagyjatok engem, hagyjatok magamra.

Manfred Kyber: A Halál és a kisleány

Élt egyszer egy kisleány, aki mindig nagyon magányos volt. „Különös gyermek”, mondták a nagyok - „buta és nem szereti a lármát”, mondták a kicsik és ezért senki sem játszott vele. Biztos azt gondoljátok, hogy emiatt nagyon unalmas és szomorú élete volt ennek a kisleánynak. Hát, egy kicsit szomorú volt ugyan, de unalmas nem, mert a kisleány sohasem unatkozott. Mindig sok gondolat jött hozzá látogatóba, ő látta is ezeket a gondolatokat és beszélt velük, mintha élőlényként előtte állnának. Szavak nélküli beszélgetés volt ez, amit mindenki ismer, akihez gondolatok járnak látogatóba.
Azok a gondolatok, akik a kisleányt meglátogatták, nagyon különbözőek voltak, és egész különféleképp voltak öltözve is, már ha egy gondolatról lehet egyáltalán ilyesmit mondani. Voltak közöttük szürke ruhás szomorúak, örömteliek rózsaszínben, arany csillagokkal, pirosak és vidámak, akik pofákat vágtak és kékek, akik mesés országokról tudósítottak és kiknek szemei mindig a messzeséget fürkészték. Nagy csend kell legyen valaki körül, ha ennyi sok gondolat látogatja, ezért a kisleány legszívesebben teljesen egyedül kiment a falu temetőjébe és leült a sírok közötti magas fák alá. A kisleány név szerint ismerte mind a sírokat és valóban érdekes volt megfigyelni, melyik sírnál melyik gondolat jött látogatóba, és melyik sírnál marad­tak el a gondolatok. Mintha nem igazán tetszene nekik ott valami…Tanulságos és szóra­koztató volt azt is megfigyelni, melyik sírnál mit mondtak a látogatóba érkező gondolatok. Mondandójuk nem minden esetben volt hízelgő a sírban nyugvóra nézve, de a kisleány ebből tájékozódott, hogy melyik sírnál lehet a legjobban üldögélni és a gondolatokkal társalogni.

Vajda János: Nádas tavon


Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.

Mint az árnyék,olyan halkan,
Észrevétlen,mondhatatlan
Andalító hangulatban.

A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.

Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj,mily talányok
Mind,amit körültem látok.

Nap alattam,nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás ,tündéri.

Mi megyünk-e,vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved
Kék űrén a semmiségnek.
Földi élet,hol a réved?

Szélei nádligeteknek
Tünedeznek,megjelennek,
Képe a forgó jelennek...

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

S minden olyan mozdulatlan...
Múlt,jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,
Minden alszik...és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,
Földi életem,halálom
Csak mese,csalódás,álom?...

A Nádas tavon 1888-ban, Vajda János nagy kései korszakának egyik utolsó és talán legjelentősebb műveként jött létre: abba a vonulatba tartozik, amelyet a Vasúton, Az állatkertben és A köröndnél című versek tesznek emlékezetessé.
        Életének ebben az időszakában a költő sorsa szinte minden keserű tapasztalatánál túljutott már; maradt maga a tiszta keserűség. Túl volt a házasságán, amely (nem utolsósorban az ő hibájából) pokolnak bizonyult számára, túl volt közéleti népszerűtlenségének mélypontjain, a nyomorgáson, túl volt költészetének mellőzöttségén, és túl volt azon az újabb keletű politikai csalódáson is, amelynek Sodoma című megrendítő verse ad hangot, és utórezgései még a Nádas tavonnal nagyjából egy időben írt Credo  című költeményében is érezhetők. Ám a viszonylag biztos megélhetés, valamint az a szeretet és elismerés, amit fiatalabb pályatársaitól kapott, élete külső körülményeit javította ugyan, de nem tudta megakadályozni Vajda emberi és költői elszigetelődését, élete belső perspektíváinak összeszűkülését.

Kölcsey Ferenc: Zrínyi dala



Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére,
Mely nevével hév szerelmet gyújt;
S messze képét bújdosó magzatja,
Még Kalypso keblén is siratja,
S kart feléje búsan vágyva nyújt?

Itt van a hon, nem mint a régi,
Pusztaságban nyúlnak el vidéki,
Többé nem győzelmek honja már;
Elhamvadt a magzat hő szerelme,
Nincs magasra vívó szenvedelme,
Jégkebelben fásult szívet zár.

Hol van a bérc, és a vár fölette,
Szondi melynek sáncait védlette,
Tékozolva híven életét;
Honnan a hír felszáll, s arculatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?

Itt van a bérc, s omladék fölette,
Mely a hőst és hírét eltemette,
Bús feledség hamván, s néma hant;
Völgyben űl a gyáva kor, s határa
Szűk köréből őse sas-lakára
Szédeleg, ha néha felpillant.

És hol a nép, mely pályát izzadni
S izzadás közt hősi bért aratni
Ősz atyáknak nyomdokon tanúlt;
S szenvedett bár, s bajról bajra hága,
Hervadatlan volt szép ifjusága,
A jelenben múlt s jövő virúlt?

Vándor, áll meg! korcs volt anyja vére,
Más faj állott a kihúnyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen;
A dicső nép, mely tanúlt izzadni
S izzadás közt hősi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen.

Bártfay László pesti ügyvéd, irodalombarát 1830. október 31-i levelében ezt írta Kölcseynek Szatmárcsekére: „Szobránci dalod „Hol van a Hon sat” minden legkisebb változtatás nélkül keresztülment a cenzúrán, de ily cím alatt: Zrínyi dala.” Kézenfekvő ezt a közlést úgy értelmezni, hogy Kölcsey versének eredeti címe Szobránci dal volt. Nemrégiben azonban kétségbe vonta ezt Szabó G. Zoltán azzal, hogy Kölcsey gyakran nem adott címet verseinek, a levélben említett Szobránci dal nem cím lehet, hanem a keletkezés helyének megjelölése. A kéziraton valóban csak keltezés áll a cím helyén? „Szobráncz, Julius ’830”. Nem tudjuk, Zrínyi neve a cenzor kívánságára vagy  Bártfay ötletéből került-e a címbe. De ha nem is a költő szándékából, nem is általa adott eredeti cím helyett, föltehetően nem akarata ellenére. 1838-ban írt költeményével, a Zrínyi második énekével (ezt a címet ő adta!) mintegy utólag igazolta a Zrínyi éneke (így jelent meg az Aurora 1831-i kötetében) meg a Zrínyi dala címet (az utóbbi állandósult Szemere Pál 1832-i Kölcsey-kiadása nyomán). Nem volt idegen tőle a jelen állapotának, érzelmeinek, panaszának múltba vetítése, mutatja ezt a Himnusz és a Zrínyi dala között egyébként is van összefüggés: ez utóbbi mintha az előbbi utolsó előtti szakaszának („Vár állott: most kőhalom”) részletesebb kifejtése volna.

Kisfaludy Károly: Mohács


Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
   Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
   S pusztitó erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
   Honni vitéz seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;
   Nem halt volna hazánk disze, virága veled.
Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted',
   S érted mennyi dicsők estenek áldozatul!
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod?
   Tárogatód megszünt, rozsda emészti vasad,
Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
   A békitő sír enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel
   Sujta le kegyetlen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
   Kit nemrég az öröm lágy öle ringata még!
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
   Száguldó paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
   Vér- s tapadó portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval,
   Nem jön-e bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
   Néz, piheg, arcza tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
   Elmarad a kedvelt, s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
   Hervad el a szép szüz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
   S a hüség csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
   Fénytelen itt szunnyad s kő se' mutatja helyét!
Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,
   Rendzavaró hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
   Testhalmok közepett küzd, soha élte szakad.
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,
   Rugdal, rázza fejét, hosszu sörénye lobog;
Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát,
   Kit repedő szivvel hölgye zokogva sirat;
Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal,
   S a kiürült háznak csak döledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
   Dőltében viruló ágait igy temeti.
Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét:
   A meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben,
   S a feledékenység éje boritja nevök',
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;
   És nem tudja, kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka:
   A hősárnyékok csendesen ihletik őt.
A csatasikon mély borulattal ballag az utas,
   Elgondolva minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét;
   Felpattant sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren,
   Mintha fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk;
Ott vergőde Lajos, rettentő sorsu királyunk,
   Sülyedező lova érczhimzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!
   Bajnoki elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
   S összuzott testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt!
   Veszteden a magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
   Szendergő porodat béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,
   Egységünk törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;
   Nem! nem az ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:
   Párolgó mezeid bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
   S kénye vadon dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
   S a Duna szőke vizén hány rabok usztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
   Félhold kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
   Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
   S égve honért bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
   Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!

Az 1810-es években kibontakozó, majd a 20-as években megerősödő magyar romantika irodalmában uralkodó téma volt a nemzeti történelem. Különféle műfajú költemények, prózai művek, színdarabok idézték fel, többnyire az ősök nagyszerű tetteit magasztalva, a hajdani dicsőség tovatűntén keseregve. Az ilyenfajta művek nagy többségét és saját költészetének színvonalát is jelentősen felülmúlja Kisfaludy Mohácsa.
        A vers az Aurora című irodalmi zsebkönyv 1825-i kötetében jelent meg Elégia címmel. Az ókori görög irodalomban a disztichonban írt verseket nevezték elégiának, később a múltat csendes szomorúsággal, beletörődő elmélkedéssel felidéző, gyakran megnyugvással vagy bizakodással végződő költeményeket illették ezzel a meghatározással. A múlt felidézése elbeszélő részletek beiktatásával jár, szokás ezért az elégia helyét a líra és az epika határterületén kijelölni. Versformaként jobbára megmaradt a disztichon, de még formában is írtak elégiákat. A Mohács oly mértékben megfelel a műfajnak, hogy amikor még rendszeres poétikát tanítottak a középiskolában, ezen mutatták be.

Batsányi János: A franciaországi változásokra (1789)



Nemzetek, országok! kik rút kelepcében
Nyögtök a rabságnak kínos kötelében,
S gyászos koporsóba döntő vas-igátok
Nyakatokról eddig le nem rázhatátok;
Ti is, kiknek vérét a természet kéri,
Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri,
Jertek, s hogy sorsotok előre nézzétek,
Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

Az ifjú Erdélyi János, maga is poéta, a magyar népköltészet neves gyűjtője 1844 tavaszán Linzben meglátogatott egy aggastyánt. Mint beszámolójában leírja, tragikus magányban, könyveibe temetkezve találta a nyolcvanegy esztendős költőt, Batsányi Jánost. Ez az ausztriai magányban élő, hajdani „látó” verselő a magyar politikai költészet atyja, akit kései méltatója, Weöres Sándor joggal nevez a magyar poézis első „aktív forradalmárának”.
        Köztudomású, hogy Baróti Szabó Dáviddal és Kazinczy Ferenccel együtt alapítják a Magyar Museum című folyóiratot. Ám a közös őt, a barátság nem tart sokáig. Politikai nézetkülönbsége miatt Batsányi szakít Kazinczyval. Miből adódik e nézetkülönbség? A Habsburg-házzal élesen szemben álló nemesi radikálisok (köztük Batsányi) másképp ítélik meg a politikai helyzetet, mint a felvilágosodott abszolutizmus hívei. Ám mindkét tábornak csalódnia kell, hiszen iI. József halála után II. Lipót császár – némi látszatengedmények után – semmit nem tesz az ország felemelkedéséért. A két tábor ekkor a franciaországi eseményektől reméli a helyzet jobbra fordulását. A felvilágosodott abszolutizmust pártoló és vérig sértett jozefinisták a jakobinusok győzelmétől, a nemesi radikálisok a zsarnok király megalázó bukásától várják a változást. Ugyanannak az eseménynek tehát más és más vonatkozását ítélik a magyar jövőre nézve biztatónak.
        Batsányi János még 1789-ben írja meg híres epigrammáját: A franciaországi változásokra. A nyolcsoros vers nyílt felségsértést tartalmaz, amiért a költőnek akkori lakhelyét, Kassát el kell hagynia. Innen Nyitra megyébe megy, ám itt is meggyűlik a baja a hatóságokkal – amelyek már figyelik -, és Szentjóbi Szabó Lászlóhoz írott verses levele (episztolája) miatt innen is elüldözik az izgága, rebellis fiatalembert.
        Abban Batsányi elhíresült epigrammájának minden méltatója egyetért, hogy a versben valamiképp „több van”, mint amennyi tán a poéta szándékai szerint lehetett. Ízig-vérig rebellis, a történelem korabeli szemléletével szembeforduló, mélységesen demokrata alkotás. Holott a költő a szó mai értelmében aligha mondható demokratának, hiszen gondolkodása gyújtópontjában a nemesi szabadságeszmény állt. Pontosan nem tudható, s alighanem örök időkre eldönthetetlen, hogy a poétát csak a pillanat hevülete izzította-e át, amikor eme radikális költeményt papírra vetette, s az szinte a szándékai ellenére vált-e egy későbbi, a társadalom minden korlátját romba döntő demokrataszemlélet szószólójává. Avagy: a franciaországi változások hatására valóban kacérkodott-e gondolatban a plebejusi szemlélettel.
        A vers formáját tekintve „magyar alexandrin”, más szóval, szép korabeli nevén a „magyar Sándor-vers” típusába sorolható (akárcsak a későbbi Toldi).

Balassi Bálint: (Ó, nagy kerek kék ég)



Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség,
csillagok palotája,
Szép zölddel béborult, virágokkal újult
jó illatú föld tája,
Csudákat nevelő, gályákat viselő
nagy tenger morotvája!
Mi haszon énnekem hegyeken-völgyeken
bujdosva nyavalyognom,
Szörnyű havasokon fene párduc módon
kietlenben bolyognom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban
holtig csak nyomorognom?
Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit
mi haszon, hogy bejárom?
Emberek nem lakta földön ily régólta
mi jutalmamat várom?
Ha mindenütt éget szerelem engemet,
mind búm, kínom csak károm.
Sokszor vadászással, szép madarászással
én mind csak azon voltam,
Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet,
szívemben mint megoltsam,
De semmit nem nyertem vele, sőt vesztettem,
mert inkább égtem, gyúltam.
Mert valahol járok s valamit csinálok,
elmémben mind ott forog
Julia szép képe, gyönyörű beszéde,
lelkem érte forr, buzog,
Valahova nézek, úgy tetszik szememnek,
hogy mind előttem mozog.
Noha felmetszette szívem közepette
Cupido neki képét
Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével,
de mégis szép személyét
Nézni elűz engem, noha nyilván érzem,
hogy csak vallom gyötrelmét.
Más kegyes is engem szeret, de én őt nem,
noha követ nagy híven,
Azért, mert az Isten csodául nagy bölcsen,
csak Juliára éppen
Minden nagy szépséget ez földön úgy szerzett,
hogy senki szebb ne legyen.
Ó, én reám dihüdt, elvesztemre esküdt
igen hamis szerelem!
Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz
utánam szerelmesen?
S mire kedvem ellen gyútasz ahhoz engem,
aki megnyerhetetlen?
De te törvényidnek, noha csak vesztenek,
kételen kell engednem,
Zsámolyul vetetté, rabjává ejtettél
mert Juliának engem,
Kínját, hiszem csoda, hogy mintha jó volna,
oly örömest viselem.
Mint az leppentőcske gyertyaláng közibe
magát akartva üti,
Nem gondolván vele, hogy gyertyaláng heve
meg is égeti, süti,
Szívem is ekképpen Julia szenében
magát örömmel fűti.
Hatalmas szemei, haragos beszédi
engem noha vesztenek,
De minden szépségnél, minden szerelemnél
mégis inkább tetszenek,
Rajta esik, hal, vész lelkem s csak az nehéz,
hogy tart számkivetettnek.
De ám akár medgyen velem bár szerelem,
szabad legyen már vele,
Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe,
hogy amint felmetszette
Juliát szívemben, szinte úgy versemben
is tessék meg szép képe.
hideg levén kivől, égvén penig belől
Julia szerelmétűl,
Jó hamar lovakért járván Erdély földét
nem nagy fáradság nélkül,
Ezt öszverendelém, többé nem említvén
Juliát immár versül.

 
A reneszánsz kor művészeinek hite szerint a világ, a természet és az ember nagy harmóniája megteremthető. Ennek a harmóniának az ígérete-igézete vezérelte Balassi életét és költészetét is. Mivel a 16. századi Magyarország viszonyai között a valóságos életben képtelen volt megteremteni ezt a harmóniát, a költészetben, a szerelemben kívánta elérni. Ennek a harmóniakeresésnek a jegyében keletkezett a Júlia-ciklus. A költő életének talán legválságosabb szakaszában, 1587-ben csillant fel a lehetőség Losonczi Anna kezének elnyerésére. Balassi ennek reményében kezdett a Júlia-versek írásához. A költő Júliája, Losonczi Anna azonban jöhetett számításba. Balassi számára viszont ez a megújuló szerelem jelentette az életét körülvevő minden rossznak, bujdosásnak az ellentétét, az annyira óhajtott boldogságot, harmóniát.

        Balassi az Anna-versek írása óta nagy utat tett meg poétikai-esztétikai tudatosságát tekintve: felismerte költészete minden alkalmi szándéktól független, önálló irodalmi-művészi értékeit. A korai szerelmes énekek jellege és a Júlia-ciklus költeményeinek karaktere ezért merőben más. Költészete korai szakaszában epiko-lírikus jellegű énekverset írt, később azonban kialakította a dallamtól független lírai költeményt. Verseiben az alkalmi szándék, a valóságos élethelyzet szerepe jelentősen csökkent. A Júlia-versek írásának kezdetén még érezhető a Losonczi Anna kezére pályázó szándék, de a költemények e szándék kudarcának felismerése nyomán fokozatosan mentesülnek az alkalmi céltól, és pusztán az irodalmi-költői szféra lesz meghatározójuk. A Júlia-versek a költői fikció világába lépnek. Ezzel párhuzamosan Júlia személye is átalakul: már nem annyira valóságos személy, mint annak idején az Anna-versek Losonczi Annája, hanem költői jelkép. A Júlia-ciklusban egyre szembetűnőbben jut érvényre a távolító, eszményítő, az elérhetetlenség, megvalósíthatatlanság érzetét sugalló tendencia, a ciklus utópisztikus hangulata és jelentése. A költeményekben egyre nagyobb szerepet kapnak a vallásos-szakrális képzetek. Júlia a közvetlenül érzékelhető látványból látomássá alakul: lakóhelye a Paradicsom, s a Paradicsomban termett szép új rózsa dicsőséges orcája, ábrázata angyal, színe dicsőséges, áldott, megdicsőült, mennybélinek tetszik, Isten asszonynak, akit dicsőíttető fény, áldott szén vesz körül, akihez összekulcsolt kézzel, hajlott térddel, fővel intéz fohászt a költő. Nem a valóságoshoz immár, hanem „égi másához”. Júlia boldogság, harmónia jelképévé magasodik.

Heltai Jenő: Nagymamácska



Nagypapácska, nagymamácska,
Két fehérhajú öreg,
Akik együtt megvénültek,
Lent a kertben együtt ültek,
Harmatos volt még a regg,
Trallala, trallala,
Harmatos volt még a regg.

És megszólalt nagymamácska,
Mint egy régi zongora:
„Rajta, valld be most barátom,
Nem haragszom, megbocsátom,
Nem csaltál-e meg soha?
Trallala, trallala,
Nem csaltál-e meg soha?”

Nagypapácska fejvakarva
Szól: „Bevallom hát... no jó...
Fordítsd félre most az orcád,
Egyszer voltam hűtlen hozzád,
Egyszer voltam áruló,
Trallala, trallala,
Egyszer... érted, kis bohó?”

„Látod, látod, milyen kár volt”
Mondja most a nagymama –
„Hisz az ember gyönge, gyarló,
S az az egy is, te pazarló,
Nékünk mily jól esne ma,
Trallala, trallala,
Nékünk mily jól esne ma!”

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg


Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem,
csak te magad gondoltál ki engem,
kép vagyok csak és tiéd örökre,
magad varrtál fehér függönyödre.
Jó lenne a sorsot félrevetni,
álmod pelyhén újra megszületni.
Ha álmodban újra-élni tudnék,
kicsit sírnék
hogy csicsígass,
kicsit rínék
hogy babusgass,
aztán csöndben megint elaludnék.

András Sándor: Most éppen szörnyű


Most éppen szörnyű, hogy szeretlek,
az elme képeket őrjöng, a test
szakadozni rohanna ki magából:
szerelemben társam elhagyott, el is némult,
sok hónapnyi mindenről híven-beszéd után
ökölcsapás szemem közé és csend, csak a csend.
Ha te így pálfordulsz, világ szakad,
ezért szörnyű nékem, hogy szeretlek,
hiszen a szerelem nem olyan láz,
amelyet tablettákkal ki lehet űzni a testből,
nem festmény, hogy le lehessen venni a lélek faláról,
nem víz a csapból, hogy nyitni és zárni
lehessen, amikor kell, és amikor nem kell,
a szerelem, ami eddig véled megosztva
csoda volt, megváltás egymástól egymáshoz,
most zúzó, őrjöngő vadállat bennem,
megszelídíthetnéd egyetlen szóval,
kézmozdulattal, hiszen hallgatásod,
kezed visszavont simogatása vadította meg.
De elmarad az emberi szó és mozdulat;
a testcinkos pillantás végképp sehol,
én pedig így szeretlek, a szerelem így
eszi testem, szaggatja lelkem, nyughatatlanul,
és hagynom kell: nem hívtam, nem küldhetem el,
efféle erőm-hatalmam nincsen,
ha pusztul, csak úgy, hogy én pusztulok.

Áprily Lajos: Tarkul a völgy



A nyár heves volt. Ilyenkor korán
farkul a fák és bokrok zöld világa.
Sárga s piros. A kőbányák során
foltokban int egy bokros fal lilája.

De kinek hozzak lomb-csokrot, kinek?
Hadd jöjjön viharszél, amely lerázza.
Pusztuljanak a tarka szép színek.
Heves nyár volt. Eltört a karcsú váza.