Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség,
csillagok palotája,
Szép zölddel béborult, virágokkal újult
jó illatú föld tája,
Csudákat nevelő, gályákat viselő
nagy tenger morotvája!
Mi haszon énnekem hegyeken-völgyeken
bujdosva nyavalyognom,
Szörnyű havasokon fene párduc módon
kietlenben bolyognom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban
holtig csak nyomorognom?
Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit
mi haszon, hogy bejárom?
Emberek nem lakta földön ily régólta
mi jutalmamat várom?
Ha mindenütt éget szerelem engemet,
mind búm, kínom csak károm.
Sokszor vadászással, szép madarászással
én mind csak azon voltam,
Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet,
szívemben mint megoltsam,
De semmit nem nyertem vele, sőt vesztettem,
mert inkább égtem, gyúltam.
Mert valahol járok s valamit csinálok,
elmémben mind ott forog
Julia szép képe, gyönyörű beszéde,
lelkem érte forr, buzog,
Valahova nézek, úgy tetszik szememnek,
hogy mind előttem mozog.
Noha felmetszette szívem közepette
Cupido neki képét
Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével,
de mégis szép személyét
Nézni elűz engem, noha nyilván érzem,
hogy csak vallom gyötrelmét.
Más kegyes is engem szeret, de én őt nem,
noha követ nagy híven,
Azért, mert az Isten csodául nagy bölcsen,
csak Juliára éppen
Minden nagy szépséget ez földön úgy szerzett,
hogy senki szebb ne legyen.
Ó, én reám dihüdt, elvesztemre esküdt
igen hamis szerelem!
Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz
utánam szerelmesen?
S mire kedvem ellen gyútasz ahhoz engem,
aki megnyerhetetlen?
De te törvényidnek, noha csak vesztenek,
kételen kell engednem,
Zsámolyul vetetté, rabjává ejtettél
mert Juliának engem,
Kínját, hiszem csoda, hogy mintha jó volna,
oly örömest viselem.
Mint az leppentőcske gyertyaláng közibe
magát akartva üti,
Nem gondolván vele, hogy gyertyaláng heve
meg is égeti, süti,
Szívem is ekképpen Julia szenében
magát örömmel fűti.
Hatalmas szemei, haragos beszédi
engem noha vesztenek,
De minden szépségnél, minden szerelemnél
mégis inkább tetszenek,
Rajta esik, hal, vész lelkem s csak az nehéz,
hogy tart számkivetettnek.
De ám akár medgyen velem bár szerelem,
szabad legyen már vele,
Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe,
hogy amint felmetszette
Juliát szívemben, szinte úgy versemben
is tessék meg szép képe.
hideg levén kivől, égvén penig belől
Julia szerelmétűl,
Jó hamar lovakért járván Erdély földét
nem nagy fáradság nélkül,
Ezt öszverendelém, többé nem említvén
Juliát immár versül.
A reneszánsz kor művészeinek hite szerint a világ, a természet és az ember nagy harmóniája megteremthető. Ennek a harmóniának az ígérete-igézete vezérelte Balassi életét és költészetét is. Mivel a 16. századi Magyarország viszonyai között a valóságos életben képtelen volt megteremteni ezt a harmóniát, a költészetben, a szerelemben kívánta elérni. Ennek a harmóniakeresésnek a jegyében keletkezett a Júlia-ciklus. A költő életének talán legválságosabb szakaszában, 1587-ben csillant fel a lehetőség Losonczi Anna kezének elnyerésére. Balassi ennek reményében kezdett a Júlia-versek írásához. A költő Júliája, Losonczi Anna azonban jöhetett számításba. Balassi számára viszont ez a megújuló szerelem jelentette az életét körülvevő minden rossznak, bujdosásnak az ellentétét, az annyira óhajtott boldogságot, harmóniát.
Balassi az Anna-versek írása óta nagy utat tett meg poétikai-esztétikai tudatosságát tekintve: felismerte költészete minden alkalmi szándéktól független, önálló irodalmi-művészi értékeit. A korai szerelmes énekek jellege és a Júlia-ciklus költeményeinek karaktere ezért merőben más. Költészete korai szakaszában epiko-lírikus jellegű énekverset írt, később azonban kialakította a dallamtól független lírai költeményt. Verseiben az alkalmi szándék, a valóságos élethelyzet szerepe jelentősen csökkent. A Júlia-versek írásának kezdetén még érezhető a Losonczi Anna kezére pályázó szándék, de a költemények e szándék kudarcának felismerése nyomán fokozatosan mentesülnek az alkalmi céltól, és pusztán az irodalmi-költői szféra lesz meghatározójuk. A Júlia-versek a költői fikció világába lépnek. Ezzel párhuzamosan Júlia személye is átalakul: már nem annyira valóságos személy, mint annak idején az Anna-versek Losonczi Annája, hanem költői jelkép. A Júlia-ciklusban egyre szembetűnőbben jut érvényre a távolító, eszményítő, az elérhetetlenség, megvalósíthatatlanság érzetét sugalló tendencia, a ciklus utópisztikus hangulata és jelentése. A költeményekben egyre nagyobb szerepet kapnak a vallásos-szakrális képzetek. Júlia a közvetlenül érzékelhető látványból látomássá alakul: lakóhelye a Paradicsom, s a Paradicsomban termett szép új rózsa dicsőséges orcája, ábrázata angyal, színe dicsőséges, áldott, megdicsőült, mennybélinek tetszik, Isten asszonynak, akit dicsőíttető fény, áldott szén vesz körül, akihez összekulcsolt kézzel, hajlott térddel, fővel intéz fohászt a költő. Nem a valóságoshoz immár, hanem „égi másához”. Júlia boldogság, harmónia jelképévé magasodik.
