Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére,
Mely nevével hév szerelmet gyújt;
S messze képét bújdosó magzatja,
Még Kalypso keblén is siratja,
S kart feléje búsan vágyva nyújt?
Itt van a hon, nem mint a régi,
Pusztaságban nyúlnak el vidéki,
Többé nem győzelmek honja már;
Elhamvadt a magzat hő szerelme,
Nincs magasra vívó szenvedelme,
Jégkebelben fásult szívet zár.
Hol van a bérc, és a vár fölette,
Szondi melynek sáncait védlette,
Tékozolva híven életét;
Honnan a hír felszáll, s arculatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?
Itt van a bérc, s omladék fölette,
Mely a hőst és hírét eltemette,
Bús feledség hamván, s néma hant;
Völgyben űl a gyáva kor, s határa
Szűk köréből őse sas-lakára
Szédeleg, ha néha felpillant.
És hol a nép, mely pályát izzadni
S izzadás közt hősi bért aratni
Ősz atyáknak nyomdokon tanúlt;
S szenvedett bár, s bajról bajra hága,
Hervadatlan volt szép ifjusága,
A jelenben múlt s jövő virúlt?
Vándor, áll meg! korcs volt anyja vére,
Más faj állott a kihúnyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen;
A dicső nép, mely tanúlt izzadni
S izzadás közt hősi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen.
Bártfay László pesti ügyvéd, irodalombarát 1830. október 31-i levelében ezt írta Kölcseynek Szatmárcsekére: „Szobránci dalod „Hol van a Hon sat” minden legkisebb változtatás nélkül keresztülment a cenzúrán, de ily cím alatt: Zrínyi dala.” Kézenfekvő ezt a közlést úgy értelmezni, hogy Kölcsey versének eredeti címe Szobránci dal volt. Nemrégiben azonban kétségbe vonta ezt Szabó G. Zoltán azzal, hogy Kölcsey gyakran nem adott címet verseinek, a levélben említett Szobránci dal nem cím lehet, hanem a keletkezés helyének megjelölése. A kéziraton valóban csak keltezés áll a cím helyén? „Szobráncz, Julius ’830”. Nem tudjuk, Zrínyi neve a cenzor kívánságára vagy Bártfay ötletéből került-e a címbe. De ha nem is a költő szándékából, nem is általa adott eredeti cím helyett, föltehetően nem akarata ellenére. 1838-ban írt költeményével, a Zrínyi második énekével (ezt a címet ő adta!) mintegy utólag igazolta a Zrínyi éneke (így jelent meg az Aurora 1831-i kötetében) meg a Zrínyi dala címet (az utóbbi állandósult Szemere Pál 1832-i Kölcsey-kiadása nyomán). Nem volt idegen tőle a jelen állapotának, érzelmeinek, panaszának múltba vetítése, mutatja ezt a Himnusz és a Zrínyi dala között egyébként is van összefüggés: ez utóbbi mintha az előbbi utolsó előtti szakaszának („Vár állott: most kőhalom”) részletesebb kifejtése volna.
Szauder József jól ismerte fel, hogy Zrínyi nevével éppen nem tompult, hanem élesedett a költemény mondanivalója: „Kölcsey és Zrínyi személyének azonosítása a hősben, aki a vándor kérdéseire választ ad, nem egyszerű kibúvó a cenzúra alól, hanem a vers hőfokának, ellentétek közti feszültségének találó jelzése.” A költemény két idősíkja, a vándor kérdéseiből kirajzolódó múlt és a feleletekben megmutatkozó jelen háromra bővül, ha a felelőben egyszerre láthatjuk a 17. századi Zrínyit és a 19. századi költőt. Feszültséget kelt az olvasóban, hogy szüntelenül észleli ezt az időbeli hármasságot. De feszültséget kelt az is, hogy az elkeseredett, csüggesztő feleleteket adó Zrínyi nagyon különbözik a róla a reformkorban élő képtől, attól a Zrínyitől, akit Vörösmarty így szólított meg: „Zrínyi! dicsőségünk, végső daliája nevünknek!” Fölmerülhet bennünk a kérdés: nem a múltból érkező, a múltbeli erényeket számon kérő vándorban kereshette-e a kor, kereshetnénk-e ma is inkább Zrínyit, mint a párbeszéd másik szereplőjében, aki reménytelennek látja nemzete helyzetét. Ellentmond mégis ennek az értelmezésnek, hogy a fontosabb személy, a lírai hős egyértelműen nem a kérdező, hanem a felelő.
Három versszak tartalmazza a három kérdést, ugyanannyi a három feleletet. Az első két kérdés és a rájuk adott két felelet azonos indítású: „Hol van”; „Itt van”. Baljós hangulatúak már a kérdések is: a vándor arra kérdez rá, ami volt, ami eltűnt, ami már nincsen: a honfoglalók vérétől áztatott föld hazaszeretetet keltő vonzására, a Szonditól védelmezett vár késő századokra is átsugárzó hírnevére. A felelet: fiai már nem ragaszkodnak a pusztasággá vált hazához, a hősök védte vár már omladék, védőit elfeledte a hozzájuk méltatlanná vált, gyáva kor. Ezek a versszakok többé-kevésbé azonos szintűnek mutatják a bekövetkezett hanyatlást.
Riasztóbb az elnyomorodás, izzóbb az általa kiváltott harag az utolsó kérdésben és feleletben. „És hol a nép” – kezdődik az ötödik szakasz kérdése. Nem arról van itt már szó, él-e még a honfiakban a hazához ragaszkodó szeretet, az érte küzdelmet vállaló hősiesség, hanem arról, megvan- még, él-e még a nép, a nemzet. A „Vándor, állj meg!” nem azt jelenti itt, amit az antik epigrammában: állj meg a hősök sírjánál, hanem azt: ne kérdezz tovább. Céltalan minden további kérdés: az a nép, amely ebben a hazában él, már nem azonos a régivel, csak a nevét viseli.
A Zrínyi dala összegezi azokat a lehangoló tapasztalatokat, amelyek rendre föllelhetők Kölcsey más, korábbi műveiben. Andalgások (1811) című versében hazáját boldogabb népekével összehasonlítva ezt írta: „Itten honunk vérző vidékin / Nyögő szél érvén keblihez, / Pusztúlt váraknak omladékin / A Múzsa búsan tévedez”. Rákos nimfájához (1814) című költeményében ezt olvassuk: „/...) búsan / Tűnik fel képed, ó hon, /.../ fájdalomnak érzete, / Mely rólad súgárzik reám”. A Himnusz (1823) imént idézett versszaka így folytatódik: „Kedv s öröm röpkedtek, / Halálhörgés, siralom / Zajlik már helyettek. / S ah, szabadság nem virúl / A holtnak véréből, / Kínzó rabság könnye hull / Árvánk hő szeméből!” „Puszta vagy, ó kiomolt vér szent helye!” – szól a költő Drégel (1825) című, Szondi emlékét idéző költeményében. Ezekben azonban, s hasonló, a Zrínyi dala képeit, kifejezéseit is fölidéző más költeményeiben, még föl-fölcsillan a remény, hangot kap a bizakodás, vagy legalább nagy erővel szólal meg az isteni segítség kérése. A Zrínyi dalából ez már hiányzik. Prózai írásaiban is többször megfogalmazta Kölcsey azt a szomorú felismerését, hogy a nemzet elszakadt a múltjától. A mohácsi vész 300. évfordulójára írt beszédében például így szólaltatta meg az ősöket: „Nép, mi vagy? hol a bizonyság, hogy tőlünk származtál? Hazát alkotánk, s te reánk nem emlékezel; hidegen taposod győzedelmeink mezeit; s a pusztákon, hol ezrenként hullánk el, sírhalmainkra nem vetsz tekintetet. Jaj neked! a meg nem hálált örökségen átok fekszik, melyet csak hosszú megbánás törülhet le.” A Zrínyi dala utolsó versszaka ennek a hosszú megbánásnak már a lehetőségét is kizárja. Nem a múltba vet pillantást ez a versszak, hanem befejezett tényként jeleníti meg a jövő fenyegetését, a múltban helytálló nemzet pusztulását.
„Más faj”, „korcs volt anyja vére”: századunk olvasójának szeme megakad ezeken. Kölcsey azonban nem valaminő fajelmélet előhírnöke. Római klasszikusoktól, Horatiustól, Liviustól vehette s történelmi szükségszerűségként élte át, hogy elkorcsosulnak az egymást követő nemzedékek. Így vélekedett Berzsenyi (A magyarokhoz) és több más kortárs költő is. Kölcsey is ezt írta már 1822-i Rákos című költeményében: „Romlasz magyar nép, romladozol hazám / És lassan őrlő féreg emészt belől”. Nem biológiai, hanem erkölcsi értelemben „más faj”, amely „a kihúnyt helyére” állt.
A Zrínyi dala stílusa keményebb, határozottabb, mint Kölcsey korábbi verseinek többnyire szentimentálisan lágy, olvadékony hangja. A bírálat, az ítélet keménységéből, a célratörő kérdések és feleletek határozottságából következik ez. Érződik a stíluson a költő szónoki gyakorlata is. Kérdések, ismétlések, erős érzelmi tartalmú jelzős szerkezetek sorjáztatása e költeményre éppúgy jellemző, mit Kölcsey beszédeire. Gazdag képzettársítást keltenek a tulajdonnevek: Árpádé a honfoglalás nagyszerűségét, Szondié a török elleni honvédő harcok hősiességét idézi fel, Kalüpszóé, aki nem tudta Odüsszeuszt a hazatéréstől visszatartani, azt érzékelteti, hogy a honvágy, a hazaszeretet képes legyőzni a csábító kéjvágyát. Az időbeli érintkezésen alapuló metonímia gyakran felhozott példája a „Völgyben űl a gyáva kor”, amelyben a „völgy” a mélyre süllyedést, az „űl” a tétlenséget, tehetetlenséget is kifejezi. A tömörítés eszköze a megszokottól eltérő jelentés a „Tékozolva híven életét” kifejezésben, a jelentés körének bővítésén kívül a tárgyatlan ige tárgya is a „pályát izzadni” szókapcsolatban. A kérdések és feleletek többnyire azonos kezdetű ismétlődése azt a képzetet kelti, amit a szöveg jelentése is tartalmaz: nincs mód változtatni azon a helyzeten, amelybe a nemzet jutott. Mintha ugyanezt sugallná a monoton egyhangúságú versforma is, a spondeusokkal lassított ötös és ötödfeles trocheus.
Kerecsényi Dezső szerint ez a költemény „ítéletmondás az elkorcsosult jelen fölött”. Hozzáteszi: „A politikai pályája elején álló Kölcsey világos tekintete ez, összegezése annak a helyzetnek, melynek megváltoztatására készült vállalkozni.” Így van ez, ha a költeményt Kölcsey életpályáján helyezzük el. De sokkal végletesebb, nyomasztóbb benne a reménytelenség, mintsem küzdelembe induló, országmentő feladatot vállaló politikustól várnánk. Szinte előlegezi az országgyűlési követ csalódását, a Zrínyi második énekében a sorsot hiába kérlelő költő elkeseredését, a nemzethalál látomását.
OROSZ LÁSZLÓ
KÖLCSEY FERENC (1790-1838) költő, politikus. Tiszántúli birtokos nemesi család korán árvaságra jutott fia. Fél szemét gyermekkori himlő következtében elveszítette. A debreceni kollégiumban tanult, Pesten volt jurátus. Zárkózott, fennkölt erkölcsi elveket követő férfivá érett, kortársai félszegnek, nem közéjük valónak tartották. Anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy hajlamát követve az irodalomnak éljen, költői, írói, kritikusi életműve a maga korában így is egyike a legjelentősebbeknek. Szatmár megye követe volt az 1832-36-i országgyűlésen, de mivel elveivel ellentétes utasításokat kapott, tisztségéről leköszönt. Erkölcsi tanításait Parainesis című művében foglalta össze.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers 118-121. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése