Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség,
csillagok palotája,
Szép zölddel béborult, virágokkal újult
jó illatú föld tája,
Csudákat nevelő, gályákat viselő
nagy tenger morotvája!
Mi haszon énnekem hegyeken-völgyeken
bujdosva nyavalyognom,
Szörnyű havasokon fene párduc módon
kietlenben bolyognom,
Tövis közt bokorban, sok esőben, hóban
holtig csak nyomorognom?
Medvéknek barlangit, vadak lakóhelyit
mi haszon, hogy bejárom?
Emberek nem lakta földön ily régólta
mi jutalmamat várom?
Ha mindenütt éget szerelem engemet,
mind búm, kínom csak károm.
Sokszor vadászással, szép madarászással
én mind csak azon voltam,
Hogy nagy szerelmemet, ki forral engemet,
szívemben mint megoltsam,
De semmit nem nyertem vele, sőt vesztettem,
mert inkább égtem, gyúltam.
Mert valahol járok s valamit csinálok,
elmémben mind ott forog
Julia szép képe, gyönyörű beszéde,
lelkem érte forr, buzog,
Valahova nézek, úgy tetszik szememnek,
hogy mind előttem mozog.
Noha felmetszette szívem közepette
Cupido neki képét
Gyémánt szép bötűkkel maga két kezével,
de mégis szép személyét
Nézni elűz engem, noha nyilván érzem,
hogy csak vallom gyötrelmét.
Más kegyes is engem szeret, de én őt nem,
noha követ nagy híven,
Azért, mert az Isten csodául nagy bölcsen,
csak Juliára éppen
Minden nagy szépséget ez földön úgy szerzett,
hogy senki szebb ne legyen.
Ó, én reám dihüdt, elvesztemre esküdt
igen hamis szerelem!
Miért nem holdultatsz meg annak, kit jártatsz
utánam szerelmesen?
S mire kedvem ellen gyútasz ahhoz engem,
aki megnyerhetetlen?
De te törvényidnek, noha csak vesztenek,
kételen kell engednem,
Zsámolyul vetetté, rabjává ejtettél
mert Juliának engem,
Kínját, hiszem csoda, hogy mintha jó volna,
oly örömest viselem.
Mint az leppentőcske gyertyaláng közibe
magát akartva üti,
Nem gondolván vele, hogy gyertyaláng heve
meg is égeti, süti,
Szívem is ekképpen Julia szenében
magát örömmel fűti.
Hatalmas szemei, haragos beszédi
engem noha vesztenek,
De minden szépségnél, minden szerelemnél
mégis inkább tetszenek,
Rajta esik, hal, vész lelkem s csak az nehéz,
hogy tart számkivetettnek.
De ám akár medgyen velem bár szerelem,
szabad legyen már vele,
Csak hogy ezt engedje kínom érdemébe,
hogy amint felmetszette
Juliát szívemben, szinte úgy versemben
is tessék meg szép képe.
hideg levén kivől, égvén penig belől
Julia szerelmétűl,
Jó hamar lovakért járván Erdély földét
nem nagy fáradság nélkül,
Ezt öszverendelém, többé nem említvén
Juliát immár versül.
A reneszánsz kor művészeinek hite szerint a világ, a természet és az ember nagy harmóniája megteremthető. Ennek a harmóniának az ígérete-igézete vezérelte Balassi életét és költészetét is. Mivel a 16. századi Magyarország viszonyai között a valóságos életben képtelen volt megteremteni ezt a harmóniát, a költészetben, a szerelemben kívánta elérni. Ennek a harmóniakeresésnek a jegyében keletkezett a Júlia-ciklus. A költő életének talán legválságosabb szakaszában, 1587-ben csillant fel a lehetőség Losonczi Anna kezének elnyerésére. Balassi ennek reményében kezdett a Júlia-versek írásához. A költő Júliája, Losonczi Anna azonban jöhetett számításba. Balassi számára viszont ez a megújuló szerelem jelentette az életét körülvevő minden rossznak, bujdosásnak az ellentétét, az annyira óhajtott boldogságot, harmóniát.
Balassi az Anna-versek írása óta nagy utat tett meg poétikai-esztétikai tudatosságát tekintve: felismerte költészete minden alkalmi szándéktól független, önálló irodalmi-művészi értékeit. A korai szerelmes énekek jellege és a Júlia-ciklus költeményeinek karaktere ezért merőben más. Költészete korai szakaszában epiko-lírikus jellegű énekverset írt, később azonban kialakította a dallamtól független lírai költeményt. Verseiben az alkalmi szándék, a valóságos élethelyzet szerepe jelentősen csökkent. A Júlia-versek írásának kezdetén még érezhető a Losonczi Anna kezére pályázó szándék, de a költemények e szándék kudarcának felismerése nyomán fokozatosan mentesülnek az alkalmi céltól, és pusztán az irodalmi-költői szféra lesz meghatározójuk. A Júlia-versek a költői fikció világába lépnek. Ezzel párhuzamosan Júlia személye is átalakul: már nem annyira valóságos személy, mint annak idején az Anna-versek Losonczi Annája, hanem költői jelkép. A Júlia-ciklusban egyre szembetűnőbben jut érvényre a távolító, eszményítő, az elérhetetlenség, megvalósíthatatlanság érzetét sugalló tendencia, a ciklus utópisztikus hangulata és jelentése. A költeményekben egyre nagyobb szerepet kapnak a vallásos-szakrális képzetek. Júlia a közvetlenül érzékelhető látványból látomássá alakul: lakóhelye a Paradicsom, s a Paradicsomban termett szép új rózsa dicsőséges orcája, ábrázata angyal, színe dicsőséges, áldott, megdicsőült, mennybélinek tetszik, Isten asszonynak, akit dicsőíttető fény, áldott szén vesz körül, akihez összekulcsolt kézzel, hajlott térddel, fővel intéz fohászt a költő. Nem a valóságoshoz immár, hanem „égi másához”. Júlia boldogság, harmónia jelképévé magasodik.
Az 1589 telén írt Ó, nagy kerek kék ég kezdetű, patetikus szárnyalású, Júliának s a vele kapcsolatos utópisztikus beteljesüléslehetőségnek végső búcsút mondó költemény Cristoforo Castelletti Amarilli című 8Velence, 1587) pásztordrámájának fordítása során készült, valóságos műfordításként. Ennek ellenére pontosan zárja a Júlia-ciklust, s önálló költeményként (a ciklustól függetlenül is) Balassi lírájának jelentős darabjai közé tartozik. A vers ezért Balassi költészetében többszörösen meghatározott.
Az Ó, nagy kerek kék ég a feszültség, a disszonancia, a nem éppen derűs létértelmezés verse. Szerelmi költemény, de közleményének lényege a költő életében megvalósíthatatlannak bizonyult harmónia kifejezése. Balassi felismerte, hogy a Júlia képviselte szerelem s az általa elérni vélt boldogság, harmónia lehetősége végleg szertefoszlott. A vers tehát nem csupán Júliától, de a szerelemhez kötött harmóniaeszménytől is búcsúzik.
A költemény első versszaka teljesen önálló, független Castelletti szövegétől: „Ó, nagy kerek kék ég, dicsőség, fényesség, csillagok palotája...” A vers intonálásának patetikus szárnyalása csak az Egy katonaének nyitásához mérhető költészetében. Balassi e versszakban a természet, az univerzum három alkotórészéhez: az égbolthoz, a földhöz és a tengerekhez kiált panaszával, a versben a megszólított így maga az egyetemes természet. Balassi ezzel finoman rájátszik a bibliai teremtéstörténet, Mózes első könyve kezdő verseire is (fényesség, szárazföld, tengerek). A reneszánsz egyetemes-egységes természetlátásának, értelmezésének patetikus-lírai kifejezése a vers indítása. Kozmikus távlatával („csillagok palotája”), panteista szemléletével és áhítatával Berzsenyi, Vörösmarty ódai verskezdeteinek méltó előképe.
A patetikus intonáció megszabja, jelzi a vers szembetűnő sajátosságát, az ének szövegén váltakozó intenzitással végighullámzó indulat szerepét. Az intenzitás változása a költemény kompozíciójában meghatározott helyen (helyeken) módosul. Balassi különös gondot fordított költeményei architektonikus rendezettségének, fegyelmének kialakítására, kivált a versszöveg logikai-fogalmi síkjának a megszabott arányviszonyok közé való illesztésére. E törekvés jegyében alakított ki két jellegzetes szerkezeti struktúrát: a hárompillérűnek nevezett szimmetrikus, valamint az aranymetszés arányát (arányait) érvényesítő aszimmetrikus kompozícióváltozatot. az szimmetrikus kompozíciótípusban nem a versterjedelem középpontjának van kiemelkedő szerepe az adott vers szerkezetében, mint a hárompillérű esetében, hanem később, a terjedelem hozzávetőlegesen kétharmad részénél. Az aszimmetrikus kompozíció jegyében készült Balassi-versek többsége a költő életének nehéz, feszültségekkel teli szakaszaiban keletkezet.
Az Ó, nagy kerek kék ég is ezek közé a versek közé tartozik. A 13 versszak terjedelmű költemény nyolcadik versszakának van kivételes szerkezetbeli szerepe. A strófa utolsó sora pontosan a versterjedelem aranymetszéspontján helyezkedik el. A harmóniaeszményében csalódott költő elkeseredett indulata ebben a versszakban éri el tetőpontját a vershelyzet felfedésével: „S mire kedvem ellen gyútasz ahoz engem, aki megnyerhetetlen?” A megszólított is ebben a versszakban változik meg: az első versszakban az egyetemes természethez kiált panaszával a költő, a nyolcadik versszakban pedig a „hamis szerelemhez”: „Ó én reám dihüdt, elvesztemre esküdt igen hamis szerelem!” Az utolsó öt versszak mérsékeltebb, szelídebb árama következik ezután: a költő megbékélését, belenyugvását érzékeltetve a megmásíthatatlan kudarcba.
A vers számvetés, a Júlia-történet záróakkordja, de az utolsó lehetőség szertefoszlása ellenére a feloldás-kibontakozás irányát is sejteti a költemény 12. versszakában. Érzületi és művészi vonatkozásban egyaránt. Ez a versszak is jelzi a mérhetetlen távolságot a korai szerelmes énekek alkalmi, udvarló jellegétől: az érzelem itt már mentes minden közvetlen céltól, szinte önmagáért való. Végső búcsú ez Júliától, de nem magától az érzelemtől. S ami még fontosabb, és a költő művészi öntudatára vet határozott fényt: Balassi szándéka már nem Júlia valóságos személyével, hanem művészi-költői értelemben vett megjelenítésével kapcsolatos: „versemben is tessék meg szép képe”- Balassi költeménye így az adott élethelyzet által meghatározott ugyan, de elvonatkoztatott is egyszerre. Júlia egyfelől valóságos személy, másfelől azonban már költői példa, az elérhetetlen (megnyerhetetlen) eszményi szépsége4k példája is egyúttal. Költői példázat.
A művészi-költői programot fogalmazó sorokat folytatja a záróstrófa valóságos versíró helyzetet megadó reális szférája: „Hideg levén kivől, égvén penig belől...” Teljes és immár fokozhatatlan az ellentét a megújuló egyetemes természete, valamint az utolsó strófa, a költő számára adott, hideg télre utaló sorai között. Az első versszak harmóniájára felel az utolsó disszonanciája. A mindenség fenségét érzékelő és kifejező költő Erdély földjét járja, hogy jó hamar lovakat cserélgessen, azét az Erdélyét, ahol valaha (Báthory fejedelem gyulafehérvári udvarában) a petrarkista szerelmi költészettel ismerkedett.
Balassi a költemény végéhez illesztett egy záradékot: „Ez az Juliáról szerzett énekeknek a vége2. Ez kimondja, hogy Balassi a továbbiakban nem folytatja a Júlia-ciklus szerelemhez kötött harmóniakeresését. Ígéretét betartotta: később keletkezett szerelmes verseiben (Célia-ciklus) nem találjuk a Júlia-költemények utópisztikus boldogságkeresését. Ezek a kései költemények már csak a költőnek egy-egy adott pillanathoz kötött hangulatát hivatottak érzékeltetni. A harmónia lehetőségének az Ó, nagy kerek kék ég végleg megmásíthatatlanul búcsút mondott.
KOMLOVSZKI TIBOR
BALASSI BÁLINT (1554-1594) költő, drámaíró, katona. Gazdag felvidéki család sarja. Házitanítója Bornemisza Péter volt. Nürnbergben és valószínűleg Padovában is tanult. Báthory István gyulafehérvári udvarában ismerkedett meg az olasz petrarkista költészettel. 1579-től Eger várában szolgált egy lovas csapat hadnagyaként. 1584-ben feleségül vette unokatestvérét, Dobó István (a hős egri várkapitány) leányát, Krisztinát. Felségsértési pert indítottak ellene, vérfertőzéssel vádolták. Maradék vagyonát is eltékozolta. 1589 őszén Lengyelországba bujdosott. 1593-ban kezdetét vette a török elleni tizenöt éves háború, Balassi az Esztergom ostromakor kapott sebesülésébe halt bele.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers 52-56.old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése