Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.
Mint az árnyék,olyan halkan,
Észrevétlen,mondhatatlan
Andalító hangulatban.
A vad alszik a berekben.
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten.
Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bűbáj,mily talányok
Mind,amit körültem látok.
Nap alattam,nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.
Itt az ég a földet éri.
Tán szerelme csókját kéri...
Minden oly csodás ,tündéri.
Mi megyünk-e,vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?
Gondolatom messze téved
Kék űrén a semmiségnek.
Földi élet,hol a réved?
Szélei nádligeteknek
Tünedeznek,megjelennek,
Képe a forgó jelennek...
Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
S minden olyan mozdulatlan...
Múlt,jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?
A levegő meg se lebben,
Minden alszik...és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:
Hátha minden e világon,
Földi életem,halálom
Csak mese,csalódás,álom?...
A Nádas tavon 1888-ban, Vajda János nagy kései korszakának egyik utolsó és talán legjelentősebb műveként jött létre: abba a vonulatba tartozik, amelyet a Vasúton, Az állatkertben és A köröndnél című versek tesznek emlékezetessé.
Életének ebben az időszakában a költő sorsa szinte minden keserű tapasztalatánál túljutott már; maradt maga a tiszta keserűség. Túl volt a házasságán, amely (nem utolsósorban az ő hibájából) pokolnak bizonyult számára, túl volt közéleti népszerűtlenségének mélypontjain, a nyomorgáson, túl volt költészetének mellőzöttségén, és túl volt azon az újabb keletű politikai csalódáson is, amelynek Sodoma című megrendítő verse ad hangot, és utórezgései még a Nádas tavonnal nagyjából egy időben írt Credo című költeményében is érezhetők. Ám a viszonylag biztos megélhetés, valamint az a szeretet és elismerés, amit fiatalabb pályatársaitól kapott, élete külső körülményeit javította ugyan, de nem tudta megakadályozni Vajda emberi és költői elszigetelődését, élete belső perspektíváinak összeszűkülését.
Joggal írja erről az időszakról a költő monográfusa, Komlós Aladár: „Képzelete a cselekvésről leszorított, magányos emberé, akinek a társadalom nem adott lehetőséget becsvágyát kielégítő, kedvére való munka elvégzésére, aki mélyen megbántva, elkedvetlenedve, undorral és haraggal telve visszavonult az emberektől. Vajda kapcsolata a világgal – Bécsből való hazatérése után – alig állt egyébből, mint a takarítónőjével, a pincérekkel és a nyomdászokkal való veszekedésből, a gyűlölt robotnak érzett lapszemle hetenkénti megírásából s a fiatal költőktől jövő kevéske tömjén átvételéből a kávéházban. A ránehezedő külső nyomás ellen úgy védekezik, hogy magába zárkózik, s mintegy a külvilág ellenközpontjává válik. Így életében lényegesebb az, amit magányos sétáin vagy üldögélése közben elgondol magában, mint az emberekkel való kényszeredett és laza érintkezése; jobban benne van az álmaiban, mint a cselekedeteiben. Érzése, képzelete így lett olyan erőssé, hogy néha nem ő uralkodik fölöttük, hanem azok uralkodnak fölötte.”
A Nádas tavon a túljutottság, a pillanatnak foglyul esett harmónia verse. Olyan, mint a tornádó közepén mozdulatlanul álló légoszlop. Vajda a síron túli létezés, a végítélet, a „kénkő-eső” vízióival, a”kétely és a fojtó sejtelem” rémületével viaskodik ez idő tájt írt verseiben (és egyáltalán, költői életműve legjava részében). Ám ezúttal szelíden „lehell” és méla sejtelembe ringat a szellő, a sejtelem pedig megnyugvást és kiengesztelődést hoz, amely a felismert csalódáson való túllépésből fakad. Minthogy azonban mindez a hely és a pillanat varázsában van foglyul ejtve, maga a vers, látszólagos könnyedsége és egyszerűsége ellenére, nehezen megközelíthető.
Mindenekelőtt nagyon nehéz, talán nem is lehetséges rekonstruálni azt az utat, amely a külsődleges élménytől a tényleges lírai élményig vezet. (Ellenpéldaként Az üstökös című költeményt említeném, ahol az élmény metamorfózisa a korabeli hírlapi tudósítások alapján, valamint Vajda Jánosné Bartos Rozália egyik naplóbejegyzése révén eléggé pontosan rekonstruálható.)
Tudjuk, Vajda erdész fia volt, jól ismerte a természetet, szeretett vadászni; feltételezhetjük, hogy vadászat közben sok időt töltött egyedül, és sokat elmélkedett a világ dolgairól – ez azonban nem visz minket közelebb a vershez. Akkor sem, ha a vers eleje (különösen a harmadik strófa) akár azt a benyomást is ébresztheti bennünk, mintha egy helyzetdal volna kibontakozóban. Szereplíra a vadászatról? „Fegyveremmel az ölemben... önfeledtem” élvezem a természet közelségét? Nevetséges volna; és ezen az sem változtat sokat, ha tudjuk, hogy az életrajzilag dokumentálható, külsődleges élmény színhelyet a Palicsi-tó volt, és ha ismerjük annak a szabadkai földbirtokosnak a nevét, akinél Vajda János éppen vendégeskedett.
A vers elemzésekor kénytelenek vagyunk mi magunk is a pillanat varázsából kiindulni, abból a benyomásból, amelyet az első olvasás élménye tesz ránk.
(E sorok írója megpróbálja – átmenetileg – elfelejteni, hogy nagyon sokszor olvasta már ezt a verset.)
Mindenekelőtt az érzéki jellegű hatások egyoldalúságára kell felfigyelnünk. nincsenek hangok és illatok, csak látvány van; és a látványon belül sincsenek plasztikus formák, összefüggő mozgások, változatos színek. Csak csillogás van, „kék űr”, „aranyos tüzes felhő”, valaminek a pereme („Szélei nádligeteknek”), forgás, lengedezés, tünedezés, parttalan magasság (amelynek nem a mélység felel meg, hanem ugyanezen magasság tükörképe).
Ugyanakkor: maga a vers csupa dallam, rím és ritmus hangzásbeli harmóniája; s ez annál szembeötlőbb, mivel Vajda – igaztalanul, de nem ok nélkül – úgy él az irodalmi köztudatban, mint akinek nyelvezete nehézkes és darabos, verselése pedig egyhangú és helyenként kifejezetten hanyag.
Ám erről a Nádas tavon esetében szó sem lehet. A verssor, az úgynevezett „ősi nyolcas” (amely ezúttal minden nehézség nélkül tekinthető sormetszettel tagolt ötödfeles trocheusnak is) kitűnően alkalmas mélyről feltörő indulatok aprózottan argumentatív közvetítésére (Vörösmarty: Országháza), tömörítő-kihagyásos történetmondásra (Arany: Rege a csodaszarvasról), vagy akár az intellektuális borzadály kifejezésére is (Babits: A Danaidák)m ezúttal mentes minden indulati töltéstől. Hármas tagolásában egyszerre sugall kozmikus egyhangúságot és a végtelenbe vetettség teremtményi érzését. Egyúttal a hármas rímek (méghozzá mindvégig hosszan kizengetett, majdnem teljesen tiszta nőrímek) hangalakjukkal is imitálják az alig észrevehető hullámmozgást, a csónak ringatózását.
Ez a fajta formai tökéletesség olyan feszültséget kelt a versben, amely hosszabb távon (például egy elbeszélő jellegű költeményben) aligha volna fenntartható; másrészt viszont a lehető leghosszabban fenn kell tartani ezt a feszültséget, hogy a vers belső tagolása elég markáns lehessen.
A hármas tagolódás nemcsak a strófákon belül érvényesül: a vers belső ritmusára alaposabban odafigyelve feltűnik, hogy maga a költemény (a csattanószerű utolsó szakaszt leszámítva) egyenlő hosszúságú részekre tagolódik; s ezek mindegyike három-három strófából áll.
Az első ilyen egységről – mint már szó esett róla – a felületes olvasó azt hiheti, hogy helyzetdalt készít elő. Megvan a szituálás, megvannak a kellékek (napsütés; víz; csónak; ölben tartott fegyver; berekben alvó vadak; andalító hangulat; benyomásokat rögzítő alany).
Némely furcsaságnak azonban már itt fel kell tűnnie. Ha komolyan vesszük azt, hogy a hangulat „mondhatatlan”, akkor fel kell tételeznünk, hogy a vers nem a hangulatról fog szólni; viszont az, amiről ténylegesen szól (ha szól, a pillanatban foglyul ejtett végtelen, a hangulatnál sokkalta mondhatatlanabb. A másik furcsaság – amiről szintén esett már szó -, hogy a térben csak magasság és mélység van, vízszintes kiterjedésről nem esik szó; illetve mélység sincsen, csak a magasság tükörképe. Ez bizony a legkevésbé sem szereplíra.
A második egységet a „nézem” szó választja el, igen élesen, az előzőtől. Eddig a látvány a szubjektum puszta közvetítésével jelent meg; innentől reflektálása és kommentálása következik, ez pedig az ámulat érzelmi formáját ölti magára. Felkiáltások, találgatások, minősítések következnek („Mennyi bűbáj, mily talányok!”; „Minden oly csodás, tündéri”). Csak egy pillanat múlva gondolkodunk el: mik ezek a talányok? És mitől olyan szép a szemügyre vett szép világ? Csakis a költői szubjektum rávetülő pillantása teheti széppé (legalábbis az adott versen belül); és alighanem ez az említett „bűbáj” és „talányok” lényege is.
Ez a szép világ („Nézem ezt a szép világot”) már nem azonos azzal a köznapi tapasztalatból kiszakított világgal, ahol andalító a hangulat, és ahol a vad alszik a berekben.
Ráadásul ez a meglehetősen bonyolult váltás megkapó szemléleti egyszerűséggel párosul (sőt a „Tán szerelme csókját kéri” sor önmagában véve teljesen belül marad az almanachlíra kifejezési konvencióin): ég és föld a csillogó víztükörben találkozik, s a találkozás látszata kérésként értelmeződik a versen belül; így viszont a csókkérés semmiféle lírai közhelytárba nem illeszkedik.
A következő váltás a mozgás képzetét hozza be a versbe, s ezt a képzetet a kérdő mondatok megjelenése („Mi megyünk-e vagy a felhő” stb.) is erősíti. Külön rejtély a „Mi megyünk-e” többes első személye. Természetesen az értelmezés felületi szintjén a csónak, a fegyver és a költői szubjektum együttesére vonatkoztatható; a vers szolipszista alanyisága eleve kizárja azt az értelmezést, amely szerint valaki más is ülhetne a csónakban. Az viszont egyáltalán nincs kizárva, hogy Vajda a többes első személybe önmaga mellett beleérti a „szép világ” egészét is. A szép világból persze nem sok látszik: nádligetek tünedező szélei („képe a forgó jelennek”), s éppen a jelen pillanat forgása közepette megy végbe az alanyiság világegésszé való átfordulása – hiszen köznapi tapasztalatunk szerint tudjuk, hogy „a valóságban” a nádligetek állnak, és a tó közepén a csónak forog; de a vers valóságában ennek már a fordítottja igaz.
A következő, utolsó váltást egy határozószó hozza: „Most”. Az előző egység tele volt mozgásra utaló szavakkal, szókapcsolatokkal: „mi megyünk-e”; „lenge déli szellő”; „forgó jelen”; „messze téved” stb. Most azonban a nap megáll, és minden olyan mozdulatlan: a kitágult szubjektum birtokba veszi és végtelenné tágítja a pillanatot. Ha az előző egységben szemléleti fordulatot vehettünk észre, itt a verstörténés fordulatára kerül sor.
Sarkítottan fogalmazva: a vers legfőbb tétje és legfőbb történése, hogy a levegő meg se lebben, és hogy minden alszik: ez Rip van Winkle és Csipkerózsika álma; s ha én, e sorok írója csupán elenyésző része vagyok a Vajda által vizionált mesének, csalódásnak, álomnak, akkor a nádligetek fölé boruló pillanat a vers megírása óta mindmáig nem ért véget.
Ennek megfelelően az utolsó strófában nem a kérdést tartom igazán érdekesnek, hiszen az egyértelműen sugalló kérdés (a „hátha” szó inkább vágyakozást fejez ki, mint találgatást), nem is annak a gondolati tartalmát, hiszen az a misztikus gondolkodás egyik alapsémája (noha kétségtelen, hogy a magyar lírában a 19. század végéig nemigen jelenik meg), hanem azt, hogy a költő egy reális nézőpont kijelölésével indítja versét, amelynek végén a nézőpont eltolódása, valamint a fönt megmutatott szemléleti fordulat jóvoltából saját kijelölt nézőpontját (azaz magát a megszólaló alanyt) is beolvasztja a mesék, csalódások, álmok alaktalan tömegébe.
MÁRTON LÁSZLÓ
VAJDA JÁNOS (1827-1897) költő, publicista. Gyermekkorát Válon töltötte, ahol apja uradalmi erdész volt. Tanulmányait Székesfehérvárott, majd Pesten folytatta. Volt vándorszínész, uradalmi gyakornok; a forradalom előtt bekapcsolódott az irodalmi életbe, tagja lett a pesti fiatal írók körének. A szabadságharcban honvédtisztként szolgált, utána büntetésből lefokozták, és Itáliába vitték. Hazatérése után elismert költő érett, de részint politikai röpiratai miatt, részint személyes okokból visszavonulásra kényszerült. Élete utolsó éveit viszonylagos nyugalomban és megbecsültségben töltötte.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers 188-192. old. - Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése