2017. ápr. 19.

Lonkay Antal (1827-1888): A séta



Schillernek legszebb elégiája. A műfordítás elvei szerint.

E költeményre Schiller, a nagy német nemzet méltó büszkesége, maga is sokat tartott; Humboldt pedig és Herder nem győzték magasztalni. 1795-ben, a Horákban jött az ki először Elegia cím alatt, mintegy például arra, miképp fogta el Schiller az elégiát, melyben a természet, mint az erkölcsi szomor és tisztán emberi vágyak tárgya tüntettetik fel. Az embert a tisztán természeti élettől átvezeti a művelődés minden fokán, egész az elfajult műveltségig, hol is a költő viszont a változatlan természet keblén találja magát, hogy annak még vadonjában, még nyers alakzataiban is vigaszt találjon.

Légy üdvöz pirosan ragyogó ormoddal, o hegység!
S mely rá fényt áraszt, légy te is üdvöz, o nap!
És ti, vidám térség, susogó hárs, s te, kit az ágak
Ringatnak, vigadó légi lakók serege.
És te nyugodt kék bolt, mely végtelen árban ömölsz el
A zöld erdőkön s messze a barna hegyen,
S én körülem, ki a szűk szobabörtönt végre nem üli,
S örvendő szívvel szárnyad alá menekül.
Engem üdítve foly át szellőid balzsamos árja,
S jól enyhíti a fény tiszta hatálya szemem.
A viruló ligeten verseng sok váltakozó szín;
Ám kellembe megy át a deli versenyezés.
Messzeterülő rétszőnyeg szabadon fogad engem;
Nyájas zöldjén át keskeny utacska kigyóz.
Szépen dong a foglalatos méhecske körültem,
S hajlad a pillangó a vöröses füveken.
Forrón süt le a nap, csend van, csak a röpke pacsirta
Csattog a lég derüjén s szerte kerengve dalol.
Már suhog a szomszéd csalit és le-lehajlik az éger
Szép koronája, s a szél zúg az ezüst füveken.
Ambroziás éj fog körül engem, s illatos és hűs
Díszfedelet lelek a bikkfa dus árnya alatt.
A sürü erdőben egyszerre letűnik a táj, s fel
Engem kígyózó keskeny utacska vezet.
Ágak lombjain át csak loppal hat be csekély fény,
Közbe meg a magas ég kékszinü arca mosolyg.
Hirtelen elszakad a fátyol. Megnyílik az erdő,
S meglepi két szememet fény-erejével a nap.
A távnak, ely eltérül itt, nincs vége határa,
És a világ szélét kék hegyi pára teszi.
Mélyen alattam a hegynek gyors meredékü tövében
Hömpölyög a zöldes tükrü folyócska hamar.
Vég nélkül van az aether fent, vég nélkül alant is:
Szédül a ki felnéz, borzadoz a ki lenéz.
Ám a végtelenül magas és végnélküli mély közt
A vándort karfás út viszi bizton alá.
A gazdag partok mosolyogva vonúlnak előttem,
S hirdeti a díszló völgy is a boldog ipart.
Nézd ama sok vonal ott! mely képez birtoki mesgyét,
a szőnyegbe belé mind maga szőtte Ceresz;
Isten irott kedves törvénye: mióta kiűzve
Durva világunkból, eltüne a szeretet.
Ám szabadabban irongál a szép rendü mezőn az
Országút, mint egy tiszta fehérnye szalag;
Mely majd erdőben vész el, majd hegyre kigyózik;
A sima víztükrön száz tutaj úszik alá.
Sokszorosan viszhangzik a csordakolomp a mezőkön,
És viszhangot kelt olykor a pásztori dal.
Partot s hegylejtőt élénk falvak koszorúznak,
Másokat eltitkol sok csalit ága-boga.
Szántóföldjének még jó szomszédja az ember:
Viskóját békés birtoka fekszi körül.
A venyigék alacsonra csinált ablakra fonódnak,
S kunyhót átölelő ágakat ölt ki a fa.
Ah boldog földnép! ki nem érted még a „szabadság”
Szót, s együgyü törvényt tartasz a barna mezőn.
Vágyad ez egy: hogy munka után békével arathass,
S mint napi munkád, szint úgy forog élted is el!
Ah! de ki foszt meg e szép látványtól, oly idegenség
Tölti be rögtön a tájt, s már idegenb mezejét.
A mi előbb egymásba vegyüle szeretve, különvál,
S az csak egyenlő már, a mi hasonlatos is.
Rendek képződtek, s a nyárfák büszke családja
Szinte nemes rendben díszesen állt fel amott.

Vass József: Kolosvár siralmai 1699.


 Kolozsvár a 17. században

Kolozsvár alaprajza 1699-ben


Bokros jajszó-kiáltás

Azaz
Kolosvár városának szörnyű tűzzel való megégéséről szerzett siralmas, jajjal teljes három énekek. Melyek közől a két első énekek a másodszori égést, mely 1655-d. esztendőben, Szentgyörgy havának 3-dik napján délután, az harmadik pedig az 1697-d. Pünkösthavának 6-dik napján, véletlen és reménytelen történt égését példázzák. – Kolosvárott. Anno 1699.

Harmadik égésről való ének*

(* A két első éneket, mint lelketlen szóhalmazt s minden tény nélküli jeremiádot, nem tartottam lemásolásra érdemesekknek. – Rájok illik: „Ha megtartatnak, nem nyereség; ha elvesznek, nem kár.” V. J.)

Márványkő-falai Priamus várának,
Xanthus vize mellett híres Ilionnak,
Tróján hogy erőt vön tüze Vulcanusnak,
Phrygiában pusztán és csonkán állanak.

Világ hét csodái között Joniumban
Épült szép machina görög tartományban,
Diána temploma a nagy Ázsiában,
Megége egy lator miatt Ephesusban.

Aemeás azt látván, hazája városát,
Antenorral együtt siratták meg Tróját,
Siratják görögök templomok romlását;
Siratja Ázsia szörnyü kárvallását.

Én is bús szívemnek nyitottam mostan zárt,
Hogy hazám városát sirassam, Kolosvárt,
Kiben nem Vulcanus sebes lángja tett kárt,
Hanem isten tüze, kit jó lélek nem várt.

Olvassuk, ama szent evangeliumban
Korazimról mit írt idvezítőnk abban:
Szintén oly jaj hallott akkor Kolosvárban,
Mikor romlása lőn szép pünkösthavában.

Kilencvenhetedik ezer hatszáz felett
És hatodik május hogy délszínben fénylett,
Gyönyörű Kis-Szamos vize partja mellett
Egynehány órák közt Kolosvár elégett.

Ó! délszínben fénylő napunk, szép planétánk,
Behártalmas üdőt fordítál mireánk,
Kiért utcáinkon hármas jajt kiált szánk,
S két szemeink sírnak, gyászba borúlt hazánk!

Mely siralom és gyász minden oka bennünk,
Isten ellen sokszor cselekedett bününk.
térésünket várta, de hogy meg nem tértünk,
Vakmerőségünkért, látjuk, int bánt vélünk.

Lám irgalmát hozzánk mindenkor mutatta,
S két aranyvedriből lelkünket itatta,
Prófétái által ezt prédikáltatta:
Hogy térjünk s ne vesszünk, szája kiáltotta.

De hogy isten látá vad természetünket,
Gyémántnál s acélnál keményebb szívünket;
Miként Egyiptomra, hozá veszélyünket:
Úgy reánk is külde emésztő tüzeket.

Mely tűz erejétül Kolosvár városa,
Magyar Izraelben kinek nem volt mása,
A kiben zeng vala Múzáknak chorusa,
Jaj! elromlék hazánk szép metropolisa.

Együtt piaca, két templomok s tornyokkal,
Abban öt harangok, és egy nagy órával.
Kik is szép pyramisformáju voltokkal
Hamuban hevernek, faalkotmányokkal.

Mely nagy kárt és romlást ha mely szemfény látna,
Nincsen oly keresztény, ki azon ne sírna,
Hanemha a pogány vagy Phalaris volna,
Vagy Néró szivével és lelkével birna.

Vajha Zsigmond császár, kinek idejében
Épült nagyobb templom tornyostul elsőben
Ezer négyszáz tizenkilenc esztendőben,
Ha, mondom, életre jöhetne ez helyben.

És magával együtt Izabella fiát,
János Királyt, kisebb templom patronusát,
Sírból ez világra hozná, s ketten kárát
Néznék nemzetünknek, s ez helynek romlását!

Bizony kivánnának inkább visszamenni,
És a koporsóban örökké nyugonni,
Mintsem ők szemekkel ilyen romlást nézni,
Melyeket bűnünkért szoktunk mi szenvedni.

Hát te, dicső hírrel fénylő magyar Átlás,
Vitéz magyarok közt győzhetetlen nagy Márs,
Jó Hunyadi János, ki voltál bölcs Pallás,
Itt te’s mit mondanál? holott van ily romlás.

Főképen ha látnád néhai házadnak,
Ott lévő seholának s más két templomának
És renddel ott épült utcáknak, soroknak,
Hamuvá válását az egész Óvárnak.

Holott régen lakol vala nagy haszonnal,
Óvár közepében gazdával, egy szásszal,
Mikor nemzetedért véres triumphussal
Szemben harcolsz vala dühös pogányokkal.

Elromlott az Óvár, kiben akkor éltél,
S jó Pannoniában gubernátor löttél;
Kiből Szentimréhez Mecset bégre mentél,
S Herkules módjára vele kopját törtél.

Elpusztult, a kiben laktál jó társaddal,
Szilágyi Mihálynak testvér szép hugával,
A hol isten téged két jeles fiakkal
Megáldott volt régen, Lászlóval, Mátyással.

Kiknek születésök földje az Óvár lön,
S Kolosvárt születék Mátyás, ki király lön,
Emberi ellenség a kin erőt nem vön,
De mindenek ellen ő diadalmas lön.

Ennek idejében Kolosvárral egyben
Pannonia örült a szép békességben,
S fénylett a jó aranyidőben sok részben;
De azok elmulván, mentenek mind füstben.

Im látjuk, Kolosvár piaca áll pusztán,
Hol ahamis bíró megfúlt volt három fán.
Sarcoltatóknak is nincs most kezök csonkán,
Azért húznak vonnak sokat nem igazán;

Mivel elhúnyt szeme jó Mátyás királynak,
S számok szaporodott köztük a chánoknak,
Mint vérszipó nadály és éh szúnyogoknak,
Úgy megtöbbült számuk a sok Káinoknak.

Nálunk a virtusnak maradt csak galléra,
Kiért kün s ben rajtunk az isten ostora.
Minden rend megveszett s nincsen olyan óra,
Hogy bűnre ne futna, mint a juh a sóra.

Mely bűnnek nagy mérge isten eleiben
Felhatván, boszúját állá rajtunk isten.
S két hetekig lön nagy szárazság aerben;
Tűzgyúlás indula rettenetes szélben.

Eredete ennek lön Magyar-utcában,
Egy szabó házában, tüzetlen szobában,
A fenn megemlített hosszú szárazságban;
Melynek nagy erejét terjeszté szél abban.

Olyan nagy erővel, kit semmi mesterség
Vizzel nem olthatott, emberi segítség
Ellent nem állhatott; mivel kénytelenség
Városból a népet kiűzte, a hévség.

Ott azon siralmas nép, együtt községgel
Hegyekre szaladott, mint a juh sereggel,
S romlását városnak siralmas szemekkel
Néztük, tüzes lángját, mint ment az égig fel.

Mely tüzben megsültek tizenöt emberek,
Monostor-, Híd-, Szappan-utcák elégtenek,
S a nagy templom körül lévő boltok, szerek
Fedelei egyig hamuvá löttenek.

És a plébánia-sor is ott egészlen,
Új collegiummal együtt azon rendben,
Lábas-ház, és piac-sorok mentek füstben,
Kismester-utcával s Hídkapuval egyben.

Sőt Magyar- és Közép-utcák is szomszédban
Nem maradtak épen az emésztő lángban,
Nagy kára kesének részszerént azokban,
Mert megcsonkulának rendekkel sorokban.

Két magas bástyák is itten elégének,
S tűztől fedelei megemésztetének.
Isten tudja számát leírni ezeknek,
Mennyi kára lön ott kolosvári népnek.

Mert a tűz egyfelől mit meg nem emésztött,
Tűz elől szegénység ott miket félre tött;
Az idegen nemzet, valamit lelt, elvött,
Megbecsülhetetlen nagy romlás és kár lött.

Mert megemésztetett templomuk, seholájok,
S hamuban hevernek utcánként szép házok;
Sír a szegény község, sírnak a lakosok,
S károkat siratván, vagynak kiáltások.

A kiknek javokat tűz megemésztette,
S házoknak falait megfeketítette,
És sokaknak kezét s lábát megpergelte;
Sőt éhhel halóvá s nyomorúlttá tette.

De evvel sem szünvén hatalma a szélnek;
Majorokra vivé erejét a tüznek:
Kitől sok majorok, s azokban szép kertek
Egész Szamospartig renddel elégének.

Így midőn siralmas nép isten haragját
E szerént szenvedné, emésztő ostorát,
És a tüznek látná mondhatatlan súlyát,
Újolag valóban érzé nagy hatalmát.

Egész két hetekig szörnyű rémülések,
Lőnek villámlások és nagy mennydörgések,
Mennykövek hullási s azoknak ütések
Ott az égés után elkövetkezének.

Kiknek rettentésök miatt az emberek,
Kiváltképen az ott lakó asszonynépek,
Mint szarvasok, sokan idétlent szülének,
S némelyek majd csaknem kétségbe esének.

A farkas-utcai templom híazatját,
És boltjával együtt város egy bástyáját
Megütvén, emberek szeleknek zúgását
Hallák két hetekig tartó ostromlását.

Égéstől megmaradt falak s épületek,
Fedélnélkül való nagy magas kémények,
Sok helyen, szél miatt, házakra dőlének,
Kiknek boltozatjok öszvetöretének.

Mondhatatlan romlást azon hely szenvede,
Kit ki sem gondolhat az emeri elme,
S mivel istentől volt olyatén érdeme,
Hogy akkor szenvedjen: de jó segedelme!

Mikor a fertelmes szokott bűnt elhagyja,
Isten is hozzája nagy kegyelmét nyújtja,
Romlásából viszont ismét megujítja,
És ilyen ostorral, ha megtér, nem bántja.

Siess kegyelemre azért, jó istenünk!
S ostorodat ne küldd hazánkra ellenünk;
Mert tebenned vagyon hitünk s reménységünk,
Paizsunk csak te vagy s minden segedelmünk.

S száraz polyva ellen tüzedet ne gerjeszd,
Méltó haragodat mireánk ne ereszd;
Sőt hazánkat minden romlástól védelmezd,
S boldog állapotra rendét s sorsát szerezd.

Hogy jó rendben s sorban lévő kereszténység
Tégedet imádjon, mert te vagy nagy felség!
Mennyben uralkodó egy igaz istenség.
Amen! Amen! Legyen siralmamban már vég!


Forrás: Új Magyar Muzeum VI. évf. V. füzet  1856.

Mutatványok SZLEMENICS PÁL Ovidiusi átváltozásaiból



Szlemenics Pál  (1783-1856) 

I. Phoebusz és Daphne (I. 452-567.)*

Első tárgya szerelmednek, Phoebusz! vala Daphné.
Lángja Cupido mérgének műve volt, nem eretnek.
A kígyó győztére kevély isten minap őtet
Íjának látván enyelegve feszíteni húrját:
„Fegyverrel, pajkos gyermek! mi közöd neked? így szólt.
A fegyver minekünk izmos vállunkra csak illő,
Kik sebesítni birunk ellenséget s vadat azzal,
S kik Pythont, melynek dögvészes rút hasa oly sok
Holdra terült, nem rég megölők sok ezernyi nyilakkal.
Gyújts, nem bánom akármilyféle szerelmeket égő
Fáklyáddal, de nyugodni az én díszfegyveremet hagyd.”
Erre Venusz fia: „Mindeneket lőjön te nyilad bár,
„Phoebe! le, téged enyém fog; s mennyire múlja hatalmad
„Állatokét, az enyém szint annyira múlja tiédet.”

*) Íme a Horác legújabb fordítója befejezte Ovid Átváltozásait is, méltó versenyt futva Egyed Antalnak sok szépségekkel bíró legújabb fordításával. Fognak-e e szép művek világot látni? – Egyébiránt bármennyit nyer is költői irodalmunk és nyelvünk classicai művek versenyfordításai által: miután nekünk oly kevés férfiaink vannak, kik ily feladásokra hivatottak; s ily művek kiadása, fájdalom annyi nehézségekkel jár: vajjon alaptalan-e azon ohajtásunk, hogy azon erők,mik ily versenyzésekre fordíttatnak, bár a classica literatura más, magyarúl még épen nem, vagy egyáltaljában ki nem elégítő áttételekben létező művekre áldoztatnának! – Szerk.
  
Így szólt, és a híg levegőt gyors szárnyival osztván,
Csakhamar árnyékos Parnassz várába leszálla,
És tegezéből két nyilat, ámde különb erejűt, ki-
Húza. Emez szerelemgyújtó, amaz azt futamító,
Melyik gyújt, annak hegye éles, s fénylik aranytól,
A melyik futamít, ólom belül és hegye tompa.
Ezt lövelé Daphné Nymphara, amazzal Apollon
Csontjainak velejébe ható súlyos sebet ejte.
Ez tüstént szeret; az szeretőnek futja nevét is,
Erdők rejtekiben, s ejtett vad bőriben érez
Csak gyönyörűséget s teveled, szűz Phoebe! vetélyez,
S rendnélkül lengő hajait szalagocska övedzi.
Volt számos kérője, de kérőktől szive borzadt,
Férfit, kit nem is ösmere, futva, bolyonga az erdőn.
A nőszés mi legyen? Hymen? Amor? gondja reá nincs.
Sokszor mondta az atyja: Leányka! te vőt nekem adni,
Mondta, nekem késő unokákat tartozol adni.
Őneki ilyenkor, mint bűnt gyűlölve menyekző
Fáklyáit, képére piros színt önte szemérme,
S gyöngéd karjaival kegyes atyja nyakába borúlva
Esd:engedj, óh jó atya! szűznek örökre maradnom.
Atyja Diánának se’ tagadta előbb ugyan ezt meg.
Erre az enged ugyan, de keresed, mondá, mire vágyasz,
Ellent áll, s szűznek nem hágy alakod szépsége maradni.
Phoebusz szép Dalphnéba szeret, vele nőszni ohajt, s mit
Óhajt, arra reményt táplál, s ön jóslati csalják.
Mint könnyen meggyúl a tarló, fosztva kalásztól,
S lángba sövény borul a tűztől, a melyet az útas
Vagy közel élesztett mellette, vagy ott hagya égve:
Olykép lángba borúlt Phoebusz, s egy tűz vala keble,
Csalfa reményekkel táplálván árva szerelmét.
Látja haját minden csín nélkül lengni nyakán: mily
Lenne, ha dísz, mondá, oda járúl? Látja ragyogni
Csillagként szemeit, s ajakát, melyet nem elég csak
Látni. Dicséri kezét, dicséri az ujjakat, a szép
Vállakat, és az iker, majdnem mez nélküli, karját.
Rejtve mi van, még szebbnek véli. Fut az sebesebben
Könnyű szellőnél, nem is áll meg, bárha kiáltja
Ez: „Pénevsz szép lyánya! nem ellenség fut utánad.
Állj meg, hölgy! Bárány a farkast, őz az oroszlánt,
Gyáva galamb a sast, s kiki ellenségit ezenkép
Futja csupán. Engem szerelem heve kerget utánad.
Óhboldogtalan én! ha elesnél, s szúrni tövisbe
Lábaidat fognád, s neked én fájdalmat okoznék!
Merre sietsz, a hely sziklás. Kérlek, ne szaladj oly
Nyílsebesen; nekem is lassúbb fog lenni futásom.
Kérdezd végre: kinek tetszel? Nincs a lakom erdőn,
Nem vagyok én pásztor, ki baromcsordát, ki juhnyájat
Őriz. Nem tudod, az ki legyen, kitül így, te kegyetlen!
Futsz, s ezen okból futsz. Nekem a pataréi király fő-
Városa, Delphi vidéke, s Klarosz hódol Tenedosszal
Jupiter a nemzőm. Énáltalam a jelen és múlt,
És mi jövend, tárvák. Lanthoz simul általam a vers.
Biztos ugyan mi nyilunk, biztosb volt még is az a nyíl,
Mely oly mély sebet ejte minap keblünk üregében.
Én födözém fel az orvosszert, s mentőnek egész föld
Hí, és vetve alám van minden fű erejével.
Nem lehet ámde füvekkel, hejh! gyógyítni szerelmet!
S mely tudomány üdvet másnak hoz, nem hoz urának”
Többet szólni akart; remegő lábbal futa a szűz,
Bévégezni szavát sem tűrvén, s hátra hagyá őt.
Így is szép vala ő. A szellő mezteleníté
Tagjait, erre amarra dobálva fuvalma ruháit.
Rendtelenül lógó hajfürtjei hátra verődtek,
S szebbé tette futás alakát. Nem vesztegeté az
Isten most többé a szép szavakat, sebesebben,
A mint Ámor üzé, kezdett futamodni utána,
Mint mikor egy nyúlat meglát a vizsla mezőben,
Ez prédát, amaz üdvet vágy megnyerni futással;
Az mármár azüzött prédára hajolva reményli
Tartani már, s orrát vélt zsákmányára kinyújtja,
S ez kétes, megkapva ha nincsen-e a harapástól,
Megmenekül, s szájábul az üldőnek kisikamlik:
A szüzet így remegés, Phoebuszt pedig űzte reménye.
Ámor szárnyaival gyámítván mégis az üldő
Gyorsabb volt, s pihenést száműzve nyakán vala már a
Szűznek, s érinté elszórt hajait lehelettel.
Gyors szaladás által vesztvén a szűz erejét már,
Elsápúlt, s látván Pénevsznek habjait, így szól:
Nyújts segedelmet, apám! ha van istenség folyamodban!
Vagy te, hol oly túlzón tetszém, föld! rogyj le velem, vagy
Mely alakom bájolt, veszd azt el változat által.
E kérése alig hangzott el, már merevültek
Tagjai, keble körét egy gyenge fahártya borítá,
Fürtei lombokká, s ágakká karjai váltak.
Lába, előbb oly gyors, lőn földbe szegezve gyökérrel,
S arca sudárrá vált; szépsége maradt egyedül fen.
Mint fát is szereté Phoebusz; jobbját derekára
Tévén, verni szivét érzé a héja alatt még.
Ágait, úgy mint testtagokat karjával ölelvén,
Csókot ad a fának: csókjától elvonul a fa.
Mert nőm nem lehetél, hozzá így szóla az isten,
Fám legalább leszesz, és ím homlokomat s citerámat,
És nyilaim tegezét övezended, drága borostyán!
Róma vezéri fejét te fogod diadalmi menetben,
Melynek pompáján Capitól bámul, diszesítni.
Hű őrként állandsz Auguszt tornáca előtt, és
A kapuján álló őstölgyet védni fogandod
És mint nyíretlen fürttel nekem a fejem ifjú,
Tégedet is viruló zöld lomb díszítsen örökké.
Így végzé Paean.* (* Phoebusz) Bele egyezik ebbe az új fa
Most nőtt ágaival, s látszék mozgani sudárát.