Mutatványok SZLEMENICS PÁL Ovidiusi átváltozásaiból

Szlemenics Pál  (1783-1856) 

I. Phoebusz és Daphne (I. 452-567.)*

Első tárgya szerelmednek, Phoebusz! vala Daphné.

Lángja Cupido mérgének műve volt, nem eretnek.

A kígyó győztére kevély isten minap őtet

Íjának látván enyelegve feszíteni húrját:

„Fegyverrel, pajkos gyermek! mi közöd neked? így szólt.

A fegyver minekünk izmos vállunkra csak illő,

Kik sebesítni birunk ellenséget s vadat azzal,

S kik Pythont, melynek dögvészes rút hasa oly sok

Holdra terült, nem rég megölők sok ezernyi nyilakkal.

Gyújts, nem bánom akármilyféle szerelmeket égő

Fáklyáddal, de nyugodni az én díszfegyveremet hagyd.”

Erre Venusz fia: „Mindeneket lőjön te nyilad bár,

„Phoebe! le, téged enyém fog; s mennyire múlja hatalmad

„Állatokét, az enyém szint annyira múlja tiédet.”

*) Íme a Horác legújabb fordítója befejezte Ovid Átváltozásait is, méltó versenyt futva Egyed Antalnak sok szépségekkel bíró legújabb fordításával. Fognak-e e szép művek világot látni? – Egyébiránt bármennyit nyer is költői irodalmunk és nyelvünk classicai művek versenyfordításai által: miután nekünk oly kevés férfiaink vannak, kik ily feladásokra hivatottak; s ily művek kiadása, fájdalom annyi nehézségekkel jár: vajjon alaptalan-e azon ohajtásunk, hogy azon erők,mik ily versenyzésekre fordíttatnak, bár a classica literatura más, magyarúl még épen nem, vagy egyáltaljában ki nem elégítő áttételekben létező művekre áldoztatnának! – Szerk.

  

Így szólt, és a híg levegőt gyors szárnyival osztván,

Csakhamar árnyékos Parnassz várába leszálla,

És tegezéből két nyilat, ámde különb erejűt, ki-

Húza. Emez szerelemgyújtó, amaz azt futamító,

Melyik gyújt, annak hegye éles, s fénylik aranytól,

A melyik futamít, ólom belül és hegye tompa.

Ezt lövelé Daphné Nymphara, amazzal Apollon

Csontjainak velejébe ható súlyos sebet ejte.

Ez tüstént szeret; az szeretőnek futja nevét is,

Erdők rejtekiben, s ejtett vad bőriben érez

Csak gyönyörűséget s teveled, szűz Phoebe! vetélyez,

S rendnélkül lengő hajait szalagocska övedzi.

Volt számos kérője, de kérőktől szive borzadt,

Férfit, kit nem is ösmere, futva, bolyonga az erdőn.

A nőszés mi legyen? Hymen? Amor? gondja reá nincs.

Sokszor mondta az atyja: Leányka! te vőt nekem adni,

Mondta, nekem késő unokákat tartozol adni.

Őneki ilyenkor, mint bűnt gyűlölve menyekző

Fáklyáit, képére piros színt önte szemérme,

S gyöngéd karjaival kegyes atyja nyakába borúlva

Esd:engedj, óh jó atya! szűznek örökre maradnom.

Atyja Diánának se’ tagadta előbb ugyan ezt meg.

Erre az enged ugyan, de keresed, mondá, mire vágyasz,

Ellent áll, s szűznek nem hágy alakod szépsége maradni.

Phoebusz szép Dalphnéba szeret, vele nőszni ohajt, s mit

Óhajt, arra reményt táplál, s ön jóslati csalják.

Mint könnyen meggyúl a tarló, fosztva kalásztól,

S lángba sövény borul a tűztől, a melyet az útas

Vagy közel élesztett mellette, vagy ott hagya égve:

Olykép lángba borúlt Phoebusz, s egy tűz vala keble,

Csalfa reményekkel táplálván árva szerelmét.

Látja haját minden csín nélkül lengni nyakán: mily

Lenne, ha dísz, mondá, oda járúl? Látja ragyogni

Csillagként szemeit, s ajakát, melyet nem elég csak

Látni. Dicséri kezét, dicséri az ujjakat, a szép

Vállakat, és az iker, majdnem mez nélküli, karját.

Rejtve mi van, még szebbnek véli. Fut az sebesebben

Könnyű szellőnél, nem is áll meg, bárha kiáltja

Ez: „Pénevsz szép lyánya! nem ellenség fut utánad.

Állj meg, hölgy! Bárány a farkast, őz az oroszlánt,

Gyáva galamb a sast, s kiki ellenségit ezenkép

Futja csupán. Engem szerelem heve kerget utánad.

Óhboldogtalan én! ha elesnél, s szúrni tövisbe

Lábaidat fognád, s neked én fájdalmat okoznék!

Merre sietsz, a hely sziklás. Kérlek, ne szaladj oly

Nyílsebesen; nekem is lassúbb fog lenni futásom.

Kérdezd végre: kinek tetszel? Nincs a lakom erdőn,

Nem vagyok én pásztor, ki baromcsordát, ki juhnyájat

Őriz. Nem tudod, az ki legyen, kitül így, te kegyetlen!

Futsz, s ezen okból futsz. Nekem a pataréi király fő-

Városa, Delphi vidéke, s Klarosz hódol Tenedosszal

Jupiter a nemzőm. Énáltalam a jelen és múlt,

És mi jövend, tárvák. Lanthoz simul általam a vers.

Biztos ugyan mi nyilunk, biztosb volt még is az a nyíl,

Mely oly mély sebet ejte minap keblünk üregében.

Én födözém fel az orvosszert, s mentőnek egész föld

Hí, és vetve alám van minden fű erejével.

Nem lehet ámde füvekkel, hejh! gyógyítni szerelmet!

S mely tudomány üdvet másnak hoz, nem hoz urának”

Többet szólni akart; remegő lábbal futa a szűz,

Bévégezni szavát sem tűrvén, s hátra hagyá őt.

Így is szép vala ő. A szellő mezteleníté

Tagjait, erre amarra dobálva fuvalma ruháit.

Rendtelenül lógó hajfürtjei hátra verődtek,

S szebbé tette futás alakát. Nem vesztegeté az

Isten most többé a szép szavakat, sebesebben,

A mint Ámor üzé, kezdett futamodni utána,

Mint mikor egy nyúlat meglát a vizsla mezőben,

Ez prédát, amaz üdvet vágy megnyerni futással;

Az mármár azüzött prédára hajolva reményli

Tartani már, s orrát vélt zsákmányára kinyújtja,

S ez kétes, megkapva ha nincsen-e a harapástól,

Megmenekül, s szájábul az üldőnek kisikamlik:

A szüzet így remegés, Phoebuszt pedig űzte reménye.

Ámor szárnyaival gyámítván mégis az üldő

Gyorsabb volt, s pihenést száműzve nyakán vala már a

Szűznek, s érinté elszórt hajait lehelettel.

Gyors szaladás által vesztvén a szűz erejét már,

Elsápúlt, s látván Pénevsznek habjait, így szól:

Nyújts segedelmet, apám! ha van istenség folyamodban!

Vagy te, hol oly túlzón tetszém, föld! rogyj le velem, vagy

Mely alakom bájolt, veszd azt el változat által.

E kérése alig hangzott el, már merevültek

Tagjai, keble körét egy gyenge fahártya borítá,

Fürtei lombokká, s ágakká karjai váltak.

Lába, előbb oly gyors, lőn földbe szegezve gyökérrel,

S arca sudárrá vált; szépsége maradt egyedül fen.

Mint fát is szereté Phoebusz; jobbját derekára

Tévén, verni szivét érzé a héja alatt még.

Ágait, úgy mint testtagokat karjával ölelvén,

Csókot ad a fának: csókjától elvonul a fa.

Mert nőm nem lehetél, hozzá így szóla az isten,

Fám legalább leszesz, és ím homlokomat s citerámat,

És nyilaim tegezét övezended, drága borostyán!

Róma vezéri fejét te fogod diadalmi menetben,

Melynek pompáján Capitól bámul, diszesítni.

Hű őrként állandsz Auguszt tornáca előtt, és

A kapuján álló őstölgyet védni fogandod

És mint nyíretlen fürttel nekem a fejem ifjú,

Tégedet is viruló zöld lomb díszítsen örökké.

Így végzé Paean.* (* Phoebusz) Bele egyezik ebbe az új fa

Most nőtt ágaival, s látszék mozgani sudárát.

II. Biblisz és Kaunusz. (IX. 454-665.)

Biblisz, ikervérét szereté, de nem oly szerelemmel,

Mely illő lett volna, s nem úgy, mint nénje az öccsét.

Azt nem tudta ugyan, tüze hogy bünös, ő eleintén,

S hogy lágy karjaival jó öccse nyakába borúl, és

Hogy neki csókokat ád: nem vélt vétkezni az által.

Csalja soká őt a gyöngéd érzés hazug árnya,

Lassanként szerelemre fajúl. Piperézi magát, ha

Öccséhez járúl, s szépnek látszatni kiván, és

Hogyha körében szebb más hölgy őnála, irígyli.

Ámde nem ismeri még lángját, s tüze nem töre még ki

Vágyra; de belseiben még is már kezde gyuladni.

Gyűlöli a testvér nevet, öccsét kezdi urazni,

S „Biblisz” név jobban tetszik, mint „nénike” néki.

Még se sikamla ki tisztátlan vágyakra kedélye

Ébren létében De szelíd álomba merülten

Látja gyakorta, kiért ég, s testit is egy egybecsatolja

Testivel öccsének, s azon elpirul álma között is.

Erre felébredvén, hallgat, s eszmélkedik álma

Tárgyáról, s habozólag imígy kezd szólni magával:

„Én nyomorú! Ezen éjjeli álomklép mire céloz,

Vajha ne teljék bé! Mért kellett látnom ez álmot!

Ellenséginek is, hogy szép fi, bevallani kell azt.

Ő nekem is tetszik, s ha öcsém nem volna, szeretném

Lenne is ő méltó hozzám, csak nénje ne volnék!

Ily képet hozzon gyakran, nem bánom, az álom;

Csak hogy, mint éber, soha ilyet meg ne kisértsek!

Semmi tanú nélkül szül az álom dús gyönyörérzést.

Oh Venusz! és te szilaj szárnyas gyerkőce, Cupidó!

Mennyi gyönyört érzék! mint úszám kéj özönében!

Általa át csontom velejéig hatva feküdtem!

Mily öröm emlékezni ezen bár kurta gyönyörre!

Kóstolt élvemet írígyelve az éj hamar eltűnt.

Vajha nevet másítva szabadna nekünk egyesülni!

Mily szépen az atyád menye én, Kaunim! lehetendnék!

S mily szépen te apám veje, jó Kaunim! lehetendnél!

Mindent isteneink bár tettek volna közössé

Őseinken kívül köztünk, s téged nemesebbé!

Nem tudom, óh legszebb fi! te kit fogsz tenni anyává,

Nékem, kit veled egy szülő szüle, csak te öcsém léssz,

És az az egy lesz csak köztünk közös, a mi nekünk árt.

Hogy magyarázzam hát látásomat? Álom erővel

Bír-e jelenteni mit? Ha igen, jósolni miket bír?

Dolguk az isteneinknek jobb. Nőül veszik ők a

Húgaikat. Lám bírja Szaturnusz Opiszt, s az Olympusz

Kényura nagy Jupiter Júnót, Téthist Oceánusz.

Isteneinknek más jogaik vannak. Mit igyekszem

Isteni rendszer után képezni az emberi rendsezrt?

Vagy kebelemből űzessék ki ezen tilos érzet,

Vagy ha erőm nincs rá, vesszek, s gyászpadra terített

Tagjaimat forró csókkal halmozza öcsm, jobb.

Ámde egyébként is kettőn áll a dolog. És ha

Tetszik is az nékem, nagy bűnnek vélheti ő azt.

Úgyde az Aeolidák nem félték húgaik ágyát.

Hejh! honnét tudom ezt? Ily példát mért hozok én fel?

Óh hova visz hevem! Ocsmány láng, fuss messzire tőlem!

A mint testvérnek szabad, úgy te szeresd az öcsédet.

Hogyha belém ő nálam előbb lett volna szerelmes,

Még is néki talán elnéztem volna dühét én.

Hát ki az ő esdét meg nem lett volna vetendő,

Esdjek-e én? Tüzemet leszek én-e bevallani képes?

A szerelem sarkal. Leszek.A számat ha szemérem

Zárja; szivem titkolt tüzit egy levelecske bevallja.”

Ez tetszett, s habozó elméit ez eszme legyőzé.

Mostan feltámasztva magát a bal könyökére:

Lássa, bevallom hát, ugymond, a dőre szerelmet.

Hejh! de hová rogyok én? mily láng kezd dúlni vesémben.

Átgondolja az írandót. Reszket keze s újja.

Jobbja iróvesszőt, és balja üres viaszot tart.

El kezd írni. Haboz. Ír. A táblát tova dobja.

Ír ismét. Törül, és másít. Rosszalja, s helyesli,

A miket írt. Tábláját elveti, és veszi újra.

Azt, mit akar, nem tudja. Akármit kezdeni készül,

Nem tetszik. Mérészséggel egyesülve szemérem

Ül képén. E szót „hugod” írta, s megint kitörülte.

S több törülések után e szókat véste viaszba:

„Üdvet küld szeretőd, melyet te ha néki nem adsz; az

Tőle örökre futand. Nevit ő szégyenli kiírni.

Hát mit akarsz? kérded tőlem. Név nélkül akarnám

Én ügyemet, ha lehetne, kivívni veled, hogy előbb ne

Lenne födözve nem „Biblisz”, mint célom elérve.

Régen elárulták ugyan a keblem sebeit már

Arcom színe, soványságom, nedves szemem és a

Mellemből külső ok nélkül jött sohajim, s a

Hó öleléseim és oly forró csókjaim. Azt, hogy

Nem testvériek, érzeni kelle neked, ha vigyáztál.

Én még is, bár keblemnek sebe nagy vala, s a tűz

Belsőmben dühödött, mindent még elköveték: hogy

Kóromtól szabadúljak. Az istenek erre tanúim.

Jó ideig küzdék kikerülni szegényke Cupidó

Vészes fegyvereit. Többet, mint hinni lehetne,

Lyányka kiállani bír, tűrtem. De legyőzve levék, meg-

Vallani kényszerülök, s hozzád folyamodni segélyért.

Tőled függ, engem szeretőt elveszteni vagy meg-

Tartani. Most, mit tégy, válassz. Nem egy ellened esd így;

Esd közel egy rokonod, közelebb még jutni ki hozzád

S kapcsoltatni veled kíván szorosabb kötelékkel.

Hogy mi tilos? mi szabad, s mi jogos? bibelődjenek azzal

A vének, s tartsák azok a törvényt szigorún meg.

Merészebb szerelem s Venusz illő a mi korunkhoz.

Azt, mi tilos, nem tudván még, mindent mi szabadnak

Tartunk, s mért ne utánoznók vajon isteneinket?

Nem gátol se kemény atya, sem hírünk veszedelme.

Nincs mitül is félnünk. Ne ijesszük hát mi magunkat.

Testvér név édesd orozásinkat takarandja.

Titkon szólani egymással minekünk szabad. Egymást

Botrány nélkül akárki előtt csókoljuk, öleljük.

Semmi se vet gátot. Könyörülj azon, a ki szerelmét

Megvallá, s kínzó tüzitől késztetve tevé azt.

Sírkövemen ne kivánj íratni halálom okának.”

A táblán nem volt kezinek már több hely irásra,

A végső sora már annak szélén vala írva.

Végre bünös levelét egy kis gyönggyel lepecsétlé,

Melyset, nyála hiányozván, könnyel vizesített.

Most szolgái közől így szóla pirongva egyikhez,

Nékie hízelgvén: Hű szolgám! e levelet te

Vidd el az én (sokkal később oda adta) öcsémhez.

Általadás közben kiesék az néki kezéből.

Megrettent e jóslaton ő; elküldte de még is.

Alkalmat nyervén, átadja bünös levelét a

Szolga. Elolvasván Kaunusz részét az irásnak,

Elrémül, s azt elveti fellobbanva haragra,

S szolga pofájától csak alig tarthatva kezét: Fuss,

Úgymond, míg lehet, óh buja kéj szolgája! előlem

Fuss, ki, ha veszteddel nem függene egybe tulajdon

Szégyenem, e tettért te lakoltál volna halállal.

Elrettenve fut az, s Kaunusznak vad kitörését

Hűn rajzolja neked, Biblisz! Te kudarcodon úgy el-

Sápúlsz, hogy rögtön megfagy kebeledben az érzés,

Eszméletre jövén ismét, kitör a dühöd újra,

S nyelved ezen szavakat küldé halkan levegőbe:

„Jól történt. Sebemet mérészen mért födözém fel?

S a miket el kellett vala titkolnom kebelemben,

Bízni miért sieték oly rögtön gyáva levélre?

Nékem előbb kétes szókkal kísérleni kellett

Volna az érzelmét. Valljon kísér-e? s vitorlám

Egy részén, mily szellő fú, azt kémleni jól,és

Csak biztos tengerre bocsátani kelle hajómat.

Nem kémlelve, minő szél fú, tengerre evezvén,

Szirtekhez vitetem, s szét zúzva hajóm, Oceánban

Elmerülök, s elzárva hajómtól a kikötő s part.

Már a jóslat is elrettenthete e szerelemtől,

Küldni akarván a levelet, kiesett kezeimből.

Ebbül is érthettem, hogy meg fog csalni reményem.

Nemde vagy a szándék vala, vagy pedig a nap (ez inkább

Még is) megmásítandó? Maga inte az isten

Ily bizonyos jellel, ha helyén volt volna az elmém.

Hejh! nem bízni levélre, hanem lágy szóval elébe

Adnom kelle: mikép dúl a szerelem tüze bennem.

Arcát látandá ekkép s szeretője könyüit.

Mondanom is többet lehetett, mint írni levélben,

És lehetett akaratja dacára nyakába borúlnom,

Esdenem életemért, és térdeit általölelnem,

S lába elébe, ha vissza taszint, ájulva lerogynom.

Mindent megkísérlendék; s tényim ha egyenként

Bár nem is, őt meghajlítandhatták egyesülten.

Némi hibát küldött szolgám is tán követett el,

S nem járult hozzá illőn, alkalmas időt nem

Választott, gondot mikor űzve kedélye nyugott volt.

Ím ezek ártottak. Nem szülték tigrisek őtet,

Nincs a szíve kemény kőbül. Nincs melle se vasból

Sem gyémántokból, s nem nőtt arszlántejen ő fel.

Győzni fogok, s újont megtámadom őt; nem is állok

El soha tervemtől, míg élek, s míg lehelendek.

A tettet ha nekem nem tetté tenni lehetne,

Kezdetlen hagynám; de kivinni, mi kezdve van, azt kell,

Mert ha lemondnék is bár én vágyamrul egészen,

Ő nem lenne feledni merényeimet soha képes.

És mivel abba hagyám; vélné, nem nagy vala vágyam,

Vagy hogy tán ilykép kísértni csupán akarám őt,

Vagy bizonyára nem űz azon istenség, ki hevíti,

S égeti keblemet, oly dühösen, hanem a buja  kéjvágy.

Végül nem lehetek többé már bűntelen én; mert

Írtam s esdettem, rossz vágyakat ápola keblem.

Hagyjam bár a bűnt; bűntől ment nem leszek én már.

Mint vágy, nagy, mint bűn kicsiny az már, hátra mi még van.”

Ezt mondván, új új kísérleteket teszen, ámbár

Bánja előbbieket. Minden korlátokat áthág,

S többször tűri magát öccsétől visszadobatni.

Öccse megúnván üldését, oda hagyja hazáját,

És idegen földön végül új várfalat épít.

Erre, mikép hírlik, Mílétnek lyánya megőrült

Bújában, s mellérül az öltönyeit leszakítá,

És a karjait egy folyton verdeste dühében.

Már nyíltan dühödik, nyíltan bévallja szerelme

Lángját, és, elhagyva az a nélkül neki gyűlölt

Honját, fut szökevény öccsét tova felkeresendő.

Nem máskép láták Bibliszt ujjongva futosni

Messze mezőn a Búbaszidák; mint szoktak üvöltni

Iszmari Bacehánsnők a minden harmadik évi

Ünneped alkalmán, Szemelé fia! s futni botodtól.

Kária és Lelegék földét, s Liciát bebolyongván,

Már túl hagyta Gragont, Limirét, Xanthosz folyamát, s a

dombot, hol hajdanta Chimaera lakott, feje melynek

Arszlánt, farka kigyót, s kecskét ábrázola teste.

Erdőkből végül kijutál, s fáradva lerogytál,

Ó Biblisz! s száraz földet beborítva hajaddal

Arcodat a fákról hulló gallyakra helyezted.

A lelegéi kegyes Nymphák sokszor karaikkal

Őt felemelni iparkodtak, s a vágyait, intvén,

Mérsékelje, vigasztalták.De siket maradott ő;

Némán fekvék ott, s körmével tépte körüle

A füvet, s a földet könnyek patakával elönté.

Könnyeit a Nymphák oly érré, mely nem apad ki,

Átváltoztatták. Neki mást tehetének-e jobbat?

Mint bévágatván a héja, fenyőbül azonnal

Mézgás nedv, s gyántás földből a gyánta ömöl ki,

S mint mihelyest lágyan kezd fúni Favóniusz, a nap

Hő súgáraitól befagyott folyamok jege olvad:

Úgy elemésztve saját könnyétől phoebei Biblisz

Forrássá válik, s ugyan e völgyben, ma is ömlik,

Megtartván úrnéja nevét, egy tölgy gyökeréből.

III. Orphéusz és Eurydice (X. 1-77.)

Onnan utát sáfrányszínü köpenyes Hymenaeusz

Mérhetlen legen át Cikonok tova földire vette,

A hol régen várt Orphéusz hasztalanúl rá.

Megjelenék ugyan ő, nem jött de sem innepies szó,

Sem mosoly ajkáról, sem nem hoza üdvös előjelt.

Még a fáklya is, a melyet tartott keziben, csak

Füstölgött, s bármint csóválva se lobbana lángra.

Még szomorúbb vala kezdetinél a vége. Midőn az

Új neje* (*Eurydice), a Nájádoktólk ísérve bolyong a

Zöld fűben, lerogy, egy kígyó sarkába harapván.

Felhőknek miután ezt elpanaszolta ezerszer

A rhodopéi dalos, kísértni az árnyakat is ment,

S a taenári kapun Styxhez mérészle lemenni.

A súlynélküli nép, s holtaknak az árnyai közt ott

Perszephonéhoz jut, s bús árnyországnak urához

És megpendítvén lantját ott dallani így kezd:

„Isteni lények! kik ti ezen föld-alji világban

Laktok, melybe halandók mindnyájan mi leszállunk!

Hogyha szabad, mellőzve hamis színlés szavait,ki-

Mondani, a mi való, nem jöttem azért ide én: hogy

A poklot lássam, sem azért, hogy tán lekötözzem

A kígyófürtös szörnynek három nyaka szirtét;

Nőm oka jöttömnek, kibe egy kígyó bele ontá

Mérgét, s elrablotta korán így élte virágát.

Tűrni ksértettem vesztét, de erőmet az Ámor,

Vallom, meggyőzé. Ezen istent ismeri ég s föld.

Itt ismérik-e őt? azt nem tudom, ámde gyanítom.

És ha az egykori rablásod nem puszta hamis hír;

Ámor kebledet is gyújtotta. Ezen chaosz és csend

Országára s ezen rémhelyre esengek: ujon hadd

Fonni korán átszelt fonalát hű Euridycémnek.

Néked adózunk mindnyájan. Rövid évek után mind

E székhelybe előbb vagy utóbb sietünk nyugalomra.

Mind ide vándorlunk. Mindnyájunk véglaka itt van,

S leghosszabban tart embernemen a te hatalmad.

A nőm is, miután illőn meg fog kora érni,

Ismét hozzád jön. Csak hagyj addig vele élnem!

Mit ha örök végzet tőlem meg fogna tagadni;

Vissza magam se’ megyek, s tarts ővele engemet is meg.”

A mikor így dallott, dallát hű lantja kisérvén;

Sírtanak a lelkek: szűnt Íxíon kerekét a

Szél forgatni; futó hab után nem kapdosa Tantál;

A keselyű Ticiusz máját, s hordójukat a bősz

Dánaidák feledék, s szikládra, te Szisziphi! ültél.

E versek, hírként, áztatták könnyek először

Eumenidák arcát. Ily kérésen megesett mind

Poklok urának, mind kedvelt nejének szive, s tüstént

Hívák Eurydicét. Új árnyak közt vala ő, és

Sántán járt fel alá még a kígyóharapástól.

Egyszersmind de azon kikötést nyeri a rhodopéi

Hős: addig hogy, míg ki nem ér az avernuszi völgyből,

Hátra ne pillantson, vagy nőjét újra veszítse.

Most ő hát lassan s némán halad egy meredek, szűk,

Sűrű éji homályba födött vadon úton előre.

S már a föld párkányától nem messzire lévén,

Tudni, ha nem maradott-e el a neje s látni ohajtván,

Visszatekint a hőn szerető, s rögtön neje eltünt,

É mikor a karját tárván megfogni akarta,

A kisikamló lég vala, mit karjába szorított.

Bár így másodszor hala meg, nem hányta szemére

A neje azt, bűn nem lévén, hogy hőn szereté őt,

S vég isten-veledet mondván neki, melyet alig már

Hallhata, visszavevé a bús árnyakhoz az útját.

Nem máskép rémült Orphéusz el a neje másod

Vesztésén, int a pokoleb három fejitől ki

Úgy megijedt: hogy előbb nem hagyná el remegése,

Mint átváltoznék természete sziklaszoborrá,

Vagy mint a ki magára vevén önkényt idegen bűnt,

Ólénosznak akart látszatni, s te, szép alakodban

Elbízott Léthén! kik egy szív voltatok egykor,

S kősziklák vagytok forrásdús Ida hegyén most.

Vissza akar most térni megint. Át nem viszi Cháron,

Bár könyörög, Styxen. Hét nap maradott szomorogva

A partnál, s ott ült eledelt nem véve magához.

Tápláléka sohaj, bú, bánat, s könnyei voltak.

Pokok urát elvégre kegyetlennek panaszolván,

Visszautaz zordon Haemuszra, s magas Rhodopéra.

  

Forrás: Új Magyar Múzeum VI. évf. II. füz. február, 1856.