Vörösmarty Mihály: Idához (1836)

Nem mondom, hogy szeretlek,

Mi haszna mondanám?

Te szómra nem hajolnál

S csak búmat toldanám.

Nem mondom, mint szeretlek,

Hol lelnék arra szót?

Nem érez, aki érez

Szavakkal mondhatót.

Nem mondom, e kebelben

Mi mély a fájdalom:

Az ilyen fájdalomnak

Legjobb a sírhalom.

Forrás: Vörösmarty Mihály összes költői művei 2., 14. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó 1972.

Vörösmarty Mihály: A jegyes sírja (1836)

Nem hervaszt engem szerelem,

De bú és fájdalom;

A sírba szállt le jegyesem:

Elhúnytát siratom.

S nemcsak könyezni fog szemem

Az elhúnyt kedvesért;

Ah élni nem lehet nekem,

Ha ő már véget ért.

S nem fogja senki sejteni,

Miért hervadtam el,

Nem fog virág fölzsengeni

A halmon, mely benyel.

De búm a sírban élni fog

Idők határaig

Lelkemmel, bár elhamvadok

A bú együtt lakik.

Ah egy volt, kit szerettem én,

És szeretőm csak egy:

Most ő a földben s rajta én

Haldokló síri jegy.

Forrás: Vörösmarty Mihály összes költői művei 2., 362. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó 1972.

Vörösmarty Mihály: Gyász és remény (1836)

Holló hajfürteid

Szint olyan feketék,

Mint csillagszemeid

Igéző párja kék.

Mégis, míg fürteid

Jelentik gyászomat,

Szemednek kék ege

Reménysugárt nem ad.

Oh hozd fel csillagod

A kék szemben, remény;

Vagy, gyász, merűlj el a

Sötét haj tengerén!

Forrás: Vörösmarty Mihály összes költői művei 2., 363. old. – Szépirodalmi Könyvkiadó 1972.

Vörösmarty Mihály: A szegény anya (1836)

Kínnal szült fiakat szomorúságodra neveltél;

     Inségben nőttek nagyra könyűid alatt.

S a szükség őket szanaszét ragadozta; hanyatló

     Napjaidat nem volt, aki derítse, közel;

És idegen kezek ápolván sírodba letettek,

     Annyi szülöttid közt megsiratatlan anyát:

Oh, végetlennek kell lenni az üdvnek egekben,

     Hogy kielégitsen földi keserveidért.

Forrás: Vörösmarty Mihály összes költői művei 2., 367. old. – 

Szépirodalmi Könyvkiadó 1972.

Abonyi Árpád: Alku a havas alatt

Az októberi ősz már megsuhogtatta szárnyát a Cibles rengetegei fölött, midőn Vlásza Sándor felesége, hosszas nyomorkodás után, végre kiszenvedett az úristenben, és árván hagyta urát, Mária leányát, meg a szegény portát, melynek földjén harminc esztendei iparkodás után sem tudta virágba fakasztani a kívánatos jómódot. Hiába igyekezett, hiába reménykedett, az az akaratos plánta, melynek tápláló zsírja a pénz, csak nem akart terjedni, nőni, kivirulni, miképpen az ő jámbor asszonyi szíve kívánta volna. A szomszédos telek fiatal gazdája, Popovics Gracián, bezzeg meghízik az anyaföld kévés belein; tán kétszáz forintokat is félretett már, egész vagyont a szerencsés fickó, mert kedves neki a kegyelmes Jézus, nem úgy, mint másnak.

Egy reggel aztán nem sóhajtozott többet az asszony. Sápadt, vékony arcán megjelent az örökös nyugalom enyhe szelídsége,  agyondolgozott, kérges, barna kezei mozdulatlanul pihentek a szőttes ágypokrócon.

Vlásza keresztet vetett magára, egy darabig hallgatag nézte – kemény, fekete arcán egy pillanatra mintha a megindulás lágysága is megjelent volna -, aztán fejére tette kucsmáját, és hátat fordítva a halottnak, az udvarra lépett.

Ott Mária leánya hívogatta össze az elbódorgott libákat, hogy némi eleséget vessen nekik.

- Maruca – szólt rá csendesen az ember -, eredj be a házba, és maradj az anyád mellett, míg visszajövök a pópától.

Az izmos oláh leány apjára nézett, s bal kezével valamivel erősebben szorította csípőjéhez a szakajtót, melyből az eleséget szórta. A szakajtó kissé reszketett a kezében, előreálló, asszonyos melle gyorsabban emelkedett a színes ingváll alatt.

Vlásza intett a fejével, és vállat vont.

- Gyújtsd meg a két szentelt viaszgyertyát is – folytatta tétovázó, mély hangon, miközben a kapunak indult, s a falusi templom mellett levő zsindelyes papi házra mutatott -, félóra múlva itt leszek a pópával.

Pénovátz Antal: Papp Dánielről

Omorovicza 

(ma Moravica, hivatalosan Bácskossuthfalva)

 neves, de méltatlanul elfeledett szülöttjéről

Másodéves magyar és szerb nyelv szakos főiskolai hallgató voltam az újvidéki tanárképző főiskolán, amikor 1958 őszén Herceg János ellátogatott az akkor még igazából meg sem nyílt újvidéki egyetem bölcsészkarára nekünk, a főiskolán magyartanároknak készülő hallgatóknak és más kíváncsi irodalombarátnak előadást tartani Papp Dánielről. Akkor hallottam először, hogy a 19-20. század fordulóján élt és alkotott egy magyar író, aki talán nem is volt magyar származású (!), hisz állítólagos szülőhelyén, Moravicán se a katolikus, se a református hitközség anyakönyveiben nem találták meg a nevét. Azt is akkor hallottam, hogy „Papp Dánielt a gondok – feleséget és két gyermeket kellett eltartania – kényszerítették a mesélésre, mint Balzacot és Dickenst annak idején.” Kortársai, a vele egyívású literátorok. Herczeg Ferenc, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Ambrus Zoltán ekkorra már hírnevet szereztek maguknak, Justh Zsigmond meg épp abban az évben halt meg (1894), amikor az ő első novellája, a Marcellusz a Pesti Naplóban megjelent. És mint tizennégy évvel később Móricz Zsigmondot A hét krajcár, Papp Dánielt a Marcellusz tette egy csapásra ismertté, a legkiválóbb írók által el- és befogadottá. Egyenesen Mikszáth Kálmán dicsérte, és első (és egyetlen) regényének megjelenésekor (1898) ezt írta róla: „Azokhoz az írókhoz tartozik ő, akik előbb lesznek híresek az írók világában, és csak azután a közönségben, holott nálunk megfordítva szokott történni…” De a legtekintélyesebb folyóirat, A Hét szerkesztője, Kiss József is fölajánlotta folyóirata oldalait az új csillag, a sokat ígérő nagy reménység kéziratainak közlésére. És az új csillagnak – Herceg János megfogalmazása szerint – „sietnie is kellett a siker felé, mert csak öt esztendőt engedélyezett neki életre és írásra a sorsa”. 1900. augusztus 14-én ugyanis már halott volt.

Papp Dániel: Jószívűség

Karácsony előtt (tizenkét esztendős voltam) apám ezt írta az utolsó levelében: "Ha jó lesz a bizonyítványod, karácsonykor esetleg egy kis póni fog rád várakozni az istállóban." Megvallom, ennek a hírnek távolról sem örültem annyira, amennyire kellett volna. Az állat, amelyet szorgalmam jutalmául ígértek, hidegen hagyott, s nem serkentett nagyobb buzgalomra. Sohasem gondoltam arra, hogy nekem is fényes, fekete szőrű lovacskám legyen, szép, citromsárga nyereggel a hátán, mint a városban a leggazdagabb iskolatársamnak. Az állatok iránt különben is csak tettettem a vonzalmat, és nem tudtam megérteni azokat a társaimat, akik képesek voltak eljátszani például egy kutyával. A gyermekek egyéb kedvenceire, az ostoba Mátyás-madarakra s a csízekre, akiket a természet a legcsúnyább zöldessárga színnel bélyegzett meg, s különösen amaz undok selyemhernyókra, szintén mély gőggel néztem alá. A lovakat sem sokkal többre taksáltam, s e megbízhatatlan, vérmes állatok közül benn a városban legföllebb a püspök két vasderese nyerte meg a tetszésemet. Mert azoknak minden mozdulata az élet eszményét közelítette meg, s méltóságos, lassú járásukban, ezüstös szerszámuk csörgésében mély bölcsesség rejlett: „A boldogság nyugalmat jelent, s mi még nem dobtunk le senkit.” Kilenckor reggel, ha nem kellett iskolába menni, s a kocsi a székesegyház felé görgött, mindig utána siettem, s a harmadik harangozásra már a hajóban álltam. A katonaváros bástyáiról ilyenkor trombitaszó harsogott le, s a székesegyház-téren tüzérlovak robogtak végig – de micsoda jelentéktelen zaj ez, midőn benn megzendül az orgona, s a szentély télizöld lombjai között bevonulnak a prelátusok. Ketten, hárman, nyolcan… tízen. A violaszínű sapkák és mantellettok kis suhogás után elcsendesülnek, s az oltár két oldalán édes tömjénfüst szállja körül a boldog, nyugodt prelátusokat… Hah, így ülni, e magas hátú padokon, kövérkés, fehér kezemen nagy rubingyűrűvel! „Jó Istenkém – gondoltam -, engedd meg, hogy kanonoknak képzeljem magamat, ne huszárezredesnek…” S az ilyen gyermeknek ígérnek karácsonyra pónit! Világos, hogy midőn elkövetkezett az idő, a marsallbot mellett hat igen közönséges „elégséges”-t vittem haza a tarsolyomban.