Pénovátz Antal: Papp Dánielről

Omorovicza 

(ma Moravica, hivatalosan Bácskossuthfalva)

 neves, de méltatlanul elfeledett szülöttjéről

Másodéves magyar és szerb nyelv szakos főiskolai hallgató voltam az újvidéki tanárképző főiskolán, amikor 1958 őszén Herceg János ellátogatott az akkor még igazából meg sem nyílt újvidéki egyetem bölcsészkarára nekünk, a főiskolán magyartanároknak készülő hallgatóknak és más kíváncsi irodalombarátnak előadást tartani Papp Dánielről. Akkor hallottam először, hogy a 19-20. század fordulóján élt és alkotott egy magyar író, aki talán nem is volt magyar származású (!), hisz állítólagos szülőhelyén, Moravicán se a katolikus, se a református hitközség anyakönyveiben nem találták meg a nevét. Azt is akkor hallottam, hogy „Papp Dánielt a gondok – feleséget és két gyermeket kellett eltartania – kényszerítették a mesélésre, mint Balzacot és Dickenst annak idején.” Kortársai, a vele egyívású literátorok. Herczeg Ferenc, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Ambrus Zoltán ekkorra már hírnevet szereztek maguknak, Justh Zsigmond meg épp abban az évben halt meg (1894), amikor az ő első novellája, a Marcellusz a Pesti Naplóban megjelent. És mint tizennégy évvel később Móricz Zsigmondot A hét krajcár, Papp Dánielt a Marcellusz tette egy csapásra ismertté, a legkiválóbb írók által el- és befogadottá. Egyenesen Mikszáth Kálmán dicsérte, és első (és egyetlen) regényének megjelenésekor (1898) ezt írta róla: „Azokhoz az írókhoz tartozik ő, akik előbb lesznek híresek az írók világában, és csak azután a közönségben, holott nálunk megfordítva szokott történni…” De a legtekintélyesebb folyóirat, A Hét szerkesztője, Kiss József is fölajánlotta folyóirata oldalait az új csillag, a sokat ígérő nagy reménység kéziratainak közlésére. És az új csillagnak – Herceg János megfogalmazása szerint – „sietnie is kellett a siker felé, mert csak öt esztendőt engedélyezett neki életre és írásra a sorsa”. 1900. augusztus 14-én ugyanis már halott volt.

Egy kicsit azonban előre szaladtam. Hisz jelen emlékezésemben elsősorban is arra szeretnék reflektálni, hogy tényleg szerb származású, ortodox vallású magyar író volt-e Papp Dániel, ahogyan azt Herceg János a fönt idézett előadásában – bárcsak megengedően, de – sejtetni engedte, valamint arra, hogy Moravica valóban csak állítólagosan volt-e szülőhelye az írónak, vagy valóságosan is.

Ez utóbbival kezdeném.

Juhász Géza, aki az 1960-as évek elején doktori értekezése tárgyául választotta Papp Dánielnek, a magyar irodalom egyik homályba veszett, feledésbe merült alakjának az újrafelfedezését és monográfiát írt róla* (*Juhász Géza: Papp Dániel. Forum Könyvkiadó, hely és év nélkül (Novi Sad, 1965), megerősíti Herceg János föntebb már említett megállapítását és rögzíti, hogy „noha minden életrajza szerint Ó-Moravicán született, ott sem a katolikus, sem a református egyházi anyakönyvekben nem szerepel a neve”. Majd – mintegy járható új nyomot, további kutatásra érdemes lehetőséget – megemlíti, hogy „fölmerülhet annak lehetősége is, hogy a Moravicán született gyermeket Pacsérra vitték volna keresztelni, ahol görögkeleti egyház is van (és volt), de az ottani anyakönyvek, s épp a görögkeletiek elvesztek a háború alatt”.

És hogy tovább bonyolítsa a gubancot, hozzáteszi: „De nemcsak a születési hely és származása ilyen bizonytalan, hanem születésének a dátuma is”, és elmondja, hogy „régebben az irodalomtörténetek, lexikonok stb. egyöntetűen 1868. febr. 11-ét jelölték meg születése dátumaként”, de Laczkó Márta 1944-ben közzétett tanulmánya óta* (*  Laczkó Márta: Papp Dániel diákévei. Kalangya, XIII. évfolyam (1944. május 15.), 5. szám) számos kiadványba – még az Akadémiai Kiadó 1944-es kiadású Új magyar irodalmi lexikonába is, igaz, kérdőjellel utalva a bizonytalanságra – az az új dátum (1865. február 11-e) került be – amelyet Laczkó Márta a zombori főgimnázium egykorú évkönyveire hivatkozva Papp Dániel hiteles születési dátumaként állapít meg. Laczkót az késztette a dátumváltoztatásra, hogy nem tartotta valószínűnek, hogy a gimnázium ötödik  osztályát megismételni kényszerülő Papp Dániel csak 17 éves volt, amikor leérettségizett. Pedig így történt akár négyéves korában, akár később kezdett el elemibe járni!

Egy Kilátó-beli cikkemben (az 1980-as évek elején, derekán?) utaltam is ezekre a bizonytalanságokra. A cikk olvastán, illetve az utána folytatott beszélgetés alapján vélte Magyar László, a Szabadkai Történelmi Levéltár egykori levéltárosa, hogy ennek még egyszer utána kell nézni, de most már – mint mondta – levéltárosi furfanggal. Szándékát tett követte, és – ami addig az előtte kutatók közül senkinek, neki – már az első nekibuzdulásra sikerült! Az omorovicai katolikus egyházközség születési anyakönyvében az 1868-ban születettek és kereszteltek között megtalálta a keresett bejegyzést. A latin nyelven vezetett anyakönyv* (* Matricula Baptisatorum Parochialis Ecclesiae Omoroviczensis Archi-Dioecesis Colocensis, Anno 1868) 52. oldalán a 6. sorszám alatt ugyanis – magyar fordításban – ez olvasható:

Született: 1868. február 11-én, keresztelték: 15-én, a megkeresztelt neve: Dániel, neme: fiú, törvénytelen, apja: ismeretlen, anyja: Korapifiszky Anna római katolikus polgári nő, lakhelye: Omorovicza 217, keresztszülők: Almási Antunovics Mátyás szolgabíró és felesége, Kovács Julianna római katolikus nemesek, keresztelte: Fratrics Lőrinc adminisztrátor.

A megjegyzések (Observationes) rovatban viszont – de ez már eredetiben is magyarul – ez: M.k. belügyministerium 16712/V-b./1895. számú végzése szerint a vezetéknév „Pap”ra lőn átváltoztatva. Meghalt Bpest VIII. ker. 1900. aug. 14-én.

Az anyakönyvi adatok alapján tehát kétségbevonhatatlanul beigazolódott, hogy azoknak volt és van igazuk, akik Papp Dániel születési helyéül „valóságosan” is Omoroviczát (újabb szóhasználattal Morovicát/Moravicát), születése dátumául pedig 1868. február 11-ét tünzették/tüntetik fel, illetve, hogy vallásául a római katolikus vallást jelölték, azaz jelölik meg.

De hogy magyarnak született-e, vagy csak a neveltetése során vált igaz magyarrá, azt ezek az adatok nem tanúsítják, mint ahogyan arról sem tájékoztatnak, hogy miként tett szert a görögkeleti egyház liturgiájának oly bensőséges ismeretére, mint amilyenről az elbeszélései tanúskodnak. Az életével és munkásságával foglalkozó írásokból kihámozhatjuk, hogy az akkortájt szokásos nyolcosztályos gimnázium alsó osztályait (legalábbis az első kettőt) Zentán végezte, a felső négyet pedig – igaz, öt év alatt, mert az ötödiket meg kellett ismételnie – Zomborban, az egykori, 1872-ben indult Zombori Magyar Királyi Állami Főgimnáziumban. Itt is érettségizett 1885-ben. (Tehát tizenhét éves korában!) De hogy elemibe hol járt, arról sehol sem találtam adatot. Kevés és bizonytalan az érettségi utáni hat évnek a története is. Szinnyei József* (* Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. X. kötet, Budapest, 1905. 271-272.) erről ennyit mond. „a budapesti egyetemen a jogi tanulmányokat végezte, mint nevelő hosszabb ideig külföldön utazott, és 1891-től kezdve joggyakorlaton volt Budapesten, hol sokáig közjegyzői irodában dolgozott”. Juhász Géza monográfiájából még azt is kiolvashatjuk, hogy egy évet „államsegélyes önkéntes”-ként a cs. és kir. hadseregben szolgált, de többet nem. Ezek az adatok azonban csak a magyarrá válás folyamatát, a magyar identitástudat megerősödését támaszthatnák alá – ha erre egyáltalán valamiféleképpen is szükség lenne -, de semmiképpen se a görögkeleti vallás titkaiba való beavatást. Annak ismereteit másvalahonnan kellett megismernie. Bizonytalan utalások persze erre is akadnak:

Molnár Ferenc említi nekrológjában, hogy az író valamikor görög katolikus papnak készült. (Ez valószínűleg elírás, mert Papp Dániel írásaiban a görög katolikusokat sohasem említi, csakis görögkeleti, azaz ortodox, pravoszláv papokról, kalugyerekről beszél.) A kérdés csak az, hogy mikor és hol?

Osvát Ernő az 1898-ban Marcellusz címen megjelent első elbeszéléskötete kapcsán írja, hogy a kolostorok „… nagy gondoktól csendes élete, melynek az író is osztályosa volt…” A kérdés csakúgy, mint az előbb: mikor és hol?

Hogy van-e valami alapjuk ezeknek a közléseknek, azóta se derült ki, de tény, hogy Papp Dániel elbeszélései arról tanúskodnak, hogy írójuk kiválóan ismerte a kolostorok belső életét, hierarchiáját. Gondoljunk csak például a Nikánor fogsága című elbeszélésére! Már a kezdő sorok is sokat elárulnak:

„Nikánor diakónus volt, és soha senkit se bántott. Nikánor mindig áhítattal vetette a keresztet, és szilárdul hitte, hogy olajtól buzogott egykor a Szent Demeter sírja. Nikánor túl magas volt, és így előrehajolva járt, és Nikánor végül azt gondolta, hogy ezen a világon mindenki férfi. Hite nem vala különben; ugyanis mind férfiak voltak az egyházatyák és a szent doktorok, akikkel megismerkedett sorban, és mily mellékesek is a bizánci egyháznak a női szentek! A nőknek elkerített helyük van hátul a teológiában, miképp a templomban szintén.”

De kitűnően ismerte a Tündérlaknak nevezett délvidék: Bácska, Bánát, Szerémség soknemzetiségű legfőképpen középosztálybeli – népének életét, világát is.

Tény továbbá az is, amit már Herceg János is megállapított: „ha szerbekről ír, akkor az ő egyébként fölényesen könnyed szemlélete egyszerre elhomályosodik, s hangját a nosztalgia melegsége hatja át”. Erről győződhetünk meg A csúnya Euthym történetét elbeszélő novellájában is, amikor a fölszentelésére váró, de a fölszentelés előtt nősülni kényszerülő, „szemére nézve bandzsal, arcára nézve iszonytatóan himlőhelyes” Euthym feleséget kereső első próbálkozásán a kiszemelt menyasszonyjelölt, Nádia így próbál a leánykérés elől kibújni:

„- Jöjjön Euthyn úr, valami szép dalt fogok önnek zongorázni.

Eléggé ügyesen játszott a régi, falusi hangszeren, s egy könnyű Chopin-mazurkában (ez volt a legnehezebb, amit tudott) talált egyszer egy szomorú kis orosz dalt, melyet mintha az ő délvidéki dalairól másoltak volna. Ezt nagyon szerette játszani. Euthym boldogan hallgatta a zokogó

témát, de szünet után ismét felütötte a fejét, és újból belekezdett a formulába:

- Tisztelt kiasszony! A hivatás, melynek szentelem magamat, korai nősülést igényel…

A lány könyvet nyomott a kezébe.

- Olvasson föl valami verset, Euthym úr.

Euthym kikereste a kötetből a legszerelmesebb verset, és halkan, félig suttogva olvasta:

Mondjalak galambnak, vagy mondjalak szépnek,

Miként rác leánynak szólnak rác legények…”

De ez érződik ki egyetlen regényéből, A rátótiaké-ból is.

A regény főhőse, Purcz Endre (aki igazándiból Purczovich lenne, csakhogy amikor bátyja a nemességért folyamodott, őt kihagyta a jegyzékből, és ezért mérgében Purczra változtatta a nevét) egy őszi este a budapesti rakparton ődöng, ahol éppen akkor kötött ki egy hajó, a Szent Száva.

A Purczovichból Purczzá vedlett egykori zombori polgármester, a kivilágított hajót nézte. A jelenet leírása a regényben: „A lámpa köré letelepedtek a hajósok, és hosszú nyakú üveggel koccintottak. Arra aztán megpendült a tambura, és az édes kis gitárt elnyújtott búgó férfikórus kísérte, valami délvidéki románc a rigómezei csatáról, avagy egy szerelmes párról, becsületes rác trocheusokban. Purcz Endre megállt a parton, és egy német szót mögött: „Heimatsklänge”. Azután együtt dünnyögte a diszkantot a mulatozókkal, míg csak egy könnycsepp nem hullott a bajuszára. Akkor azt letörölte, és nagyot lélegzett a városi levegőből, azt érezvén, hogy az idegen szellőben most van valami a szülőföld kedves illatából.”

Salgó Ernő (* Salgó Ernő: Papp Dániel. Új Magyar Szemle, 1900. augusztus 15.) írta róla a halála másnapján közzétett tanulmányában, hogy „mint novellistát kiváltképpen Dél-Magyarország kevert társadalma érdekelte, de ebben is főleg a görögkeleti monostorok élete”, továbbá, hogy a kevert társadalom iránti érdeklődését „nemcsak az befolyásolta, hogy gyermekkorának emlékei a bunyevác világba nyúltak vissza, de még inkább döntő volt erre nézve, hogy benső rokonság kötötte oda”.

És ha most arra gondolok, hogy szerb vonatkozású törtneteiben mily eleven emlékek kerítik hatalmukba hőseit egy-egy szerb dal hallatán, amelyek – mint írja – „becsületes rác trocheusokban” zengenek, vagy arra, hogy A fekete kabát című elbeszélésének érettségi előtt állő nyolcadikos gimnazistája, Czár Miklós (akinek mintaképe talán éppen maga az író) mily elérzékenyülve gondol „az ő rác anyanyelvének édes ritmusára”, illetve, hogy irodsalomórán, amíg a tanár Madáchról beszél, neki a rigómezei dalok jutnak eszébe, Arany János bajszos képe neki Vuk Karadzic hosszú, fehér bajuszát juttatja eszébe, amikor pedig Petpfi lírájával foglalkoznak, neki Brankko Radicevic költészete cseng-bong a lelkében, csak azt kell kikövetkeztetnem, hogy van valami alapja szerb származásnak, esetleges szerb rokonságnak a feltételezésére.

Még inkább megerősít ebbéli hitemben Papp Dánielnek a Budapesti Napló egy 1897. január 10-én megjelent Az aula kapuja, amelyre már Juhász Géza felhívja a kutatók figyelmét. Ebben egy Söjtöry Platon nevű diáktársáról ír Papp Dániel, aki „épp harmincegy esztendős_”, akivel egyazon osztályban hallgatta „tizenkét esztendő előtt a halhatatlan Ribáryt”, majd így folytatja: „Csodálatos, de odalenn szokásos genealógiája volt a szép barna fiúnak; nem tudta, hogy tulajdonképpen micsoda is az anyanyelve. Ez a kétség mifelénk, a két nagy folyóvíz közt, sokszor előfordul és igen érdekes, hogy az etnográfusok és folkloristák még nem foglalkoztak azzal a keverék-rasszal, mely származik, ha magyarok és rácok összeházasodnak. Söjtöry Platonnak az apja nemes magyar apától és egy rác anyától született és külön családi megállapodás szerint ortodox keleti hitben nevelkedett, nyelvére nézve pedig kiskorától fogva magyar és rác volt egyszerre… Mármost ennek az óhitű magyar-rác embernek megint az igaz katolikus feleségtől született egy fia, aki ugyancsak az édesanyja hitében nevelődött… Okos, gyönyörű hajlású homloka alatt két nyelv volt csaknem egyformán besejtezve, lehet talán mégis valamivel tökéletesebben a magyar… Magyarnak érezte magát talán és katolikusnak, de feltűnt nekünk, hogy sohasem verekedett a szerb gimnázium tanulóival. Szüleinek a halála után szerb nagyanyjának a rokonainál élt, és belenőtt aztán a rácokba, és ha elhaladt az óhitű templom előtt, renegátnak érezte magát, aki megszökött a Goszpodi pomiluj igazhitű egyházából. Később mégis áttért az óhitre, de azért én magyar maradok – mondogatta magában. A jog elvégzése után beállt szerzetesnek, persze óhitűnek, és nyolc év múlva püspök lett, az ortodox keleti egyház püspöke, szerb hívek és papok élén.”

Ha elfogadjuk, hogy apja lehetett az a nemes magyar apától és rác anyától származó férfi, akinek – halála után – a fiát a nagyszülők (talán éppen pacsériak, vagy Pacsérról Zomborba származottak) vették gondjaikba, és nevelték szerbbé, görögkeletivé, akkor nagyon is érthetővé válik, hogy írónk milyen úton-módon jutott monostorba, honnan ismeri a görögkeleti szerzetesek és világi papok életét, az ortodox szertartások legapróbb részleteit stb.

Sőt, ez azt is megmagyarázná, honnan erednek pacséri tárgyi elbeszélései, figurái.

S lám, ahelyett, hogy tisztáztam volna egy bizonytalan föltételezést, egy újabb – és talán már szintén sohasem tisztázható – lehetőséget vázoltam fel.

Befejezésül egy röpke szösszenetre hadd térek még ki Papp Dániel írói topográfiájára. Pontosabban arra, hogy Szenteleky Kornél, a két háború közötti jugoszláviai magyar irodalom vezéralakja, a helyi színek, a couleur locale számonkérője mennyire félreismerte, mennyire rosszul értelmezte Papp Dánielnek az íróilag szabadon alkalmazott topográfiáját, földrajzi hitelességét, hogy micsoda dühödt vehemenciával állapította meg róla, hogy írásai tele vannak topográfiai tévedésekkel, hamisításokkal, hogy bennük Bácskát, a bácskai levegőt, de annak még nyomát sem találja, és hogy művészi szempontból írásai teljesen értéktelenek.

Az író által alkalmazott topográfiával még Herceg János se volt kibékülve, ő is azt hangoztatta, hogy „egy olyan Bácskáról írt, amelynek a valóságos vidékhez se topográfiailag, sem időben, sem társadalmi szerkezetben nem volt semmi reális kapcsolata”. Pedig dehogynem! Számtalanszor tapasztalhatjuk, hogy nemcsak hogy rá lehet ismerni a tájra, a vidékre, de pontosan meg is nevezi a helyszínt, a helyszínen föllelhető azonosító földrajzi pontokat.

A kérdést érintve egyébként már maga az író, Papp Dániel megfogalmazta* (* Papp Dániel: Tündérlak Magyarhonban. (Előszóféle.) Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980), hogy Bácskáról igen téves ismeretek keringnek az országban. Általában azt hiszik, hogy ott „a társadalom legkülönbözőbb rétegei folyton isznak, s a bácskai ember még sétálni is úgy sétál, ahogy Marienbadban szokott a fürdővendég: tudniillik poharat tart a kezében, és minden húsz lépés után iszik egy-egy kortyot”. Pedig hát ez csak téves sztereotípia, és nem tudják, hogy mi van a fölszín alatt. És a fölszín alatti titkot bogozva elmondja, hogy a dubokai pusztán portyázó komisszáros egy zivataros éjszaka eltévedt a legényével, és a kukoricásban botorkálva rátalált egy földalatti kastélyra, talán éppen Rózsa Sándoréra…

Nemcsak a dubokai puszta, a földalatti barlang lejárata azonosítható pontosan, de a környékbeli népek emlékezetében a legenda is él, igaz, nem Rózsa Sándorral, hanem Angyal Bandival kapcsolatosan*. (* Pénovátz Antal: Angyal Bandi két szomszédos falu: Moravica és Pacsér szájhagyományában. In: Pénovátz Antal: Ó-Morovica, jaj Pacsér. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2010.) Tudni vélik, hogy a valamikori Angyal Bandi vasúti megálló is arról kapta a nevét, hogy „itt volt neki a fészke”.

Csík Pál moravici gazdálkodó 1984-ben úgy tudta, hogy az Angyal Bandi vasúti megálló közelében volt Angyal Bandinak és társainak a bunkerja, amely egészen a Duboka melletti Roglaticáig visz. A bunker olyan nagy, hogy lóháton is lehetett benne menni. A betyárvezér és emberei itt a föld alatt laktak, itt lakomáztak – vélte tovább Pál gazda, majd hozzátette, hogy erdő is van ott. Aztán elbeszélte, hogy egy alkalommal a tanítók kivezették a gyerekeket az erdőbe egy kicsit szórakozni. Ahogy ott a partoldalban játszadoztak, ugrándoztak, egyszer csak a föld beszakadt alattuk. Nem estek mélyre, nem lett bajuk, de egy nagy üreg nyílására bukkantak. A bátrabbak a keletkezett lukon bementek, és nem tudom, hány pár csizmát találtak.

De a Pacséri Fogh Péter főszogabíró is Pacsérra mehet haza a pacséri komposszeszorok közé, és nézelődhet vaskosaras pacséri házának tornácáról, pásztázhatja a falu völgyét, amelyen a kis Pacs-ér fut keresztül sietve, nehogy agyonnyomja a bácskai Svájc közepe, a Telecska két legnagyobb halma. Nemcsak földrajzilag pontos és azonosítható a leírás, de még a birtokviszonyokra és a falut birtokló komposszeszorok (közbirtokosok) foglalkozására is pontosan utal. Sőt, az alföld-fiumei vasút megnyitásának (1869 – P. A.), a kis Pacs-ér szabályozásának (1887 – P. A.) a fölemlegetésével még arra is, hogy Pacsér XIX. század végi történetével teljesen tisztában van.

Sokszor él azonban a költői szabadság nyújtotta lehetőségekkel, és összezavarja az azonosító pontokat. Így például A rátótiak-ban, amely állítólag Zombor város regénye, amíg az állomás felé vezető sétány, a kanális vagy a megyeháza leírását olvassuk, nincs is kétségünk, hogy hol járunk, de amikor azt olvassuk, hogy a Béga* (* Nagybecskerek folyója) Rátóton folyik keresztül, vagy hogy a Duna csak alig egyórányi járásra van tőle, elbizonytalanodunk, és föltesszük a kérdést: valóban ennyire tájékozatlan lett volna a regény írója, aki – mint tudjuk – öt évig volt a zombori főgimnázium diákja, vagyis életének legfogékonyabb éveiben élt öt évet Zomborban, hogy ne tudta volna ezeket a valótlanságokat? És mindjárt válaszolunk is rá: nem hisszük. Inkább azokkal értünk egyet, akik úgy vélik, hogy azért folyamodik ezekhez a pontatlanságokhoz, ezekhez a topográfiai bukfencekhez, hogy a közvetlen élményeiből táplálkozó történeteiben az élő személyekről mintázott alakjait ne lehessen, vagy legalábbis nehezebben, bizonytalanabbul lehessen azonosítani.

De talán túlságosan is elvesztem a személye körüli titkok, bizonytalanságok bogozásában, ám, ha figyelembe vesszük, hogy földinkről, Morovica szülöttjéről van szó, akiről eddig szinte semmit sem tudunk, sokan talán még azt sem, hogy egyáltalán létezett, akkor ez – úgy hiszem – természetes. Mint ahogyan az is természetes, hogy azért reménykedünk, hogy egyszer talán – bár ez az idő múlásával egyre reménytelenebb – sikerül is valami véletlen szerencsének (esetleg buzgó kutatásnak) köszönhetően olyan eligazító adatra, fogódzóra bukkanni, amely a jelenleg még homályban rejlő titkokat segít tisztázni, kideríteni. De ez már legyen a mai generációk, a most induló ifjabb nemzedékek feladata! Az én feladatom jelen esetben amúgy is csak annyi volt, hogy beszámoljak az író születési dátumának és helyének a tisztázását bizonyítandó anyakönyvi bejegyzés föllelésének a körülményeiről.

Forrás:  epa.oszk.hu