Karácsony előtt (tizenkét esztendős voltam) apám
ezt írta az utolsó levelében: "Ha jó lesz a bizonyítványod, karácsonykor
esetleg egy kis póni fog rád várakozni az istállóban." Megvallom, ennek a
hírnek távolról sem örültem annyira, amennyire kellett volna. Az állat, amelyet
szorgalmam jutalmául ígértek, hidegen hagyott, s nem serkentett nagyobb
buzgalomra. Sohasem gondoltam arra, hogy nekem is fényes, fekete szőrű
lovacskám legyen, szép, citromsárga nyereggel a hátán, mint a városban a
leggazdagabb iskolatársamnak. Az állatok iránt különben is csak tettettem a
vonzalmat, és nem tudtam megérteni azokat a társaimat, akik képesek voltak
eljátszani például egy kutyával. A gyermekek egyéb kedvenceire, az ostoba
Mátyás-madarakra s a csízekre, akiket a természet a legcsúnyább zöldessárga
színnel bélyegzett meg, s különösen amaz undok selyemhernyókra, szintén mély
gőggel néztem alá. A lovakat sem sokkal többre taksáltam, s e megbízhatatlan,
vérmes állatok közül benn a városban legföllebb a püspök két vasderese nyerte
meg a tetszésemet. Mert azoknak minden mozdulata az élet eszményét közelítette
meg, s méltóságos, lassú járásukban, ezüstös szerszámuk csörgésében mély
bölcsesség rejlett: „A boldogság nyugalmat jelent, s mi még nem dobtunk le
senkit.” Kilenckor reggel, ha nem kellett iskolába menni, s a kocsi a
székesegyház felé görgött, mindig utána siettem, s a harmadik harangozásra már
a hajóban álltam. A katonaváros bástyáiról ilyenkor trombitaszó harsogott le, s
a székesegyház-téren tüzérlovak robogtak végig – de micsoda jelentéktelen zaj
ez, midőn benn megzendül az orgona, s a szentély télizöld lombjai között bevonulnak
a prelátusok. Ketten, hárman, nyolcan… tízen. A violaszínű sapkák és
mantellettok kis suhogás után elcsendesülnek, s az oltár két oldalán édes tömjénfüst
szállja körül a boldog, nyugodt prelátusokat… Hah, így ülni, e magas hátú
padokon, kövérkés, fehér kezemen nagy rubingyűrűvel! „Jó Istenkém – gondoltam -,
engedd meg, hogy kanonoknak képzeljem magamat, ne huszárezredesnek…” S az ilyen
gyermeknek ígérnek karácsonyra pónit! Világos, hogy midőn elkövetkezett az idő,
a marsallbot mellett hat igen közönséges „elégséges”-t vittem haza a
tarsolyomban.
… A vonat havas erdőkön és faiskolákon futott
velem haza, s én elmélázva szopogattam a cukorkákat, miket az útiköltség
fölöslegéből vettem. Messze elmaradt mögöttem a város, a székesegyház s a
bástyák kopár jegenyesora, s egy-két óra múlva már széles hómezőkön jártunk. A
láthatár szélén keresni kezdtem a mi alacsony, négyszögű tornyunkat, az urasági
kastély szürke homlokzatát s azokat a hatalmas, egyíves kőhidakat, amelyek a
község szélén meredeztek, egy szeszélyes, tavasszal erősen dagadó folyócskán. Később
szürkülni kezdett, s az őrházaknál kivilágított ablakok futottak el a vonat
mellett. Karácsony böjtje volt, s ilyenkor a szegényeknél is korán gyújtják meg
a faggyúgyertyát. Egyáltalában nem jutott eszembe a póni. A mi tágas, meleg
szobáinkra gondoltam, a virágfüstölő és szárított almahéj illatára, az apámra,
anyámra, testvéremre; azokra, akiket szerettem, s azokra, akiket kinevettem.
Kis sápadt, pufók fiú voltam, de az embereket máris e két osztályba soroltam,
de azt hiszem, azokat is szerettem egy kissé, akiket kinevettem. Örültem, hogy
most őket is fogom látni. E kedves délvidéki embereket, akik a legközömbösebb
dolgokat kacagva szokták elbeszélni, s eközben hosszúra nyújtják azokat az első
szótagokat is, amiket az erdélyiek röviden hagynak. Kívántam látni az esperest,
aki öles termetű volt, s mivel széles, beretvált álla mintegy összefolyt a
nyakával, egészben egy óriási cölöp benyomását tette; a hatalmas, dörgő szavú
embert, aki ha nagypénteken így szólt: „flectamus genua” – mindnyájan ellentmondás
nélkül hajtottunk térdet. Azután a nyugalmazott századosra gondoltam, aki
csúcsos keménykalapban járt, s amióta az első osztályos tanítónőt vette
feleségül, mindig a kisgyermekekkel játszott, de augusztus 18-án rendesen
föltette a csákót, fölvette a régi, zöld ulánuskabátot, s midőn a templomba
indult, annyira csörgette a kardot, s oly haragosan nézett, hogy a gyermekek
ijedten szaladtak szét, talicskáikat és homoklapátjaikat hátrahagyva. Az öreg
ilyenkor pompás, arany vállzsinórjaival és epaulette-jével sietve hajolt le, s
összeszedte, s az iskolakert sarkába tette a játékszereket… A segéd-telekkönyvvezető után szintén vágytam.
Ennek olyan arca volt, mint egy fehér bőrű nyúlnak, s hozzá kétfelé fésült,
olajos haja, bodros nyakravalója s lakkcipője. Az ügyvédek írnokaival mindig
gorombáskodott, ha öt óra felé hoztak kérvényeket az iktatóba; de nagy
rózsatenyésztő volt, mindennap más színű bimbót tűzött a gomblyukába, s velem
(végre is az albíró fia voltam) nyájas és leereszkedő szokott lenni, s ha vakációban
föllátogattam a hivatalba, engem mindig megismertetett a rózsáival. Ilyenkor
büszkén mosolygott, s hüvelykujjával rámutatott a gomblyukára. „Márechal Niel” –
mondta a halványsárga virágról. Másnap egy fehér bimbóval büszkélkedett: „Maria
Stuart.” De bizonyos napokon duzzadó, haragosvörös virág volt a rózsa, s az
iktató egészen átszellemülten suttogta: „Der Graf von Luxemburg…”
Este érkeztem haza, s az állomáson apám
fogadott. Ezt előre tudtam, mert ő, ha a városba vittek, az iskolába, sohasem
kísért ki a vasúthoz, de midőn hazaérkeztem, rendesen kijött értem az
állomásra. Ilyenkor mindig nyugodtan hajolt is le hozzám, megcsókolni a
homlokomat, míg amolyankor egészen másképp, könnybe borult szemmel nézett reám,
ha kapunk alatt a kocsira szálltam… Apám mosolyogva fogadott, megcsókolt, és
elengedte, hogy kezembe vegyem fényes, dohányszagú botját, s egyelőre nem
említette a pónit.
Otthon a havas udvarra kivilágított ablakok
néztek, és az egyik ablak mögött száraz, tüskés ágaival látszott a karácsonyfa,
s ez közönséges eperfa volt, mert akkor még nem ismerték mifelénk a fenyőt… S a
szobákban annyi mindenféle új dolog! Anyámnak új flanellruhája, és nevető szemei
körül másként fodorított fürtök… Nővérem nyakán egy ismeretlen bársonyszalag, s
a sarokban új virágcserepek, világoskék hortenziák s egy egész lombos bokor,
amelyet – úgy hallom – azaleának hívnak. A borlevesnél illőnek tartottam
megemlíteni a pónit. „Végre is legföllebb a bizonyítványom felől fognak
tudakozódni – gondoltam -, de ez nem tartóztathat abban, hogy érdeklődést ne
mutassak az ajándéktárgy iránt, amit nekem szántak.” Szüleim a kérdésre
összenéztek, és elmosolyodtak, de a bizonyítvány kérdését nem vetették föl,
hanem apám nevetve fordult felém:
- A póniddal megjárta az anyád, s most azért nem
is kérem el a bizonyítványodat, mert nem hiszem, hogy olyan rosszul tanultál,
hogy még ezt a szegény gebét sem érdemelnéd meg. Egy kanalas oláh házalt nálunk
a minap, s kövér, kis mokány lovát, mely szekerébe volt fogva, megvételre
kínálta minden házban. Anyád reád gondolt, s miközben teknőket vásárolt, ráadásul
a lovacskát is megvette húsz forintért. Az oláh még csak azt kérte, hogy áruit
körülhordhassa a községben, s estefelé köthesse be a lovacskát az istállóba,
amikor majd a pénzét is elviszi. Anyád beléegyezett ebbe, s később, midőn már
besötétedett, a tornácról nézte, hogy az oláh bevezeti az udvarra a lovat: a
cseléd lámpával világított az embernek, s bizonyos idő múlva az istállóban volt
egy paripa. Az ügylet rendbejött, a cseléd zabot és szénát rendelt az
árendásnál, de reggel, midőn fölzárta az istállóajtót, a világosságnál azt
tapasztalta, hogy a lovacska sem nem mokány, sem nem kövér, hanem inkább csak egy
szegény, beteg macska. Hiába öntötte neki a jászolba a zabot, a beteg állat nem
akart enni, és még ma sem eszik. Az oláh megcsalt bennünket. A nagykocsmában
tudtuk meg másnap, hogy két lova volt neki, egy egészséges meg egy beteg. Az
egészségessel házalt, s azt kínálta megvételre, míg a beteget a kocsma udvarán
hagyta hátra; az esti szürkületben aztán a beteget állította be az istállóba, s
a másikkal odébb állott… Holnap megnézheted – kacagta apám -, Miskának hívják.
- Mit csinálunk most vele?
- Mit csinálunk? Ápolni fogjuk, s az életét egy
kissé meghosszabbítjuk.
Hm. Ez a humanitás kezdetben hidegen hagyott. A
beteget, ha tűrni akarjuk, nagyon kell szeretnünk. De mi közünk ehhez a lóhoz?
Reggel elmentem az istállóba. Miska, akit úgy
szöktettek hozzánk, mint egy mesebéli királyleányt, ezúttal állt a jászol
mellett, s a cseléd felhívta a figyelmemet e körülmény rendkívüliségére. Úgy
mondta, hogy a szegény pára máskor mindig heverni szokott, s teljes apátiát
tanúsít minden iránt.
Miska kis szarvasnyakú ló volt, messzire
kidagadt sovány emelőizmokkal, nyíratlan pejbundában. Éles hátgerincét tisztán
megolvasható bordák támogatták, hogy Zieten generális nyomban azt mondat volna
rá: „Tanzmeister-Stellunk.” A fejéről ellenben senki sem tudta volna megállapítani,
hogy arabs vagy nóniai, vagy Urál menti jellege van-e, mert a betegség, úgy
látszik, csak az embernél élesíti ki a race-t, a lónál ellenben teljesen
elmossa. Szomorúan, borzadva néztem a nyomorult állatot, s miután valami
hirtelen elhatározással mégiscsak megsimogattam tomporát, melybe mély
éhségvonalak voltak vésve, úgy gondoltam, hogy egyelőre eleget foglalkoztam a
paripámmal.
Karácsony reggele volt, s a csillogó havon a
templomba kellett sietnem. De útközben mindenféle kellemetlenség ért. A postakiadó,
aki festette az arcát, s tölcsérvégű pantalónt hordott, megkopogtatta az
ablakát, é s kiszólt a postahivatalból: „Hej, kisöcsém, hogy adod a paripádat?”
Elfutott a méreg. „Ismerlek, nyomorult – kiáltottam neki -, vigyorogni tudsz,
de az ajánlott levelet egy t-vel írod”… Továbbsiettem. A templom előtt a
vakációs diákok is sorban reám sziszegtek: „Misska… Misska…” S végül a káplán
jött, s midőn kalapot emeltem neki a sekrestyeajtóban, ő is gúnyosan biccentett
a fejével, s megveregette a vállamat: „Szervusz,s huszár.” A botrány tényleg
közismeretű volt, s nekem csúfságot kellett szenvednem a lóért, amelyet nem is
kívántam magamnak, s amelyhez általában semmi közöm! Micsoda igazság van
ebben?!... A könnyeim majd odafagytak az arcomhoz, s a harmadik harangozás
előtt hirtelen visszafordultam a templomajtóból. Elhatároztam, hogy hazamegyek,
s azonnal agyonverem Miskát. Otthon a pajtában kikerestem egy fejszét, s
dühösen téptem föl az istállóajtót. Miska ezúttal bágyadtan feküdt a szalmán, s
mikor engem meglátott, sovány fejét gyorsan oldalt fektette, a megdagadt izmú
lábra. Emellett alázatosan, béketűrően nézett rám, s köhintett egyet, mint
valami öregember. Nem akarom leírni azt, amit Bret Harte jobban tud, mint én,
hogy ti. mennyire meghat egy beteg állat, de tény, hogy a fejszét azonnal
eldobtam, s hoztam Miskának egy darab cukrot.
Elég jó barátok lettünk, ámbár én óvakodtam
minden fölösleges bizalmaskodástól. Az állat igen beteg volt, s az állatorvos
nem tudta meghatározni a baját; de a lázat észrevehette rajta az ember, mert
ilyenkor nem emelte föl a fejét, s félig nyitott szeméből végtelen bágyadtság
látszott. Midőn már két napja ismertük egymást, egyszer valamivel jobban
érezhette magát, mert ahogy kinyitottam az istállóajtót, hátrafordította a
fejét, s kissé megtörten, de leírhatatlanul barátságosan nézett rám. Ez a
rokonszenv végképp megindított, s ettől a naptól fogva hevesen tiltakoztam, ha
Miskát szokás szerint gúnyosan emlegették a családi körben.
Újév délelőttjén is a lovacska mellett álltam, s
épp azon tűnődtem, hogy miért rángatja a háta bőrét, mikor légy nincs az
istállóban. Miskának érthetetlen
tulajdonságai voltak, miket megszokott nyáron, s folytatott télen, akár
az ember. Az istálló alacsony ablakán át ugyanakkor láttam, hogy kapunkon
befordul az esperes, az ulánuskapitány s a segéd-telekkönyvvezető. Ah, ezek
újévi gratulánsok. Egy kis idő múlva kinyílt a kapu mindkét szárnya. A
hajdúőrmester jött be rajta, utána még két kék ruhás, sárga zsinóros legény s
egy ködmönös oláh, éppolyan kerek kalapban, mint a hajdúk. Az oláh egy kopott,
zöld pokróccal letakart lovacskát vezetett, egy kövér, fekete lovacskát. Amint
megálltak a folyosó alatt, láttam, hogy az állat kissé kardlábú és letört
derekú, de semmi kétség, ez a kis fekete ló bizonyára az eredetileg nekem szánt
paripa lehet. A csalót megfogták valahol a járásban, s a hatósági közegek most
átszolgáltatják a megtorló igazságnak. Azonfelül a lovat is visszaadják jogos
tulajdonosának. Ez annyit jelent, hogy most ki fogják cserélni Miskát. Ez nem
találkozott helyeslésemmel. Belülről elreteszeltem az istállóajtót, s
lekuporodtam egy karóra a lovacska mellé. Apám eközben a folyosóról tárgyalt a
jövevényekkel, s csakhamar egy vegyes bizottság közeledett az istálló felé.
Elöl az oláh, most már levett kalappal, mögötte a hajdúk s az igazi paripa.
Hátrább az esperes jött, a segéd-telekkönyvvezető s az ulánuskapitány, aki
előresietett, szakértő szemle alá venni a lovat. De a hajdúőrmester jelentette,
hogy az istálló be van zárva. Tudták, hogy benn vagyok Miskánál, s apám, aki
időközben szintén odaérkezett, erősen megzörgette a kilincset.
- Nyisd ki már, fiam!
Erre felelni kellett. Az ajtó mögé álltam, s
éreztem, hogy a vér egészen elhagyja arcomat, de azért nem fojtottam el a
merész választ:
- Nem engedem elvinni Miskát!
Odakünn harsogó nevetés. Az ulánuskapitány
legjobban nevetett. Két-három pohár meggypálinka mindig fölvidította.
- Ne bolondozzál, fiam. Meghozták az igazi
lovat. Miskát vissza kell adni.
Sírva fakadtam.
- Nem adom szegényt. Hová viszik eben a
hidegben? Ilyen betegen?!... Nem adom, mert az enyém.
- A fele árát visszaadnám – jegyezte meg odakünn
az oláh -, s akkor az úrfié maradhatna Miska.
- Ej, ej – mondta a férfiak közül valaki, de már
nem nevettek rajtam. Apám valamit szólt az oláhnak, világos volt, hogy
alkudozni kezdtek. „No, menj Isten hírével” – tette hozzá egy kis idő múlva, s
azután beszült nekem:
- Jer ki, fiacskám, nem viszik el a Miskát.
Félrehúztam a reteszt, s kiléptem az ajtón. Egy
zúzmarás, vén akácfa alatt ott állt apám s az esperes, a kapitány s a
telekkönyvvezető. Apámnak szégyenkezve csókoltam kezet, s ő nem szólt semmit,
csak arcomat simogatta. De az esperes magához vont, és mély bariton hangján
dörmögte a dicséretet:
- Nemes szívű gyermek vagy, őrizd meg e
tulajdonságot férfikorodban is. Egy szép szentképet fogsz tőlem kapni, tudod,
olyan áttört csipkeszélűt.
A kapitány kezet fogott velem, mint egy
férfiúval.
- Du edler Knabe – mondta. – Ha a lovad
felgyógyul, elküldöm neked a kisebbik disznóbőr nyergem.
S a telekkönyvvezető meghatva tette hozzá:
- A nyáron, a nyáron mindennap kapni fogsz tőlem
egy rózsát.
A kapun épp akkor vezették ki az egészséges
lovat, én boldogan siettem vissza a paripámhoz. Az állat az almon feküdt, s
mély emberszeretettel pislogott rám. „Imádlak, Miska – kiáltottam neki -, te
megmentettél a lovaglástól.”
Forrás:
A HÉT XI. évfolyam 1900. – Szerkeszti és kiadja Kiss József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése