Abonyi Árpád: Alku a havas alatt

Az októberi ősz már megsuhogtatta szárnyát a Cibles rengetegei fölött, midőn Vlásza Sándor felesége, hosszas nyomorkodás után, végre kiszenvedett az úristenben, és árván hagyta urát, Mária leányát, meg a szegény portát, melynek földjén harminc esztendei iparkodás után sem tudta virágba fakasztani a kívánatos jómódot. Hiába igyekezett, hiába reménykedett, az az akaratos plánta, melynek tápláló zsírja a pénz, csak nem akart terjedni, nőni, kivirulni, miképpen az ő jámbor asszonyi szíve kívánta volna. A szomszédos telek fiatal gazdája, Popovics Gracián, bezzeg meghízik az anyaföld kévés belein; tán kétszáz forintokat is félretett már, egész vagyont a szerencsés fickó, mert kedves neki a kegyelmes Jézus, nem úgy, mint másnak.

Egy reggel aztán nem sóhajtozott többet az asszony. Sápadt, vékony arcán megjelent az örökös nyugalom enyhe szelídsége,  agyondolgozott, kérges, barna kezei mozdulatlanul pihentek a szőttes ágypokrócon.

Vlásza keresztet vetett magára, egy darabig hallgatag nézte – kemény, fekete arcán egy pillanatra mintha a megindulás lágysága is megjelent volna -, aztán fejére tette kucsmáját, és hátat fordítva a halottnak, az udvarra lépett.

Ott Mária leánya hívogatta össze az elbódorgott libákat, hogy némi eleséget vessen nekik.

- Maruca – szólt rá csendesen az ember -, eredj be a házba, és maradj az anyád mellett, míg visszajövök a pópától.

Az izmos oláh leány apjára nézett, s bal kezével valamivel erősebben szorította csípőjéhez a szakajtót, melyből az eleséget szórta. A szakajtó kissé reszketett a kezében, előreálló, asszonyos melle gyorsabban emelkedett a színes ingváll alatt.

Vlásza intett a fejével, és vállat vont.

- Gyújtsd meg a két szentelt viaszgyertyát is – folytatta tétovázó, mély hangon, miközben a kapunak indult, s a falusi templom mellett levő zsindelyes papi házra mutatott -, félóra múlva itt leszek a pópával.

A leány megvárta, míg apja nehezen lépkedő, hajlott alakját elnyelte a sűrű pászmákban mindent elborító, reggeli köd, azután letette a szakajtót egy padkára, szép, barna szemeiből kitörölt egy könnyet a karincája sarkával, és éppen be akart lépni a házba, midőn a szomszéd kerítés mellől rászólt egy illedelmes, komoly hang.

- Hallom, Maruca, hogy meghalt az anyád. Isten nyugosztalja szegényt, legalább nem szenved többet az apádtól.

A leány fejét rázta.

- Rosszat beszélsz apámról, Gracián…

Popovics Gracián szemei, melyek eddig a gyöngédség és szeretet kifejezésével kísérték a leány minden mozdulatát, most haragosan villantak abba az irányba, amerre Vlászát távozni látta.

- Igazat beszélek – mondotta nyersen -, azért vagyok szomszéd, hogy tudjam, mi történik házatokban. No, hát én tudom, hogy rossz ember az apád, de az Úristen majd elbánik vele, ha ő is odakerül, ahová anyád… De nem ezért szólítottalak meg, Maruca – folytatta szelídebb hangon a legény -, hanem azért, hogy mivel most már egyedül állsz a világon, eljöhetnél házamba, hogy asszonya légy… és az én eleségem…

- Beszéld ezt apámnak – felelte a leány.

- Apád nem szívelhet.

- Leánya vagyok az apámnak, s már sokszor mondtam, hogy csak azé lehetek, akinek odaád.

- Apádnak irigykedő, csúf természete van. Hiszen ideadna, ha ki tudna fosztani cserébe, hogy betevő falatom ne maradjon, de tán még egy ingem se – csakhogy nem hagyom magam! Levetkeztetne csupasz bőrömig az apád, ha tehetné.

- Márpedig az ő akarata ellenére nem lehetek a tied, Gracián – felelte egyszerűen a leány, s fajának szenvedélytelen egykedvűségével nézett rá a legényre -, ha ismered apámat, akkor tudod, hogy agyonütne, ha akarata ellenére merném átlépni küszöbödet.

- Tudom, Mária – de ha szeretnél…

- Nem gyűlöllek.

- De nem is szeretsz – sóhajtotta nyugtalanul a legény.

- Engedelmes feleséged lennék attól a perctől kezdve, amint házadba lépnék. Te szeretnél, és így minden jó volna. Te, vagy más, akinek apám odaád.

-  Milyen könnyen mondod…

- Máskor is ezt mondtam, és mindig ezt fogom mondani, mert nem szabad másképp beszélnem. De, ha éppen tudni akarod… bár nem illik így beszélnem, most, amikor ott benn halva fekszik az édesanyám… veled szívesebben élnék, mint mással, mert becsületes, jóravaló ember vagy.

- És szeretlek, Maruca! – kiáltotta hevesen a legény.

- Elhiszem, Gracián, de ezt is az apámnak mondd, és egyezz ki vele, ha tudsz. Isten áldjon! Be kell mennem, hogy meggyújtsam anyámnak a szentelt gyertyákat.

- Hány van?

- Kettő.

- Nekem is van kettő. Egyszeriben átküldöm őket az öreg Nasztáziával, gyújtsd meg, Mária, ezeket is. Nem baj, ha tövig égnek. Anyádért nem sajnálom. Nyugodjék békességben; istenes, jó asszony volt szegény…

A leány megköszönte, s anélkül, hogy álmodozó, nagy szemeit még egyszer a legényre emelte volna, a házba lépett.

*

A temetés után megtartott halotti toron az egész gyászoló gyülekezet megjelent. Ott volt a pópa, a dászkál, a nótárius családostul és valamennyi szomszéd, ismerős, rokon – azokat kivéve, akik fenn jártak valahol a havason, s a gyászesetről talán csak hetek múlva fognak értesülni. Az összes szomszédok közül csak a fiatal Popovics Gracián nem jelent meg.

- Be van rendelve a méltóságos báróné jószágára – világosította fel a gyülekezetet a pópa, aki rokona volt a legénynek. – A méltóságos bárón lovas stafétát küldött utána, merthogy valami baja esett az idegen országbeli, drága Szultán bikának, kiért tizenkétszáz pengőforintokat fizetett a kegyelmes asszony. Gracián öcsémen kívül, ki ott szolgált vagy hat esztendeig, senkit sem tűr maga mellett ezen idegen országbeli, drága állat. Hát ezért hívatták. Különben nem férkőzhetne hozzá a baromdoktor.

- Esze vagyon annak a drága állatnak – szólt meggyőződéssel a jegyző, miközben színültig rakta tányérját az illatos havasi bálmosból -, s mi szörnyen kényes egy jószág!

- Az ám! – kiáltotta tele szájjal a tanító, és csippentett tréfás kételkedéssel a szemeivel – csöpp híja volt, hogy sovány tehenedet fel nem lökte a szarvaival… veled együtt. Szerencséd, hogy idejében elfuthattál.

- Ez csak megjárná – intett fejével a jegyző-, de a kegyelmes báróné ugyancsak leszidott, hogy be mertem menni tehenemmel a hátuolsó kis udvarra. Mert hogy, úgymond, nem efféle kócos jószágnak való azon idegen országbéli, finom állat. S jól leszidta az udvarbírót is, meg a béreseket is. Azt mondom: kemény egy asszony.

- De jó szíve van – bólintott kenetteljesen a pópa, s megsimogatta vastag tenyerével a szakállát, mely mellét verte -, meg tudja becsülni a szorgalmas embert, és meg is jutalmazza. Gracián öcsémnek két tehenet ajándékozott; híres fajtehén mind a kettő, egyik szebb, mint a másik. Ára sincs az ilyen becses jószágnak, s már egy is igazi kincs, hát még kettő! S Gracián öcsém szabadon bemehet velök a kis udvarra, amikor neki tetszik, mert a kegyelmes asszony megengedte. Nem vetek bele öt kicsi esztendőt, s gazdaggá teszi öcsémet ez a két gyönyörű jószág.

A gyülekezet helybenhagyólag integetett. Némelyek ittak, mások hangos beszélgetésbe elegyedtek szomszédaikkal. A pálinka gőze összevegyült a sűrűn felszálló pipafüsttel, s rossz szagú felhőbe burkolta a mestergerendáról lecsüngő, garasos petróleumlámpát.

Gracián teheneinek emlegetése nehezen esett Vlásza szívének. Ajkairól az irigység halk sóhaja röppent el, miközben legörbülő bajuszát rágta.

- Fenn is hordja tehenei miatt az orrát… - mormogta, inkább a poharába, mely színig telt pálinkával.

A nagy pintes korsót Mária leánya kezelte. Egykedvű, közönyös tekintettel töltögette a poharakat, s kínálgatódzott a terített asztalra rakott ennivalókkal. Étel kevés fogyott, pálinka annál több. Félni kellett, hogy elég se lészen, s a boltos nem ad többet. Felül van tíz pengőn Vlásza adóssága a pálinkáért, cukorért, lisztért, sóért, meg miegyébért, s most a temetés is majdnem harminc pengőforintba került. Kölcsönpénz a pópátul ez is, különben temetetlen maradt volna a szegény lélek, kinek most halotti torát üli a lármás gyülekezet.

A pópának jó füle volt: meghallotta Vlásza irigykedő morgását, s azonnal hozzá fordult.

- Gracián öcsém nem hordja fenn az orrát – dorgálta fejét rázva az ember -, különben nem akarná elvenni leányodat.

- Nem kínálom a nyakára… - dörmögte Vlásza.

- Pedig jól járnátok, édes fiam – te is, a leányod is. Gondold meg, hogy szegény ember vagy, adósságod van, házsártos természetű vagy, és nem szereted a dolgot, azért nem ment semmire a feleséged, bár eleget igyekezett. Idestova dobra kerül a holmid, aztán elmehetsz napszámosnak vagy béresnek – ha gazdát találsz – a leányoddal.

- Graciánnak mégsem adom – felelte Vlásza.

- Már ugyan miért nem adnád?

- Azért, mert foghegyről beszél velem. Márpedig aki házam virágát, Marucát akarja, az  másképp nézzen rám…

A pópa legyintett a kezével.

- Hagyd el, édes fiam – mondotta szelíd, dorgáló hangon -, én sokra nézlek, mert dologtalan, lusta, irigykedő naplopó vagy, de mégis itt vagyok házadban, és megízlelem italodat. Graciánnak igaza van, ha rossz szemmel tekint rád – egyebet nem érdemelsz egy olyan szorgalmas, józan, okos és módos legénytől, mint ő – de azért mégis elvenné leányodat, mert szereti, s téged is eltartana holtig, bár csak kolonc lennél a nyakán. Tehát mi felelsz?

Vlásza egy hajtásra kiürítette poharát, azután megtörölte száját a keze fejével, és így szólt:

- Mondd meg Graciánnak, atyám, hogy járjon más leány után, különben baj lesz. Inkább a vályogvető cigánynak adom, mint neki.

- Szamár vagy, édes fiam. Öcsém az egyetlen, aki pénz nélkül is elveszi leányodat. Több ilyen bolondot nem kapsz.

- Majd kapok Bukarestben – felelte dacosan Vlásza, miközben felállt a pópa mellől, és feljebb csavarta a már-már alig pislogó lámpát. – Maruca leányom aranyat ér…

- El akarod adni a bojároknak?

- Majd elválik…

- Hát hiszen kitelik tőled az ilyen gyalázatosság – mondotta bosszankodva a pópa,  lenézte vállán keresztül az embert -, de el is viszi érte lelkedet az ördög, ha ugyan ki nem okád a föld.

A jegyző ezalatt összecsókolódzott a tanítóval. Az elfogyasztott pálinka megtette kötelességét. A gyülekezet lerészegedett, és összevissza beszélt, lármázott, röhögött, hangos lett tőle a ház. Az asztalterítő megtelt ételmaradékkal. Egy pálinkatócsában Rux Ilia bozontos feje nyugodott, ki arról volt híres a havasok alatt, hogy ő tudja készíteni a legjobb túrót, s az ő szeplős, szőrös kezei alól kerül ki a legfehérebb és legpuhább gyapjú. Kurta pipáját a tanító vette ki szájából, s mivel még égett benne a csípős fogarasi dohány, továbbszívta.

- Jövő héten én is Iliára bízom nyolc birkámat – dadogta nehéz nyelvvel, s rácsapott a pálinkatócsában horkoló, bozontos fejre.

- Nem minden ünnep – motyogta a jegyző -, tavalyiban én is kezére adtam hatot, de még bőrüket se láttam. Mert hogy megette őket a farkas. Kétszáz-egynéhány birka közül éppen az én hat birkámat… nem furcsa, mi? Azóta nem hiszek ennek a kutyának…

S ő is jól megráncigálta a horkoló fejét, de olyan részeg volt már a túró és gyapjú havasi mestere, hogy még erre a gorombaságra sem ébredt föl. Érzéketlenül aludta állati, mély álmát: a legkeményebb diót is föl lehetett volna törni a fején.

A pópa figyelemmel kísérte az ittas gyülekezetet. Ő maga alig ivott, a többieket azonban biztatta. Akinek kiürült a pohara, megtöltötte.

- Adj még ennek a derék embernek, Maruca – szólongatott oda a leánynak, ki elálmosodva, s már maga is jócskán mámoros fejjel járt-kelt a szobában a pálinkával. – Adj ennek is… meg ennek is… Hadd igyanak! S most tölts nekem is, és magadnak is egy pohárkával. Ki akarom inni egészségedre, leányom, valamiképpen te is kiiszod poharadat az én egészségemre.

- Igen, atyám! – felelte engedelmesen a leány.

Megtöltött két poharat, ez egyiket átnyújtotta a pópának, a másikat éppen akkor emelte ajkaihoz, midőn apja lefordult a székről, és holtrészegen gurult az asztal alá.

- Apád elkészült – mondotta elégedett, ravasz mosollyal a pópa, és megsimogatta a leány gömbölyű, kemény vállát -, idd ki egészségemre a poharadat.

A leány behunyta szemét, és kiitta a pálinkát. Azután összerázkódva, zavaros, tétovázó tekintettel nézett a pópa szemei közé, aki kezébe vette a kezét, s egy gyorsa pillantást vetve az ordítozó gyülekezetre, kivezette a szobából.

*

Nyolcadnapra már a havas alja is szép fehér volt. A hó lassan, szállingózva, de majdnem szünet nélkül hullott, s a mélyebben fekvő vágásokból már el sem takarodott. A házfedelek zsúpán még nem maradt meg, a szegényes porták végébe rakott szalmakazlakon azonban már megállt, és ott is fog maradni hat hónapig.

E nyolcadnap reggelén a templom mellett levő papi ház ajtaja már hat óra előtt kinyílt, s egy-két ott állingáló falusi oláh bámulatára, maga a nagytiszteletű pópa lépett ki rajta. Az emberek levetették kucsmáikat, és alázatosan köszöntötték, a pópa azonban ügyet sem vetett rájuk. Nyakára húzta kabátja prémjét, hóna alá fogta vastag, rézgombos botját, s hátat fordítva az alázatosan köszöntgető embereknek, egyenesen a Vlásza Sándor portája felé tartott.

Az utcára szolgáló kapu nyitva volt, beléphetett. A ház ajtaján sem kellett zörgetnie; nem volt bezárva az sem. Jöhetett, mehetett, aki akart – Vlászának nincs félteni valója a portán, melynek minden sarkából az elhagyatottság és a nyomorúság rikoltozta szembe a látogatót. A tyúkok a tűzhelyen ültek – nyolc nap óta hideg volt ez a tűzhely -, és riadt kodácsolással ugráltak le a szemetes földre, midőn a pópa belépett, és megkopogtatta nyugodt, biztos kézzel a bal oldali, egyetlen lakószobába vezető ajtót. Azután belépett, letette fövegét az asztalra, s anélkül hogy Vlásza fenyegető, komor arcát különösebb figyelemre méltatta volna, minden bevezetés nélkül így szólt:

- Azért jöttem, hogy halljam, mit fogsz csinálni? Megjött-e már az eszed, vagy még várni kell, amíg megjön?

- Megmondtam, hogy mit csinálok – felelte sötéten Vlásza.

A pópa hidegen tekintett rá.

- Ne feledd, édes fiam, hogy leányodat én vittem el házadból, én vezettem a magam házába, én fogom kihirdetni Gracián öcsémmel a templomban, én fogom őket összeesketni. Leányod és Gracián ártatlanok. Én igazítom a dolgot, mert azt akarom, hogy egymáséi legyenek – szeretem derék öcsémet, és a javát akarom leányodnak -, de meg akarom menteni a te lelkedet is a pokoltól, ahová biztosan lekerült volna. Eladni gyermekedet a bojároknak… pénzért, Bukarestben… gyalázatosság! S tőled, hiszem, kitelt volna, mert istentelen, komisz ember vagy. De ha még meghagyott egy csöpp értelmes velőt az ital, akkor láthatod, hogy nem azokkal, hanem velem kell leszámolnod.

- Veled nincs bajom – mormogta elutasítva az ember.

- Hallgass rám, Vlásza – folytatta szelídebb hangon a pópa -, ha végrehajtod, amit oktalan fejedben forgatsz, és le találod lőni Graciánt vagy a leányodat, mert sejtem, hogy valami efféle cudarságra gondolsz…

Vlásza habozás nélkül intett.

- Igen, atyám – szólt fenyegetve -, meg fogom büntetni őket. Graciánt, amiért akaratom ellenére lopja el leányomat, és Marucát, aki házadban van és inkább összeadja magát ellenségemmel, semhogy visszatérne hozzám, ki apja vagyok.

- Leányod visszajönne, ha engedném, de nem engedem. Érts szót, édes fiam: én nem engedem.

- Kiszökhetett volna házadból, ha akart volna…

- Feleségem és leányaim vigyáznak rá, mert így rendeltem. Nem tűröm, hogy piszokba taszítsd gyermekedet, akinek lelkével én parancsolok. Hallod-e, Vlásza – én a papod és urad vagyok a szent Jézusban. És most – folytatta szilárd hangon a pópa, miközben felállt a székről, és beleakasztotta átható tekintetét a Vlásza szemeibe – tudtodra adom, hogy utoljára vagyok itt. Nyolc nap óta ma harmadszor léptem át küszöbödet, de ha ma sem engedsz az okos szónak, vasárnap reggel, Istentől kapott hatalmamnál fogva, kiátkozlak a templomban.

Vlásza megrezzent erre a fenyegetésre. Tudta, hogy mi vár rá, ha a pópa beváltja, amivel fenyegeti.

- Mit tegyek? – kérdezte meghunyászkodva, bizonytalan hangon, s távolabb zúzódott a paptól.

- Egyezz bele, hogy kedves rokonom, Gracián, feleségül vegye leányodat.

- Soha! – kiáltotta hirtelen újra fellobbanó szenvedéllyel az ember, és rácsapott öklével az asztalra. – Gracián semmibe vesz, mint egy kutyát, no, hát én majd megmutatom neki, hogy apja vagyok a leányomnak, és inkább agyonütöm, semhogy egy ilyen kevély úri bitang vegye le fejéről a pártát!

- Mit mondtál, Vlásza?

- Azt, hogy rokonod, Gracián, cseléd volt a kegyelmes báróné jószágán, de a kegyelmes asszony cselédje… Ezért kapta a sok pénzt, meg a két drága tehenet, és nem a szorgalmáért. Ilyen ember ne merjen engem lenézni, mert az istenre mondom…

A pópa rákiáltott.

- Hallgass, eszeveszett! Nem elég, hogy úgy viselkedel, mint egy bolond, de még rágalmazol is?

- Igazság, amit mondok.

- Mi közöd hozzá? Azt akarod, hogy tömlöcbe kerülj mosdatlan nyelved miatt? Köszönd a leányodnak, hogy úgy teszek, mintha semmit sem hallottam volna. Most siessünk, mert nincs időm. Beleegyezel a házasságba, vagy… végrehajtsam, amit kimondtam?

Vlásza azonnal lecsillapodott. A pópa hatalma megmérhetetlen a havasok fiainak vallásos lelke fölött, melyet a babona és a miszticizmus iránt való félénk tisztelet vezérel legfőképpen.

- Várj még, atyám… - dunnyogta engedékenyen hajlandósággal, s a földre nézett, mialatt beszélt – azt akarod, hogy engedjek; de gondold meg, hogy Maruca a legszebb leány falunkban, s még azon túl is.

- Tudom, édes fiam – hagyta rá a pópa -, el is határoztam, hogy azon harminc forintokat, melyeket megboldogult feleséged temetésekor kölcsönöztem, elengedem neked.

- Maruca leányom – folytatta Vlásza – egészséges, erős, munkabíró. Szeretőnek is kívánatos, mert szép formái vannak, hites asszonynak is kívánatos, mert rendben fogja tartani rokonod házát, jó ételeket tud főzni, és akár két gyereket is szoptathat egyszerre.

- Igaz, édes fiam . Tehát kifizetjük adósságodat a boltosnál is.

- Ha leányom, Gracián házában lesz, házam üresen marad, asszonyt kell hoznom bele, különben minden elpusztul, és még egy kanál meleg leves sem kerül asztalomra. Nem lehetek egyedül, bár a lakodalom, az új asszony legalább ötven… mondom, vagy hatvan pengőforintba kerül.

A pópa beleegyezőleg intett.

- Úgy van, édes fiam. Gracián ki fogja neked fizetni az ötvenöt forintokat, én pedig összeesketlek új feleségeddel két forintért.

- Egy forintért, atyám… - alkudott az ember.

- Legyen egy forint ötven krajcár.

- Legyen egy forint húsz.

- Nem bánom, legyen egy forint húsz, de csak azért, hogy lásd, hogy jó vagyok hozzád, amiért végre megjött az eszed. És most, azt hiszem, megegyeztünk? Kívánsz még valamit, édes fiam?

- Igen – dörmögte Vlásza, s félszemmel a pópára sandított -, Maruca leányom, azt hiszem, megér egy tehenet…

- Egy tehenet?

- Igen, egy tehenet, de nem ilyen felénk való jószágot értek, hanem amilyeneket Gracián a kegyelmes asszonytól kapott.

- Ohó!

- Mondom neked, atyám, és gazember legyen a nevem, ha megmásítom: vagy ideadja Gracián ama két idegen országbéli tehenet, kiket a kegyelmes asszonytól kapott, vagy visszaadjátok a leányomat.

- Ostoba! – rivallt rá haraggal a pópa. – Így nem alkuszunk!

- Te mondád, atyám – felelte dacosan az oláh.

- Két tehenet? Azt a két tehenet… s főleg a nagyobbikat, amelyik borjas. Megörültél?

- Mondom, hogy leányom megért két tehenet.

- Az imént egyről beszéltél.

- Kettőt értettem.

- Úgy? No, hát hallgass ide, fiam – szólt rövid szünet után a pópa, s fejére téve fövegét, kezébe vette botját, és megindult az ajtó felé -, ha még ma este, értsd… még ma este, megcsókolod Gracián öcsémet, és kezébe teszed leányod kezét, tiszta szívvel, a magad akaratából: akkor ráveszem kedves rokonomat, hogy az egyik tehenet neked ajándékozza.

- Melyiket? – kérdezte gyorsan az oláh, s szeme megcsillant sóvár fénnyel.

- A kisebbiket.

- Nem, nem, atyám, így nem alkuszom! Maruca van olyan szép leánynak, mint jószágnak a nagyobbik tehén. Legyen ráadás a borjú. Egy szó, mint száz, kimondtam, és ebből nem engedek.

A pópa megfenyegette botjával az embert.

- Nagy tolvaj vagy, Vlásza, de most az egyszer nem bánom, legyen. Hanem ha meg mered szegni az alkut…

- Mondám, hogy gazember legyen a nevem – fogadkozott hízelgő, sunyi tekintettel az oláh, és szájához emelte a pópa kezét -, hajtsátok udvaromba a nagyobbik tehenet, és még ma összecsókolódzom Graciánnal.

- Úgy legyen! – biccentett fejével a pópa.

Vlásza kikísérte.

- Öcséd jó vásárt csinált – mondotta kezeit dörzsölve, és hangosan, jókedvűen fölnevetett. – Maruca leányomnak egy csókja megér a borjút…

- Fogd be a szádat, édes fiam, mert becsapom! – szólt rá félig komolyan, félig mosolyogva a pópa, mialatt keresztülment a gizgazos udvaron, s az utcára lépve, a parókia felé indult.

Forrás: A HÉT XI. évfolyam 1900. – Szerkeszti és kiadja Kiss József