Móra László (1890-1944): Magyar lélek

 
Büszke vagyok, magyar vagyok,
Ősapáim ősi jussán
Ezer éve szántogatok!
A lelkem is ezer éves…
Voltam nemes, voltam béres.
Voltam küllő, máskor kerék,
Gémeskúton kő-nehezék,
Meghajszolt vad, és árva rab,
Égő könnycsepp, rút sárdarab.
Álltam gátat török ellen,
Labanccal is verekedtem.
Piavenal haldokoltam,
Trianonban martir voltam…
- Mind azért, mert magyar voltam!

S mi vagyok most? Nyugtalan szél.
Zokog bennem kelet és dél,
Vergődik a ma, a holnap,
Kétkedések ostromolnak.
Sír bennem a magyar lélek
- Porszeme egy ezredévnek -
Mert a Tisza-Duna tájon
Osztozunk a régi átkon
S egymást marva, egymást tépve,
Hahotázók örömére
Fogyatkozunk, mint a darvak, -
Vándorai nagy viharnak…

Sir bennem a vers, az ének,
Sir bennem a magyar lélek,
Mert megfogytunk, alig vagyunk
Hű magyarok,  jó testvérek!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. I. évf. 5. sz. 1939.

Móra László (1890-1944): Magvető

 
Magyar ugarra szorgos magvetőnek
Rendelt a sors, az Égből kimért sorsom.
A fejem fölött felhők kergetőzenk,
A lelkemen a gond keresztjét hordom.
Álmot kergetve sokszor elbukom, - 
S bár nincs erős kar, aki fölsegítsen:
Boldogan járok tüskés mezsgye-úton,
Mert magvetőnek választott az Isten.

Pacsirtaszóra ébredek naponta
Dallal köszöntöm a kelő napot.
Erő szikrázik mind a két karomba,
Mikor jövőnkért szántogathatok.
Földem parányi, kizsarolt, kemény,
De nékem mégis áldott kincsdarab.
Ekém: a hit. Boronám: a remény.
A vetőmag: a szívemből szakad.

A szántóföldem áldott sok göröngye:
Sok-sok kis lélek, sok-sok morzsa agy,
És valamennyit én váltom örömre,
Ha perzseli a szél, a dér, a fagy.
Lélek-csírájuk én babusgatom,
Szívemből szórok rájuk harmatot
Az áldást termő, feltört ugaron
A fény, a meleg nékik én vagyok!

Az egy szívemet osztom száz darabra,
S az egy lelkemmel cirógatok ezret.
Melléjük ülök a kopottas padba,
Ahol a holnap fénye ébredezget.
Ha kis kezük a tenyerembe mélyed
És együtt szántjuk az irkalapot:
Szívemben himnuszt muzsikál az élet
És azt álmodom, hogy király vagyok…

Országom kicsiny; határa csorba,
De népe boldog s egyetért velem,
Mert megölelem valamennyit sorba,
Mert szívem értük el is égetem.
Az ő hajnaluk énbelőlem ébred,
Őnekik gyűjtök minden asztagot, -
S én mégis, mégis hálát adok Néked,
Atyám, hogy küzdő magvetőd vagyok!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. III évf. 10. sz. 1941.

Móra László (1890-1944): A cenki fény

Széchenyi születésének 150. évfordulóján

A szíved, lelked, mint fényszóró fénye
Világított a sorsunk mezsgyéjére.
Beszórtad fénnyel ködlő éjtszakánkat.
Hitednek hívő hadseregje támad!
S kiállott Véled harcok viharába, -
S bár gazdag szíved a szú marta, rágta:
Erőd, eszméid s tetteid nyomán
Kigyúlt a fény a nemzet homlokán!

Fezsített mellel álltál őrt a vártán,
Tettekre készen bősz viharba álltál
S a századoknak lomha lépteit
Meggyorsították győztes érveid.
A magyar nyelvnek szárnyakat adott
A Te példád, a Te akaratod.
S míg dermedtségre hoztál friss tavaszt,
Nem verted melled, hogy Te hoztad azt!

Magot vetettél szívek parlagába,
Harangot vertél nagy megújhodásra,
Mert hitted szentül: „Nem voltunk: - leszünk!”
Ha hitben, tettben átölelkezünk!
S amíg mi Véled bízón Napba néztünk,
Elégetted a szívedet miértünk…
- A tested por a cenki sír alatt,
De lelked nékünk örök fény marad!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. III évf. 10. sz. 1941.

Móra László (1890-1944): Kincseim

 
Nem őrzöm ősök gyémántgombjait,
Örökségem: a dal, a vers, a hit.

Nem volt és nincs más gyöngyön, ékszerem,
Csupán a szívem s dolgos két kezem.

Nálam a csengő, fénylő aranyak:
A becsületes tett és akarat.

Testvérként mindig kézen vezetett
A jóság, hűség és a szeretet.

Leltárba róva így a kincseim:
Boldog vagyok. Hiszen ez mind enyim!

Csiszoltam, ötvöztem boldogan, mohón.
Öt évtized volt vésőm csiszolóm.

S most feldíszített szívem asztalán
Néktek ajánlom: Istenem, Hazám!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. IV. évf. 7. sz. 1942.

Móra László (1890-1944): Az én királyságom

 
Egy kődobásnyi csak a hossza,
a szélessége tán fele.
A palotámat béke aranyozza,
a kamrám kinccsel szinültig tele.

Királyi kertem sok csodát terem:
Gyümölcstől roskad körte-, almafa.
A bokrok lombja nagy koncertterem,
teliti rigók füttyös dallama.

Seregem, népem nem nagy, de szeret!
Szavamra hajlik, tudja óhajom.
Boldogság nekem a királyszerep
még akkor is, ha népem oktatom.

A koronámnak éke, aranya:
egy áldott szív, egy áldott lélek,
ki édesanyja s őrangyala
két emberré nőtt gyermekélnek.

Palástom is van, hófehér selyem.
Leteritem a diófánk alatt
s unokáimnak elmesélgetem,
hogyan szereztem birodalmamat.

Nem mástól kaptam földem, palotám
s nem lutrin nyertem szerencse-napon!
Verejték volt az ekém, boronám,
a munka és hit a vetőmagom!

És győztem, győztem! Most király vagyok!
Seregem, népem nem nagy, de szeret!
Királyságomra tiszta ég ragyog,
Isten kezében érzem kezemet.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. V. évf. 7. sz. 1943. 

Móra László (1890-1944): Harang-kongatás*

 
Ezer év óta áll az ősi tölgy.
Cibálta szélvész rágta fejsze-él.
Zsarolta pondró kínozta fagyöngy,
Csapdosta villám, - s törzse mégis él.

Él, él a törzse s nőnek ágai.
Villám, szekerce nem bír már vele.
Bizakvók, büszkék, szépek álmai:
Tavaszra újul minden ághegye!…

Édes Hazám, te ősi tölgy a bércen,
Mily szép az álmod!… Jaj, de nézd, amott
Koporsót visznek gyászleples szekéren
És benne fekszik egy magyar halott…

Emitt is, ott is, tegnap is, ma is:
Temet a város, temet a falu…
A lélekharang csendül holnap is…
Bezárul halkan egy élet-kapu…

Nem ott haltak meg a harcmezőkön
Miértünk vívott hősi csatákban.
A tolvaj kór jött el értük őszön
S gyötrődtek kínban, vértölő lázban.

A vámszedőnek mohó a vágya,
Gyilkos csirája dőzsöl a pórba’,
Ahonnan gyárba, fülledt szobákba
Halálos mérgét kacagva hordja.

Emitt is, ott is, tegnap is, ma is
Temet a város, temet a falu…
A lélekharang csendül holnap is,
Fogynak a lángok, gyülik a hamu…

Minden órában két szív megszakad.
Jaj, minden évben húszezer halott!
Gümőkór nálunk gazdagon arat.
Vétkes vagy, testvér, hogyha ezt hagyod!

Egy város népe vész el évről-évre,
Tíz év alatt nagy, győzelmes sereg.
Itt tenni kell, az Isten szent nevére, -
Ne nézd közönnyel, hogy a film pereg!

Nem látod? Tűz van! Ég a magvetés!
Miből lesz hát a holnapi kenyér?
A sok, mit adhatsz, most az is kevés;
Számot kell adnod minden emberér’!

Felelni kell a máért holnapért!
Állnod a harcot minden őrhelyen,
Áldozni nyugtot s hogyha kell, a vért!
- Így lesz csak bérünk boldog győzelem!

(* Előadták az 1942. febr. 16-án tartott II.Tbc. (tuberkulózis=gümőkór) elleni nagygyűlésen a Magyar Művelődés Házában.)

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. V. évf. 1. sz. 1943. január

Móra László (1890-1944): Örök Idő királylánya

 

 

Fagyruháját levetette

Örök Idő királylánya,

S felveri a mezőt, rétet

Csókos tavasz kacagása.

A föld puha, mint puha ágy,

Reszket rajta a fény, a vágy.

A napsugár aranykéve,

Lüktet tőle a föld vére.

Cseng a patak csobogója,

Itt a fecske, itt a gólya.

Lepkék járnak lepketáncot,

Lánykák fonnak pitypangláncot.

Száll a nyárja hópihéje,

Paplant hint a víz színére.

Örök Idő királylánya

Tavaszt hozott valahára!

 

Száll a széllel a nyárfa-szag

Aranynapos tavasz kacag.

Éled a föld zöld vetése

S a pacsirta nevetése.

Nő kenyerünk élet-napja.

Mennyi remény gubbaszt abba!

Csendes remény, bízó álom

Pihen a nagy göröngy-ágyon…

S míg a tavaszt szívja lelkünk,

Titkon egy-egy könnyet ejtünk

A föld-ágyra, friss vetésre,

A mindnyájunk kenyerére

És kérjük a néma földet:

Többet adjon, mindig többet,

Édes-ízűt, hófehéret…

S hozzá régi boldog népet!

 

Budapest, 1926. 

Forrás: A Természet 22. évf. 7-8. sz. 1926. ápr. 1-15.

Móra László: Valahonnan üzenetet várok

Ha sírásom meghalljátok,

Üzenjetek bús akácok. –

A lelkemet, a szívemet

Csitítsátok!

 

Üzenjetek néha, halkan:

A fecskék a Tisza-partban

Szoktak-e még fészket rakni

A tavaszban?

 

Zsalus házunk fehér-e még?

Vadszőlő rá felér-e még?

A tornácon Borcsa néni

Mesél-e még?

 

A jegenyék sudár során

Táncol-e a napfény korán?

Csillog-e a tarkalepkék

Szűz hímporán?

 

Édesapám rózsafáit

Csókolja-e harmat-kárpit?

Százszorszépet ölelget-e

Még a pázsit?

 

A kerekes kút tetején

Forog-e még a szél-legény?

Vagy már meghalt a csatában

Ő is, szegény?

 

Oh, zentai bölcsős házam,

Vannak-e még valahányan,

Kik eljárnak, kik itt vannak

Néha nálam?

 

Kik a nótám hallják, értik,

Kik a szívem gyászát érzik?

Óh, ha vannak: ölelésem

Küldöm nékik!

 

Rég’ elhagyott öreg fészek,

Piros rózsák, százszorszépek:

Mikor szabad hazajárnom

Összeszedni a sok álmom?

- Üzenjétek!

 

Forrás: A Természet 22. évf. 5-6. sz. 1926. márc. 1-15.

 

Móra László (1890-1944): Lepkeszárnyon

 

Álomvilágba vitt a lepkeszárnyam.

Álomfolyondár fonta át szívem,

S mint szálltam, szálltam, messze szálltam:

Nem látta senkisem.

 

Álomvilágba napcsókok fogadtak,

Meleg lehelte megtépett szívem,

S míg álmaim így bétakartak:

Nem bántott senkisem.

 

Álomvilágba nem volt bánatestem.

Ott nem volt könnyvirágos a szívem,

S míg Ég azúrján fényt kerestem:

Nem hajszolt senkisem…

 

Álomvilágban állj meg lepkeszárnyam!

Kattogj utolsót álmodó szívem!

S hogy merre tértem, meddig szálltam:

Ne tudja senkisem!

 

Budapest, 1925.

Forrás: A Természet 21. évf. 19-20. sz. 1925. okt. 1-15.