Móra László (1890-1944): Magvető

 
Magyar ugarra szorgos magvetőnek
Rendelt a sors, az Égből kimért sorsom.
A fejem fölött felhők kergetőzenk,
A lelkemen a gond keresztjét hordom.
Álmot kergetve sokszor elbukom, - 
S bár nincs erős kar, aki fölsegítsen:
Boldogan járok tüskés mezsgye-úton,
Mert magvetőnek választott az Isten.

Pacsirtaszóra ébredek naponta
Dallal köszöntöm a kelő napot.
Erő szikrázik mind a két karomba,
Mikor jövőnkért szántogathatok.
Földem parányi, kizsarolt, kemény,
De nékem mégis áldott kincsdarab.
Ekém: a hit. Boronám: a remény.
A vetőmag: a szívemből szakad.

A szántóföldem áldott sok göröngye:
Sok-sok kis lélek, sok-sok morzsa agy,
És valamennyit én váltom örömre,
Ha perzseli a szél, a dér, a fagy.
Lélek-csírájuk én babusgatom,
Szívemből szórok rájuk harmatot
Az áldást termő, feltört ugaron
A fény, a meleg nékik én vagyok!

Az egy szívemet osztom száz darabra,
S az egy lelkemmel cirógatok ezret.
Melléjük ülök a kopottas padba,
Ahol a holnap fénye ébredezget.
Ha kis kezük a tenyerembe mélyed
És együtt szántjuk az irkalapot:
Szívemben himnuszt muzsikál az élet
És azt álmodom, hogy király vagyok…

Országom kicsiny; határa csorba,
De népe boldog s egyetért velem,
Mert megölelem valamennyit sorba,
Mert szívem értük el is égetem.
Az ő hajnaluk énbelőlem ébred,
Őnekik gyűjtök minden asztagot, -
S én mégis, mégis hálát adok Néked,
Atyám, hogy küzdő magvetőd vagyok!

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. III évf. 10. sz. 1941.