MAGYAR VETÉSEK
Arany zuhatag, drága napsugár,
Most hullj le ránk, most, rád les a határ!
Kenyérdajkáló, áldott magyar föld,
Ragyogó fényed most, most tündököld!
Ígért az Ég, bár rajtunk csúf tél ült, -
Ígérete szent s most beteljesült:
Kenyérré lett az ima, bú és gond,
Kenyeret ringat sík, völgy, róna, domb.
Magyar vetések tündér menete
Kévék keresztek ékes kerete,
Az Ég derűs, most derűs is marad,
Mintha aratna ő is, pedig ad.
Én Istenem, én is boldog vagyok,
Pedig csak nézek és nem aratok,
De tudom, egyszer vágyó szívemet
Nagy aratásra halkan beveted.
ARATÓK KÖZÖTT
Víg, dalos nép dolgos, serény,
Hajladozik napsugárban,
Csak én vagyok halk és szerény
A mostani aratásban.
Kévét emel lányok karja,
A legények rendet vágnak.
Csak szívemet nem zavarja
Hívó szava forró nyárnak.
Dús gyöngysorként a keresztek
Vonulnak a végtelenbe,
Csak lelkem kő, ó, elvesztek
Drága magvak, vágyak benne!
Pedig én is úgy szeretnék
Marokszedni, kévéthordni,
Úgy szeretném Isten kezét
Hálatelten megcsókolni.
Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. III évf. 10. sz. 1941.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése