A SZŰZ ANYA ÉLETÉBŐL
„Közel vagyok, közel édes gyermekem!
Még ez estve itt alszol a keblemen,
Csak elérjem kedves lakom határát,
Szél Mária – hű szivem lesz a párnád.
„Be’ sok szépet vásároltam ma neked
A mi tőlem, ily szegénytől telhetett,
Egy gyönyörü kis báránykát, gyümölcsöt…
Jó anyád még soha ennyit nem költött!
„De én mindezt majd csak reggel mutatom,
Jobb ha engem néz ma kisded angyalom,
Ó eszem is azt az édes mosolyát,
Nem láttam egy egész hosszú napon át.
„Hogy is hagytam úgy magára, szívtelen!
Mit csinálhat a kis lélek nélkülem?
Én jegyesem! Emeld meg a terhemet
Hadd siessek, mert a szívem megreped.”
Sietett is – József pedig utána,
Harmat hull a szent vándorok nyomába…
De ők erre oly kevessé ügyelnek,
Egész világ most előttök: a gyermek.
Fogy a szűk út, itt a hármas diófa,
Názáretig nézhet a szem alóla,
Egy rövid perc,s meglátják a szent helyet,
Holott virúl a mennybeli szeretet.
Jaj de ime! Hol máskor úgy örültek,
Most egyszerre csakhogy meg nem kövültek,
Tűzbe’ lángba’ áll egy ház a végsoron…
„Én Istenem, hátha az én hajlokom?”
Szivszakadva felsikolt a szűz anya,
S vérszin ajka is megkékült, elfagya,
Lobog a láng, szint’ az égig kavarog,
„Jaj Istenem! Mindjárt egybe’ meghalok.”
S megy sietve, megy repülve a völgyön,
Mintha nem is itt járna göröngyön;
Pedig az út véres nyomát mutatja,
Ah, hisz ő a völgy megsebzett galambja!
Nem látni már, csak a haja lengését,
Nem hallani, csak szive bús nyögését,
Bús nyögése eget, földet megrenget,
Csak az a tűz csak az a láng nem enged!
Tovább, tovább – im eléri a várost…
Szegény anya! Vajon mi vár reád most?
Tuléled-e, vajon tul-e a percet,
Azt a fájó, azt a kínos keresztet?
Azt sem tudja, mit tegyen? A jó lélek!
S ó még ez is – alig hiszen szemének;
A falak közt csend van távol és közel,
Minden alszik, még a szellő sem neszel.
„Nincs segitség, nincs erő, nincs ótalom,
Én Istenem, ne hagyj itt elhullanom:
Vigy el engem gyermekemhez, hazáig,
Vagy legalább, legalább – a hamváig!”
És remegve, mint a nyárfa levele,
Indul tovább, vagy a föld indul vele;
De elérve kisded, égő hajlokát,
Szent csodálat zárja le az ajakát.
Gyönyörűség az a tűz, mely ott ragyog:
Tüzes, fényes, szép csillagos angyalok,
A csillagot homlokukon viselve,
Szárnyaikkal a kis házat befedve…
Úgy ültek a bemohosult fedelen,
Mint aranypillék a viráglevelen;
Kik, alighogy meglátták a szűz anyát,
Kérik tőle szeretete harmatát.
Kérik tőle édes, fájó könyeit;
Az anyaszív e legdrágább gyöngyeit;
De ő siet, csak besiet a házba
A búkönytől, örömkönytől elázva.
És ráborult szendergő Jézusára,
Az ég és föld leggyönyörübb fiára,
S elfeledte, hogy érte mit szenvedett,
Midőn forró csókjain fölébredett.
Elfeledte megkérdeni szent fiát;
Mig odas volt, hát ő addig mit csinált?
Mily öröm lett volna pedig hallani:
„A mennyország jött le hozzám játszani!”
Ó ÚGY SZERETNÉM…
Ó úgy szeretném tudni azt az egyet:
Hogy hol halok meg egykoron?
Hol tüznek majd sírom fölé keresztül
Téged, kedves vándorbotom?
Ha rajtad állna, tudom oda vinnél
A zúgó erdők titkos mélyibe,
A hol születtél, és alig születtél,
Már lombodon dalolt a fülmile.
Miért nem kedves nekem is az erdő,
S a rengetegnek árnyoka?
Hisz’ ott születtem én is, ott derült rám
A gyermeklét aranykora!
De bár ne lettem volna soha gyermek,
S ne szíttam volna jó anyám tejét!
Talán nem látnám most fejemre gyúlni
Titkos fájdalmim mély, nagy erdejét!
Ki ismerne most a vidám fiúra,
Midőn az élet hajnalán,
Ott játszadoztam a zengő berekben
S aluttam a sziklák mohán?
Aluttam nyugton… míg egy sas csapott le
És messze elvitt éles karmain.
Ó vágy, remény, te átkozott szilaj sas. -
Add vissza elvont, édes álmaim!
Mit ér, ha fényes lesz is a jövendő,
Melyért most vérem hullatom?
S tán a dicsőség szép, csinált virága
Köríti majdan homlokom?
Az én vágyam már isten tudja hol száll…
Nekem, higyétek, mindez oly keves:
Meguntam vágyni a babérlevélre
Lelkem virágzóbb, szebb lombot keres.
Óh hol az üdvnek tündér lombozatja,
Mely mint gyermekre lehajolt,
És éjjelemnek álma, nappalomnak
Aranyhímes játéka volt?
Óh hol a vágytalan szív, mely feledje
A künn örvényző, csábos életet,
Mely önmagának lenne tenger, és menny
Teremve gyöngyöt s csillagezreket?…
Nincs, nincs!… e szivet én rég elveszítém,
Nem is lelem föl, jól tudom:
De mit csináljak? Megálljak merészen
És sirba dőljek félúton?
És véget vessek minden fájdalomnak,
Mely az eljátszott multakért emészt,
S feloldjam lelkem az isten kezébe,
Vagy a pokolba, nem kérdezve észt?!
Kedves vándorbot adj nekem tanácsot!
Hiszen te szeretsz egyedül!
Meg-birsz e búmmal, bús szivemmel, és az
Átokkal, mely rám nehezül?
Jerünk! Én érzem: nem soká bolyongunk:
Megállit isten egy boldog helye,
Boldog hely, a hol összeroskadunk majd:
Te leveletlen - én örömtelen!...
Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.
