Vajda János: Nádas tavon (műelemzés)

Fönn az égen ragyogó nap,
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.

Mint az árnyék olyan halkan,
Észrevétlen, mondhatatlan
Andalitó hangulatban.

A vad alszik a berekben
Fegyveremmel az ölemben
Ringatózom önfeledten. 

Nézem ezt a szép világot.
Mennyi bű báj, mily talányok!
Mind a mit körültem látok.

Nap alattam, nap fölöttem,
Aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő viztükörben.

Itt az ég a földet éri.
Tán szerelmes csókját kéri…
Minden oly csodás, tündéri.

Mi megyünk-e vagy a felhő,
Vagy a lenge déli szellő,
A szelíden rám lehellő?

Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?

Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek…

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

 S minden olyan mozdulatlan…
Mult jövendő tán együtt van
Ebben az egy pillanatban?

A levegő meg se lebben,
Minden alszik… és a lelkem
Ring egy méla sejtelemben:

Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?…

    Vajda János e kései – 1888-ból való – költeményét olvasva szinte kínálkozik eljátszani a gondolattal: milyen sokféle viszony szövődhet külvilág és alkotó között, milyen változatos módon használhatja fel valamely kor költője a már annyiszor versbe foglalt természeti képeket saját, eredeti mondanivalójának közvetítésére.
    Nem titok: a magyar költészet több mint száz esztendővel ezelőtt elkezdődő megújhodásában részt vállaló Vajda János művészi tájlátásban is rendhagyó. Azzá teszi mindenekelőtt nyugalmat nem ismerő érzelemvilága, a főleg az önkitárulkozás állandóan jelenlevő igénye. Merész képzeletű költészetének legszebb darabjai, költői képei ugyanis belső látomások. A természeti táj – úgymond – inkább csak ürügy arra, hogy egy szüntelen izzásban levő, állandóan kérdező lélek  - a vezeklő őszinteségével – valljon önmagáról, mintegy kivetítve környezetére érzelmeit.
    „Nyargal a szél a fák / Sárga levelével, / Jár a képzelődés / nyugtalan lelkemmel” – tűnődik az alig húszéves költő egyik „merengésében”. S már első versciklusának – jórészt még dal formájú – darabjaiban rejtett, meg nem nevezhető érzelmeket sejdít meg Vajda „örök nagy természete”. Néhány kiragadott sor a SIRÁMOK-ból: „Erdő, mező, merre nézek, / Egy nehéz, bús előérzet. / Hosszú árny kisért a réten; / Szél sohajt az erdőn, mélyen..." Hogy aztán egyre gondolatibbá, ön- és létfaggató töprengéssé mélyüljön ez a különös tájszemlélet. Évek múlva, a gyermekkor idill-hangulatát újravarázsoló költeményében (A VÁLI ERDŐBEN) már valami olyasmi történik, mint a most kiválasztott Vajda-versben: »múlt időkbe, jövendőkbe« kutat a képzelet, időtlenné válik a pillanat, örökkévalóvá az áhított nyugalom Költőnk megkísérli tetten érni az egyszeriben az állandót, az érzékelhetőben az érzékelhetetlent. Az egyediben az egyetemest.
    Máris benne vagyunk a NÁDAS TAVON érzelemvilágában.
    De idézzük előbb emlékezetbe egy több mint három évtizeddel korábbról nyári ámulatát: „Fejem fölött a nap, körültem / Oly csöndes, néma rengeteg.”
    Ehhez hasonló pontos helyzetképpel, meghittséget árasztó természeti látvánnyal indítja a verset ez alkalommal is:

Fönn az égen ragyogó nap.
Csillanó tükrén a tónak
Mint az árnyék leng a csónak.

(Érdemes megjegyezni: a nap, a csillagok, az erdő jellegzetes tartozékai Vajda képteremtő fantáziájának, a versvilág egyetemességét, a nagyságot, a fenségességet erősítő képelemek.)
    Mint annyiszor Vajda költészetében, mostani versünkben nem a megfigyelés, nem az érzékelt természeti jelenségek, tárgyak alakítják a lírai élményt. (Ahogy ezt például Arany verseiben megfigyelhetjük.) Épp fordítva történik: a megfigyelő, meditáló én mintegy önmagába olvasztja a környezetet. Ezért van az, hogy a természet részei nem a maguk konkrét összefüggéseikben, nem a pontos megfigyelés eredményeként kerülnek be a versbe. Nem annyira az elénk táruló környezet, mint inkább az önfeledt én belső állapota az, aminek első pillanattól részesévé válunk. A költeményt hangulata igéz meg kezdettől fogva: a csend, a meghittség elbűvölő varázslata. A lírai alaphelyzet közvetlensége, tényszerű közlése, az elsődlegesen hangulat értékű, sejtelmességet ébresztő szavak, szókapcsolatok (árnyék, leng a csónak, halkan, andalító, talányok), a mozgást minimálisra csökkentő névszók túlsúlya, a vers szerkezeti egységét, atmoszféráját biztosító leheletfinom képek, érzékeny hasonlatok („Mint az árnyék olyan halkan”), a lekerekített és mégis könnyedék egymásba fonódó sorok, a zárt és mégis nyitott háromsoros strófák, a hangsúlyos (felező nyolcas) és az időmértékes 8trocheusi) ritmus egymásba játszása, az ismétlődő rímek, és nem kis mértékben a versben így megteremtett különleges hangulat keltik fel bennünk a művészi élményt.
    Az első három versszak már-már teljes csenddé halkuló tája a maga megbonthatatlan hangulatával nyűgöz le. Révedezést kiváltó képeivel, azonos vagy rokonhangulatú kifejezések egymásba fűzésével, illetve ismétlésével. Alig találunk igét ebben a részben, s azok is mozdulatlanságot, önfeledtséget szuggerálnak: leng, alszik, ringatózom.
    Ezt követően egyre nyilvánvalóbb a személyes jelenlét s ennek következében az áradó érzelmi telítettség:     

Nézem ezt a szép világot,
Mennyi bű báj, mily talányok!

Ember és táj egymásra találását, a természeti látvány nyújtotta (felkiáltójellel is érzékeltetett) káprázatot s ezzel párhuzamosan a belső megindultságot valóságos eksztázisként éljük át. Mindenre kiterjedő, egész lényünket magával ragadó ámulattal („Minden oly csodás, tündéri”); nem kis mértékben a tér határait kozmikussá (gyakori eljárása Vajdának), a földtől az égig tágító képi perspektíva segítségével:

Nap alattam, nap fölöttem,
aranyos tüzes felhőben,
Lenn a fénylő víztükörben.

    A vers fő motívumának ez a „kettős jelenléte (lenn a víztükörben és fenn a tüzes felhőben) a világegyetem végleteit fonja egyé, a részeket egyetlen nagy egésszé egyesíti.

Földi élet, hol a réved?

Ezzel a kérdéssel a „mindenség birodalmában” (egy másik veresének sora) ível a képzelet. S ebben a messzeségben – a „semmiség kék ürében” –, ebben a bizonyosságot áhító rácsodálkozásban a lét kínzó rejtélyei sejlenek fel. Akárcsak annyi más, a „legmélyebb titkokra” választ kereső Vajda-versben. Az ilyenekben például: „Mi itten örök; a halál-e, vagy a lét? / Hol itten a kezdet, hol és van-e vég?” (ŐSZITÁJÉK); „Hogy véghetetlen, ha egész?? És ha egész, hogy véghetetlen?” (A BIKOLI FÁK ALATT).
    Visszatérve versünkhöz: a lét és nemlét határmezsgyéjén vagyunk. Vajda János lírájának bölcseleti mélységei társulnak elénk. Ahogy a Tér határtalanná szélesedik, úgy lesz végtelenné az Idő. Múlt és jövendő egyetlen pillanatba sűrűsödik.

Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.

    Gondolati csomópontja ez a költeményke. A magával ragadó káprázatban, a természetnek ebben a bensőségesen fenséges csendjében – a halkan tovaszálló felhők, a fel- és eltünedező nádligetek keltette melankóliában –, ebben az idillben ott kísért a szorongás, a megnyugvást óhajtó lélek méla sejtelme:

Hátha minden e világon,
Földi életem, halálom
Csak mese, csalódás, álom?…

    Az élet titokteljes és végtelen gazdagsága-színessége ejt meg bennünket eben a zenei lejtésű, az illanó könnyedséget nyelvi eszközökkel (az egymást sűrűn követő l hangokkal például) is finomított befejezésben.
    Azt is mondatnánk: a kétkedő töprengés (a sokasodó kérdőjelek is ezt erősítették meg az olvasóban) feszültséget merengő tűnődésben, a külső és a belső világ egymásra találásában oldódnak fel. Innen a hangvétel és a stílus visszafojtottsága, a szavak, sorok könnyed lebegése s a nyelvi szinten is érzékeltetett álomszerű révedezés (ring, méla sejtelem, mese, álom).
    Így fonódik eggyé ebben a költészetben természetélmény és gondolatiság, kétség és bizonyosság, természeti és emberi lét. Ezért lehet e líra egyik legállandóbb ihletője a mindenség megismerésének soha nem lankadó vágya, így kerül benne egymás szomszédságába költészet és filozófia.
    Századunk bonyolult lelkivilágú embere már csak ezért is korszerűnek érezheti.

KOZMA DEZSŐ

Forrás: Igaz Szó XXXV. évf. 8. sz. 1987.

Arany János: Epilogus (műelemzés)

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon…
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se’ irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy’ áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam a bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irigy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’,
S hány reményem hagyott cserbe!…

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.

Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.

Munkás, vidám öregséget,
Hol mit kezdtem, abban véget…
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.

Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy’ szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
(1877. július 6.)

    Nem akármilyen élet utóhangja ez a vers, hiszen a magyar nyelv talán legérettebb, legsokoldalúbb, legtudatosabb mestere tekint vissza benne pályájára. Az ELVESZETT ALKOTMÁNY-tól az ŐSZIKÉK-ig a reformkortól a kiegyezés utáni polgárosulásig ível ez a pálya, töretlenül és mégis zaklatottan, mert egy nem is olyan hosszú emberélet tartama alatt többféle alternatívát is kipróbált a kor, többféle reményt is kettéroppantott, a szabadságharctól a dualista társadalom kétértelmű, tiszavirág életű megpezsdüléséig. A fiatal Arany János pennáját talán még a nyelvújító Kazinczy szellemujjai igazgatják, vagy a jó barát Petőfi tüzes, ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatásai, de leginkább a romlatlan népnyelvbe merítkezik, azt buzogtatja föl TOLDI-jában s balladáiban kiapadhatatlan találékonysággal. A tölgyek alatt mélázó, öregedő Arany viszont már elméletben is többet tud a nyelvről, jobban, szebben, elevenebben hajlítja gyökereit, szólaltatja meg igéit, törülgeti régiségeit, ízlelgeti újdonságait, mint bárki a kortársak közül. Helye immár vitathatatlanul a legnagyobbak közt van, de különös nagyság ez, mert hiányzik belőle a pátosz, az elfogultság, a példaválasztás és példakövetés szenvedélye. Igaz, hogy Petőfi halálig siratott küzdőtárs, afféle primus inter pares, elismerten is, Arany János szemében, ám tűzön-vízen át követett példa ő sem lehetett, mert a Toldi költője tanítványnak nem elég alázatos, nem elég szenvedélyes, nem elég rajongó. A nyelvet sem titokként kezelte, nem kiismerhetetlen csodaként, hanem hallatlanul bonyolult munkaeszközként, amelynek minden csínját-bínját megtanulni és újratanulni élete végéig nem restellte, s amely számtalan hangot, zenét, ritmust meg érzést kínált a hozzáértőnek. A népdal egyszerűségét és telitalálatait, az elbeszélő költemények megnyugtató iramát, a balladák sötét csillogású tragikumát, a – ritkán – vallomásos líra szaggatott mondatfűzését. A hangsúlyos verselés természetes kapcsolódását a hagyományok áramába és a modern időmérték frissítő ígéretét. Egy-egy tájszó patriarkális hangulatát. Egy-egy idegen kifejezés honosítását. Kétféle zene, régiség és újdonság ölelkezését. Pontos szavú költője és tudós tanára volt anyanyelvének, élő tekintély, akire valamely nyelvi vétség vitájában ma is hivatkozni lehet, mivel hogy ő is úgy mondta, vagy ő sem úgy mondta… Boldog lehet a diák, akinek nyelvtankönyve a TOLDI, az V. LÁSZLÓ, a TETEMRE HÍVÁS, A WALESI BÁRDOK, a TENGERI HÁNTÁS, a HÍD-AVATÁS összefogott lapjaiból áll. Van hát, amire visszap8llantania az EPILOGUS szerzőjének. Van, amit összegeznie. Vn, amihez játékos, ironikus, keserű utóhangot írnia. De játékos-e, ironikus-e, keserű-e valóban? És ha igen, miért?
    Arany Jánost mindig szerettem, újraolvasni időt és kedvet mindig találtam, de ettől a versétől, bevallom, sokáig idegenkedtem. Hidegen hagyott? Ennél több: felháborított. Hiszen a költő nemcsak nyelvével s versével példa, hanem éltével is. Így tudtam, így tanultam, így hittem, és lelkem mélyén így akarom hinni ma is. Általában nem igaz ez, persze hogy nem igaz. Költészetet és valóságot, verset és életet azonosítani hiba, sőt, tragikus vétség, ami már számtalanszor megbosszulta magát, műveken is, sorsokon is. Van egy furcsa babona: nem szabad magunkon mutogatni semmit, nem szabad saját testünkön szemléltetni, hogy miképpen sérültek, sebesültek, csonkultak meg mások. Márpedig a költők állandóan ezt teszik: magukon mutogatják a világ baját. A halálát jósoló Petőfi, a halálát félő Radnóti meg a többiek. Így cselekszik a hatvanadik életévét még be sem töltött – csak a fiatalon ellobbant pályatársakhoz képest matuzsálemi korú –, magát mégis elaggottnak mutató Arany János is: „Most, ha adná is már, késő: / Egy nyugalom vár, a végső”. De vers és élet nem így, nem elsősorban ezért azonos tudatainkban, hanem a megírt és megélt események magasabb egységét beteljesítve. A strófa pedig, amelyért különösen haragudtam Arany Jánosra, és amely az egész költemény alaphangját megadja: „Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam a bevert sárral: / Nem pöröltem, - / Félreálltam, letöröltem”. Mert képzeletünkben a költő nemcsak tollával, nemcsak az árkus papírok előtt, de mindennapi habitusával is a soha meg nem alkuvó ember álomarcát alakítja. A legnagyobb tapintatlanságnak tűnt Arany János részéről ezt az álomarcot ilyen otrombán lerombolni, és helyette egy szelíden, rezignáltan, bölcs belenyugvással szemlélődő ember képét állítani. Aki példákat nem követett, maga sem tört piedesztálra? Erről lenne szó? Erről is, biztosan. „Az egyetlen erény, amit tudatosan, fennhangon vállalt, amivel mondhatni szemérmetlenül dicsekedett: az alázat” – írja róla szép esszéjében Székely János (MODUS VIVENDI). És talán ahhoz a felismeréshez is hozzásegít az Epilogus, hogy az őszinteség önismeretre nevel  emberi, nem csupán költői erény ez –, az önismeret pedig nem gátja, de serkentője a műnek. Emlékezzünk, csak egy pontosan harminc évvel azelőtt, 1847-ben született Arany-versre: „Dölyfös uri kocsis ül a hintó bakján / Félkezében cifra ostort suhogtatván; / Jobban esik neki, a kénes lelkének, / Ha nyakába sujt a két szegény sörének; / Jobban esik neki, ha egyet kiálthat: / Földi, a kerékagy siratja a hájat! / Kár volt annak árát a csapszéken hagyni, / Szegény tengelyedet siralomnak adni” (A SZEGÉNY JOBBÁGY). Talán egy régi–régi sorsközösség vállalására és továbbvitelére utal ez a kései utóhang, keserűen és ironikusan, hiszen irónia – önirónia  van már a vers zenéjében is: a „bizon” és az „omnibuszon” összerímeltetésében vagy a komoly témát komolykodóvá derítő ritmusban, ahogyan a trochaikus lejtésű, de végig hangsúlyos ősi nyolcasokat ugrálóvá teszi a harmadik sor csonka, négyszótagos üteme? Játékos, fintorgó, groteszk – ennyi engedményt tesz Arany János a múzsának, aki esetleg megharagudna, ha túlságosan patetikusra sikeredne a „kevély fogat” elöli félreállás indoklása. Mert végül is az indoklásból bontakozik ki a költő pályájának és művének hihetetlenül pontos jellemzése, miszerint nemcsak sorsvállalás volt ez az élet, hanem ennek az ellenkezője is, szembeszegülés a sorssal, amely egy felületi hierarchia, egy felszínes értékrend kalitkájában akarja kényszeríteni az alkotót, a „cím” és „hír-név” lépcsőfokain sürgeti felelé a Parnasszusra igyekvőt. Nem a „gyalogos” élet és a „cifra bak” közötti választás volt a lényeges, sugallja Arany János, hanem a szüntelen belső buzdítás „… hogy megint ültessek, oltsak”. Nem egy „munkás” élet gyümölcsei válnak ezzel a „félreálló” gesztussal semmissé, hanem csak a lényeget elfedő külsőségek. Az értékrend bennünk van, és az általunk létrehozott művekben, nem kint a világban, és ennek az értékrendnek kell valójában megfelelnünk, ezen áll vagy bukik minden, ettől billen jobbra vagy balra a mérleg. Nem a küzdéstől való tartózkodás tehát az Epilogus konklúziója – miért is lenne –, hanem egy másfajta, egyetlen írószerszámmal és egy köteg papírral is megvívható küzdelem vállalása. Nem véletlen, hogy csupa mozgás, csupa villózás, csupa szökellés ez a látszólag lemondó hangú költemény. Csupa aktivitás. Egymás után sorjáznak az igék. A tizenöt rövid strófából egyetlenegyet találunk, ahol csak egy ige van, a többiekben kettő-három-négy, a legváltozatosabb időkben, kijelentő, feltételes vagy óhajtó módban, esetleg határozói igenévként. Az „ad” ige például három alakban is előfordul: „adott”, „ada”, „adná”, és hasonlóképpen a „kér” is. Szinte minden versszak egy-egy összetett mondat, mesteri átvetésekkel, közbeékelésekkel, legtöbbször felborítva a szokásos szórendet, az élőbeszéd rapszodikus, de mindig célratörő ritmusára emlékeztetve. Utolérhetetlenül tömörek Arany János mondatai: „Csöndes fészket zöld lomb árnyán/ Hova múzsám el-elvárnám, / Mely sajátom; / Benne én és kis családom”. Kétfelé vonzat (’hova” és „mely”) kapcsolódik ugyanahhoz a mondatrészhez, a költői mondatszerkesztés fukarságának és – zsenialitásának bizonyítékaként. Első olvasásra mégis csapongó, a szerkesztés nyűgeire nem sokat adó versnek látszik az Epilogus. Ám a kisebb szerkezeti elemeket keresve és a háromszor megismételt indító gondolatot véve alapul („Az életet már megjártam”; „Az életet, ím, megjártam”; majd ismét „Az életet már megjártam”), rögtön kiderül, hogy öt-öt strófás egységekre épül a vers, az I. egység a költő életét, a II. a művet és annak visszhangját veszi számba, a III. pedig a hiányt, azt, ami az életet meg a művet hibátlan egésszé tehetné. Tovább bontani ezt a nagyon is szigorú felépítésű szöveget talán nem illik, hiszen így is érezni, hogy a kerekre csiszolt, dalszerű forma mögött az a fajta őszinteség rejtőzik, amely vesztesből győztessé tudja változtatni azokat, akik képesek az öniróniára. Úgy látszik, az igazi nagyoknak nincsen szükségük arra, hogy már életükben saját esendő vonásaikat retusálják az utókor számára. Arany János ebben is a legnagyobbak közé tartozott. A lócsiszárokat pedig kiejti emlékezetéből az idő…

MARKÓ BÉLA

Forrás: Igaz Szó XXXIII. évf. 5. sz. 1985.