Pósa Lajos (1851-1914): A magyar nép

Van-e szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára,
Ki áldással borít minden rögöt, hantot,
Dús arany kalásszal rónasíkot, halmot.
Mikor reng a búza: gondoltok-e rája,
Hogy az a szegény nép két keze-munkája!
Asztalotokon a mindennapi kenyér
Az ő verítéke, ha barna, ha fehér!
Becsüljétek is meg ezt a veritéket!
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Venyigék sorjára mézes fürtöt aggat,
Bort önt a kancsóba, tisztát, mint a harmat,
Tüzeset, mint a nap legtüzesebb csókja, 
Dermedt lelketeket rózsával beszórja,
Melengeti fényes, lángoló sugárral,
Be-benépesíti csattogó madárral.
Úgy kiderül tőle ez a borus élet!
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Szálljatok el velem a puszták ölére:
Delelő csorda is az ő nevelése.
Látjátok-e ottan a nagy gémes kútnál?
Csillapítja szomját itató vályunál,
Halljátok, hogy béget fehér gyapjas anyja.
Dübörög ménese, kolompol gulyája!
Mind a ti javatok! Ruház, táplál, éltet…
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele virága,
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Sziklanehéz terhet hordoz egyre vállán:
Kedve tarka mégis, mint a szép szivárvány
Az élet keresztjét mikor alig birja:
Kaczagó, könnyező dalba belesírja.
Sírvavigadó dal! Bűbájosan csendül.
Vándor szellő viszi a hazán keresztül.
Ott ringatja benne az illatos rétet…
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Védi idegentől lelke tiszta szárnyát,
A nemzeti erkölcs liliomruháját.
Nyelvében most is él a multak varázsa,
Ősapáink nyelve, zengő muzsikája,
Kacsalábon forgó ház tündérmeséje,
Porladó romoknak mélabús regje,
Őrzi híven rajtuk azt az ó pecsétet…
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Vane- szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Büszke faj, minőt csak festhet a képzelet:
Nem hajlong, nem imád faragott képeket.
De térdet-fejet hajt s magát megalázza
A templomba hívó kis harang szavára.
Mikor imádkozik, szárnyat ölt a lelket:
Mint a fehér galamb, száll föl az egekbe
S az Úr zsámolyánál örök mécset éget..
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele, virága?
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Álmába szövődik a szabadság képe,
Beoltja a fáknak fakadó rügyébe,
Ekevassal írja nyiló barázdába,
Felsóhajtja az ég minden csillagába.
Szép Magyarországnak ő a karja kardja!
Mint a márványoszlop, a hazát úgy tartja,
Oh, ne gyöngítsétek ezt az erősséget!
Süvegeljétek meg a jó magyar népet!

Van-e szíveteknek levele, virága,
Fonjatok koszorút a nép homlokára!
Oly hűséges ő, mint az Alföld golyója:
Itt van a bölcsője, itt a koporsója.
Csöndes béketűrő, mint a Tisza éppen:
Csillagokat ringat a keble mélyében.
De ha megharagszik: összetépi lánczát,
Tomboló viharban zúgja szabadságát,
Szabadsághimnusza fönséges ítélet…
Áldja meg az Isten ezt a magyar népet!

Forrás: Tanulók Lapja 7. évf., 1. szám, 1899. okt. 1.

Váradi Antal (1854-1923): Pásztorok, királyok – Karácsonyi hymnus

 

A boldogoknak édes ünnepén
Zendüljön ihletteljes hálaének.
A melyben részt vesz dúsgazdag és szegény
nagy örömében Jézus eljöttének.

Nagy örömében ama Máriának,
Kinek szivét hét tőr veré keresztül,
Ma még a szép reménynek napja támad
S a rózsa szirmán fényes  harmat rezdül.

A rózsa szirmán, melynek tövisével
A most üdvözlött csecsemő fejére
Borzasztó ék gyalázatát veré fel
Az ember… a kiért fog hullni vére.

Az ember, a kiért e szent vér omlott,
Ma pásztorok s királyok hív képében
Térdelve áll, s a porba hajló homlok
Ragyog hívő alázat szent fényében.

Ragyog hívő alázat és reménység -
de a királyból lészen majd Heródes
S a pásztorokból, hogy dühvel letépjék
Ruháját – golgothai bősz bakó lesz.

Ruháját golgothai bősz bakókéz
Letépi majd… ma még takargatjátok.
Karácsony Messiása – Megváltó lész,
És utolér a messiási átok!

S míg utolér a messiási átok -
Csak zengjétek, csak énekelgessétek
a karácsonyi hymnust… Im, reátok
Mosolyg a gyermek! Áldást! Békességet!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf, 52. szám, 1898. dec. 25.

Dosztojevszkij (1821-1881): Fagy*

    Nem láttatok még karácsonykor kisfiúkat, akik utcaszerte koldulgatnak a dermesztő hidegben? Szinte nyárias a ruhájuk, nyakukba egy ócska condra van kanyarítva és ott futkároznak a lábatok előtt, kívülről betanult, rimánkodó szavakat rebegve. Ti is fáztok és siettek jó meleg szobátokba; ezért  mérgesen néztek a kolduscsemetékre, amint előttetek lábatlankodnak. Sajnálatra méltók a szegény kicsikék nagyon… Ilyen fiúcskáról akarok én most beszélni; nem éppen olyanról, akit kéregetni küldenek, mert ő még igen kicsiny, hat esztendős, vagy még fiatalabb; de olyanról, akit egy év, két év múlva bizonyosan már elküldöttek volna.
    Kora reggel volt. Nyirkos, hideg pincelyukban ébredt föl Kabátkája vékony volt, didergett,majd megvette a hideg; lekuporodott a zugolyban és unalmában azzal töltötte az időt, hogy nézte, mint rebben ki fehéren lehelete a szájából… Azonban nagyon éhes volt… az órák pedig teltek, egyre teltek… ő pedig váltig oda-odament a vacokhoz, hol beteg édesanyja feküdt; vékony volt a szalmája, mint a pép, vánkos helyett pedig valami rongycsomó volt a feje alatt. Minő sors vezette e helyre? Valószínűleg valami más városból jött ide fiával és itt hirtelen megbetegedett… Ünnep van a küszöbön, ezért távoztak el a pincelakás többi lakói; csak amott, a másik kuckóban nyög köszvényétől kínozva egy nyolcvan éves asszony: ezelőtt valahol gyermekeket gondozott,most pedig magában haldoklik; nyögött és dörmögött és szidta a gyereket, úgy, hogy az közelébe nem mert jönni. Szomját még csak olthatta a házaktájából, de ennivalót sehol sem talált, még száraz kenyérhéjat sem; azért hát váltig odalépett az anyja vackához, hogy keltegesse őt. Az esthomályban úgy félt; az alkony már régóta leszállt; nekik nem volt még mécsesük sem. Megsimogatta édesanyja arcát és csudálkozott, hogy meg se mozdul és hideg volt, mint a fal. Mily hideg van itt! Gondolta magában, miközben keze a halott vállán nyugodott: mert hát meghalt szép csöndesen az asszony… aztán, hogy fölmelegítse, ráfújt a maga ujjacskáira és mikor sapkáját megtalálta a  maga vackon, tapogatózva, halkan kiosont a pincéből. Már korábban is kiment volna, de félt a lépcsőn attól a nagy kutyától, mely egész nap ugatott a szomszéd ajtaja mellett. Most már a kutya nem volt ott. A kicsike tehát az utcára rohant.
    Nagy Isten, micsoda egy város! Ilyet még nem látott életében. Mily sötét volt az éj ama faluban, honnan ő jött, az egész utcasoron csak egy lámpa égett! Ott az alacsony faviskók ajtait elzárják, alkonyatkor már nem jár senki sem künn, mindenki behúzódik házába, csak a kutyák sereglenek össze – lehetnek százan, vagy talán ezren – hogy ugassanak és üvöltsenek éjhosszat. De ott oly meleg volt és adtak neki ennivalót! Itt pedig… Úristen! Csak egy falat kenyere volna, hogy csillapíthatná éhét! Mily zsibongás, mily lárma van itt szerteszéjjel! A nagy világosság, a sok ember, ló meg kocsi! A sebesen vágtató paripák orrlyukaiból csak úgy gomolyog a fehér pára, patkóik a puha havon át kopognak a kövön. És hogy tolakodik az a sok nép és… Úristen! Hogy szeretne enni, ha csak egy árva falatot is! És hirtelen ujjacskáiba is belenyillott a fájás.
    Most megint egy utca jő, oh, mily széles! Itt szent, hogy legázolják egymást az emberek. Hogyan zajonganak, futnak, kocsiznak… és a fény, az a nagy fény! Mi ez? Oh, micsoda nagy üveg! Az üveg mögött egy szoba! És a szobában egy fa, mely fölér egészen a tetőzetig – egy karácsonyfa, telisded-teli aranyos papírkákkal és almákkal! A karácsonyfa körül bábuk és pici lovak feküsznek. A szobában gyermekek szaladgálnak, tiszták és takarosak… és nevetnek, játszanak, isznak és esznek. Ott egy lány táncol egy fiúval, mégpedig milyen szép lány! Muzsikálnak is, keresztülhallatszik az ablakon.
    A szegény gyerek mindezt látja, ámul-bámul és nevet neki. Most azonban lába ujjai kezdenek fájni, kezecskéi pedig egészen megvörösödnek, ujjait már nem bírja hajlítani és fájnak, ha mozdítja őket. Ekkor a fiú keserves sírásra fakad és továbbszalad. Egy másik ablakon át másik szobát lát, melyet karácsonyfák ékesítenek, asztalok vannak benne, az asztalokon pedig mindenféle lepény: mandolás lepény, vörös, sárga lepény; nagy cicomás dáma ül ottan… mindenkinek, aki jő, lepényt adnak és az ajtó szakadatlanul tárul-zárul, annyi sok uraság jő be az utcáról! A kicsike az ajtóhoz lopózik, kinyitja, bemegy a szobába. Huh4 hogyan rárivalkodnak, hogyan intenek neki, hogy takarodjék. A dámák közül az egyik gyorsan odalép hozzá, egy krajcárt nyom a tenyerébe és kitárja előtte az utcára az ajtót. Hogy megijed a kicsike! A krajcár leesik a földre; ő pedig nem hajlíthatja meg gémberedett ujjacskáit, hogy megtartsa. Tovább szalad gyorsan – maga sem tudja, hová. Csak szalad, szalad és kezecskéit melengeti.
    De ni-ni, mi az?Az emberek megállanak és tolakodnak, egy kirakatban három kis bábú van kiállítva, vörös és zöld köntösben, egészen úgy, mintha élnének. Egy öreg emberke széken ül és karját mozgatja, mintha bőgőn játszanék; két másik, mellette áll és apró hegedűn táncoltatja a vonót, fejecskéikkel taktusra biccentgetnek, egymásra néznek, ajkaik mozognak, beszélnek, igazán beszélnek, csak az üveg miatt nem hallani: a kicsike azt hiszi eleintén, hogy élnek, mikor azonban földerül előtte, hogy csak bábuk, nevetni kezd. Mióta él, nem látott még ilyen bábukat. Félig-meddig síróra áll a szája, de mikor a bábukra tekint, újból nevetősre válik a kedve.
    Egyszerre csak úgy rémlik neki, hogy valaki hátulról megrántja kabátját és íme, egyszerre csak egy nagy, gonosz siheder áll mellette, ki fejére üt, ledobja sapkáját és gáncsot vet neki lábával. Földre zuhan. Az emberek kiabálnak. Ő ekkor megretten, fölugrik és fut, fut – maga sem tudja, hová – egy idegen udvarra és ott elrejtőzködik a fölhalmozott farakásba. Itt sötét van, gondolja, itt nem akadnak rám. Összekuporodik, alig vévén lélegzetet aggodalmában… és egyszerre csak úgy megkönnyebbül, oly csodamódra megkönnyebbül.Kezei és lábai nem fájnak már, meleg hatja át testét, oly meleg, mintha kályha mellett ülne. És most még egyszer összerázkódik… elaludt. Mily jó itt aludni… itt fog egy darabig aludni és aztán ismét visszamegy a bábukhoz. És amint álmában fölmerülnek előtte a bábuk, mosolyog a kisfiú… szakasztott, mintha élnének… s míg a bábuk hegedülnek, úgy tetszik neki, mintha édesanyja altatónótát énekelne fölötte.
- Alszom, anyácskám. Oh, oly jó itt aludni.
- Jöjj velem a karácsonyfához, fiacskám – szól most egy szelíd hang. – A kicsike azt hiszi, anyja szólítja, de nem – nem ő az. Valaki föléje hajlik és átöleli a sötétben. És micsoda fény ragyog előtte! Oh, milyen karácsonyfa! De nem, az nem karácsonyfa. Sohasem látott még ilyen fát. Minden csillog-villog, tündöklik és körös-körül csupa bábu. De nem, ezek fiúcskák és lánykák, talpig fehérben, akik hozzá repülnek, megcsókolják, magukkal viszik és ő is repül… Édesanyja reá néz és nyájasan mosolyog. Anyám! Anyám! Oh, mily jó itt, anyám! A gyermekek pedig újra megcsókolják, ő meg azokról a kirakat mögötti bábukról beszél nekik.
- Kik vagytok ti, fiúk? Kik vagytok ti, lányok? - kérdi mosolyogva, enyelegve tőlük.
- Ez Krisztus karácsonyfája – felelnek ők neki. – Ezen a napon Krisztus mindig karácsonyfát állít föl ama gyermekek számára, kiknek a földön nincs fájuk.
    És a kicsike hallja, hogy ezen fiúk és lányok szinte olyan gyermekek voltak, mint ő. Némelyek meghalnak a hidegtől, mások az éhségtől némelyek ütés-veréstől, mások, mert olyan betegségekben sem ápolták őket, melyekből a legcsekélyebb segély mellett fölgyógyultak volna. Most valamennyien itt vannak, valamennyien angyalok, mind Krisztusnál, aki elébük tárja képeit és megáldja őket meg szegény anyáikat… És az anyák oldalt állanak, megismerik fiaikat és lányaikat, hozzájuk futnak repesve, megcsókolják őket, letörlik könnyeiket és kérik őket, hogy ne sírjanak, mert hisz itt oly jó…
    Reggel a háziszolgák egy megfagyott kis gyermekhullát találtak a fa mögött.

Oroszból – ár.

(* Érdemes a legnagyobb orosz regényíró ezen megható rajzát összehasonlítani Jókai hasonló tárgyú híres elbeszélésével. (Apját leütötte a hajókötél stb.)

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 52. szám, 1898. dec. 25.

Petőfi önképzése

 

    Ha a francia diák karácsonyi értesítőjébe szekunda talál pottyanni, megvan a kifogása még akkor is, ha a „tanárok kegyetlenségét” nem fogadja el az édesapja okul; ott van az utolsó mentség: - Hiszen Zola sem tett érettségit és mégis mi lett belőle!
    A magyar fiú pedig, ha hasonló kellemetlen állapotba jut, hogy, hogy nem, Petőfire szokott hivatkozni és jobb ügyhöz méltó buzgósággal hozza haragvó apjának tudomására, hogy Petőfi Sándor nem, hogy latinból bukott meg – mint őkegyelme –, hanem soha semmit sem tanult és ki is csapták. Az pedig már csak Petőfi volt!
    Csodálatos dolog! Alig van félszáz éve, hogy az újkor Tyrtaeusát a földön utoljára látta emberi szem s íme, mintha középkori hős volna, mondai bizonytalanság övezi. Születése ködbe vész, halála fellegbe borul. Így közhit az is, hogy nem tanult; a könyveknek és a tanárokban ellensége volt.
    Ez a hiedelem valótlan, de meg tudjuk magyarázni, hogyan jött létre. A költőnek féket nem ismerő természetéhez az illett volna, hogy teljes erejével iparkodjék lerázni az iskola nyűgét. Az, aki él-hal a pusztáért, szűknek találja a tanterem négy falát. Ez azonban Petőfinél nem így történt. A tudásért csak úgy rajongott, mint a szabadságért, szorgalmas és iparkodó volt, azután meg a tanulásnál is elősegítette Isten-adta lángesze.
    Megbukás helyett jeleseket kapott, kicsapás helyett az első helyre ültették. Ez jellemzi iskolai pályájának első korszakát.
    Mindamellett tanuló élete tagadhatatlanul dúlt, zavaros volt. A kiskőrösi tanító oktatása után Félegyházán, majd Kecskeméten látjuk. Azután Szabadszálláson és nemsokára Sár-Szt.-Lőrincen tűnik fel. Innen Pestre került, ahonnan Aszódra jutott, míg végre a selmeci líceum zárja be ezt az időszakot. Ezután szünet áll be. Petőfi atyjával meghasonlik, két ízben színész, majd katona lesz, de tanulópályájának még nincs vége. Pápára iratkozik be s itt fejezi be tanulmányait.
    Eredeti szorgalma később megcsappant. Fő jellemvonása az, hogy csak azt tanulja, amihez kedve van. Tanuló korában ébredt fel benne rendületlen fajszeretete és némileg ennek tulajdonítható az, hogy egy alkalommal a magyar történetből őt egy pánszláv tanár, Lichard, ki nem is tudott magyarul, elbuktatta.
    Azt, amit ezen zavaros diákéletben elmulasztott rendszeres tanulással megszerezni, helyrepótolta saját mívelése; a maga erején tanult legtöbbet. Hogy mennyit tehet az akarat s mennyire mehet az ember a maga lábán: annak a Petőfi ifjúkora remek példája.
    Önművelését az aszódi algimnáziumban kezdte. Erre legalkalmasabb eszköz az olvasás volt. Egy iskolatársával félrevonulva Ovidiust olvassa eredetiben. Végigolvassa a kis iskolai könyvtárt s beleszeret Horatiusba.
    Amikor aztán Selmecre kerül (1838. augusztus), akkor az önképzésre még nagyobb tér nyílik. Feltárul előtte a selmeci önképzőkör ajtaja s fellép első költői dicsőségének színhelyére.
    A magyar ifjúság, amelynek lelkéhez hozzánőtt az önképzőkör fogalma, azt hiszem szívesen vet egy-két pillantást arra a kpre, melyen az előtérben Petőfi Sándor áll, a „milieut” pedig a „nemes magyar társaság” alkotja.
    Ennek szervezete fő vonásaiban majdnem olyan volt, mint a mai önképzőköröké. Volt kélt szakosztálya: kezdőké meg rendeseké s Petőfit már kezdetben nem kis dicsőség érte azzal, hogy első éves rétor létére rendes tagnak vették be. A selmeci önképzőkörnek buzgó és kiváló tehetségű tagja volt ő mindaddig, míg az intézetet el nem hagyta. Szavalattal lépett fel, de ezzel nem nagy hatást ért el. De egy hét múlva „A hűtelenhez irányzott eszmeszüleményét” már emlékkönyvbe írta a kör.
    Ez a legelső költeménye Petőfinek, mely fennmaradt.

„Isten veled hát örökre, édes
Tárgya hő szivemnek, óh negédes
Csalfa Emma, isten veled hát.
Majd, ha egykor értem, szinte árva
Eljösz, éjszaknak havát bejárva
Megleled, hű muzsafid porát.

Ez az utolsó versszak elegendő annak észrevevésére, hogy Petőfiben még ekkor nem tudott a természetesség varázsmagva felülkerekedni a németes érzelgés gyomjai felett. A következő év februárjában ismerte meg a kör a már eltávozott Petőfinek, illetve Petrovicsnak egy újabb költeményét: „A költő keservét”. A kör elnöke, Szeberényi Lajos ezt sokkal különbnek találta, mint az előbbit s igazán nagy kár, hogy elveszett.
    Selmeci önképzőköri szerepléséhez még egy sikerült bírálat és hasonló szavalat emléke fűződik.
    Minthogy Petőfinek éppen mint önképzőköri tagnak képét rajzoljuk meg, rá kell mutatnunk arra az érdekes vonásra, amely közös a mostani önképzőkörök ifjú tagjaival.
    Roppantul szerette volna valamely dolgozatát nyomtatásban látni. Erre azonban még sokáig kellett várnia. Vajon gondolt volna-e ő akkor arra, hogy idő múlván az ő költeményeinek kötete, a magyar nemzet lírai bibliájává lészen?
    Bolyongása és szerencsétlen katonáskodása után Pápára kerül rövid időre tanulni. Eljárogat a képzőtársaság gyűlésére, azonban nem működik, ezt az elvet hangoztat:
- Előbb oly költeményt kell írnom, mellyel becsületet vallok.
    Erre azonban Pápán ezúttal nem került a sor. Petőfi elhagyta az intézetet és a vakáción keresztül Tolnában színészkedett, de a társaság feloszlott s őt nemsokára Pozsonyban, majd megint Pápán találjuk.
    Pozsonyban különös módon szerepelt az önképzőkörben. Petőfi írt egy barátja (Kemény János részére két kis verset, amelyeket az fel is olvasott a gyűlésen és a saját neve alatt emlékkönyvbe írta. Jele annak, hogy a deákvér nemigen akadt fenn az ilyen csínyeken.
    Hanem hasonlítsuk is össze ezen versek egyikét az „Erdő szélén” címűt, a „Hűtelenhez” című verssel.

Erdő szélén puszta csárda,
Hejh, miért sietsz, oda sárga!
Fordulj vissza szép paripám,
Nincs benne már kedves babám.

Csárda, csárda, gonosz csárda
Sülyedj fenékig a sárba
Befogadtad a rossz legényt,
Megölte kincsemet, szegényt.

Ezekben már lassacskán kibontakoz8ik Petőfi hatalmas egyénisége.
    Második pápai tartózkodása alatt (1841. októbertől, 1842 augusztus végéig) önmívelésében sokat haladt. Francia és angol költőket olvas német fordításban (később annyira elsajátítja az angol nyelvet, hogy Shakespeare „Coriolanus”-ának fordításával ajándékozza meg a magyar irodalmat.
    Tüzetesen foglalkozik a történelemmel. Megismerkedik egyéb német költő között a magyar földön született Lenaunak és a magyar nemzet lelkes barátjának, Heine-nek költeményeivel.
    A képzőtársaságban még nagyobb tevékenységet fejtett ki, mint Selmecen. Méltán fordulhatunk érdeklődéssel ezen társaság felé, amelynek egy időben voltak tagjai Petőfi és Jókai.
    Ebben az önképzőkörben – kuriózumból megemlítjük, hogy hat pengő krajcár volt a beíratási díj –, otthon érezte magát Petőfi. Az első gyűléstől kezdve, amelyen három versét olvasta fel, az évzáró ünnepig, amelyen ötszörösen vesz részt – csaknem állandóan működik nem csökkenő lelkesedéssel.
    Legnagyobb hatása költeményeinek volt. A felolvasottak nagy részét bevették az emlékkönyvbe. Ennek az emlékkönyvnek köszönhető hogy ismerhetjük Petőfi lángeszének első hajtásait. Legelső a pápai emlékkönyvben a „Tűnődés” című, melyben még nem tud szabadulni a német romanticizmus békóiból. Kiemeljük a „Lehel”-t, melyben magyar tárgyhoz fordul, de azt némi idegenszerűséggel dolgozza fel. Kedves románc „A tolvaj huszár”. A point-je Heine modorú. Nyalka huszárok jönnek a faluba. Az anya inti leányát, hogy vigyázzon, mert hosszú a vitézek keze. Reggel aztán, amikor elmennek, alány sírva panaszolja el anyjának:

„Jó anyácskám meglopának,
Egy elvitte szívemet.”

Az emlékkönyvbe írt költemények közt van négy műfordítás is.
    A Pápán töltött esztendő meghozta régi kívánságának teljesedését. Végre egy költeménye nyomtatásban jelent meg. Bajza május 22-én az Athenaeumban közölte Petőfi kedves kis költeményét: „A borozó”-t. A fiatal költő nagyra volt vele s ez még jobban növelte önképzőköri tevékenységét.
    Bírálni kevésbé szeretett; ebben a tekintetben következetes maradt önmagához. Petrovics Sándor épp úgy nem ismerte el a kritika létjogát, mint később Petőfi Sándor. És ha nem szerette, hogy mások kritizálják őt, ő is idegenkedett a bírálttól; így választott bíráló létére mindössze kétszer bírált.
    Szavalni szeretett; a költeményeket, egykori jegyzőkönyvek tanúsága szerint színésziesen adta elő. Ez nem tetszett a tagtársaknak s erős megrovásban részesítették.
    Petőfi aztán a visszavágásnak eredeti módját találta ki. Néhány gyűléssel később, miután előre kijelölték őt szavalónak, felállott a szószékre, bejelentette, hogy Vörösmarty „Szózat”-át szavalja”labdacsul azoknak, kiknek a színészi szavalástól gyomruk elromlott”. Ezután előadta a költeményt úgy, ahogy még azt a jó pápai deákok nem hallották.    
Érzelgős volt a hangja, tótos a kiejtése, a hangjával, meg a gesztusaival ellenfeleinek szavalatát akarta nevetségessé tenni,ami sikerült is és a hatáson nem rontott semmit sem az, hogy a kör jegyzőkönyvileg megrótta.
    Ez volt az első és az utolsó eset, hogy ő ez önképzőkörrel tréfát űzött.
    Petőfi Sándor örök időkre példaképe marad a magyar tanulóifjúságnak. Időtlen-időkig honszerelmet tanul az ifjú attól, aki egész életében hazáját szolgálta, s aki életét hazájáért áldozta fel.
    De emellett azt se felejtsd el magyar diák, hogy Petőfit kell követned, ha az önképzőkörökben, ezekben az igazi diák-parlamentekben, eredményt akarsz elérni. Olyan nemes ambícióval, lankadatlan kitartással kell küzdened, s az önképzés ügyét oly komolyan kell szolgálnod, amint ő szolgálta.

Balkányi Kálmán

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 51. szám, 1898. dec. 18.

Endrődi Sándor (1850-1920): Csata után

Vége már a harczok viharának,
Csend borítja sivatag terét,
Véres földön tört kardok hevernek,
Ember-roncsok, holtak szerteszét.

Szétforgácsolt fegyverek szilánkján
Ott fekszik egy fiatal vitéz,
Mellette áll kedves paripája
S holt urára búslakodva néz.

Mért is nem forgattad meg szügyemben
Búcsujáúl hősi kardodat!
Mért nem, mért nem vesztem én helyetted,
A ki eddig hűn hordoztalak?!

Nem röpítlek diadalra többé,
Örömömben nem tombolhatok:
Annyi harcznak bátor daliája -
Csöndes lettél, árnyék vagy, halott!

A szabadság diadalmas kardját,
Jó uram, már nem villogtatod;
A hová te leszálltál, a harczi-zaj
Altatgató csenddé lágyul ott.

Hasztalanúl várom, hogy repüljünk
s felkeressük mátkád, kedvesed,
Míg az égen csillagok lobognak
És a földön álom szendereg.
Annyi búval, annyi fájdalommal
Néz urára, mintha mondaná:
„Egy élő lény virraszt csak fölötted,
Édes gazdám, az sem él soká.

Nem száguldunk a hír erdejében
Cserkoszorút, dicsőség után;
Arczod melyről tűzlélek sugárzott
Mindörökre bús lett s halovány.

Méla vágyban, édes epedésben
Mennyi drága s kínos óra múl
S nem jön egy se’, melyben megölelhesd,
S nem jön egy se’, melyben rád borúl.

Várni fog, oh várni fog bizonnyal,
És helyetted megy majd holt híred -
Mit tudom én, mi történik akkor,
Csak azt tudom? Én már nem leszek.

Hű paripád belepusztul bizton
Bánatába, melynek nincs szava;
És ki tudja, lesz-e ily hű, ily mély
A szeretett lányka bánata?!...”

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 51. szám, 1898. dec. 18.

Faust, a híres boszorkánymester

Jan Joris van Vlirt állítólagos Faust-portréj.

 Rembrandt vázlata nyomán, 1630 körül

Goethe, a költő és Gounod a zenész világhírűvé tették Faust nevét, mely igazi típusává lett a „boszorkánymesterek”-nek s bizonyos fokig a rejtélyes jövőt és titokzatos dolgokat kutató embereknek is. Régóta tudjuk azonban, hogy ennek a híres Faustnak volt valódi élő őse, kit kortársai közül oly kitűnőségek, mint Luther, Melanchton is emlegetnek s kinek boszorkánykodásai a köznépre igen nagy hatásúak voltak, úgy, hogy a ponyvairodalomban neve, mint valami legenda hőséé, előkelő helyet foglal el s hogy ez a ponyvairodalom költötte el Lessing s más írók figyelmét azon érdekes alak iránt, melyet azután Goethe tett világhírűvé. 
    Bármily csekély kapcsolat van is Goethe Faustja és a XVI-ik században élt hasonnevű boszorkánymester közt, ki csak alkalmi ok volt a nagy költőnek az ideális alak megteremtésére: a dolog természetében van hogy az egykori boszorkánymesterről is szeretnének az emberek minél többet tudni; ezért a német tudósok egész légiója foglalkozik a régi Faustról itt-ott fennmaradt emlékek összegyűjtésével s azok kritikai feldolgozásával. A munka nehéz, mivel az adatok nagyon szórványosak s egymással ellenkezők, de azért ma már eléggé tisztázva van a dolog. Az addig kiderített eredményeket az egyik legbuzgóbb kutató, Kiesewettere Károly után a következőkben állítjuk össze.
    Faust nevét legelőször Trithemius János apát említi egy 1507. aug. 20-án kelt levelében, elmondván, hogy 1505-ben Speyerbe utazván, éppen Faust után érkezett Gelnhausenbe s ott egy polgárnál látta az ő névjegyforma hirdetését ezzel a szédelgő felírással: „Magister Georg Sabellicus, Faustus Junior, Quellbrunn der Nekromanten, Astrolog, zweiter der Magier, Chiromant, Aeronant, Pyromant, zweiter in der Hydromantie”. Elmondja azután, hogy ez a szédelgő Faust Würzburgban azzal dicsekedett, hogy Krisztus csudatetteit ő is képes megtenni s Gelnhausenben azt mondta, hogy Plato és Aristoteles műveit, ha elvesznének, ő emlékezetből képes volna még jobban megírni.A tudós apát csavargónak, üres fecsegőnek és csalónak nevezi Faustot.
    Ebből az első tudósításból, mely azonban némi vetélytársi irigységből származott, mivel Trithemius a maga korában szintén híres bűvész volt, azt lehetne következtetni, hogy a itt említett boszorkánymester nem Faust volt, hanem Sabellicus György s a Faust nevet csak művészetére való tekintettel ette fel más híres Faust után, ki talán Gutenberg társa, Faust János mainzi könyvnyomdász lehetett.
    Valósággal azonban Faust nyomdásznak semmi köze sem volt a mágiához; Trithemius embere volt Goethe Faustjának híres őse.
    Legközelebb ezután 1513-ban tűnik fel Faust neve. Mutianus Rufus gothai kanonok írja 1513. okt. 7-én, hogy 8 nappal azelőtt találkozott egy chiromantessel (kéz jós), ki magát „Faust György, a heidelbergi félisten” néven emlegette. Ebből kiindulva kutattak a heidelbergi egyetem iratai közt, s kitűnt, hogy ott 1509. jan. 15-én egy „Johannes Faust ex Simmern” tett teológiai vizsgálatott. Mivel a középkorban a tanulóknak igen gyakran csak hazáját jelölték meg, s mivel Faust Jánosnak második neve lehetett György is; nagyon valószínű, hogy ez a heidelbergi teológus volt Goethe hősének őse. A Sabellicus név egy igen ismert olasz humanistáé s nem lehetetlen, hogy a szédelgő kezdetben ezzel dicsekedett, mígnem a sikerek által felbuzdítva, saját nevét kezdette használni.
    Ezután már sűrűbben találkozunk vele.
    1519-ben Bambergben élt, hol a püspök a régi számadási könyv szerint 10 forintot adott neki kérésére. Ez a püspök, III. György, jó barátságban volt I. Miksa császárral s nem lehetetlen, hogy általa Faust is megismerkedett a császárral, amint hogy erről a néprege többször szól.
    1520-ban Faust Erfurtban az egyetemen tart előadásokat s híres tudósnak mondják, ki Platót, Aristotelest, Plautust és Terentiust jól ismeri; de fölemlítik azt is, hogy a tanulóknak Homeros hőseinek szellemét is bemutatta. Még ez is lehet történeti tény, mivel ugyanezen időben találta fel Nettesheym Agrippa a varázslámpát. Erfurtban a hagyomány sokat tud Faustról, mutogatják lakóházát, s van egy róla nevezett utca is. Tény, hogy dr. Klinge franciskánus guardian s udvari pap áskálódásai folytán innen csakhamar el kellett mennie.
    1525-benGast János protestáns pap egy estét töltött Fausttal. Már ekkor Faustnak ördöngős híre volt, s Gast borzalommal beszél lováról és kutyájáról, melyeket ördögöknek tartott, valamint az asztalra került madarakról is azt hiszi, hogy pokoli eredetűek. Mondja még azt is, hogy Faust az őt visszautasító barátok zárdájába büntetésül kísérteteket küldött.
    Ugyanezen évben volt a hagyomány szerint Faust Lipcsében az Auerbach-féle pincében. De ez a hagyomány, melyet legelőször egy Vogel nevű krónikás említ 1717-ben, nagyon bizonytalan, mivel az Auerbach-féle ház 1530-ban épült. Igaz, hogy e pincében vannak képek Faustról, de feltűnő, hogy e képeken a tanulók öltözete a következő századi. Valószínű, hogy e képeket 1636-ban festették s későbbi iratokból használták fel Faust nevét és az évszámokat. Goethe ezt természetesen még nem tudhatta s azért a legendát valónak vette.
    1528-ból említik, hogy a francia király egy híres német boszorkánymestert hívott udvarába; nagyon valószínű, hogy ez Faust volt. Begardi wormsi városi orvos 1539-ben említi, hogy Faust több év óta kószál különböző országokban,magát „Philosophus philosophorum”-nak címezi; dicsekszik, hogy az orvoslás művészetében, chiromantiában, nekromantiában, physiognomikálban és jegecekből való jövendölésben nagyon járatos s igen sok embertől csal ki pénzt.
    Érdekes a híres melanchton tudósítása, ki azt állítja, hogy ismert egy Kindling nevű, szülőhelyéhez közel levő városból való Faust János nevű embert, ki Krakkóban tanulta a mágiát s tudományát használva több országban járt. Velencében repülni is akart s ekkor csaknem kitört a nyaka. Ez az ember szerinte igen kicsapongó életet élt, Wittenbergből és Nürnbergből meg kellett szöknie gonoszságai miatt. Dicsekedett azzal, hogy az ő varázslatával sikerült a császárnak Olaszországban diadalmaskodnia. Állandó kísérője volt egy ördöngős kutya. Végre a gonosz szellem megölte egy württembergi faluban. Ez a híres tudós tehát kétség kívül megállapítja Faust szülőhelyét s hogy Wittenbergában is élt. Itt csakugyan mutogatják egykori lakóházát. Hogy Krakkóban csakugyan tanult-e, az lehet dicsekedése, mivel Krakkó ebben az időben, Toledo és Salamanca mellett a bűvészek fő helyének tartatott s valóban taníttatták itt a bűvészetet, sőt a  hypnotizálást is.
    Luther mellékesen emlékezik meg Faustról asztali beszédeiben. Bővebben szól róla Wier János, a boszorkányperek híres megtámadója. Ez elmondja, hogy Faust Knittlingenben született, Krakkóban tanulta a mágiát s 1540 körül halt meg egy württemergi faluban. Camerarius Fülöp jogász beszél Faust egy csínyjéről, ki – mint az auerbaci pincejelenetben előfordul – az ivók orrait fölcseréli. Ez is lehetett hypnotius mutatvány. Zimmern Froben Kristóf gróf pedig 1567-ben azt írja, hogy 1541-ben halt meg Stauffen városban a Breisgauban.
    Ez az utolsó kortárs-tudósító, ki azt is említi, hogy Faustnak könyvei reá maradtak. Ezek közt van egy pár eredeti műve is. A leghitelesebb a gothai könyvtárban levő, pergament papírra 1540-ben Wittenbegben nyomtatott „Höllenzwang”, mely 28 nyolcadrét lapon tanácsokat ad, hogyan lehet elővarázsolni a hat gonosz szellemet és a kísérteties lovagokat. A könyvet fatáblákba kötötték ércsarkokkal s zár van rajta. A mű tartalma nem eredeti, hanem II. .Frigyes császár udvari bűvésze, az 1266-ban elhunyt Scotus Mihály latin nyelven írt varázskönyvének fordítása. Érdekes, hogy a könyv borítékán van egy holló, mely csőrében egy levelet tart. Hasonló rajzot találtak két egykorú más varázskönyvön is, melyek címe „Magia naturalis et innaturalis nigra” és „Miracul-, Kunst- und Wungerbuch, oder die schwarze Rabe”. Mindkét könyvet a hagyomány is Faustnak tulajdonítja s így Faust legalább három varázsló-munkált hagyott hátra.
    Faust egyéniségét Widmann púpos, sovány alaknak írja le rövid szürke szakállal. Ezt a leírást használta fel Rembrandt Faust képében, melyet tanítványa, Jan Joris van Vlient 1630 körül rézbe metszett.

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 50. szám, 1898. dec. 11.

Lucifer alakja Dante-nál és Miltonnál

 

I.

    A világirodalom ritkán állít elénk oly hatalmas alkotásokat, melyek esztétikailag oly sokoldalú, s oly bő tapasztalatkört nyújtanának a későbbi korok számára, mint Dante „Divina Commediá”-ja és Milton „Elveszett Paradicsom”-a. Kissé különös összekapcsolni két nevet, melyeket századok sora választ el; kissé szokatlan együtt említeni két művet, melyeknek talán csak keretük egyező, vagy legalább hasonlatos; de benső, erkölcsi értékük, célzataik, szóval minden sajátságaik igen különbözők. Mert míg Dante maga jár az alvilágon és saját lelki megrázkódtatásit beszéli el: addig Milton a „zordon, de ragyogó” őskor homályába vezet vissza;s míg amott a plasztikus leírás napfényes tisztasága elbájol: itt a ködös, kétes fényben tündöklő világ, mely az eseményeket, az alakok körvonalait inkább csak sejteti, titokzatosságával lebilincsel, egy ponthoz köt, melytől a képzelem el nem szakadhat. Ha teremtő erejüket nézzük, az új világokat alkotó Milton nagyobb a keresztény fogalmakat rendszeresítő Danté-nál, ha a részleteket vizsgáljuk, a természetesség a rendszeresítésnél sokkal közelebbről érint, mint pátosszal pótolt, felületes fantázia. A rajongó Dante a hit, remény és szeretet költője; a hideg Milton a magasztosság és fenség megalkotója egyrészt, másrészt a megtört hit és bánat költője. Amannak felfogása, világnézete tiszta, megkapó, szeretettől áthatott; emezé homályos, borongós, setét.
    De legyen bár sajátszerű e két, valóságos irodalomtörténeti epochákat alkotónév egyesítése, tagadhatatlan, hogy Dante és Milton költészete egy pontban nemcsak hogy rokon és találkozik, hanem valósággal egyesül is; s ha e pont is csupán egy alak azonossága folytán jő bár létre, s azontúl a két költői irány ellentéte csak folyton élesbül is, e pont mégis oly jelentős, hogy belőle – mint egy hatalmas síkot átszelő két folyam találkozási helyéről - , végig lehet tekinteni nemcsak a más-más célhoz vezérlő utakat, hanem magát a síkot is, melyet a két víz befoglal.
    Lucifer alakja ez a pont, melynek külső és belső, alaki és jellembeli tulajdonságaiból úgy Dantenak, mint Miltonnak nem csupán költői céljait, hanem egyszersmind művészetét, sajátságait s világfelfogását tisztán átérthetjük. Vizsgáljuk meg tehát tüzetesen Lucifert a két költőnél, hogy tapasztalatainkat levonhassuk s megítélhessük, miért kellett a két költőnek ezen egy alakot oly feltűnő ellentétesen rajzolni.

II.

    Dante Lucifere kétségtelenül halványabb, mint Miltoné.
    Poklában is, minden nagyszerűsége mellett, minden szépsége, határozottsága dacára – nélkülöznünk kell a nagyszerűségnek ama megrendítő voltát, mely valami emberfölöttinek elképzelésekor, vagy látásakor lelkünket mintegy ösztönszerűleg megragadja. De ez önként való következése a két költemény erkölcsi célzatának. Ha Dante azon célt tűzi maga elé, hogy az emberiség bukását- talán jobban mondva a Sátán gonoszságáért való feláldoztatását – minél mélyrehatóbb, megkapóbb erővel állítsa elénk; hogy sorsunk intézésében egyetlen s örök tényezőül az isteni igazságszolgáltatást tekintsük, valószínűleg ő is a határtalanság azon magasztos rajzolását tartotta volna fő szükségnek, mely Milton Poklában s általában túlvilágában oly hatással megnyilatkozik. Dantenál a képzelet a Pokol vészvert sikátoraiba szorul, s hiába állanak előttünk a legborzasztóbb, legváltozatosabb kínzások, kínzóeszközök, az emberi találékonyságot mindannyiszor elpalástolhatatlanul érezzük bennük; de az isteni és természetes egyszerűséget sehol sem találjuk. Pedig a körmönfont mesterkedések ennek szépségeit és előnyeik éppen nem tudják feledtetni. Emberek szenvednek Dante poklában, az emberek alkotta szenvedőhelyen; s a magasztosság érzete csak egy-egy megrázó jelenetnél s magának a pokoljárónak kétségbeesett kitörésénél ragad meg bennünket is. A szenvedők kifakadásai mélyebben érintik érzéseinket; fohászkodásuk, s reménytelenségek elborzasztó gyötrései, melyeket, a szenvedés hamisítatlan nyelvén zokognak el, leláncolják minden gondolatunkat és saját sorsunk iránt is töprengésre indítanak. Keressük az irgalmat, de nem találjuk; óhajtjuk a kegyelmet a kínzottak számára, de siekertelenül. E reménytelenség leglesújtóbb hatása Dante Poklának, mely már a kapunál is hidegen dörg felénk:

Ki itt belépsz, hagyj föl minden reménnyel!

A nagyszerűség tehát az „Inferné”-ban nem a Pokol végtelenségében nyilvánul, hanem a szenvedők jól összeválogatott s mélyen érintő elbeszéléseiben. Mikor becsukódott mögöttünk a gyötrelmek kapuja, a szenvedés legmeghatóbb szuggeszciója alatt állunk.

… Sírás, nyögés, üvöltés hangzik ottan
A csillagtalan, puszta s fekete
Légben…
Bősz szitkok ott, nyelvek vegyülete,
Kín jajjai, lármája vad haragnak,
Dulakodás, mit vad zaj  hirdete.
És mindez együtt, folyton úgy forognak
A fény- s formátlan légben, mint a hol
A fölvert por felhői kavarognak.
(III. é. 22-30.)

Íme, az első hatás, mely hálójába kerít, midőn a még legbarátságosabb helyére érünk az alvilágnak. Sokkal kevesebb az, ami külsőleg meghat, mint ami a kínzottak által értésünkre jut. Dante allegorikus magyarázatai között is mindent úgy szeret feltüntetni, mint emberileg felfoghatatlan valamit, csakhogy a magyarázat, a felvilágosítás Vergilre, vagy a szenvedőkre maradhasson. Ezek aztán – természetesen – a halandók elrettentésére mindent a lehető legsötétebben festenek. De mindezek mellett is hol a nagyszerűség? A mindinkább szűkülő boltozatok, a határozott mértani formákba szorított pokol lenyűgözik ugyan képzeletünket, szemünk egy-egy helyre tapad s itt-ott mélyebben, megrendítőbben érezzük az örök szenvedés sújtó voltát; de mégsem találjuk a határtalanságot, mely megragadjon, földre verjen, s mely titkait soha fel nem táró feketeségével visszaűzzön minden gondolatot, mely át akarná hatni? Ne feledjük, hogy ami az embert föltétlenül hatalmában tartja, csak emberfölötti valami leht. Avagy a hit az istenben, az emberi élet sajátságos változandóságai s az egész mindenség nem egy titkos, mindenható erőnek létezését hirdetik-e? S a vallás nem ez isteni mindenhatóságnak föltétlen imádata-e? Az emberi alkotásokat bíráljuk; a természet szépségeit csodáljuk; az isteni erő végtelenségét imádjuk: - ez a természet rendje, az erő értékének fokozása. A mindenhatóság önséges megnyilatkozását érezzük Dante Poklában is, bármilyen szűk is, de éppen a határozottság, a teljes világosság, mely leplezetlenül semmit sem hágy, s mindent megmagyaráz nekünk, mindent felfoghatóvá tesz előttünk: nem engedi, hogy a látottak hatása állandó legyen. Amit a megrendítő csapások hosszú sorozatából tanulságul nyertünk: örök igazságnak vesszük, de hajlandók vagyunk helyessége fölött ítélkezni.
    Ez egyetlen hátránya Dante túlságos világosságának s mindent felfedő pontosságának. Ha a végtelenségnek mivoltát Milton módjára felfogni akarjuk – mert hiszen teljesen soha fel nem foghatjuk – sejtelmünk támad arról, hogy mi az? Megalkotjuk róla emberi fogalmainkat, de mint saisi lepel, előttünk leng örökké a titkok fátyla, mely meg nem mondja: hol lakozik, hol trónol az Úr, a régiek „ismeretlen isten”-e. S emberi szempontból ez sokkal természetesebb. Dante álmodik, pedig képletesen a megjavulás útján akar végigvezetni; de teszi ezt oly pedáns aprólékossággal, hogy az álom illúziója menten szétfoszlik. Álmot látunk – ébren, mikor az ő túlvilágát szemléljük s amit látunk, nem rémlátás már, hanem való, amit hallunk, nem hallucináció többé, de tiszta hang. Igaz, hogy ebben nagy része van Dante természetszerű, plasztikus festésének s a végtelenig menő formai tökéletességének is.
    Mindezt hiába keresnők Miltonnál. Eposzt várunk, s három szárnycsapással már az álmok országában vagyunk; s ahelyett, hogy világító vezérsugarat találnánk: a végtelenség, az űr örök homálya borul reánk. Tovább akarunk hatolni; nincs többé erőnk hozzá, s sikertelenül próbálkozunk bárhányszor. Lángfolyamok, mint tűzkígyók vonulnak el szemeink előtt bámulatra késztő összevisszaságban; éj és hideg van körülöttünk, fagyos szél süvölt mindenfelől s mégis ragyogást vélünk látni, s a forróság szinte tűrhetetlen. Hangokat hallunk, mint óriási szócsövön: a ködön át, s hiába keressük a szólót, csak nevét halljuk említeni, s lángruháját kísértetiesen látjuk a messzeség homályából előviláglani. A beszélők nyelve csengő, tömör, nem emberi; s szavaikban nem a gyarló emberek tetteit zengik. Istent érezzük közelünkben s mintha látomásokból ocsúdnánk, hozzá akarunk fordulni segélyért, s íme váratlanul ragyogás árad körénk, tündököl minden… de Istent mégsem közelítettük meg; csak parancsszavát halljuk, csak a ragyogásból értjük meg: végtelen az ő hatalma!
    Ez a nagyszerűség legmegragadóbb sajátsága Milton túlvilágának. Nemcsak Luciferje ilyen; az egész Pokol, az egész mindenség ilyen az ő költészetében. S ehhez képest hangja mindig emelkedett, pátosza nem tud alászállani s csak ritkán enyhül. A szenvedők nem emberek: istenek, még midig hatalmas szellemek, kiknek fájdalma nem tud meghatni annyira, mint az emberi gyötrődők kínos jajongásai; e vétkes szellemeknek kínjai nem érintenek mélyen, sopánkodásuk nem borzaszt el, de sorsuk megrettentő, végzetes fordulata s a külső világ határtalan nagysága s minden sajátságában megnyilatkozó végtelensége sokkal erősebb bizonyítékai Isten mindenható hatalmának, mint Dante fokozása a szenvedések megnagyobbításában. Milton józanságása egy pillantást enged az  örök Istenre, hogy annál inkább elvakítson a napnál tündöklőbb fénnyel; Dante szenvedélyessége Istennek csak büntető hatalmát s kegyelmét tudja megmutatni, hogy javulásra bírjon. Melyik úton juthatunk az igazi csodássághoz és magasztossághoz, melyeknek az emberiség sorsát tárgyaló s az egész világmindenséget felölelő ily nagy költeményekben uralkodniok kell: mindezekből tisztán látható.
    Ámde Dantének politikai s egyéni céljai is voltak „Divina Commediá”-jáavl, - melyeket mellőznünk épp úgy nem lehet, mint Milton célzatosságait. Scartazzini mondja az „isteni színjáték”-ról, hogy az a „császárének a pápa ellen”; Szász Károly pedig megjegyzi, hogy Dante műve a híres „Beatricének állított örök emlék”. E kettős célzathoz híven, kétoldalúság is megkötve, s amellett mindent allegorikusan,  képlegesen rajzolva talán természetesebb, hogy Dante a földi légkörben maradt műve megalkotásánál. Miltont kevésbé méltatták (lehet, hogy a nagy számú Dante-féle – saját korára szóló – vonatkozások hiánya miatt), pedig ily irányban sok megjegyzésre szorulna még az ő műve is. A romlott társadalom posványából egy eszményi, magasztos világot akart ő teremteni,melyben ne az uralkodói önkény és zsarnokság, hanem az egyéni és szellemi szabadság, jog, törvény és becsület uralkodjanak. Költészetük is e felfogások eltéréseinek hű tükre.
    Dante monarchikus, Milton republikánus érzelmű s e célokhoz méltóan Dante nem fordít annyi gondot idegen népek történetére, mert mindenben, mindenütt tisztán csak hazájához szól, s az örökös viszálykodás, széthúzás aljasságának feltüntetésével szétdarabolt hazáját ismét egy hatalmas császársággá való egyesülésre akarja buzdítani. Milton ellenben sötét, borongó hangulatával mindig ott csapong a teremtés előtti idők homályában; onnan ragad ki egy-egy ragyogó alakot,mellyel a köztársasági élet szépségét, szabadságát biztos hatással véli bemutathatni. Ő az ősmúltnak, Dante saját korának költője; de céljok végtére mégiscsak egy: nemzetüket naggyá, hatalmassá, erőssé tenni, s a szakadás átkától megkímélni.
    Ezeken kívül számos egyéb célzat várna megfejtésre; de ezeknek részletezése igen messze vezetne. Elég, ha ismerjük a két költő fő céljait, társadalmi és politikai felfogás tekintetében, mert egy-egy hatalmas alakuknak - aminő bizonyára Lucifer is – ismertetése és elemzése közben ily irányzatokkal lépten-nyomon találkozunk.
    Mielőtt azonban Lucifert vizsgálnók, vonjunk rövid párhuzamot a Divina Commedia I. része, és Milton túlvilága – jelesenpedig Pokla között.

III.

    A tendencia szempontjából,melyért Dante és Milton alvilágukat megalkották, kevés az eltérés a két módon rajzolt Pokol közt. A bűnhődés és büntetés jogosultságának, a vétek méltó díjazásának és az erkölcs fensőbbségének elismerése, a lelkek gyötrése a Pokolban. Csak azt kérdhetnők még, az ítélkezés minősége, nagysága helyes-e? S a mérték, a kellő fokozat, az erkölcsbölcselem megvan-e? E tekintetben mindkét költő kifogástalan.Vallásosság, meggyőződés, erkölcsösség, emberismeret és mély tudás talán még természetes nálok, de az már sokkal érdekesebb s feltűnőbb, hogy Dante is, Milton is egész erkölcstant állított fel; azt csaknem teljesen, s minden részletében kifejtették, s mint a szellemi világot, úgy a testi, anyagi életet sem hagyták figyelmen kívül. Így például Milton is szól az érzékekről és képzeletről (V. é. 100-115.), de nem oly részletesen, mint Dante, ki Aquinói Tamás és Vergil bölcseletén nyugvó erkölcsi fejtegetésének Purgaróriuma két teljes énekét (XVII.-XVIII.) szenteli. Szorosan összefügg e bölcseleti irányzatok találkozása Dante és Milton teremtő erejével. Ismert dolog, hogy az utóbbinak teremtőereje a Danteét jóval felülhaladja; mert míg Dante az ismert túlvilágot, melyet a görög költészet és vallási felfogás teremtett, csupán keresztény hitéleti alakokkal népesítve be, rendszeresítette, s úgyszólván szabályos mértani alakokká öltöztette, addig Milton teljesen új alapokon a végtelen űrbe, a Chaosba helyezte el Poklát, melynek természetfölöttisége, nagyszerűsége és mesés volta ezáltal sokat nyert. De nemcsak a teremtőerők különböző nagysága jellemzi a két nagy mitikust, hanem az is, hogy mindketten egész új mitológiát, természeti rendszert állítottak fel. Így Dantéről tudva van, hogy bámulatosan pontos ismeretekkel bírt a föld gömbalakjáról, melynek helyes fogalmával megelőzte Galileit s az ő koráig az egész tudós világot. Hasonlóképpen nem új dolog, hogy Milton egész elméletet állít fel az angyalok és szellemi lények anyagi, materiális és naturális viszonyairól. Számtalan motívumát használják fel mindketten a vallásnak, amiben (különösen a purgatóriumi jelenéseket tekintve) ismét s természetesen Dante a mester. Hogy többet ne említsünk, a Miatyánk (Úr imádsága) költői nyelven úgy Danténál (a Purg. IX. é. 1-24.) mint Miltonnál (V. é. 150-200.) egész terjedelmében előfordul. Sajátságos az is, hogy az ókori népek vallási felfogása mindkét költeményben párosul a keresztény hitnek Krisztus körül csoportosuló mondavilágával.
    A Pokol alkotásának, berendezésének összehasonlítását megnehezíti azon körülmény, hogy Dante (bár korábban élt Miltonnál) későbbi kort énekelt Miltonnál, úgy, hogy ami nála még maga a Mennyország, az az utóbbinál már csak a Paradicsomnak felel meg; s hogy ami a jelen alkotásnak csak fényt s erőt kölcsönözhet; a szabad akarat és hatalom, s a gondolkodás; az már Dante ördögeitől meg van tagadva. Milton Poklában még istenek szerepelnek, az Infernában már emberek; amabban nincsenek a gyötröttek helyhez kötve, míg itt egy-egy bolgia, vagy alkör, legfölebb egy kör a hivatási sphäerájuk, melyen túl nem mehetnek s hatalmuk nincs többé. De midőn az ég ellen pártütők között ott látjuk minden nép, minden kor tévhitének isteneit, a bálványozás esztelenségét, kárhozatos voltát szellemes módon látjuk beigazolva.
    Ezek szem előtt tartásával kevésbé feltűnő azon sok eltérés, mely nyomon következik. Dante túlvilága egy remek keretbe foglalt, teljesen kidolgozott festménynek volna mondható; Miltoné ellenben óriási, csak vázlatosan, egy-egy erős vonásból megalkotott körkének, melynek összevissza végtelenjéből csak egyes plasztikusan rajzolt alakok ragyognak elő. Miltonnál az Alvilágnak öt folyója van: „a rettegett Styx, a halálos gyűlölet”; b) „a szomorú Acheron, a bú mély, sötét folyója”; c) a „Cocytus, mely gyászos habjain hallatszó hangos síránkozástól van így nevezve”; d) a „Tűz-Phlegeton, melynek hullámai rohanó lánggal vad haragban égnek. S távol mindezektől, e) lassú, némely csermely: a feledés patakja, a Lethe hömpölyg »útvesztő habjaival«. (Milton körülírásai.) Mily ritka a teremtőerő nagysága, itt is látható. Milton a görög mitológiát fogadja el, mely szerint (mint az ő leírásából is látszik) az Alvilág folyamai egy óriási síkot szelnek át, míg Dantenál csak négyet találunk meg ezek közül a tölcsérszerűen lemélyedő Pokolban: mégpedig legfölül az Acheront, melyet a Styx, alantabb a Phlegeton, s a Pokol fenekén a jéggé fagyott Cocytus követ. Tulajdonképpen e négy folyó is egy, mely többször a föld alá, illetve a Pokol mélyébe tűnik.A Lethe Dantenál a Purgatórium egyének fennsíkján folyik, de különös, hogy míg itt a tisztulás, megkönnyebbülés folyójának nevezik, Milton csak újabb gyötrésre használja föl Medúza által. A Pokol feneke mindkét helyen jéggel van betöltve; az általános emberi felfogás ellenére; - de Milton szerint a Cocytus fagyos, jeges árja itt »a szabad Chaosban van s perzselő jéglánggal ég, s a fagynak tűzhatása van.« Ha azt érti ez alatt allegorikusan, hogy az érzések a pokol fenekére jutók lelkében annyira eltompultak, hogy a tűznek jéghatását is megfordítva érzik: úgy mindenesetre erősebben rajzolta Pokola fenekét, helyesebben szólva legszörnyűbb sarkát, mert hiszen az ő pokla a végtelenségbe, s nem tölcsérszerűen van elhelyezve, ő az elkárhozást egy s ugyanazon vétkesre sem egy, de felváltva, minden kín által való gyötröttetésre érti, ami talán elrettentőbb, mint sok helye Dante Poklának.
    A Pokol, „melyet átkával Isten rossznak alkotott s amely rosszra jó csak” méreteivel, leírásával Miltonnál valóban mesés jellegű: háromszor háromszoros körfala van, három réz, három acél, három gyémánt sziklából, körültök pedig soha nem hamvadó tűz. Dante ily leírásaiban sokkal természetesebb; képzelőereje bár tökéletese, de uralkodik rajta. Szükségesnek tart ugyan ő is némi fényt, pompát vegyíteni az alvilág sötét képei közé s ezért helyei a Dis (Plutó) városát is oda; de az már, amit Milton elmond a Pandäemonium építéséről, mely percnyi gyorsasággal készült el, kissé hihetetlen s elfogadhatatlan még az olyan hatalmas szellemek részéről is, mint a menny pártütői. Dante ősvilági szörnyeit, kik nála a Pokol VIII. és IX.  köreiben szenvednek, Milton a „föld és hold közötti első boltozat bezárta űrbe”, s azokat, kik az „Infernában a csalók, képmutatók, szodomikusok bolgiáit töltik meg: a »Hiúság Limbusá«-a helyezi: a Chaos, az Ég és a föld közé. Mint ebből is sejthető, e helyeknek összeállításában Milton ismét túlszárnyalja Dantét; de talán kevésbé a művészet, mint inkálbb a tudás szempontjából. Mily óriási ismeretkörrel rendelkezett, elképzelhetjük abból is, hogy lángesze három évezrednek minden szörnyét, tévhit teremtett istenét »vaskarral ölelte egy gomolyba!« S szóljunk még százezernyi apróságról, olvasás közben tett tapasztalatokról, melyek köteteket tölthetnének ki? Hogy mily találékony Milton, s mennyivel ügyesebb nagy társánál az ördög- s angyalnevek s általában az elnevezések megteremtése körül? Mint nyilatkozik mindenben harcvágyó, angolos természete, midőn még a pokolban is lovagjátékokat rendeztet? S viszont mily tökéletes Dante képzelőereje, mennyire beleéli magát szerepébe, s sokszor mennyire fölülmúlhatatlan az ő művészete nyelvben, rajzolásban egyaránt, s mily páratlan honfiúi szív és igazi délies tűz lobog benne?!
    Megtehetnők, de a dicséretek csak kisebbíthetnék az ő nagy nevüket. Hiszen a lángész nem szorul dicsérésre, hanem méltó nemes elismerésre, de azt sem kéri, hanem megköveteli! – Dante teljes képzeletét, kifogástalan művészetét nem homályosíthatja el Milton zordon fensége, költői ereje és nagyszerűsége; mert van valami, ami őket költőkirályokká, s egyenlőképp nagyokká teszi: a nemes cél, melyre törtek, s mely habár későn is és nem teljesen úgy, mint ahogy prófétai lelkük előre látta, de ma már végre mégis kivívatott az emberi szellem dicsőségére!

IV.

    Lucifer alakját Dantenál és Miltonnál nem lehet egy és ugyanazon szempontból vizsgálni; mert az is befolyással van a jellem elemzésére, hogy mily szerepet tölt be a két költőnél; de mellőznünk azt sem szabad, hogy Dantenál már (?) teljesült Miltonnak azon jóslatszerű kijelentése, mely mintegy ide látszik vonatkozni: hogy t. i. az ördögök hatalmukat, szépségüket csak akkor vesztik majd el teljesen, ha a megváltás után a pokol megtelik a rosszakkal. Az „Inferná”-ban már a rabság, az „Elveszett Paradicsom”-ban még a küzdés, a viszálykodás mozgalmas napjait szemléljük; Lucifer alakját tehát tulajdonképpen oly módon kellene tanulmányoznunk, hogy kideríthessük: vajon Dante (előbb megalkotott) rab Lucifere jellemében, tetteiben s helyzetében megfelelő-e Milton hatalmas, szabad Luciferének? S hogy e századokkal később teremtett jellem (mely korábbi időszakból van véve, mint Danteé) megtartotta-e sajátságait s rabságában is megőrizte-e lelkének korlátozhatatlan szabadságát?
    E kérdésekre csak határozott nem lehet a felelet.
    De ez igen természetes is. Alkothatott-e Dante Pokla számára egy, az isteni erővel vetekedő szellemet, mely az örök reménytelenség honában is azon töpreng. Istent miként verhetné le? Késégen felül nem. Hol maradt volna így a következetesség az isteni mindenhatóság korlátlanságára nézve? Miképpen lehetett volna az ember előtt egyedül rettegett hatalmassággá az Istent tenni, ha van egy vele egyenrangú nagyhatalom még a bűnhődés helyén is?
    Azért mondhatjuk, hogy a célokhoz viszonyítva s azoknak megfelelőleg úgy Dante, mint Milton Lucifere határozott költői erővel és művészi öntudattal van rajzolva. Amennyivel fenköltebb az isteniség örök eszméje Dantenál, annyival közvetlenebbül s könnyebben hódol Lucifer e hatalom előtt; s amennyivel nagyobbszerű és korlátlanabb Milton lelki iránya, szabadságszeretete és költői szárnyalása, mennyivel határtalanabb, nagyobbszerű, szabadabb és költőibb az ő Lucifere is.
    Ez azon közös mérték, melyet alkalmaznunk kell a két költővel szemben; ez teszi érthetővé az óriási különbséget a két alak között. Mindeniket a saját körében s a saját korában kell elővezetnünk s előbb átértenünk s csak azután vizsgálhatjuk jellemeik sajátosságait és különözéseit.
    Lássuk tehát, minő Lucifer a Pokolban? Képzeljünk egy szűk, jeges árral borított tölcsértorkolatot, melyen keresztül Dante Vergillel a pokol feneke s egyszersmind a föld középpontja felé halad. Hiába kutat Dante a legrettentőbb borzalmak hazájában földi szemeivel: mitsem lát, s csak a jég és a jeges félelem fagyasztják tagjait.

...Miként gomolygó, sűrű ködön át,
Vagy éj terülve már e féltekén,
Szemünk egy távol szélmalmot ha lát:
Épp oly alkotmányt látni véltem én…
(XXXIV. é. 4-7.)

Dante nem tudja: mi az? S miközben a jégbe fagyott árnyakat, mint szilánkokat a kristályban áttetszeni látja a ködön: Vergil magyarázatára megérti, hogy az egész elborzasztó szörnyűségében feltűnő alak Lucifer.

… A kínország császára állt – ottan,
A jég közül hogy félmellig kilátszék.
S én óriásra hasonlítok jobban,
Mint fél karjára órás formádznék.
(XXXIV. é. 28-31.)

… S ha olyan szép volt, mint most rút a millyen:
És mégis alkotója ellen ázadt:
Méltó, hogy minden rossz előle keljen!
De óh, előttem mily csodás káprázat:
A mint az egy főn három arczot láttam!
Elől az egyik, vérvörös ábrázat,
S a más kettőből, mik két váll-irántan
Csatlódtak ahhoz, össze ép ott érve,
Egymással, hol a fej tarkója, hátban:
A jobb felőli sárgásan fehérle,
A bal pedig olyan volt, mint kik onnét
Eredtek, hol a Nil a völgybe tér le.
S mindnyáj’ alól két-két szárny nőtt, azonkép,
A milyen illett ilyan nagy madárra;
Nem tollasak; de bőregérnek szárnya
Szerint alkotva voltak, s nem pihenve
Külön-külön szét hajta mind a hárma.
Tőlük fagyott az egész Cocyt egybe,
S mit hat szemből sírt; három állon úgy folyt,
Csorgott alá könyűi véres genyje.
(XXXIV. é. 34-54.)

Ez Lucifer aki „egykor oly szép volt, oly telve fénnyel”. Egy monstrum, amelyből hiányzik az elrettentő erő; mely tehetetlenségében, szőrös, csúf külsejével szánalmas mosolyra készt. Itt, ahol igazi mély megindulást s borzalmat kellene éreznünk, ahol a költemény alapeszméjének legmegrázóbban kellene reánk hatni: nem találjuk a hang fokozását, sőt a külső világ sem rettent meg annyira, mint sok helyütt, hanem figyelmünket újra s mindig csak allegoriák vonják el; agyunkat nem képes a félelem hatalmába ejteni, mert szünet nélkül az allegoriák értelmezésén fáradunk. Még a költői látszat is elesik, amely e rémjelenésekbe életet önt. Avagy tekintetbe vegyük itt: hogy képzeletünk már az előbbeniekben annyira túl van csigázva, hogy egy ily természetes, teljesen élettelen alakot nyugodtabban szemlélhetünk, mert izgatottságunk nem képes felsőbb fokra hágni, Lucifer rajzolásának gyengeségét betudjuk-e a rémület nagy erejű behatásának? Volna ebben valami; mert Danténál ez az egyedüli hely, hol a környezet sokkal mélyebben érint, mintsem a szenvedők elbeszélései, mert hiszen Dante a jégcsapoktól görnyedő alakokkal már szóba sem áll; amiben ismét a rejtett értelmet, s a fokozatot találjuk fel a bűnök nagyságából a bűnösök megítélésére való következtetésben. De ha elfogadjuk ezt: elővettük a jellemrajzolás művészetének minden törvényét csupán azért, hogy e szörnynek a groteszk-komikai vonásokon kívül némi életerőt is adhassunk? Mert mi akkor egy jellem, ha a környezettől nyeri megvilágíttatását, s ha vonásainak tükrében csak az olvashat, aki oly mélyre hatol a bűnök lejtőjén. Hol itt az önállóság a jellemalkotásban?
    Dante bizonyára nem akart egy a gyermekek ijesztgetésére szolgáló rémet teremteni Luciferben, akire ujjal mutogathassanak, s aki csak a hozzá illő borzalmak közepette nyer méltó helyet; úgy de akkor miért tagadta meg tőle azon öntudatot, gondolkodást, amelyet elvárhatunk egy hajdanta oly hatalmas lénytől? Az öntudatos jellemek sajátja, hogyha kiragadjuk bármi környezetből, s odatesszük akár egy pusztaság közepére, akár egy harctér legvéresebb, legválságosabb pontjára. Mindig csak az marad, aki volt; legfennebb eszmejárása válik élénkebbé, vére lüktetése gyorsabbá, s agya izgatottabbá. Megtehetjük ezt Dante Luciferével? Nehezen, mert e Lucifer a pokol fenekének borzalmasságai nélkül olyan lenne, mint a színész, ki Otelló színpadi jelmezében s őrjöngésével az utcán járna: jellemében, viseletében nevetséges. A kín-ország császára vak eszköze Isten bölcs rendelésének; tettei s gondolatai (ha vannak) csak a Mindenható akaratának kifolyásai.
    De ezzel ismét oda jutottunk, ahol voltunk. Lucifer tehetetlensége öntudatosan szerepel Danténál; s különben is nem főhőse a „Divina Cmmediá”-nak, mint Milton Lucifere az „Elveszett Paradicsom”-nak, hanem csak betetőzője, utolsó rémképe a Pokol borzalmasságainak. Nem hiába mondja róla Szász Károly (Pokol. 424-25. lap.): „a Dante Luciferjének nagyszerűsége messze marad a Milton Sátánjának megdöbentő szertelensége mögött. Különös – de be kell vallanunk –, hogy a Dante Poklának leggyöngébb oldala: e Lucifer. Megdöbbenés helyett szánalmat költ benünk. A nagyszerűség hiányzik rajta s inkább a komikum hatását teszi.”
    Mindazt azonban, ami „Dis”-ből (a görög mitlógia Lucifere) hiányzik: feltaláljuk Milton Sátánjában. Nemcsak az alak, de jelleme is hat reánk; sőt ez utóbbi jobban, mint amaz. Sátán talán egyetlen nagyszerű s költői alak az „Elveszett Paradicsom”-ban; a többiek kevésbé sikerültek s bizonyos angolos íz mindig megérzik rajtuk. A „Fő-Gonosz”-ban azonban bámulnunk kell a homályos fenséget, mely kétes világgal ragyog elénk; s csodálnunk a rendkívüli bölcselkedést, mely valóban szellemi erőre mutat, nem emberire. Erő, hatalom, tudás, büszkeség és hősies elszántság s elbizakodottság jellemzik főképpen. Alakja is ezt a benyomást teszi reánk. Lucifer

… Termet, - s alakra büszkén, magasan
Áll, mint torony. Alakja régi fényét
Még nem veszíté végkép el; kisebbnek
Nem tűnt ma sem, mint egy bukott arkangyal;
Dicsfényéből csupán csak a vakító
Homályosúlt el; mint a felkelő nap,
Melynek sugárit a látkör köde,
Homálya megszűré…   (I. 579-587.)

… De veszte bár fényéből, túlragyogja
Még társait; arczába mély sebek
Nyomát hagyá a mennykő; gond ül hervadt
Ábrázatán; szemöldjei alatt
Elszánt bátorság, boszúra leső
Komoly kevélység, vérszomjas szemében
Önvád, keserv, hogy így kell látnia
Bűntársait…     (I. 592-599.)

Itt nem egy rettegő halandó személy lát egy szörnyet, hanem a költő a fenséges teremtményt. Maguk a tulajdonságok beszélnek; cicoma nincs a alakon, amit bámulhatnánk. Egész nagyszerűsége azonban csak akkor rettent meg, midőn megmozdul s fölkel.

… Fejét s szikrázó szemeit magasra
Emelve a habokból; többi része
A vízszínén… hosszan, szélesen
Lebegve. Oly nagy óriási test,
Mint a meséknek roppant szörnyei:
Titán, a föld szülötte, ki Zeussal
Csatára szállt ős Tarsus városánál;
Barlanglakó Briaraeus, Typhon,
S kit legnagyobbnak alkotott az Isten:
Leviathan, a tenger szörnye… (I. 194-204.)
Elnyúlva, hosszan, így feküdt a Sátán.
Lánczolva lángtóhoz…  (I. 212-214.)

Íme egy szellem, aki a nagyszerűség minden sajátját bírja; jellemébe még be sem pillanthatunk, s máris lebilincseli képzeletünket, s magával ragad. Nem foglalják el figyelmünket képletes dolgoknak feszegetései: s nem jut időnk mindent aprólékosan megvizsgálni, mert Sátán szólni kezd, s halljuk, mint szól ő myriádnyi pártütő, bukott angyal helyett. Egy perc alatt átértjük egész jellemét; ebben rejlik természetes volta; - ha ugyan földi dolgokon kívül valamit természetesnek lehet mondani. Az egyszerű jellemek a legtökéletesebbek: látjuk ezt Sátánban is. Rögtön tudjuk: hányadán van; mit kíván tenni, s jelleméhez méltóan, követekeztesen mit tehet? Megragad azon fenkölt büszkeség, mely egész lényén elárad. Vak elszánásában mintha a kérlelhetetlenül tomboló fergeteget látnók, mely nem retten meg attól sem, hogy fejével rohanjon a meggyőzhetetlen mennyboltnak. Tudja végzetét, hogy Istent le nem küzdheti; ha magára marad is; de tudja egyszersmind, hogy mint szellem, lénye meg nem semmisíthető, s hogy fájdalmak szellemalakban nem gyötörhetik; - innen meríti bátorságát, öntudatát. Büszkesége megtörhetetlen, mert maga körül látja a fél mennyet; s hatalma elbízottá teszi. Nem hisz abban, hogy fényes vesztett erejéből; még mindig tündöklőnek véli ruházatát. Előbbi dicső sorsa, hogy Isten után az első volt a mennyben, fennhéjázó gőgre készteti, mely – bármily keserű csapás sújtsa is – el nem hagyja őt. Célt tűz ki maga elé, s nem nyugszik, amíg nem teljesíti; tehát büszkeségén, rátartiságán kívül tetterő és kötelességtudat s önérzet is lakoznak benne. S mindezeken kívül meg nem semmisíthető hatalommal is rendelkezik. Tud alkalmazkodni nagy céljaihoz: alakot cserél, ahol szükségesnek tartja; midőn Urielt félrevezeti: ifjú angyal képét ölti magára; midőn az első emberpárt elcsábítja, kígyótestet vesz fel; vagy varangykülsőt, midőn Éva füléhez lopódzik. S mikor egy angyalcsapat vezetője, ott meglelve,

… az ekként elmerültet
Lándzsájával érinté könnyedén,
s mert égitől érintve a ravaszság
Való alakját kénytelen felöltni.
Rajt’kapva, meglepetve felszökik.
Mint a mikor a közelgő háborúra
Halomra gyűjtött kénes por közé
Egy szikra ugrik s a fekete mag
Lobbanva, gyújtva szerterobban: úgy
Szökött fel önalakjában az ellen.
(IV. 822-830.)

Végzete sem saját alakjában éri el, mert azzal együtt jár a hatalom is. Mikor sikerült csábító útjáról visszatérnie, a Pokolban előadta művét:

… megállott egyidőre, várva
A közhelyeslést s tapsvihart, fülét
Hogy jóllakassa. De ellenkezőt:
Számlálhatatlan nyelvek úndok és
Egyhangú pisszegését hallja…
(X. 501-505.)

Bámúlt, de nem soká; mert önmagán
Jobban elámúl immár; arczulatja
Sovánnyá és hegyessé élesül,
Bordáihoz tapadnak karjai,
Lábszárai összefonódnak, aztán
Földre terül – egy szörnyeteg kígyó;
Küzd, hasztalan: nagyobb erőt ural.
Bnhődik az alakban, melyben a bűnt
Elköveté, a mint ítélve lőn.
(X. 507-515.)

Ez kétségen felül megrendítőbb sors a merev, tehetetlen gyötrésnél, s méltóbbi s Luciferhez, mint amit Dante mér reá. Minden visszatetsző volta mellett is megindít keserű sorsa, mely eléri midőn a mindenható hatalom örök kárhozattal sújtja; úgy, hogy szólni sem igen tud: … Háromszor kezd a szóhoz,

Hármszor fojtják könnyek el, minőket
Csak angyalok sírhatnak, míg beszéde
Köny s zokogás közt útját megleli.
(I. 599-602.)

A tettreképesség, az erő és öntudat az, ami megérint Milton Luciferében, mert bár nagyszerű alakjában gyönyörködünk, emberi sajátságok nélkül érthetlen festmény vagy szobor gyanánt tűnnék föl előttün; ha még oly színekben pompázó volna is külseje. Életet keresünk a túlvilágon is, oly életet, amely emberileg is felfogható; keressük a gondolkodást, amely öntudatot érlel, terveket, eszméket kovácsol s tettre serkent. S midőn Sátánnal együtt az ész minden fegyverével magunk is megkísértjük az isteni hatalom igazságosságának gránitoszlopait megdönteni: Luciferrel együtt be kell vallanunk, hogy az lehetetlen.
    S így aztán sokkal mélyrehatóbb erkölcsi erővel vagyunk kénytelenek beismerni emberi voltunk gyöngeségét, tehetetlenségét, mintha erő és tehetség nélkül a nagy tettekre feltétlenül hódolunk az örök törvények előtt. Egy az isteni hit üdvösségéről meggyőződött új hívő kilencvenkilencz vak követőnél többet ér Krisztus egyházában.
    Van erkölcsi célzat, vagy öntudatosság Dante Luciferében is; de jellemet csak Milton Sátánja tár elénk. Egy-egy lelki mozzanat megrázkódtatás minden fázisa világosan, érthetően elvonul előttünk, midőn Sátán terveit készíti; s midőn minden ereje, hatalma és nagysága dacára is buknia kell; sorsa valóban tragikus színezetet nyer; s végzete nemcsak erkölcsi tapasztalatokkal gazdagít, hanem megrendít s le is sújt, s egyszersmind int is a hitben való állhatatosságra.
    De ne vonjon ez le Dante értékéből semmit is. Művészete nem veszt értékéből azáltal, hogy egy tökéletlen, sőt tán hibás alakot is rajzolt; habár Miltont inkább ily jellemrajzoló ereje s fensége tette naggyá. S amint elnézzük Dante ragyogó képein ez egy sötét pontot: úgy Milton sok hibáját is megbocsáthatjuk nagyszerűségének s költőiségének szépségeiért. Jellemzetes és sokszor tökéletes ő is, mint Dante, minden apró vonásban; s ha sokkal erősebb szenvedéllyel tükröződik is benne az angol természet, mintsem a „Divina Commedia” szerzőjében az olasz rajongás. Nevük egyképpen nagy és ünnepelt és művészetük elvitathatatlanul a legmagasb fokon áll. S lehet, hogy Dante tisztább, nemesebb s közvetlenebb politikai s egyéni céljaiban, s ebből folyólag költészetében is: de azért Milton is megérdemli azon tisztes magaslatot, melyre őt ily méltán helyezik. Költői egyénisége csak oly nemes, mint nagy társáé, úgy, hogyha sorsa szomorúbb is: rokonszenvünkre, sőt elismerésünkre bizton számíthat, mégis, akárcsak mint (költői szempontból) Lucifere, kiről Taine – mintha csak Milton egész költészetéről szólana – oly találóan jegyzi meg: „hatalmas, mert méltó rá, s erejében bár gyöngébb, de magasabbra emeli nemessége, - mert a szenvedő függetlenséget eléje teszi a boldog szolgaságnak!”

Halmi Gyula

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 48-52. szám, nov. 27. dec. 25.

Bán Aladár (1871-1960): Otthon

Ez idegen, nagy világból
Oda visz a lelkem távol,
Hol zöldelő halmok tövén
Nádtetős ház borúl fölém.
Oda szállok ti hozzátok,
árnyékos fák, vad virágok,
Felejteni bús sorsomat,
Tengernyi sok bánatomat…

Itt vagyok a nyájas házba’,
Hol jó anyám sirdogálva
Irja nekem a levelet, -
Rája mennyi könnye pereg!
Csöndes a ház, mint a sirbolt;
Hej, ezelőtt be máskép volt;
Telistele boldogsággal,
Verőfénnyel, napsugárral…

Most éldegél elhagyottan
Vigasztalan, bús napokban,
Elpusztult a háza tája,
Szemefénye, boldogsága.
Beteges is, kedve oda;
Nem tér meg már többé soha
Szive édes könnyűsége,
Árvák hite, reménysége.

Beh szeretnék itt maradni
Gyógyítgatni, vigasztalni,
Leborúlni kebelére,
Fölnevelő lágy kezére,
S ezer csókkal halmozni el,
Megáztatni könnyeimmel
A kezet, mely  éltem védte…
Áldja meg az Isten érte!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 49. szám, 1898. dec. 4.

Wekerle Sándor: Ha bort iszom… (Anakreon görög eredetijéből)

Ha bort iszom, szívem, lelkem
Úgy fellángol, majd elégek,
Felhevülve a múzsáknak
Dicsdalokat énekelek.

Ha bort iszom, mint a szellő
Tovaszállt terhes bánatom,
Minden mondom, keservemet
Mély sírba temetve látom.

Ha bort iszom, Bachus a bú
Lánczait mind feloldozza;
Újra virít, illatozik
Ifjúkorom szép tavasza.

Ha bort iszom, mámoros főm
Haván illatos babérok
Szép koszorúba fűződnek,
S én vidám éltemről dallok.

Ha bort iszom, istenekkel
Fényes égben mulatozom,
Testem, lelkem földi részét
Eláztatja a billikom.

S ha még ezután is iszom,
Egyre nő a boldogságom:
Elalszom és hogy így haljak,
Mindenfelett ezt kívánom.
(1867.)

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 47. szám, nov. 20.

Szabolcska Mihály (1861-1930): Novemberben

 

Künt járok az őszi határon;
Rojtos, fehér köd ül a tájon,
Mint szemfedél halotti ágyon!

Halott a nyári szép természet;
S az ő sorsában az enyészet
Példázza, érzem, az enyémet!

Az őszi nap bágyadt világa
Úgy rezg be csak e félhomályba,
Mint a gyertya libegő lángja.

S holott virasztok csendben, gyászban:
E nagy ravatalos szobában
Olyan nyomasztó némaság van!

Óh, hogy elmulás minden itten!
Ki a halálban mást is hittem,
Ne hagyj el engem, uram Isten!

S már-már e gyászos környezetben,
Jobbik magammal küzdelemben,
Fölzokogó kétség kél bennem…

Mikor e zord, halott határon
- Óh, bűvölet! Óh édes álom! -
Új élet mosolygását látom!

Friss őszi vetés virulását,
Egy új kikelet tanúságát,
a jó Isten örök jóságát!

… Óh, legyen áldott a vetője,
Adj, Uram Istenem, jövőre:
Arany valóságot belőle!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 45. szám, 1898. nov. 6.

Coppée, Francois (1842-1908): Két sír

 

India korbácsa a zsarnok Timur-Lenk,
Ki látta kardjától reszketni az ellent,
Mint reszket a juhnyáj oroszlán szavára:
Timur a sirokat tisztelte, imádta.
Míg hada öldösvén a legyőzött népet,
Romboló haraggal mindent semmivé tett,
S a véres fejeket fölrakva halomba,
Nagy diadalívet épített ujongva:
Őt föl nem hevíté a győzelmi mámor.
Csöndesen elvonult zajgó táborából,
Fölpattant gyöngyhímes, aranyos nyeregbe,
S félelmes sötéten magába mélyedve
A temetőbe tért s ott leszállt lováról.
És győzelemittas seregétől távol
Nézte a sírokat hosszasan bolyongva;
Olykor megállt szótlan, kábult félálomba’
S ha aranybetűkkel márványlapra vésve
Költő, hős vagy imám neve tűnt szemébe,
Bölcsé, kinek lelke ellát a jövőbe:
Égő homlokával leborult a földre.

Egy nap, ostrom után Ramazán hónapba’,
Kulcsait Tus város hódolva átadta,
Timur parancsára e helyet kimélték,
Mert a nagy Firdusi ott élte le éltét.
E költő hamvait megtekintni vágyván,
Még a bevonulás tivornyázó napján
A világverő hős ment a temetőbe,
S parancsolá: s írt nyissák föl előtte.

A költ nyugágya virággal volt tele.

Timur tudni vágyott: mi lesz egykor vele,
Rettegett harczossal, ha majd sírba szálla?
S mikor visszafordult sziklás hazájába,
Betért a templomba, melynek szentélyében
China eltiprója, nagy Dsinghiskhán pihen.
Oszlopos, büszke sír; paizs, sisak rajta,
Timur áhitattal, ősz fejét lehajtva,
Állt a márvány előtt, mely elődét földte,
Eltakarta szemét félve, undorodva.

Vérrel volt tele a zsarnok koporsója.

Ford.: Bogdánfy Lajos

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 44. szám, 1898. okt. 30.

Paál Árpád (1880-1944): Beh szép…

 

Beh szép az álmok tarka-barka képe,
Mit a szív festett jövő ködébe!…
Minden, mit csak a gyermek-bárnd áhít,
S félénk vágyaknak gondolatja szül,
Feltárja enne ragyogó világit;
Titkos remény ebben megtestestül;
A búbánat szelid örömmé válik;
A föld, a sár itt mennyé nemesül…
Óh, szép az álmok tarka-barka képe.
Tavaszmez hajnal pirjában égve!…

egyszer szétoszlik, int a füst, a pára…
Óh, ez a lelkek csalfa délibábja!
A mit a szív felépíteni fáradt,
Mind, mind az üres semmiségbe vész;
futó szellő az csak, s hiú káprázat,
Mirt fellobbant képzelet, meg ész…
Keservesebben semmi meg nem rázhat:
Előbb minden… s most nincsen semmi kész,
Széthullt, mint a füst, a pára,
S a lélek fáj, a szív zokog utána…

Én is beteg valék e kín alatt,
Mikor álmom szivemből kiszakadt…
Pedig nem az az álom rendelése,
Hogy azt kövesse kétségbeesés;
Az álom: eszme, czél, s nem semmi végre,
Mit az erő megtestesíthet, és
Akkor nem lusta kín az ábránd vége,
Hanem munkára, kedvre ébredés!
Tartsd azt az álmot Istenküldte súl,
S izzadj, törődj: a jóslat megvalósúl!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 42. szám, 1898. okt. 16.

Az Achilleion – Erzsébet királyné korfui kastélya

 

    Emlékeztek-e Ceres istenasszonyra, a görög mítosz nagy bujdosójára, ki leánya elvesztése miatt határtalan bánatában sírva és keseregve vándorol örökkön örökké…? Így bolyongott messze földeken ami imádott, immár megdicsőült Nagyasszonyunk is, szívében az egyre vérző fájdalommal, hogy a természet, a halhatatlan pompájú természet ölén találjon ideig-óráig tartó enyhülést. Elmerült a költők költőjének, Homérosznak tanulmányozásában és szelleme a magasztos  poézis szárnyán a magasba röppenve, megszabadulhatott valameddig a jelenlét lenyűgöző boldogtalanságától. A természetnek és Homérosznak szeretete indította Erzsébet királyasszonyt, hogy Korfu szigetén azt a hírneves kastélyt, az Achilleiont emeltesse, mely úgy tűnik föl a távol sejtelmes szívű embere előtt, akárcsak Csipkerózsának mesebeli várkastélya.
    Korfu maga igazi paradicsom. Üde délszaki levegő lengedez a szigeten, millióra menő olajfa díszlik szerte-szét, narancs, citrom és fügefa-ligetek illatoznak. Népe, e festői viseletű szláv-görög-olasz vegyülék, valami csodálatos gondtalansággal, földjét alig mívelve éldegél, apró tanyáik, falvaik elszórva feküsznek a fák közt, melyek közein itt-ott kicsillámlik a tenger kékséges vize…
    A sziget fővárosától délre, Gasturi falu közelében, a 150 méter magas Monde-Dece emelkedésen épült a Homérosz déli, ifjú hőséről, Achilleuszról elnevezett Achilleion. Tervének részleteit Nagyasszonyunk állapította meg saját műízlése szerint és így építette föl aztán Carito Raffaello nápolyi műépítő l1889-1891 között. A kastélynak klasszikus szépségét az adja meg, hogy trójai, mykenei és különösen pompeji műépítészeti emlékeket  használtatott hozzá mintákul a királyné.
    Ha az Achilleionhoz akarunk jutni, a korfui kikötőben szállunk bárkára, mely déli irányban folyton a partok mellett halad…
    Elhagyva Garitra és Chalkiopulos öbleit, egy, a tengerszélig erdős hegyoldal alá érünk,mely felett az ormon, sűrűségbe rejtve áll a királyi lak.
    A kastély homlokzata három emeletű; éjszakra néző hátulsó oldalának felső emelete a Braila-villához tartozó kertnek százados fáktól árnyékolt felső teraszára nyílik, honnan mind szélesebb teraszokban szelíden hajlik alá a hegyoldal. A kastély homlokzata az országútra néz, mely Korfuból Gasturin át a kastély területe alatt Benizze felé visz. Magas fehér falkerítés és olajfalombok rejtik el a kastélyt a kíváncsiak elől.
    Gasturi felől kerülünk a kastély elé s amint a gyönyörű parkba belépünk, elsőben Hester Ernő szoborműve: A haldokló Akhilles tűnik szemünkre, melyről a kastély nevét kapta. A szobormű mellett két oldalt árnyas utak visznek feljebb. A lombok között itt-ott egy-egy fehér márványból faragott erdei mympha, vagy bronzból öntött táncoló Faun alakja tűnik elő. Feljebb egy félkörű lépcsőzethez érkezünk, mely alatt mesterséges cseppkő-barlang mélyed be a hegyoldalba óriási páfrányoktól sűrűn benőtt bejárattal.
    A barlang hátsó falán tükrök vannak elhelyezve, melyek szürkés-zöld fényt vetnek a barlang üregéből csobogva előtörtető forrás vizére.
    A lépcsőn fölmenve, az alsó peristyl teraszára érünk, hol rózsák s nárciszok közt pihenve találjuk Hermest, a nápolyi múzeum híres Herkulanum bronzának másolatát. Innen néhány lépcső a felső peristyl teraszára visz, melyet oszlopos könyöklő szegélyez. A feljárat két oldalán levő talapzaton egy-egy támadni készülő ökölbirkózó alak van sötét bronzból.
    Most följutunk a felső peristylre.
    A peristyl egy fölött, oszlopos folyosó, illetőleg oszlopcsarnok,mely az épület körül derékszög alatt megtörve, egy rövidebb s egy hosszabb szárnyban végződik. Az oszlopok, melyek a tetőzetet tartják, közepükön fölül kéveoszlopok, míg az alsó részük sima henger és cinóber vörös színezésű; az oszlopfők pedig gazdagon aranyozottak és színesek. Kitűnő háttét ad ez oszlopokhoz a sötétvörös színű pompeji fal nagy freskó-medaillonjaival, melyekbe Apolló, Daphne, a vak Homeros, Aesopus, Theseus és Ariadne alakjai festvék. A falnál egymástól meghatározott távolságra mellszobrok állanak s majd mind a klasszikus világ bölcseit, szónokait, művészeit ábrázolják.
    Költői műkincsei az Achilleionnak a nagy márványmúzsák és Apolló alakja, melyek az egyes oszlopok előtt állanak. Majdnem valamennyi Rómából származó ókori műremek. Valaha a Borghese hercegek tulajdonában voltak.
    A peristylról egyetlen lépcső visz a Múzsa-ligetbe, hol a százados ciprusok, magnóliák, olajfák közt egy szökőkút van a vizet frecskendő delfinnel; egy fekete szatír is ott leskelődik a víz körül, hátán a Dionysos fiát tartva.
    A díszkertnek egyik újabban készült ékessége a Rudolf trónörökös emléklére állított művészi oszlop, melynek előoldalán a boldogult trónörökös domború mellképe van. A fiát vesztett királyné ez emlék állításával enyhítette itt anyai szívének mély bánatát.
    Az előcsarnok bejáratával szemben van a lépcsőcsarnok. Szatírok és karyatidák tartják a párkányzatot és a lépcsőszakokat.
    Az üvegtetőn át fölülről beözönlő napfény jól világítja meg a lépcsőcsarnok nagy falfestményét, melynek tárgya: Akhiller diadalmenete Hektor holttestével Trója falai körül.
    A lépcső följáratának két oldalán óriási bronz- és porcelán-vázák vannak hatalmas legyezőpálmákkal, a háttért pedig fal nagyságú tükrök ékesítik. Kevés bútorzat, de klasszikus előkelőség és gazdagság mindenütt. Az aranyozott fehér asztalon albumok vannak a királyné utazásaiból való fényképekkel. A csarnokot szintén utazásokon gyűjtött műtárgyak díszítik.
    A termeket mindenütt nemes pompa jellemzi; a bútorok Caponetti tanár rajzai után mind művészileg készültek.
    A termekből a királyné egy kedvenc helyére kalauzolják fel az utast.
    A tenger felé, a meredek lejtő fölött egy kerek ernyő van kifeszítve, színes, antik díszítéssel mintázott szövetből. Az ernyőt tartó vasrudakra aeol-hárfák vannak erősítve. Az ernyő alatt félkör alakú márványpad s ez előtt szintén márványasztal áll.
    Az innen nyíló kilátás szépsége minden képzeletet meghalad. Távol az ezer színt játszó tenger túlsó partján Albánia hegyei kéklenek; éjszak felé vakító napfényben Akrokeraunia csúcsai ragyognak; délre Korfuval szemben Buchraton tűnik föl. Ide látszanak a távolból Janina, az istenekkel társalgó Pindus-hegy csúcsai és a dodonai tölgyek; közelből pedig a környék fehér falvacskái, odább Khalkiopulus öble, a phäak kikötő, a holtak szigete stb. mint Böcklin képén is látjuk.
    A kastélyhoz egészen közel van a királyné számára épített szép fehér móló, melynek végét egy hatalmas, a hullámokból felugró kő-delfin díszíti.
    Elfogódott szívvel veszünk búcsút e csodás kilátástól. Visszafelé indulunk.
    Kanyargó utakon, kaktuszok, agavék, babérfák s myrtusbokrok között visz utunk. Egyszerre csak egy oszlopon nyugvó kupola tűnt elénk; a Heine emléke. A kupola alatt fáradtan ül karosszékében a Dalok könyvé-nek költője. Fejét mellére hajtva, könnyes szemekkel néz ki a végtelen tengerre… A dán szobrász, Hassebriis Lajos műve, ki maga is oly lelkes bámulója Heiné-nek, mint a királyné, aki költőjének ezt a remek emléket állíttatta.
    A talapzatra Heiné-nek ez az örökszép dala van vésve:

E bús, magányos könycsepp
Szememből mért fakad,
Mely mint a tűnt időknek
Emléke, itt maradt?

Sok ragyogó testvére,
Sok fényes társa volt,
De búmmal s örömemmel
Már mind, mind szertefolyt.

Ködként megsemmisültek
A kék kis csillagok,
A melyek ragyogása
Örömet s bút adott.

Elhalt, mikép a szellő
Szívem szerelme is…
Te régi árva könycsepp,
Szétfolyhatsz már te is!*

(* Zoltán Vilmos fordítása.)

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 42. szám, 1898. okt. 16.

Dr. Pekry Károly (Pekár 1869-1911): Ének és könyörgés

Zúgnak a harangok
Nagy Magyarországba’,
Beborúlt az ország
Nagy fekete gyászba.

Ránk nehezült a sors
Iszonyú haragja,
Oda országunknak
szerető jó anyja.

Gyászba borúlt orczánk,
Szomorú a lelkünk,
Leesett koronánk,
Királynénk’ vesztettük.

Meghalt a nagyasszony
Idegen országban,
Hol vigaszt keresett
Szíve bánatában.

Hol vigaszt keresett
Szive hét sebére,
Őrült gyilok érte
S elfolyt martyrvére.

Hét sebét úgy hordta,
Oh de e nyolczadik
Megváltotta lelke
Örök fájdalmait.

Meghalt a nagyasszony
Idegen országban,
El is temették már
Idegen országban.

Zúgnak a harangok
Nagy Magyarországba’,
Beborúlt az ország
Nagy fekete gyászba.

Ránk borúlt a bánat,
Mint az őszi esső,
Felsóhajt lelkünkben,
Mint az őszi erdő:

„Vidd el őszi szellő,
Vidd el idegenbe,
Vidd el ah omályos
Halotti terembe.

„Súgd el ottan neki,
Halkan a fülébe:
’Nagy Magyarországnak
Letörött reménye.’

„Súgd meg a bánatot,
Érte omló könnyet,
Szerető sírását
Édes magyar földnek!

„S könyörögj azután,
Könyörgj Hozzája,
Nagy Magyarországnak
Siralmas szavára:

’Oh mennyei asszony,
Megtartónk, Pátrónánk,
tE égi királyné,
Nézz irgalmasan ránk.

’Légy kegyes oltalmunk
Ezután is mindig,
Ha ellenünk a sors
Ármnyhadat indít.

’Könyörögj érettünk
Lelked szerelmével,
Szegény magyarokról
Ne feledkezzél el.

’Ne feledkezzél el
Nagy Magyaországról,
Kinek lelke érted
Nagy sírással gyászol.

’Légy kegyes Megtartónk,
Ha üldöz a végzet,
Könyörögj érettünk,
Mi Szentünk, Erzsébet.

’Légy a magyar népnek,
Légy mennyei Őre,
Megtartó Angyala
Jövendő időkre.’

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 42. szám, 1898. okt. 16.

Kun Béla (1886-1938): Erzsébet királyné

 

Édes anyánk halt meg! Hol a vigasz nékünk?
El nem zokogható fájdalomban égünk.
Omló könyünk árja zuhoghat, mint zápor,
Csepp az csupán lelkünk tenger fájdalmából,
Kétségverte szívünk révhez hogy is szállna,
Széttépve hitünknek fehér galambszárnya,
Czéltalan tengődünk, sírba veszve minden,
Pokol szörnye tört ránk, hol vagy erős Isten?!

Édes anyánk halt meg! Az egyetlen, drága,
Kertjében zöldült a béke olajága,
Ő nyujtotta felénk, ő értett meg minket,
Gyöngéden letörlé pergő könyeinket,
Becsülni tanulta véráztatta multunk,
S tőle a jövőért áldozni tanultunk,
Nagy királyunk szívét a miékhez fűzte,
Ó, mint mentünk volna érte harczi tűzbe!

De már koporsónál mit érnek vér-rózsák?
Nem válthatjuk vissza, ez a zord valóság,
Vértenger ömölhet, cseppnyi az ő érte,
Ha egyszer már elhullt nagy szivének vére.
Nincsen elég könyünk, nincsen elég vérünk,
remegve kérdezzük, mi is miért élünk,
Vergődő agyunkat gondolat elhagyja,
Nincs Magyarországnak többé édes anyja…

Nincs, ki oltalmazzon, nincs ki átöleljen,
Aggódó lelkünkbe bizalmat leheljen,
Hajnali fényt gyujtson égő szerelmével,
Ha körültünk ismét sötétlik az éjjel,
Nincs, ki védangyalként álljon ott a trónnál,
Kinek már a szíve maga élő oltár,
A hol ha tűz lobbant áldozati lángra,
Egy áldás fakadt meg: e nép boldogsága.

Édes anyánk halt meg, kiben a mi lelkünk
Isten által küldött szent mására leltünk,
Nemzeti erényünk ragyogott ő benne,
Mintha szülőanyja a magyar föld lenne;
Öröm, s bánat könnyét velünk együtt sírta,
Szívünkbe a nevét színarannyal írta:
Honszerelem volt a nemzeti imája,
Ő volt a magyarnak első honleánya.

Édes anyánk halt meg! Szabadságunk őre,
Nem nagy birodalmak, szívünk királynője.
Szelíd jóságra vált a hatalom nála,
Szeretetünk, hálánk volt a koronája,
Bár megsebzett szívvel hordta a keresztet,
Mindent adott nekünk, a ki mindent vesztett,
Földi koronáját égivel cserélte,
Boldogság-árasztás volt az egész élte.

Mint fekete árnyék, üldözte a bánat,
S mégis, ha egünkön öröm pírja támadt,
Levetette fátylát, fájdalmát elölte
S ami ünnepünket elől üdvözölte.
Mosolyogva tűrte tövis-koszorúját,
Virággal hinté az örvendő nép útját,
Első a mi üdvünk, aztán az ő gyásza,
Ez a vértanuság legszebb glóriája!

Ó, az ő szent élte halhatatlan élet,
Az ördögnek gyilka angyalig nem érhet!
Hulló ártatlan vér a legszentebb harmat,
Mellyel a lélek nyer örök diadalmat.
Millióknak gyásza utat nyit az égbe,
S mintha minden csillag most csak azért égne,
Hogy az ő sírjára reménysugárt hintsen,
Velünk van a lelke s velünk van az Isten!

Forrás: Tanulók Lapja 5. évf. 41. szám, 1898. okt. 9.