2018. máj. 24.

M.W.J. Keuls (1883-1968): Mozart


Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus Mozart (1756-1791)

Előtted tán az évszázadnyi csend,
De egy új reggel ébredt énekedre:
Hang, sírról álomról bongva cseng,
Zenged madár, mi Istenbe volt rejtve!

Mitől végül is elcsitult a vágy;
Milyen mohón ittam fel én e hangot,
A szív, mely életéből szabja dalát,
Megszabadult – az üdv sodrában tartod.

Mosolyból forrva, bánatból e lét,
Sosem voltál soká homályuk rabja,
Mert felitatta félszeg vágy derét
Erődnek láza ha átlobbant rajta.

Az árny, a fény, s a drága pillanat,
Mely szívben nyílik, s ész ítél felette,
Mi formát ember mértékére szab,
S mint isteneknek törvénye engedte.

Elemek ügyködnek, gyors és tiszta kép:
Szél és víz fonják össze játékukat.
Angyalok hozzák tűz üzenetét,
Követi az anyag, mit az ég mutat.

Sarjadt véredtől egy másik világ:
Ily tiszta rend a káoszból még nem lett,
Nem hull itt lepke, nem hervad virág.
Töretlen egység, és nyugodt egyenleg.

Ki téged hallgat a tökélyre lelt,
- Gyönyör, ha egy lesz nappal és az álom! –
Létünk réseit zárja éneked,
Feltámaszthat holtat már a susogásod.

Osztottad mindég életed dalát,
S lett az ifjúság túláradó tenger,
Mert a kegyelem is rak ránk igát,
A test elég, hogy új csodát teremtsen.

Szeretet adta napjaid hevét
- Nem néz ki bort tölt saját poharára –
Virágként nőttél – míg a vég elért –
Emberközelbe, istenek honába.

A szent láng átver minden akadályt,
S mint örömed hírét, ízleljük néha
Borongós hangod, mit a bánat ád,
Te szelíd látnok, legkönnyebb próféta.

(Ford.: Tóth Z.László)

Csáth Géza: Puccini



Ő ma a világ legnépszerűbb élő zeneszerzője. A népszerűsége nem csinált reklám-népszerűség, nem divat-népszerűség, hanem komoly és természetes következménye annak a sok nagy kielégülésnek, amelyet művészete annyi és annyi embernek szerzett és szerez. A népszerű operettszerzők dicsősége nem hasonlítható az övéhez. Lehár, Lincke, Ziehrer, Fall, Sydnei Jones, Kerker Gusztáv világhódító operettjei nagy anyagi sikerüket a kétségbevonhatatlan, de aránylag kicsiny és nem "új" zenei értékeik mellett: elsősorban a reklámnak, a már megszerzett sikerek szuggesztív erejének (amely a kisebb zenei intelligenciájú publikumnál igen fontos tényező), és furfangosan kieszelt színpadi trükkjeiknek köszönhetik. Puccini elsősorban annak, hogy megtalálta a zenedrámaírásnak, ennek az örökösen nyílt kérdésnek egy sajátos megoldását, amely ez idő szerint leginkább kielégítőnek látszik. A megoldásban Puccinit különösen mély költői kedélye, egészséges művészi öntudata, nagy és abnormis irányú zenei fantáziája, továbbá jelentékeny, bár egy és más tekintetben korlátolt technikája segítette. Elég az hozzá, hogy a megoldás megvan és egyelőre négy ún. "melodráma" alakjában - amelyek: Manon Lescaut, Tosca, Bohémélet, Pillangókisasszony - ott szerepel a világ összes operaszínpadain, ott szerepel minden, ma zenével foglalkozó, ember érdeklődésében.

*

Aki először hall Puccini-muzsikát, az az impressziója, hogy ez a zene merőben különbözik mindattól, amit eddig mások írtak. Pedig a hatás titka éppen ott rejlik, hogy ez a merő különbség csak látszólagos.

A drámaírásban, azaz a felvonások zenei konstruálásában Puccini Wagner nyomdokain halad. A forradalmár Wagner azt hirdette, hogy a muzsikának a zenedrámában a színpadi akciót kell követnie. A szöveg szempontjából tehát egység: egy fölvonás. És ezeknek összessége egy nagyobb egység: a teljes színdarab. Teljes egységnek kell tehát lennie a zenedrámának és szó sem lehet arról, hogy a drámai akciót sablonos zenei kaptafákba kényszerítsük, amilyenek a régi opera kis formái. Azért képtelenség ez, mert hiszen minden dráma más és más természetű. És ha más és más a dráma menete, a zeneszerzőnek is kötelessége más és más megfelelő zenei szerkezeteket kigondolni.

Nem kell azt hinni, hogy Wagner zenei szerkezetei valóban megfelelnek a drámai cselekménynek. De való igaz, hogy az ő szempontjával s az ő eszközeivel jobban meg lehet közelíteni a drámai muzsika problémáját. Mert háromszáz év óta probléma, hogy hogyan lehet a színpad érdekességeit összeolvasztani a zene érdekességeivel s mindebből valami nagyszabású művészi szórakozást találni föl. Tolsztoj nem egészen indokolatlanul ítéli el ezt a törekvést, azt állítva, hogy ilyenformán vagy a szöveg esik áldozatul a muzsikának és akkor nem kell szöveg, vagy fordítva és akkor nem kell muzsika. És ma is találunk nem egy puritán hajlamú muzsikust, akinek ez a sajátságos küzdelem, amely a szöveg és zene kiegyeztetésénél a két művészet kölcsönös megalkuvásában és társulásában végbemegy, nem tetszik, sőt visszatetszik. Őket azonban könnyen elintézhetjük. Makacs elvhűségük és kapacitálhatatlanságuk ellen csak annyit mondunk, hogy az egyszerű és homogén művészi élvezetektől való távolodás megfelel az agyvelő folytonos fejlődésének, a központi idegrendszerünk - tehát a lelkünk - folytonos differenciálódásának felel meg. Micsoda képtelenség salátával enni a húst, tisztelt uraim! - hiszen akkor se a hús ízét nem élvezhetjük, sem a salátáét. Micsoda inkompatibilitás ebéd után szivarozva újságot olvasni! Vagy olvasson az ember újságot, vagy élvezze a dohányzást! Micsoda ostobaság nászutazni! Vagy utazzunk, vagy szerelmeskedjünk!

A kultúrember élvezetei mindig összetettek. Az öntudat szűk határain kívül élő énünket, vagy mint mondani szokás: az öntudat küszöbe alatt lakozó énünket is szeretjük foglalkoztatni. És a komplikált, kombinált élvezetekkel ezt tesszük. Ezzel már tágítjuk az öntudat kapacitását is. Régi színpadi írók ócska fogása volt, hogy érzékeny jeleneteknél halk muzsikát szólaltattak meg, hogy a nézők és hallgatók kedélyére hassanak. Szegényes fortélyuknak minden ízléstelensége mellett is megvolt a pszichológiai alapja. A zene benyomásai eltolják, megváltoztatják, fokozzák a szavak hatását, a gondolatok és érzések erejét. Pedig aki a színdarabra figyel - nem figyelhet a zenére (föltéve, hogy a zenedarabot nem ismeri), a muzsika azonban mégis bejut az ideghálózatba s az agyvelő és a gerincvelő finom pályáiban, a testi közérzés, a kedélyhangulat alsóbb centrumaiban kifejti hatását. Ebből a szempontból minden komplikált érzéki hatásnak megvan a létjogosultsága. Muzsikáljanak, beszéljenek nekem, mutassanak be ragyogó ruhákat, díszleteket és pózokat, füstöljenek drága illatos olajokat, traktáljanak ínycsiklandó ételekkel, italokkal, adjanak a kezembe finom selymeket és bársonyokat és mindezt egyszerre - foglalják le az összes érzékeimet - csak azt kívánom, hogy a végeredmény művészi élvezet legyen, a lélek artisztikus kielégülése legyen.

A művész helyzete azonban ilyenformán meglehetősen nehéz. Aki ennyi tényezővel számol, az könnyen tévedhet a számításaiban. És ha a számítások jók is, még mindig nem általános érvényűek. Lehet, hogy érvényesek reám, reád, reá - de csütörtököt mondanak, ha másokról van szó; minden az appercipiáló idegrendszerétől függ. A régi operaírók tehát nem keverték a hatásokat. Ők csak zenét akartak írni. Megtartották a már ismert, bevált zenei formákat (többnyire dal- és tánc-formák) és azokhoz hozzá gyúrták, vágták, nyúzták a szöveget. És a probléma még egy lépéssel sem volt tovább, amikor Gluck, majd pedig Mozart megoldották a prozódia kérdését. Mert hiszen ezzel csak a szavak és az ének viszonyát tették természetessé. Az énekelt szó kezdett hasonlítani a kimondott szóhoz. A muzsika azonban még mindig nem igen hasonlított a drámai akcióhoz. Történt valami haladás ez irányban, sőt a haladás szisztematikus is volt, de nem nyilvánult másban, mint a dráma és a zene alaphangulatának összeegyeztetésében. Gluck Orfeuszában tisztán és plasztikusan megtalálhatjuk a nemes és heroikus bánat kifejezését, amelyet Orfeusz érez Eurydike halála miatt. Wagnerig azonban még olyan nagy géniuszok, mint Mozart és Beethoven sem tudnak rájönni, hogy hol és mennyire kell a zenét háttérbe helyezni és a szöveget kiemelni. Az ő operamuzsikájuk a hangversenyteremben sem veszt hatásban semmit; a librettóik azonban meglehetősen gyenge irodalmi és színpadi művek. Ők lemondtak a drámaiságról, hogy kész zenei formáikhoz alkalmas szöveget kapjanak és ezzel szemben semmivel sem tudtak többet nyújtani, mint amit maguk a hangok adtak volna.

Wagner ízlése és géniusza megtalálta a lehetőséget, hogy hogyan egyeztesse össze a két művészetet: kevés, egyenlő és kölcsönös engedményekkel egyrészről a muzsikus, másrészről a szövegíró és rendező között, akiket egy személyben maga képviselt. Az ő megoldásainak azonban pszichológiai hibái vannak. Minden hatás attól függ, hogy milyen a talaj, amelybe vetünk. A művésznek elsősorban magához hasonló emberekre kell számítani. És azután ha számolt ezzel a körülménnyel - kifejtheti a zsenialitását, fölépítheti, kiképezheti ötleteit. Nincsen az a gondolat és érzés, amelyet a legegyszerűbb és legdurvább lelkű embernek be ne lehetne adni. Csakhogy a művész nem ér rá azzal vesződni, hogy ezt a lehetőséget és annak a föltételeit megkeresse. Neki már készen van egy lehetősége, egy megoldása és ehhez képest az ötlet legtöbbször másodrangú fontosságú. Hiszen ebben a mikéntben nyilatkozik meg elsősorban az egyénisége: a központi idegrendszerének specifikus tulajdonságai. Ezt a mély és mindig egészen ösztönszerű megnyilatkozást nem igen lehet külső formáiban korrigálni, javítani és átalakítani. Wagner sem tette, hanem kénytelen volt megvárni a közönségét, amely a műveinek megszületése idején még sehol sem volt. Képzeljük el, hogy ma valaki föltalálja a piros színt. Hiába minden fáradozása, ha az összes emberek körülötte színvakok. Ők nem fogják tudni elhinni, hogy az új szín valóban megvan és valóban különbözik a többitől. Meg kellett várnia, míg megtanulják hallgatni a muzsikáját.

Wagner lehetett volna elsőrangú zenedrámaíró különleges és új zenei fantázia nélkül is. És akkor valószínű, hogy mindjárt megértették volna. Véletlenül azonban abnormis, sőt perverzus volt a harmóniai érzéke és idegei betegesen vágytak az éles kontrasztokra. Tiszta véletlen volt ez, de következményeiben mégis nagy változásokat okozott. Mert ennek a zenének a szuggesztív ereje nagyobb minden eddigi zenénél. A melódiák többszörös harmóniai indokolása - többszörös és különböző hangszerelése, magának a melódiavilágnak monomániaszerűen korlátolt és monomániaszerűen szokatlan mivolta, a harmóniai gondolkodásnak nagyszerű és érzéki tulajdonságai! - körülbelül ezekben gyökerezik e ritka szuggesztív erő titka. Ez a szuggesztív erő reáfeküdt a zeneszerzők fantáziájára, megváltoztatta sok ezer és ezer zenével táplálkozó ember gondolatvilágát és zenei felfogó képességét. Javított, előrevitt, de rontott is. A német irodalomban sok zeneszerzőt ismerünk, akiknek szolid, közepes és a közepesnél jobb tehetségét nem engedte kifejlődni, hanem az utánzás mocsaraiba fullasztotta. És ismerek operalátogatókat, akiket alig tud érdekelni más muzsika, mint amit Wagner írt, meg Puccini. Szóval a Wagner-muzsika mégis csak elérkezett oda, hogy megértik és miután a hallgatókból csupa apró Wagnereket nevelt - hasonló zenei fantáziával és hasonló érdeklődési képességgel - megérlelte a zenedráma drágalátos oltott fáját, mely mindeddig igazi gyümölcsöt nem hozott.

Ezek után egy új művészetről kell beszélni, amely a muzsika, a szó és színpad eszközeivel akar hatni a komplikált élvezeteket óhajtó differenciált lelkű ember öntudatára. Ennek az új művészetnek föltalálója Wagner volt, de a hatás pszichológiai követelményeit, titkait teljesen csak Puccininak sikerült megfejteni. Ez a teljesség nem tökéletességet jelent. Csak azt, hogy Puccini valóban reátalált a zenedrámaírás legfőbb titkára, ami nálánál különb muzsikusoknak nem sikerült. Ennek a titoknak a kulcsa az a pszichológiai kérdés, hogy mennyit lehet adagolni a muzsikából, drámából és a színpadból, hogy zavartalan kielégülési érzések jöjjennek létre a néző-hallgatóban? Milyennek kell lennie ennek a muzsikának konstrukcióban, hangszerelésben stb. stb.?

Mindenekelőtt nem szabad sokat adagolni egyikből sem és nem szabad keveset. Vagy ha egyikből sokat adok, akkor a másikból keveset kell adni. Vagy ha mind a háromból sokat adok, akkor elő kell készíteni a hallgatóság appercipiáló készülékeit. Wagner nem respektál hasonló pszichológiai szükségleteket. Ő, a germán - a következetesség és a művészi erkölcs embere. Figyeljük meg a zenedrámáit. A legunalmasabbnak és legsivárabbnak tetsző részletekről - ha pihenten, zongora mellett vizsgáljuk őket - kiderül, hogy tartalmasak, ötletesek. Nincs egyetlen pont sem, ahol a művészi teremtő erő csak közepes vagy kis erőfeszítésekkel dolgoznék. És éppen ez a baj. Drámailag fontosság nélküli jelenetek kinyúlnak a zenei ötlet kedvéért. És a muzsikát pedig jelentőségben itt-ott megöli (ma már be lehet ezt vallani) a színpadon való nemtörténés. Pedig Wagner rendkívüli módon érezte a modern idegrendszer szükségleteit. Dinamikájának gazdagsága, a zenei fokozások példátlan merész és széles kinyújtása, a rézfúvókban szertelenül megnövesztett zenekara: mind emellett szólnak.

Tass József (1894-1958): Október




Csíp már a hideg, csíp bizony. Reszket az ágon a kócos
Verébhad. Reszket az őszi sugár s futtában szikrát ver a ritka
Levegőben. Kék az ég, hidegen keményen kék. Gyönyörűség
S fájdalom belenézni. Olyan, akár egy feneketlen
Mély tó, melyben egy koporsó úszik, - az elmúlt
Nyár szép emléke... Oh mért kísértesz az őszben
Szép halott? - Mért mosolyogsz rám, levitézlett
Boldogság, szépség, szerelem? - Nyár vagy ősz, - oly mindegy!... A télnek
Bandukolok lassan elé. Vacsorám magam kell megfőzzem a konyhán.
S vendégem - legföllebb ha egy jön, - a Szomorúság...

Kordás Ferenc (1911-1993): Ajándék



Csak egy kósza vers, amit adhatok.
Semmim sincs. Síromat a sanda napok
aszott kezekkel ássák már alattam,
jaj, Istenem, de egyedül maradtam!

Kordás Ferenc (1911-1993): Egyedül




Ez a magánosság, amely most rámszakad,
jólesik énnekem, mégis úgy fáj... úgy fáj...
A csend orgonája felbúg a lelkemben
s titokzatos igék ósdi templomában
meleg szívvel szárnyal egy keleti zsoltár.

Szép Ernő: Egyedül




Ha mosolyogni látom őket:
Kik párosak, szerelmesek,
Ha összeérnek a kezek,
Ha egymásnak csókokat dobnak,
Ha hallgatnak és ha susognak –
Nagy árvaságom könnybe lágyul,
Zokogok gyáván, ostobául,
Ha mosolyogni látom őket.

S mikor könny bujkál a szemükben,
Kik párosak, szerelmesek,
Ha ajkukon sóhaj rezeg,
Ha egyikhez a másik hütlen,
Ha gyülölet lobban szivükben,
Betegek, boldogtalanok –
Vadul, pogányul kacagok,
Mikor könny bujkál a szemükben...

Gajmossy Iván: Egy életunt dalai




I.
Keserü köny pereg le arcomon;
A gond megtört; lelkem fáj, sajog.
Keresem azt, kit az életen át
Megtalálni soha sem fogok!...
Keresem rég... hiába! hiába!
Megszakad a szivem is utána!

Kínos álom gyötri lelkem értte,
Kinek arcát őrzi kebelem:
Kinek édes, lágyan csengő hangja,
Mint éles tőr járja át szivem!
És keresem... hiába! hiába!
Megszakad a szivem is utána!

Szivem minden dobbanása átok:
Sorsom ellen küzdök szüntelen...
S biztatón a küzdelem hevében,
Nyájas arca néha megjelen...
És keresem... hiába! hiába!
Megszakad a szivem is utána!

.... Évek tüntek; vihart hozva rám csak;
Nem volt még egy boldog pillanat,
Mely – mint hosszú küzdelmimnek ára –
Lelkem mélyén tisztán megmaradt!
Nem volt s nem lesz! érzi lelkem, érzi:
S e gondolat fájó sebét tépi!

... Nyomor, inség, ami engem környez;
Kín, csalárdság s álnok szeretet.
S mind nem birja lelkem összezúzni,
Kitörülni mélyéről neved!...
És keresem... hiába! hiába!
Megszakad a szivem is utána!

II.
Csordúltig megtelt a pohár,
Telve van keservvel!...
És én – kinek már mi sem fáj –
Édesen hajtom fel!

A test úgy is megtört régen,
Törj meg te is lélek!
Ha nincs senkim, ki szeressen:
Ugyan minek éljek?...

Ha még az is, akit egykor
Mint Istent imádtam,
Reám tör gyilkos nyelvével
És lest hány utánam;

Akkor minek, - minek éljek?...
Kín nekem az élet!...
Le a sírba! A haláltól
Többé mit sem félek!

III.
Óh! hittem egykor, - hittem én is:
Boldog leendek általad!
S hogy vágyaimhoz közel állnék:
Most – még szeretnem sem szabad!

Óh! hittem egykor, - hittem én is:
Boldog leendek általad!
S ma ez emlék, ha felmerül még,
Rá lelkem fájón felkacag!

Ma veszve minden, - szertefoszlott
A vigan szőtt tündérrege!
Hallgat minden. Csak szivem vérzik:
Nem gyógyúl bé égő sebe!

Óh! hittem egykor, - hittem én is,
Boldog leendek általad!
A hit elszállt! – Kúszált vonása
Beteg lelkemnek álma csak!

IV.
Ha volt e földön árva lélek,
Kinek nem volt itt senkije:
Úgy én vagyok testvére annak...
Szivemnek veszve mindene!

Senkim, senkim e nagy világon!
Mint száműzött kóborlok én!...
Szivem mélyén temetve fekszik:
Utolsó kincsem a – remény! –

(Forrás: Udvarhelyi Híradó 1877. 9.szám)


Kemény Simon (1882-1945): Fehérfüggönyös szoba




Az elsötétülő szobák
Lázas, mély bánatát ki érti?
A fények bús eltávozását
Megérti nő, vagy érti férfi?

Ki hallja a növő homály
Egyhangú dallamát zokogni,
Az elvérzett szívnek halálát
Ki érzi fájón illatozni?

Négy szürke konok fal között
- Ott nem szólt zongora, se ének -
Fehér simitását ki érzi
Az alkonyat szép, lágy kezének.

Ájult sirással ki zokog...
Ha vaksötét már a szobája,
S a szél a fehér csipkefüggönyt
Némán befelé fújdogálja...

(Forrás: Nyugat, 1908. 3. szám)

Udvardy Géza (1842-1876): Magányban




Mért van neveddel ég és föld betelve,
Hogy én azt hallom mindig s mindenütt?
Mért támad fel ujból a szerelem,
Mely szivem mélyén meghalva feküdt?

És mért a sziv, és mért e sebhedt lélek,
Mért oly bohó, oly balga mindenik,
Mint a hajós, ki tengerekre készül,
Bár ott veszté el egykor mindenit?

Mért vágynak ugy az izzó láng után,
Melynek sebét mindegyik hordja még?
Vagy oly édes az önkinzásnak kéje,
Hogy ennyi seb még arra nem elég?

... Itt járok az erdőnek vadonában,
Óh a magány oly hűséges barát!
És hallgatom a szellők susogásit,
És hallgatom a madarak dalát.

Nézem a tónak csillogó tükrében
Mint fürdenek a fényes csillagok,
S ajkamra egy-egy szelid sohaj lebben,
Hisz' én oly nyugodt, oly boldog vagyok!

És hallgatom a szellők susogásit,
De hallga! mostan nevét sugja mind!
És hallgatom a madarak dallását,
De hallga! ez az ő neve megint!

És nézek a tó csillogó tükrébe,
Hol most két fénylő csillag-szem ragyog,
- És futok, futok, mint az üldözött vad,
Hisz' én olyan boldogtalan vagyok.

(Forrás: Csokonai-Emlény, Debreczenben, 1871., kiadja és szerkeszti Hamar László)

Laták István (1910-1970): Egyedül




Úgy elmarad minden mellőlem.
Hatalomvágyók törtetése,
Tüdőbajosok fulladó hörgése;
Véres sarkantyúk pöngése,
Éhezők kínos nyögése,
Rádiók hírförgetege,
Ámuldozók ömlengése,
Tavaszozók hencsergése,
Rikkancsok üvöltözése,
Próféták bibliás fölkelése,
Levélhullajtó erdők csörgése
Átokvert látók jövendölése,
Vészes csordák törtetése,
Pálinkás-búzás mezők rettegése,
Gépek roncsoló szörnyűsége,
Barátok erős ölelése,
Szeretők tétlen féltése
Kárörvendők tőrvetése...
Világosságok gyötörnek éjszakán
Elnézek a mindenttudók mosolyán
Nem csalogat fehér nyoszolyám
Virágok, könyvek, finom csudák
Feküsznek érintetlenül
A sima vánkos huzatán,
Szélcsendben lenget a tétova nyugalom
Az erkélyen kihajolván,
Hiába volna borom, vagy pipám,
Izgalmak erejét se bírnám.
Mámor indulat nem vár rám.
Életem lohad ünnepes csendben,
Mint haldokló harcos
Rogyadozó sebzett paripán.
A múlt szürkül eltakarodik,
Marad a terjengő kétségeskedés
És a semminél nehezebb: ami fáj.

(Forrás: Kalangya Irodalmi Folyóirat  I. évf., 1932. október, 6.sz.
Szerkeszti: Szenteleky Kornél, Társszerkesztő: Csuka Zoltán)

Rolla Margit: Magány




Ó  messzi élet, mitől kék hegyek
választanak el, zord mérföldkövek!
Országutak és kalászos mezők,
elhullott évek és múltan jövök.
Idegen égen járó csillagok,
közömbös hold és tűnő illatok.
Falvak, városok, hideg tengerek
és emberek... Jaj, mondom: emberek!

Mert hát madár is van szelíd talán,
- bár akad köztük gyilkos kormorán -,
van kézre szálló, égig daloló,
felhőkben járó, vetésben búvó,
de törvényeik ily igazak, szépek!
S a többi állat ind, miket idézek:
ezüst halak és fürge lábú őzek,
vagy nézd a lenge kék szitakötőket!

Mid társaid ők, mint fenyők a bérce.
Zúgó nagy tölgyek, kék katáng a réten
s a hajló fű közt millió csoda,
kígyószisz, zsálya,, pimpó, borbolya!

Mind társaid! Akár a hegy patakja,
források vize, vidám folyók habja.
Magányod mégis mélyebb, mint a tenger,
mert egy nem társad sohasem: az ember.

Megért a föld, az állatok, az égbolt,
- a jövendődet s azt is, ami rég volt -,
megért a kicsi fűszál kint a réten,
az óriás fa erdő közepében,
megért a hegy, megértenek a tornyok,
cikázó fecske, zöld gyík, őszi lombok,
szavad szárnyalva viszi szét a szél...
Csak egy nem ért...: az ember, aki él.