I.
alszik az éjszaka köldökzsinórján
és láthatatlan nő ahogy a kristály
szemét halálthozó fény még nem érte
nyirkos árnyék tapad szirom-kezére
II.
hallgattuk éjeken át testedben ahogy fel-
dobban távoli hangja s már két szív zakatolt
verte erős tiki-takk tiki-takk ütemét
majd kiszakadt mély tenger-öledből
szeme résén sós csepp csillant
sejtés volt csak előbb szellő-fuvalom
éledező kicsi nesz
surrogva ahogy szállong denevér
s szárnya legyinti a lombot
vagy járnak a rét füvein puha talpak
menekülő tér meg így a messzi vidékről
indul lopakodva az alkonyi órán
emléktelen űzi az ösvény
az odvas fák törzsét kitapintva
lép köveken botlik fölsebzi a tüske
közelít bekopog
nem tudja honnan jön hova tart
bántja a lámpavilág hunyorog
szemében tétova emlék
csatakos tenyerével arcát letakarja
s futna ütötten vissza ha volna hová
(Új Írás, 1979. 2.sz. 60-61.l.)
(Forrás: Látóhatár Bp., 1979. március 77. l.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése