Erdélyi József: Hegy (1963.)

Felmentem én a Pilisre,

mint aki felmenekül

egy magas hegy tetejére,

s úgy álltam ott, egyedül,

ott, hol szarvas, őz, vaddisznó, -

háziállat nem legel,

s minden madár szabadságról,

szerelemről énekel;

köröttem vad csipkebokrok, -

úgy álltam ott, a hegyen,

mint Mózes az égigérő,

csipkebokros Hóreben;

Mózes égő csipkebokra

bennem égett, lobogott,

- ki vagy te, énbennem égő? -

kérdém s - vagyok, ki vagyok! -

szólt az isten, az önérzet

s öntudat tűzistene,

minden halhatatlan költő

halhatatlan mestere;

- vagyok aki vagyok: senki,

mindenki, egyetlenegy! -

s eggyé vált velem, emberré,

óriássá az a hegy.

Kitagadhatott a város, -

álltam a Nagy-Pilisen,

mintha nélkülem nem lenne

ország-világ, semmi sem;

egy bűnös vén világ végén,

úgy álltam ott, egyedül,

mint aki egy vízözönből

magas hegyre menekül, -

mint Noé az Araráton,

egy új világ elején,

s mint Mózes Hóreb hegyének

csipkebokros tetején...