Midőn a Halottaknak
Órája megkondúl
a várbeli Toronyban,
s az éjféli csendpompáknak
lepli közt vadon dúl
a zúgó hang e honyban -
Midőn az elálmosult
Táj e zaj szűntére
majd új szendert kezd elő,
s a régen bemohosult
fáknak Levelére
ismét leül a szellő -
Midőn a Hold hunyni megy,
s még haló súgára
is egy Jóéjtszakát int,
s a végső ezüst
hím
egy
Tölgy gyepes aljára
párnát jelelve kacsint -
Midőn egy véghetetlen
szent Kéz fél világot
szunnyadásra biberész,
hol ésszel érhetetlen
magosságra hágott
az erőtlen ember-ész:
Ah! akkor én nyomorúlt
teremtmény, e rendes
Temetőn magam nyögök,
s múlnak, mint Holtra borúlt
egy Sírónak csendes
fájdalmain, a gőgök
-
Akkor én a lankadó
bú közt lépdegélek
egy bokortol másikhoz,
s menten nézi szaladó
csillagit a lélek,
hogy örömöt mellyik hoz.
Lehúllt a Rózsalevél
tavaszi ágárol
súgár törsökömnek.
Szent Idő, hová
levél?
melly virgonc vágyárol
jeles vagy örömömnek.
Mint irigylem sorsodat
árván nyögdécselő
Madár - te sírt keresel;
de én hűs koporsódat
kerűlöm, mert él
Ő,
ki magához kevesel.
Keccsel teljes szülemény,
de (mint az éjtszaka)
nem kedvező Kegyelem:
el is tűnt már
a remény,
és ha sírok, csak a
visszhang jajdúl el velem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése