Mándy Iván (1918-1995): A házilétrák

Elhagyták a házat. Már régen készültek erre? Vagy csak egy hirtelen ötlet? Egyébként nem az első eset. Olykor igazán megengedhetnek maguknak egy kis kiruccanást bel- és külföldön egyaránt.

Valaki utánuk szólt egy ajtó mögül.

- Hová mentek, fiúk?

Meg se hallották.

Hol itt, hol ott bukkantak fel. Régi kedves tereken, utcákon. Az Opera körül keringtek. Bérletet váltanak: Vagy inkább az Operettbe? Talán mégis inkább az Operettbe.

- Kinézek az Állatkertbe.

- Engem csak a berlini érdekel.

- Maradok a pestinél.

- Kérlek, semmi akadálya.

- Mi a véleményed a Lukács uszodáról?

- Akkor már inkább a Gellért. De ha te úgy gondolod...

Akadt, aki eltűnt egy kapualjban. Akadt, aki előbukkant egy kapualjból.

Néhányan lekoptak. De a többség együtt maradt.

Közben elhagyták a várost. A hazai tájakat.

Hosszan elnyújtott lépésekkel átkeltek a határokon. Egyik országból a másikba.

Benéztek a lépcsőházakba, az udvarokba. Hiába! Mégiscsak ez érdekelte őket úgy igazán.

Olykor ráborultak egy falra. Egy falra, egy utcalámpára. Mi ez? Meghatottsági roham egy idegen város idegen utcáján?

A házak váratlanul eltűntek. Mintha elbújtak volna előlük. Az utcalámpák észrevétlenül meglógtak. Akárcsak a hirdetőoszlopok. Maguk az utcák kicsúsztak alóluk.

Barakkok.

Igen, barakkok között találták magukat. Ajtók, ablakok nyitva, vagy éppen kiszakítva.

A lakók odakint hevertek a kiégett füvön.

Lakók? Ugyan miféle lakók?

A létrák hullákon botorkáltak át, egymásra dobált hullákon. Egyetlenegy akadt köztük koszos, behorpadt csomagolópapírral letakarva. (Ki takarhatta le? Milyen volt az a mozdulat?) De még így is olyan előkelő. Arisztokratikus. Tudni se akart a többiről.

Egy nő rohant át a barakkok között kibomlott hajjal, szakadt szvetterben. Odakiáltott valamit a létráknak. Azzal eltűnt.

A létrák szédülten kóvályogtak. Egy hórihorgas öreg bedugta a fejét az egyik barakkba. Talán valami szolgálatot akart felajánlani? Miféle szolgálatot? És kinek?

Nem kell nézelődni! Semmi ácsorgás, semmi bámészkodás!

Tovább, tovább, de minél előbb!

Összeakadt a lábuk, ahogy bukdácsoltak, botorkáltak egymást lökdösve, taszigálva.

Néhányan csúnyán elvágódtak.

Azért valahogy csak feltápászkodtak. Folytatták útjukat támolyogva, dülöngélve.

Szakadt ingeket hurcoltak magukkal, nadrágfoszlányokat, mindenféle rongyokat, összegubancolódott hajcsomókat.

Elérték a tengert.

Pihenő. Pillanatnyi pihenő a parton. Kisebb csoportokban, vagy csak úgy magányosan.

Várni lehetett, hogy lassan, megszégyenülve megfordulnak és elballagnak.

De nem! Belegázoltak a tengerbe. Olyan dühödt kétségbeeséssel, mintha mindent le akarnának mosni magukról.

Ezalatt odahaza a Duna elhagyta régi medrét. Szürkén, rosszkedvűen hömpölygött előre. Elérte a Népszínház utcát.

(Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 19-20. o. – 1995. 7. sz. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - Pesti Szalon Könyvkiadó)