Gajmossy Iván: Egy életunt dalai

I.

Keserü köny pereg le arcomon;

A gond megtört; lelkem fáj, sajog.

Keresem azt, kit az életen át

Megtalálni soha sem fogok!...

Keresem rég... hiába! hiába!

Megszakad a szivem is utána!

Kínos álom gyötri lelkem értte,

Kinek arcát őrzi kebelem:

Kinek édes, lágyan csengő hangja,

Mint éles tőr járja át szivem!

És keresem... hiába! hiába!

Megszakad a szivem is utána!

Szivem minden dobbanása átok:

Sorsom ellen küzdök szüntelen...

S biztatón a küzdelem hevében,

Nyájas arca néha megjelen...

És keresem... hiába! hiába!

Megszakad a szivem is utána!

.... Évek tüntek; vihart hozva rám csak;

Nem volt még egy boldog pillanat,

Mely – mint hosszú küzdelmimnek ára –

Lelkem mélyén tisztán megmaradt!

Nem volt s nem lesz! érzi lelkem, érzi:

S e gondolat fájó sebét tépi!

... Nyomor, inség, ami engem környez;

Kín, csalárdság s álnok szeretet.

S mind nem birja lelkem összezúzni,

Kitörülni mélyéről neved!...

És keresem... hiába! hiába!

Megszakad a szivem is utána!

II.

Csordúltig megtelt a pohár,

Telve van keservvel!...

És én – kinek már mi sem fáj –

Édesen hajtom fel!

A test úgy is megtört régen,

Törj meg te is lélek!

Ha nincs senkim, ki szeressen:

Ugyan minek éljek?...

Ha még az is, akit egykor

Mint Istent imádtam,

Reám tör gyilkos nyelvével

És lest hány utánam;

Akkor minek, - minek éljek?...

Kín nekem az élet!...

Le a sírba! A haláltól

Többé mit sem félek!

III.

Óh! hittem egykor, - hittem én is:

Boldog leendek általad!

S hogy vágyaimhoz közel állnék:

Most – még szeretnem sem szabad!

Óh! hittem egykor, - hittem én is:

Boldog leendek általad!

S ma ez emlék, ha felmerül még,

Rá lelkem fájón felkacag!

Ma veszve minden, - szertefoszlott

A vigan szőtt tündérrege!

Hallgat minden. Csak szivem vérzik:

Nem gyógyúl bé égő sebe!

Óh! hittem egykor, - hittem én is,

Boldog leendek általad!

A hit elszállt! – Kúszált vonása

Beteg lelkemnek álma csak!

IV.

Ha volt e földön árva lélek,

Kinek nem volt itt senkije:

Úgy én vagyok testvére annak...

Szivemnek veszve mindene!

Senkim, senkim e nagy világon!

Mint száműzött kóborlok én!...

Szivem mélyén temetve fekszik:

Utolsó kincsem a – remény! –

(Forrás: Udvarhelyi Híradó 1877. 9.szám)