Csáth Géza: Puccini

Ő ma a világ legnépszerűbb élő zeneszerzője. A népszerűsége nem csinált reklám-népszerűség, nem divat-népszerűség, hanem komoly és természetes következménye annak a sok nagy kielégülésnek, amelyet művészete annyi és annyi embernek szerzett és szerez. A népszerű operettszerzők dicsősége nem hasonlítható az övéhez. Lehár, Lincke, Ziehrer, Fall, Sydnei Jones, Kerker Gusztáv világhódító operettjei nagy anyagi sikerüket a kétségbevonhatatlan, de aránylag kicsiny és nem "új" zenei értékeik mellett: elsősorban a reklámnak, a már megszerzett sikerek szuggesztív erejének (amely a kisebb zenei intelligenciájú publikumnál igen fontos tényező), és furfangosan kieszelt színpadi trükkjeiknek köszönhetik. Puccini elsősorban annak, hogy megtalálta a zenedrámaírásnak, ennek az örökösen nyílt kérdésnek egy sajátos megoldását, amely ez idő szerint leginkább kielégítőnek látszik. A megoldásban Puccinit különösen mély költői kedélye, egészséges művészi öntudata, nagy és abnormis irányú zenei fantáziája, továbbá jelentékeny, bár egy és más tekintetben korlátolt technikája segítette. Elég az hozzá, hogy a megoldás megvan és egyelőre négy ún. "melodráma" alakjában - amelyek: Manon Lescaut, Tosca, Bohémélet, Pillangókisasszony - ott szerepel a világ összes operaszínpadain, ott szerepel minden, ma zenével foglalkozó, ember érdeklődésében.

*

Aki először hall Puccini-muzsikát, az az impressziója, hogy ez a zene merőben különbözik mindattól, amit eddig mások írtak. Pedig a hatás titka éppen ott rejlik, hogy ez a merő különbség csak látszólagos.

A drámaírásban, azaz a felvonások zenei konstruálásában Puccini Wagner nyomdokain halad. A forradalmár Wagner azt hirdette, hogy a muzsikának a zenedrámában a színpadi akciót kell követnie. A szöveg szempontjából tehát egység: egy fölvonás. És ezeknek összessége egy nagyobb egység: a teljes színdarab. Teljes egységnek kell tehát lennie a zenedrámának és szó sem lehet arról, hogy a drámai akciót sablonos zenei kaptafákba kényszerítsük, amilyenek a régi opera kis formái. Azért képtelenség ez, mert hiszen minden dráma más és más természetű. És ha más és más a dráma menete, a zeneszerzőnek is kötelessége más és más megfelelő zenei szerkezeteket kigondolni.

Nem kell azt hinni, hogy Wagner zenei szerkezetei valóban megfelelnek a drámai cselekménynek. De való igaz, hogy az ő szempontjával s az ő eszközeivel jobban meg lehet közelíteni a drámai muzsika problémáját. Mert háromszáz év óta probléma, hogy hogyan lehet a színpad érdekességeit összeolvasztani a zene érdekességeivel s mindebből valami nagyszabású művészi szórakozást találni föl. Tolsztoj nem egészen indokolatlanul ítéli el ezt a törekvést, azt állítva, hogy ilyenformán vagy a szöveg esik áldozatul a muzsikának és akkor nem kell szöveg, vagy fordítva és akkor nem kell muzsika. És ma is találunk nem egy puritán hajlamú muzsikust, akinek ez a sajátságos küzdelem, amely a szöveg és zene kiegyeztetésénél a két művészet kölcsönös megalkuvásában és társulásában végbemegy, nem tetszik, sőt visszatetszik. Őket azonban könnyen elintézhetjük. Makacs elvhűségük és kapacitálhatatlanságuk ellen csak annyit mondunk, hogy az egyszerű és homogén művészi élvezetektől való távolodás megfelel az agyvelő folytonos fejlődésének, a központi idegrendszerünk - tehát a lelkünk - folytonos differenciálódásának felel meg. Micsoda képtelenség salátával enni a húst, tisztelt uraim! - hiszen akkor se a hús ízét nem élvezhetjük, sem a salátáét. Micsoda inkompatibilitás ebéd után szivarozva újságot olvasni! Vagy olvasson az ember újságot, vagy élvezze a dohányzást! Micsoda ostobaság nászutazni! Vagy utazzunk, vagy szerelmeskedjünk!

A kultúrember élvezetei mindig összetettek. Az öntudat szűk határain kívül élő énünket, vagy mint mondani szokás: az öntudat küszöbe alatt lakozó énünket is szeretjük foglalkoztatni. És a komplikált, kombinált élvezetekkel ezt tesszük. Ezzel már tágítjuk az öntudat kapacitását is. Régi színpadi írók ócska fogása volt, hogy érzékeny jeleneteknél halk muzsikát szólaltattak meg, hogy a nézők és hallgatók kedélyére hassanak. Szegényes fortélyuknak minden ízléstelensége mellett is megvolt a pszichológiai alapja. A zene benyomásai eltolják, megváltoztatják, fokozzák a szavak hatását, a gondolatok és érzések erejét. Pedig aki a színdarabra figyel - nem figyelhet a zenére (föltéve, hogy a zenedarabot nem ismeri), a muzsika azonban mégis bejut az ideghálózatba s az agyvelő és a gerincvelő finom pályáiban, a testi közérzés, a kedélyhangulat alsóbb centrumaiban kifejti hatását. Ebből a szempontból minden komplikált érzéki hatásnak megvan a létjogosultsága. Muzsikáljanak, beszéljenek nekem, mutassanak be ragyogó ruhákat, díszleteket és pózokat, füstöljenek drága illatos olajokat, traktáljanak ínycsiklandó ételekkel, italokkal, adjanak a kezembe finom selymeket és bársonyokat és mindezt egyszerre - foglalják le az összes érzékeimet - csak azt kívánom, hogy a végeredmény művészi élvezet legyen, a lélek artisztikus kielégülése legyen.

A művész helyzete azonban ilyenformán meglehetősen nehéz. Aki ennyi tényezővel számol, az könnyen tévedhet a számításaiban. És ha a számítások jók is, még mindig nem általános érvényűek. Lehet, hogy érvényesek reám, reád, reá - de csütörtököt mondanak, ha másokról van szó; minden az appercipiáló idegrendszerétől függ. A régi operaírók tehát nem keverték a hatásokat. Ők csak zenét akartak írni. Megtartották a már ismert, bevált zenei formákat (többnyire dal- és tánc-formák) és azokhoz hozzá gyúrták, vágták, nyúzták a szöveget. És a probléma még egy lépéssel sem volt tovább, amikor Gluck, majd pedig Mozart megoldották a prozódia kérdését. Mert hiszen ezzel csak a szavak és az ének viszonyát tették természetessé. Az énekelt szó kezdett hasonlítani a kimondott szóhoz. A muzsika azonban még mindig nem igen hasonlított a drámai akcióhoz. Történt valami haladás ez irányban, sőt a haladás szisztematikus is volt, de nem nyilvánult másban, mint a dráma és a zene alaphangulatának összeegyeztetésében. Gluck Orfeuszában tisztán és plasztikusan megtalálhatjuk a nemes és heroikus bánat kifejezését, amelyet Orfeusz érez Eurydike halála miatt. Wagnerig azonban még olyan nagy géniuszok, mint Mozart és Beethoven sem tudnak rájönni, hogy hol és mennyire kell a zenét háttérbe helyezni és a szöveget kiemelni. Az ő operamuzsikájuk a hangversenyteremben sem veszt hatásban semmit; a librettóik azonban meglehetősen gyenge irodalmi és színpadi művek. Ők lemondtak a drámaiságról, hogy kész zenei formáikhoz alkalmas szöveget kapjanak és ezzel szemben semmivel sem tudtak többet nyújtani, mint amit maguk a hangok adtak volna.

Wagner ízlése és géniusza megtalálta a lehetőséget, hogy hogyan egyeztesse össze a két művészetet: kevés, egyenlő és kölcsönös engedményekkel egyrészről a muzsikus, másrészről a szövegíró és rendező között, akiket egy személyben maga képviselt. Az ő megoldásainak azonban pszichológiai hibái vannak. Minden hatás attól függ, hogy milyen a talaj, amelybe vetünk. A művésznek elsősorban magához hasonló emberekre kell számítani. És azután ha számolt ezzel a körülménnyel - kifejtheti a zsenialitását, fölépítheti, kiképezheti ötleteit. Nincsen az a gondolat és érzés, amelyet a legegyszerűbb és legdurvább lelkű embernek be ne lehetne adni. Csakhogy a művész nem ér rá azzal vesződni, hogy ezt a lehetőséget és annak a föltételeit megkeresse. Neki már készen van egy lehetősége, egy megoldása és ehhez képest az ötlet legtöbbször másodrangú fontosságú. Hiszen ebben a mikéntben nyilatkozik meg elsősorban az egyénisége: a központi idegrendszerének specifikus tulajdonságai. Ezt a mély és mindig egészen ösztönszerű megnyilatkozást nem igen lehet külső formáiban korrigálni, javítani és átalakítani. Wagner sem tette, hanem kénytelen volt megvárni a közönségét, amely a műveinek megszületése idején még sehol sem volt. Képzeljük el, hogy ma valaki föltalálja a piros színt. Hiába minden fáradozása, ha az összes emberek körülötte színvakok. Ők nem fogják tudni elhinni, hogy az új szín valóban megvan és valóban különbözik a többitől. Meg kellett várnia, míg megtanulják hallgatni a muzsikáját.

Wagner lehetett volna elsőrangú zenedrámaíró különleges és új zenei fantázia nélkül is. És akkor valószínű, hogy mindjárt megértették volna. Véletlenül azonban abnormis, sőt perverzus volt a harmóniai érzéke és idegei betegesen vágytak az éles kontrasztokra. Tiszta véletlen volt ez, de következményeiben mégis nagy változásokat okozott. Mert ennek a zenének a szuggesztív ereje nagyobb minden eddigi zenénél. A melódiák többszörös harmóniai indokolása - többszörös és különböző hangszerelése, magának a melódiavilágnak monomániaszerűen korlátolt és monomániaszerűen szokatlan mivolta, a harmóniai gondolkodásnak nagyszerű és érzéki tulajdonságai! - körülbelül ezekben gyökerezik e ritka szuggesztív erő titka. Ez a szuggesztív erő reáfeküdt a zeneszerzők fantáziájára, megváltoztatta sok ezer és ezer zenével táplálkozó ember gondolatvilágát és zenei felfogó képességét. Javított, előrevitt, de rontott is. A német irodalomban sok zeneszerzőt ismerünk, akiknek szolid, közepes és a közepesnél jobb tehetségét nem engedte kifejlődni, hanem az utánzás mocsaraiba fullasztotta. És ismerek operalátogatókat, akiket alig tud érdekelni más muzsika, mint amit Wagner írt, meg Puccini. Szóval a Wagner-muzsika mégis csak elérkezett oda, hogy megértik és miután a hallgatókból csupa apró Wagnereket nevelt - hasonló zenei fantáziával és hasonló érdeklődési képességgel - megérlelte a zenedráma drágalátos oltott fáját, mely mindeddig igazi gyümölcsöt nem hozott.

Ezek után egy új művészetről kell beszélni, amely a muzsika, a szó és színpad eszközeivel akar hatni a komplikált élvezeteket óhajtó differenciált lelkű ember öntudatára. Ennek az új művészetnek föltalálója Wagner volt, de a hatás pszichológiai követelményeit, titkait teljesen csak Puccininak sikerült megfejteni. Ez a teljesség nem tökéletességet jelent. Csak azt, hogy Puccini valóban reátalált a zenedrámaírás legfőbb titkára, ami nálánál különb muzsikusoknak nem sikerült. Ennek a titoknak a kulcsa az a pszichológiai kérdés, hogy mennyit lehet adagolni a muzsikából, drámából és a színpadból, hogy zavartalan kielégülési érzések jöjjennek létre a néző-hallgatóban? Milyennek kell lennie ennek a muzsikának konstrukcióban, hangszerelésben stb. stb.?

Mindenekelőtt nem szabad sokat adagolni egyikből sem és nem szabad keveset. Vagy ha egyikből sokat adok, akkor a másikból keveset kell adni. Vagy ha mind a háromból sokat adok, akkor elő kell készíteni a hallgatóság appercipiáló készülékeit. Wagner nem respektál hasonló pszichológiai szükségleteket. Ő, a germán - a következetesség és a művészi erkölcs embere. Figyeljük meg a zenedrámáit. A legunalmasabbnak és legsivárabbnak tetsző részletekről - ha pihenten, zongora mellett vizsgáljuk őket - kiderül, hogy tartalmasak, ötletesek. Nincs egyetlen pont sem, ahol a művészi teremtő erő csak közepes vagy kis erőfeszítésekkel dolgoznék. És éppen ez a baj. Drámailag fontosság nélküli jelenetek kinyúlnak a zenei ötlet kedvéért. És a muzsikát pedig jelentőségben itt-ott megöli (ma már be lehet ezt vallani) a színpadon való nemtörténés. Pedig Wagner rendkívüli módon érezte a modern idegrendszer szükségleteit. Dinamikájának gazdagsága, a zenei fokozások példátlan merész és széles kinyújtása, a rézfúvókban szertelenül megnövesztett zenekara: mind emellett szólnak.

Mint drámaíró előkelően és biztosan konstruált. A Tannhäuser és Lohengrin első felvonásai izgalomban, várakozásokban a szereplő emberi akaratok helyzeti- és mozgási-energia viszonyainak változásaiban úgyszólván shakespeare-i erővel vannak felépítve. De a zene és a dráma két tényezőjével Wagner nem tudott mindig hibátlanul számolni. Puccini többre ment és ezt leginkább annak köszönhette, hogy jóval kisebb zenei tehetséggel született, mint Wagner. És olasznak született, ami együtt jár bizonyos művészi ön-szkepszissel és bizonyos immorális fölénnyel a megalkotott munkával szemben. Számításba veszi, hogy a hallgatósága körülbelül háromnegyed részben neuraszténiásokból és hisztériásokból áll, akiket szuggerálni lehet és akik egymást szuggerálják. Van benne is neuraszténia is, hisztéria is. Ezek a betegesen elfinomult harmóniák, ez az érzéki hangszerelés vajon nem neuraszténia-e? A szexuális ügyek élére állítása, a Tosca kínzási jelenete, az emberi lelkek megmarcangolása, ami minden operájában megtalálható, nem hisztéria-e?

Mind a négy hősnője: Tosca, Mimi, Butterfly, Manon, többé-kevésbé könnyelmű nő, sőt kokott. És ez Puccininál nyilvánvalóan nem esetleges. Ez legalább is eltolódott nemi érzésre, vagy legalább is megromlott szexuális etikai érzékre vall. Húsz-huszonöt éves fiatal embereknél hasonló érdeklődést és szimpátiát még nem kell szükségképpen így magyarázni, de Puccininál, aki a Manont jó férfikorában írta s a Butterfly befejezésekor az ötven körül járt, bátran az idegbeli terheltség számlájára írandó. A zenei konstrukciója is részben felfokozott és részben megzavart idegműködésről beszél. Csupa egymás mellé rakott, egymásba illesztett apró zenei formáció. Futamok, trillák, meglepő hangszínek és harmóniák (hangszínek és harmóniák minden melódiai, ritmikai, kontrapunktikai stb. stb. tartalom nélkül) gyöngyöznek, sóhajtanak és úszkálnak a zenekaron. Azután kicsiny melódiák emelkednek ki mint hullámok, bágyadtan, édeskésen, simogatóan és elbuknak, elsüllyednek. Majd erőre kapva, megnyúlva és kiegészítődve lendülnek föl az emlékezés meglepetésében és borzongásában. Megint eltisztul minden. Az öntudat fonográf-hengere automatikusan lemossa magát és jöhet más. És jön más. Izgató, komikus ritmusokban jelenik meg egy szerény kis melódiatöredék. Majdnem együgyű és mégis érdekelő; kifejlődésében már izgató is. Csupa apró figyelemkoncentráció, csupa rövid akaratlendület, enervált idegdúcok korai kisülése!

Emlékezzünk a Pillangókisasszony első felvonására. Egy fuga vezeti be. Nem fuga, csak fugató. De fugának hallatszik és ez a lényeges. Groteszk, érdekes, csillog. Nem írt ilyesmit senki. Japánországban vagyunk. A függöny felgördül. A színpad tele van virággal. Nyári vagy tavaszi délután. A házasulandó Pinkerton hadnagy és Goro Yakodo (a házmester) a japáni házak berendezéséről beszélgetnek. Lényegtelen, amit mondanak. Pillangókisasszonyt várják, akit Pinkerton japán módra feleségül fog venni, amint ez szokás az amerikai tengerésztisztek között. A zenekaron azonban valami bukdácsolást hallunk. Egy g-moll szext-akkord és egy esz-dúr akkord sántikálnak egymás után, a vonósokon és a szordínózott rézfúvókon. Különös, csiklandó, érthetetlen hangzás. Nem akar semmit se mondani. Olykor felbukkan töredékekben a fuga témája. A két akkord pedig színét változtatja, elhalkul s grimaszokat vág, amint hangjai átmódosulnak a hanglépcső szomszédos hangjaivá. Ez japáni figurázás, japáni gesztikuláció akar lenni. - Etnográfiák és útleírások nem tudnak annyit beszélni Japánról, mint ebben az első felvonásban Puccini, aki talán sohase látta Japánt. Vagy ha látta is, számára a látás nem mondhatott többet, mint a fantázia; ez a mindent megsejtő telepátiás látnokság a hisztéria előjoga.

Az akció szép lassan indul, hogy legyen idő a közönségnek beadni a sarkalatos zenei rögeszméket. Fölvonul az új Pinkerton-háztartás cselédsége és bemutattatik; kedves festői jelenet. A fugatéma már a fafúvóknak is kiosztatik, de nyúlfarknyi, elvágott melódiává fejlesztve, szelídítve és átmosva illatos fuvolaszínekkel. Vége az első jelenetnek. Jönnek a rokonok. A fagott egy komikus, ritmikailag meglepő és üdítő indulóra gyújt a mély vonósok csendesen lépegető staccatói mellett. Ez az induló már egy teljes zárt melódia; egy nóta, ha úgy tetszik. A formák most egy ideig egészen proporciósak. Tizenhat taktus és újra tizenhat taktus. Egy másik apró, két ütemes motívum hétszer ismétlődik egymás után a zenekar fokozódó nekilendülésében. Milyen ravasz és perverz nekilendülés! Beethoven nem álmodott ilyent. Crescendók újra és újra pianissimókba esnek vissza, mint az asszonyos természetű mazochista férfiak ölelésre kitárt és lebocsátott karjai. Japán zene ez, vagy olasz zene? Nem. Puccinié, aki olasznak született és japánokról mesél nekünk.

Csak a konzul érkezik. A tengerészhadnaggyal csevegnek és koccintanak. Jelentéktelen dolgokról. A zenekaron a Yankee-Doodle, az amerikai nemzeti dal jelenik meg. Ez kissé olcsó talán, de Puccini kever hozzá egy sajátságos harmóniai ötletet, amely szárnyaló lendületbe visz egy parányi, jelentéktelen és már felhozott két ütemes melódia-motívumot. A zenekar apró, japáni zenefaragványokat készít - "pár perc alatt". Finom és előkelő minden; banalitást, közhelyet nem hallunk. Pinkerton Butterfly báját, kedvességét dicséri. Végre a szín mögött felhangzik a nászmenet éneke. A zenekaron most egész gyanútlanul fontos dolgok történnek. Nem kell reá figyelni. Anélkül is meghalljuk ezt a szomorkásan ugráló egyhangú melódiácskát. Egyszólamú, egyszerű. És most egy finom stagnáció, egy elegáns, feszült (de zeneileg üres!) előkészítés után, a zenekar egyszerre, mintegy megdöbbentő felszökkenéssel más világba lendül.

Új jelenet. A színen a régiek vannak, várnak, kifigyelnek a hegyoldalra, künn a násznép közeledik. Butterfly barátnői egy édes szerelmi dalt énekelnek. Figyeljük a kezdetét. Őszinte, nagy, gyermekes sóhajt hallunk. Egy tizenöt éves leány szerelme ez - két ütemben. Egy reflexszerű mély belégzés, ez az első ütem és egy ideges, reszkető, belső izgalomtól forró, hosszú kilégzés, ez a második ütem. Ilyen légzés csak szűzi lények szerelmeiben szerepel. Leheletszerű, hárfás pianissimóban erotizmustól átizzított, sőt e célra berendezett zenekaron (a berendezésben legszembeötlőbb: szóló hegedű, szóló viola és szóló cselló sajátlagos szerepeltetése) indul meg ez az átstilizált, de nem túlságosan stilizált szerelmi lihegés. A két ütem szekvenciaszerűleg ismétlődik a hanglépcső magasabb és magasabb fokain. Azután kusza áradozássá, dadogó, nyögő és retorikus melódiává bontakozik és egészítődik ki. Illogikus, önkényes, modoros, sőt amatőr-ízű egyes momentumaiban, de a matematikai logika hiányát indokolja egy színpadi és érzelmi logika, a zenei önkényességet magyarázza egy álmodozó, hatalmas erejű melódiafantázia türelmetlensége, a modorosságot pedig egy nagy hangszerelő-tehetség mániákus színkedvelése.

Megérkeznek Butterflyék. Tele van a színpad japán lányokkal, színekkel, napernyőkkel, jókedvvel. Most ezt kell nézni; a zenekaron a hangszerek a már ismert kis japáni figurákat adják kézről-kézre. Bemutatják a vőlegénynek a rokonságot, Butterfly anyját és az apa is szóba kerül. Ő már nem él, harakirival halt meg. A nagybőgőkön végigtántorog halk, emlékező szomorkás pattogással a halál, a japáni halál, könnyű, nem tragikus, mint az európai; egyszerű, bölcs, igénytelen, de azért komoly. Ezt fogja a zenekar sikoltani és bömbölni majd Butterfly halálánál; s akkor: tragikus, ünnepélyes erővel - az európaian melankóliás Puccini nevében, aki a maga részéről hangos könnyezéssel siratja el hőseit és hősnőit.

A násznép együtt van és megismerkedünk a rokonsággal. A párocskát összeadja a hivatalnok, a társaság jól érzi magát. A régi motívumok, melódiák bukfencezve, hahotázva kergetik egymást a zenekaron. Olykor semmi közük a szöveghez. De hiszen nem is a szavak fontosak és nem is azoknak illusztrálása, hanem hogy a kettő együtt valami érdekelőt adjon ki. Frissítőket hordanak körül, a hülye Yakusidét itatják. És ekkor a mulatozás tetőpontján érkezik meg Bonzó bátya, a menyasszony előkelő rokona, aki megátkozza Pillangókisasszonyt. Ez az átok eltekintve attól, hogy drámailag kitűnően van előkészítve, ismét újságot ad. Nyers, rémes hangszínekben harsog a zenekaron az átokszólam. Csak négyütemű. Az ismétlésében borzalom, folytonos harmóniai fejlődésében kérlelhetetlen izgalom rejlik. Wagner nem tudta ilyen érdekessé tenni a Hunging-motívumot a Walkürök-ben. (Holott minden kétségen felüláll, hogy a Hunding-motívum többet ér, mint emitt az átokszólam.) A hegedűk sikoltoznak, a násznép vijjog és szörnyülködik és a zenekarban kegyetlen ritmikával újra és újra felbukkan a két vad színfolt, a két groteszkül egymás mellé helyezett káromkodó szeptim (cisz) és non (h) akkord. A násznép felkerekedik, otthagyja a kis Cso-cso-szánt az amerikai férjével és követi az átkozó Bonzó bátyát. A zenekaron most tragikus erővel harsonálva recseg a halál motívuma: a Butterfly apjának halálára emlékezünk és megborzongunk e gyönyörű kis szerelmes pillangó pusztulásának sejtelmétől.

Az átok visszhangjai lassan múlnak el; a japán leányka roskadozik az iszonyattól, az átok félelmétől, az izgalomtól. Puccini azonban pár pillanat alatt visszazökkent a lakodalom hangulatába. Most elég volt a rosszból. A fugamelódia a fuvolán lépked és szálldogál illatosan az alkonyodó japán égbolt kékségében.

És most már lehet adni valami újat. Egy édes szerelmi dalt; de igen egyszerűt, rövidet és primitív szerkezetűt. És ezzel vége. Több újság nincs. Még visszajönnek kísérteni az átokszólam árnyékai, a lakodalom ünnepélyes kürthangjai. Átmuzsikál rajtunk a dráma lírája. A szereplők lelki analízise következik, mint a regényekben szokás. És amit a drámaíró a regényíró után meg nem csinálhat, megcselekszi a zenedrámaíró. Az átokszólam teljes borzalmasságában tér vissza; idegen rángatózások vonulnak át a zenekaron. Az apró melódiákban hol holdfényes végtelenül szubtilis szerelmi vágyak sóhajtanak, hol a rettegés hideg görcsei vonaglanak. Ezek után újra felzendül az a bódítóan erotikus nászdal. A Butterfly szerelme. És ebben a bágyasztó elalélt illattól terhes hangulatvilágban legördül a függöny.

Egy óráig tartott a felvonás és semmit se fáradtunk. Hja ez a muzsika már ilyennek készült! Nem úgy, hogy éppen senkit valahogy ki ne fárasszon, hanem, hogy a fővárosi művelt embereket (tehát: jelentékeny irodalmi műveltség, aránylag kicsi zenei ítélőképesség, jó fantázia, jelentékeny lelki differenciáltság) végig érdekelni tudja.

A modern muzsika fejlődésében világosan nyomon követhetjük a zeneművészet szándékainak változását és új céljait. Haladását a programzene felé. Beethoven öreg korában már tagadhatatlanul program-muzsikus is volt. Megérezte, hogy a hangokkal nemcsak a fülre kell és lehet hatni, hanem a fantáziára is. Mikor a zeneszerző specifikus hangulatokat akar fölkelteni - program-muzsikussá válik. Az első Beethoven-szonáták zenei gondolat- és érzésvilágában nincsen ilyen "specifikus" hangulat. Ezt a zenei pictus orbist már Haydn, Mozart munkáiból is ismerjük. Beethoven rajzolási technikájában és festékeivel más, talán, és érdekesebb is - de ugyanaz a világ. A Pathetique-szonáta már programzene. Különösen az első tétel. Ez új világ. Ez a muzsika sajátságos asszociációkat kelt és olyan lelki régiókat mozgat meg, ahová eddig hangokkal el nem ért senki.

A modern muzsika nem elégszik meg a hallószervvel és az annak szorosan megfelelő agyberendezéssel; kisajátítja magának az egész testet a szívvel, a léppel, a gyomorral, az izmokkal, a nemi szervekkel együtt. Már maga az új zenekari technika is elárulta ezt a tendenciát. Nézzünk meg egy Wagner-partitúrát. Teljesen kiveszett belőle az a szép matematikai proporció, amely még Beethovennél is mindenütt megtalálható. A szólamoknak az a szolid egyensúlyozottsága, amely minden hangszert érvényre juttat és sohasem hagy kétségben afelől, hogy ha valamit hallunk, milyen lehet az körülbelül a kottapapíroson. Wagnernél akárhányszor nem tudjuk elképzelni, hogy milyen hangszerek szólnak és milyen kombinációban. A hangok érzéki hatása a mindenek fölötti cél. A partitúra szépsége egészen mellékes. Szólamokat és hangszereket vesztünk el a hangzás szokatlan és mesterségesen kevert káoszaiban és örvényléseiben. Ezeknek a szólamoknak azonban nem is az a céljuk, hogy öntudatba jöjjenek. Hozzájárulnak a hangzás eredményezéséhez és rejtekutakon a fülbe jutva, mintegy az öntudat alatti agyrégiók nyugalmát bolygatják. Lefutnak a kisagyba, a hátgerincbe, kifejtik hatásukat a szívidegekbe és eszükbe juttatják rég elmúlt őszi napok és téli éjszakák nyugovó emlékeit.

A zeneszerző így a hallgatóinak külön-külön argumentumokat - ad hominem - tálal fel kinek-kinek személyes élményeire való apellálással és a hangokkal nemcsak művészi, hanem szinte testi kapcsolatba jut velük. Ilyen rejtett szólamok, ilyen összetevő hatóerők a zenedrámaírónál a színpad, a zene, a szöveg. Hol az egyik, hol a másik kerül előtérbe. Egymás körül egyensúlyozódnak, egymást kiegészítik, befolyásolják, gyengítik és erősítik. A művészetek eme interferenciájában nagy óvatosságra van szükség, hogy az interferencia eredményei mindvégig tiszta impressziók, egymásba szövődő világos érzések legyenek, a hullámok egymást meg ne semmisítsék, hanem növeljék, segítsék. Puccini zenei tehetsége e tekintetben igen szerencsés természetű. Ami a tiszta muzikalitást illeti - ő nem túl öntudatos és nem túl képzett muzsikus. Ha alaposan megnézünk egy partitúráját, azt látjuk, hogy bizony ez lényegében csak egyszólamú muzsika. A kontrapunktikája ál-kontrapunktika és a szólamvezetése mintha zongora melletti improvizálás eredménye volna. A lényeges azonban az, hogy a hallgatásban a primer impresszióink éppen az ellenkező. Egy páratlanul különleges polifon gondolkodót egy szubtilis fantáziájú szólammegérzőt látunk Pucciniban sokáig. Még a zongorakivonatok vizsgálása után is. A partitúra ugyan kíméletlenül leleplezi, de hát ahhoz bajos hozzájutni és gonosz kíváncsiskodás egy olyan zeneművészet belsejét firtatni és analizálni, amelynek a külseje - a hangzás - már előre kárpótolt bennünket minden csalódásért.

Nagyon érthető azonban, hogy a zeneszerzők haragszanak Puccinire, szélhámosnak nevezik és kóklerkedéssel vádolják. Tagadhatatlan, hogy művészete egészben nem egészen jóhiszemű; de nem többet ér-e ez a grandiózus rosszhiszeműség minden becsületes, izzadó jóhiszeműségnél? A modern művészetet hasonló értelemben lépten-nyomon megvádolják. Hogy a közönség felültetésére, megdöbbentésére dolgozik, hideg, nyugodt számításokkal, a szavaknak és festékeknek tébolyszerű kevergetésével, hogy experimentál a hallgatókkal és nézőkkel s jó maga a sarokból, mint valami csínytevő gamin, cinikus mosollyal lesi - hogy: "no mikor vernek meg!" A vád méltatlan, de alapja van. Kétségtelenül konstatálható tény, hogy a modern ember a lelki differenciálódás és finomodás közben elvesztette erkölcsi érzékét. És ettől eltekintve is, a világ az Olimposz magaslatairól mindig másféle látvány volt, mint másunnan. Az új művészet, amely nagy önkritika, önismeret és ízléssel - mint a modern technika vívmányaival - dolgozik, sajátságos és tipikus átalakulásokon emeli keresztül azokat, akik az országában élnek. E változások közben a művész meggyőződésévé válik mindennek a relativitása, minden eddig produkált és ezután produkálandó művészi értékek kétséges volta és csak egyben bízik, csak egyet keres. A hatást. Ez az a súly, amellyel a művészetének értékeit momentán le lehet mérni, amely biztosíték, kielégülés, erkölcs és pénz! Éppen azért nem bízik magában, nem bízik a közönségében, nem hisz a munkájában. És ez a fölény biztosítja számára azt a technikai potenciát és tisztánlátást, amely valóban a modern művészetnek a vívmánya.

Puccini zenei konstruálása (csak a muzsikáról beszélve): ravasz, erkölcstelenül esetleges, sőt feminin módon logikátlan. De feltétlen uralkodása és áttekintése az anyagán, a saját szándékain biztosítja számára, hogy őszintének, halálosan egyenes úton járónak és káprázatosan logikusnak hat. Éppen így hangszerelése a legcsillogóbb, legérdeklőbb, részleteiben legtöbb szenzációt adó minden új zeneszerzőé között. Csak Wagner, Goldmark, Delibes, Csajkovszkij foghatók hozzá e tekintetben. (Straussról, Debussy-ről, Regerről az egyszerűség kedvéért ma ne beszéljünk.) Nála a hegedűk kantikénája páratlanul intenzív, édes. A fuvolákon, oboákon és klarinétokon sajátságos idegen és előkelő parfümök. A csellók (a kürtökkel és fagottokkal) duzzadón, puhán és simogatóan dalolnak. A trombiták úgy recsegnek, mint a megbomlott idegek. Vagy mint a szív elnyomott fájdalmai - zokognak a tompítók alatt. A hárfán - mintha mezítlábas apró tündérlányok szaladgálnának - könnyűek és légiesek a futamok és nagy, kielégítetlen vágyak mohó lendüléseit reprezentálják. A nagybőgők (a fagottokkal) zúgnak, bőgnek és harangoznak... És ha ezek után a partitúrában szemlélődünk, úgy tűnik fel, mintha ezt a zenét nem is zenekarra eszelték volna ki, hanem az egész egy improvizált zongoraszólamnak valami ritka szerencsés, de modoros hangszerelése volna. A hangszínek vastagon fölkenve, sőt maszatolva. Mintha egyes szólamokat egészen indokolatlanul és jogtalanul kettőzött, háromszorozott és négyszerezett volna meg a szerző. A hegedűk hacsak tehetik, felmásznak az intenzívebb hangzás miatt a felső régiókba. A hárfa minden látszólagos értelem nélkül uniszónó játszik valamelyik hangszerrel; mintha valaki zongorát tenne a zenekarba és csak egyetlen ujjra való melódiát adna neki. És mégis minden a legjobb fekvésben, a legjobb hangnemben, a legtermészetesebb helyen van. Elvégre azt minden zeneakadémista tudja, hogy az oboa magas hangjai sípolók, a fuvola mély hangjai gyengék, a kürt az alacsony fekvésekben recseg és nehezebben kezelhető stb. De hogy a sok hangszer természetét ezenkívül annyira meg is érezze valaki, ennyire természetszerűleg egyénien érezze meg, mint Puccini - ez valóban unikum. Goldmark, Wagner zenekarai hasonlóan színesek, de a színek egymás mellé állításában hiányzik náluk ez a könnyed, pompás zseniális ökonómia.

Manon Lescaut-ban, mint hangszerelő már tisztán kibontakozott. A zenedrámaíró azonban még itt nem kész ember. A muzsika jobb librettót érdemelt volna; és ezt a librettót csak közepes tehetségű amatőr író írta: Puccini. Később azonban reátalált az embereire Giacosában és Illicában. Ők ketten olyan librettókat tudtak neki írni, amilyen éppen kellett és Toscával, a Bohémélettel, a Pillangókisasszonnyal elkészültek a modern drámai zene legérdesebb dokumentumai. Minden relatív zenei tökéletlenségük, szertelenségük mellett is igen jelentékeny művészi értékek. Mert egy különös bizarr zenei elme, egy betegesen finom, sexusában kétségtelenül hisztérikus kedély, egy tüneményes melódiai véna, egy disszonanciákat és kontrasztokat kedvelő idegember, egy öntudatos hatalmas konstruktív erejű modern művész alkotásai. A hatásuk eltörölhetetlenül irányítani fogja és máris irányítja a zenedráma fejlődését és bizton reányomja bélyegét a XX. század zenei kultúrájának három-négy évtizedére.

Puccini a Pillangókisasszony bemutatójakor Budapesten volt. Az Andrássy úton valami sétakocsizáskor megállította a fogatát és egy leánykának, aki a Tosca zongorakivonatát vitte a hóna alatt, valami ilyenfélét írt a kottájába: "Emlékül Giacomo Puccinitől, a vándor komédiástól." A zeneszerző csapongó temperamentuma keverve némi pózzal - ez van a kis afférban s az emléksorban. De egyúttal Puccininak, a kedélyembernek őszinte vallomása is. Máskor is mondta, amikor bosszantották, hogy nem igazi muzsikus - hiszen én nem is vagyok az, én színész vagyok, komédiás!

A német kritikusok sok epét pazaroltak rá. Némelyek Mascagninál és Leoncavallónál is kevesebbre becsülték. És vannak pontok, ahol a mérleg talán csakugyan emezek javára dől el. Csakhogy éppen azok a pontok ezek, amelyeken a német zeneművészet haladása megállott és stagnál. Mert olyan utca ez - az abszolút muzsika fényes körútja -, amely végre mégis csak vakon végződik. És a podagrás germán szellem úgy látszik, nem tud belőle kijutni. Mit tesz hát? Káromkodva szidalmazza azokat, akik ifjú inakkal kimásztak a falakon a szabad mezőre. Ők Puccini gyengéit látják csak és nem képesek észrevenni az ifjúságát, az erejét. A Beckmesserek örökös harca ez a Stolzingi Walterek (a Wagnerek, a Wilde-ok, a Maeterlinckek, a Klingerek, Rodinok) ellen. Olyan valakinek, aki két fuvolával egy téli reggel (Bohémélet III. felv.) fázós hangulatába viszi bele, nem fogok alkalmatlankodni azzal, hogy számon kérem tőle a nyílt quint-meneteket.

Pucciniból is ki lehet ábrándulni. Sőt ki kell ábrándulni, mert a kiábrándulások: a bölcsesség útjának mérföldjelző kövei. De azoknak a majdnem testi élvezeteknek, amelyeket Puccinitól kaptunk, emléke bennünk marad. Mint az ifjúságnak misztikus álma, tele asszonyi testekkel, parfümökkel, csodás izgalmakkal, névtelen vágyakkal.

Mikor az Operában két év előtt a Pillangókisasszony premierjén az izgalomtól piros és tüzelő emberi arcokat és megzavarosodott szemeket néztem és a tekintetek szemérmetes szégyenkezésében a megindultság titkolózását figyeltem, valóban be kellett látnom, hogy a függöny előtt hajlongó "komédiás" nagyszerű és ritka művész. Ma a legnagyobbak közül való. És hogy holnap is nagy lesz, vagy holnapután - minek ezzel törődni.

(Forrás: Nyugat 1908. 22. sz.)