-
Részletek –
Ahhoz,
hogy valaki – dehogy az „emberiség!” – csupán a saját élete megváltója,
föloldozója lehessen, egy teljes, hihetetlenül intenzív és állandó belső
munkával eltöltött élet szükséges. Az embernek van egy förtelmes élete -
történelem -, és van egy nála sokkal bölcsebb, hatalmas világmeséje, amelyben
istenséggé, mágussá válik; és ez a mese éppoly csoda, mint amilyen hihetetlen a
történelmi, a „reális” élete.
Augusztus
11. Minden véget ért, és minden újrakezdődött; de máshol kezdődött, és talán
máshová visz. Tegnapelőtt éjszaka az erkélyen, hűvösödő szélfutamok, a Pasaréti
úti fák nagy, felhőforma, sötét lombozata, alatta az aranyló világítás – egy
pillanatig mintha nem is ez a jól ismert lidércváros lenne. Mély, mély
melankólia, emlékek, mintha az elmúlás környékezne, csupa közhely, csupa
valóság, csupa unalmas igazság, akár a halál.
L.,
az író, aki viszonylagosnak fogja fel az irodalmat. Szemben Schönberg
nézetével, miszerint a művészethez elég az igazság, L. szerint a művészetnek a
túlélést kell szolgálnia: hiszen, mondja, ha meglátjuk a puszta igazságot,
akkor nem marad hátra más, mint hogy felkössük magunkat – vagy netalán azt, aki
az igazságot nekünk megmutatta. Nem éppen szokatlan magatartás; nem
csodálkoznék, ha L.-ról kiderülne, hogy családapa, s csupán a gyermekei
jövőjéért teszi, amit tennie kell. Csakhogy a viszonylagos irodalom mindig
rossz irodalom, és a nem radikális művészet mindig középszerű művészet: jó
művésznek nincs más esélye, mint hogy igazat mondjon, és az igazat radikálisan
mondja. Ettől még életben lehet maradni, hiszen a hazugság nem az egyetlen és
kizárólagos föltétele az életnek, ha sokan nem is látnak egyéb lehetőséget.
Mostanában
gyakran elképzelek valakit, homályos alak, egy emberi lény, kortalan, persze
inkább idős vagy legalábbis idősödő férfi. Jön-megy, végzi a dolgát, éli az
életét, szenved, szeret, elutazik, hazatér, olykor beteg, máskor úszni,
társaságba, kártyázni jár; mindeközben azonban, amint akad egy szabad perce,
tüstént benyit egy eldugott fülkébe, gyorsan – és mintegy szórakozottan – leül
valami ócska hangszer elé, leüt néhány akkordot, majd félhalkan improvizálni
kezd, évtizedeken keresztül játssza ugyanegy téma immár számtalanadik
variációját. Nemsoká felugrik, mennie kell – de amint újabb szabadideje adódik,
ismét ott látjuk őt a hangszernél, mintha az élete csak amolyan két játék
közötti, kényszerű közbevetés lenne. Ha ezek a hangok, amiket a hangszerből
kicsal, mondjuk, megállnának, és egymásba sűrűsödve mintegy megfagynának a
levegőben, talán valami görcsös kataton mozdulatra emlékeztető
jégkristályképződményt látnánk, amelyben, jobban is megnézve, kétségkívül
felismerhető lenne valamilyen kifejező szándék makacssága, ha csupán a
monotóniáé is; ha meg netán lekottáznák, végül alighanem ki lehetne venni egy
mindegyre sűrűsödő fúga bontakozó körvonalait, mely mind határozottabban tör
célja felé, csakhogy e célt mind távolabbra tolja, taszigálja magától, s így
mégis mind bizonytalanabbá válik. – Kinek játszik? Miért játszik? Maga sem
tudja. Sőt – és azért mégiscsak ez a legfurcsább – nem is hallja, hogy mit
játszik. Mintha a kísérteties erő, amely újra meg újra odaparancsolja a
hangszerhez, megfosztotta volna a hallásától, hogy egyedül neki játsszon. – De
ő legalább hallja-e? (A kérdés azonban, lássuk be, értelmetlen: a játékost
természetesen boldognak kell elképzelnünk.)
(Forrás:
A ’84-es kijárat – Antológia 33. o. – 1995. 7. sz. – Szerkesztette: Kukorelly
Endre - Pesti Szalon Könyvkiadó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése