Ó messzi élet, mitől
kék
hegyek
választanak el, zord mérföldkövek!
Országutak és kalászos mezők,
elhullott évek és múltan jövök.
Idegen égen járó csillagok,
közömbös hold és tűnő
illatok.
Falvak, városok, hideg tengerek
és emberek... Jaj, mondom: emberek!
Mert hát madár is van szelíd talán,
- bár akad köztük gyilkos kormorán -,
van kézre szálló, égig daloló,
felhőkben járó,
vetésben búvó,
de törvényeik ily igazak, szépek!
S a többi állat ind, miket idézek:
ezüst halak és fürge lábú őzek,
vagy nézd a lenge kék szitakötőket!
Mid társaid ők, mint fenyők
a bérce.
Zúgó nagy tölgyek, kék katáng a réten
s a hajló fű közt
millió csoda,
kígyószisz, zsálya,, pimpó, borbolya!
Mind társaid! Akár a hegy patakja,
források vize, vidám folyók habja.
Magányod mégis mélyebb, mint a tenger,
mert egy nem társad sohasem: az ember.
Megért a föld, az állatok, az égbolt,
- a jövendődet s azt is, ami rég
volt -,
megért a kicsi fűszál
kint a réten,
az óriás fa erdő közepében,
megért a hegy, megértenek a tornyok,
cikázó fecske, zöld gyík, őszi lombok,
szavad szárnyalva viszi szét a szél...
Csak egy nem ért...: az ember, aki él.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése