Csokonai Vitéz Mihály: A magánossághoz

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el

Álmodba most is engemet;

Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,

Ringasd öledbe lelkemet!

Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;

Hogy itt Kisasszondon reád találtam.

E helybe andalogni jó,

E hely poétának való.

Itt a magános vőlgybe és cserében

Megfrisselő árnyék fedez,

A csonka gyertyányok mohos tövében

A tiszta forrás csergedez.

Két hegy között a tónak és pataknak

Nimfái kákasátorokba laknak;

S csak akkor úsznak ők elő,

Ha erre bőlcs s poéta jő.

A lenge hold halkal világosítja

A szőke bikkfák oldalát,

Estvéli hűs álommal elborítja

A csendes éjnek angyalát.

Szelíd Magánosság! az íly helyekbe

Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe

Gyakran vezess be engemet,

Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerűlöd,

Kerűlöd a kastélyokat;

S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd

Ott a fogyasztó gondokat.

A félelem s bú a vad únalommal -

Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.

A nagy világ jótétedet

Nem tudja s útál tégedet.

Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel

Goromba lelkét bünteted;

A nagyravágyót kérkedő hiszemmel

A lárma közzé kergeted.

Futsz a csatázó trombiták szavától,

Futsz a zsibongó városok falától:

Honnyod csupán az érező

Szív és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak

Csak a te szent erődbe van,

Hol bíztatásit titkos égi szónak

Hallhatja a boldogtalan.

Te azt, ki megvetette a világot,

Vagy akinek már ez nyakára hágott,

Kiséred és apolgatod;

Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted

Naggyá az olyan bőlcseket,

Kiknek határtalanra terjegetted

Testekbe kisded lelkeket.

Tebenned úgy csap a poéta széjjel,

Mint a sebes villám setétes éjjel;

Midőn teremt új dolgokat

S a semmiből világokat.

Óh, kedves istenasszony! én is érted

Gyakorta mint sohajtozom,

Mert szívemet baráti módra érted,

Midőn veled gondolkozom.

Ártatlanúl kecsegtetel magadba,

Hív vagy, nem úgy, mint a mai

Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak

A büszke lelkek napjai,

Kőről kövekre görgenek, zajognak,

Mint Rajna bukkanásai. -

De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,

Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,

Tisztán, magába, csendesen:

Élünk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem világán

Vak kárpitot sző a halál:

Ott a magánosság setét világán

Béhúllt szemem reád talál.

Síromba csak te fogsz alá követni,

A nemtudás kietlenén vezetni:

Te lészel, ah! a sírhalom

Vőlgyén is őrzőangyalom.

Áldott Magánosság! öledbe ejtem

Ottan utólsó könnyemet,

Végetlen álmaidba elfelejtem

Világi szenvedésemet.

Áldott Magánosság! te légy barátom,

Mikor csak a sír lesz örök sajátom.

De ez napom mikor jön el?

Áldott Magánosság, jövel!