Margó
néni dolgozatot íratott velünk. Azt mondta, jól gondoljuk meg, aztán neki.
Biztos könnyű lesz írni róla. Apró részleteket is írjunk bele, hogy élethű
legyen. Élethű. Mi az? Hű az élethez? Vagy olyan életszerű, mintha élne? Igen,
szoborra szokták mondani, mintha élne. Pedig nem él. De sokszor több is annál.
Azt is mondta Margó néni, hogyha valaki elolvassa, jobban értse, mintha
ismerné. Nem tudom, sikerült-e?
„Apám
Apám
nagy léptekkel jön haza. Az ajtóban sokáig törli a lábát. Csönget, vagyis saját
kulcsa van. Azt forgatja sokáig a zárban, hogy tudjuk, ő jött meg. Mi a
testvéreimmel tudjuk rögtön, hogy ő jött meg. „Na, megjöttem.” - Ezt szokta
mondani. Mi a testvéreimmel az előszobában állunk és várunk. Hogy megcsókoljon
minket. Vagyis mi csókoljuk meg őt. Ő nem csókol meg soha minket, csak tartja
az arcát. Még Mónit, a kicsit néha fölemeli és megcsókolja. (Ezt nem tudom
biztosan, még megkérdezem majd a Mónitól. De ő nem biztos, hogy emlékszik rá.)
„Na,
mit hoztam?” – kérdezi, legtöbbször még kabátban. Mindennap hoz valamit, ha
jön. Vagyis ha megérkezik, rögtön van nála valami. Minden jót kitalál. Sípot
hozott már, rengeteg cukrot, nekem piros karórát vett, Móninak nagy oroszlánt,
olyan érdekes dolgokat hoz mindig, ha jön. Dórinak egy karkötőt hozott, amin
egy korongocska volt. Vonalakkal. Azt pörgetni kellett, és akkor a betűk
összeugrottak. Ide írom, mi pörgött ki a betűkből: Ich liebe dich. Vagy nicht,
nem tudom. Ez érdekes volt. Hozott már léggömböt, diót, még szalonnát is. Nekem
hozott egy macskát a falra, agyagból. De szép. Szóval így jön.
Aztán
bemegy, üdvözli anyánkat. Leül az íróasztalhoz, sok dolga van. Ott ül. Még
itthon is dolgozik. Mi akkor csendben vagyunk. Inkább csak a konyhában
kuncogunk. Akkor kijön néha, ránk néz, elcsöndesedünk. Visszaül a helyére, feje
kirajzolódik a lámpafényben a falra.
Aztán
mindig játszik velünk. Mindig mesél. Egérről, farkasokról. Vicceseket, néha
szomorúakat. Mi az ágyban fekve hallgatjuk. Ő sokszor az én kezemet fogja, úgy
mesél. Akkor érzem magam a legjobban. Nem is értem már, mit mesél, csak hallom
a hangját. „Na, most elég” - mondja a végén. Akkor behunyjuk a szemünket, hogy
jöjjön a sötét. Az álom. És én mindig róla álmodom. Hogy jön, nagykabátban,
hazafelé.
Ő
meg visszaül a helyére, és dolgozik az íróasztalnál.
Árnyéka
kirajzolódik a falra.”
Hát
ezt írtam. Nem tudom, tetszik-e majd Margó néninek? Hogy életszerű-e? Holnapig
még meggondolom, ha nem jó, írok egy másikat. Talán kicsit túlságosan
kiszíneztem. És nem egészen igaz. Margó néni mondta, hogy úgy írjuk le, ahogy
van. Nem akaródzott. Ez is élethű. Apa ugyanis nem mindig jön haza, az nem igaz
ebben az egész dologban. Vagyis ritkán jön. Az viszont nagyon igaz, hogy mindig
hoz magával valamit, valami remek dolgot, arra esküdni mernék. Még le se tudtam
írni elég élethűen, mennyi mindent hoz. Titkos, érdekes dolgokat. Azt sem
egészen írtam igazán, hogy zörög a kulcsával, mert nincs is kulcsa. Csönget. Mi
engedjük be. Sokszor kiabáljuk, rabló, rabló, ő meg csak áll ott. De nem rá
értjük. És persze nem üdvözli anyánkat. És nem ül le az íróasztalhoz már régen.
Ezt írjam meg? Ez aztán élethű lesz? De volt amikor leült! Az az igazság. És
hogy sohasem mesél, mert este már sosincs ott? Ezt a mindennapos vacakságot
írjam le? Vagy ez az igazság? Ilyen az igazság? De sétáltunk egyszer, és akkor
gyönyörűt mesélt, az igaz. Meg hogy nem rajzolódik ki a feje a lámpafényben
este? Na és? Van, aki sose látja az apukáját. És az is színigaz és élethű, hogy
vele álmodom, hogy jön haza nagykabátban.
Még
nem tudom, beadom-e a dolgozatot így, ahogy van. Holnap reggel még meglátom. Én
annyira élethűnek találom.
(Forrás:
Gyurkovics Tibor: Üveggolyó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése