Simonffy András (1941-1995): Szigetvégi mese

(Azoknak a barátaimnak, akik a Duna két karja között találnak csendet munkára, pihenésre, szerelemre)

Egyszer volt, hol nem volt, még a Filatori-gáton és a Vizafogón is túl, egy falu. Úgy hívták, hogy Szigetvégi. Ott lakott I. Titusz, a francia király, Ilonka néni, a világ legkisebb asszonya és Józsikám, a csordásherceg, mind a tizennégy gyerekével. Még legkisebb is kettő volt náluk, de vígan áltek, harmonikázgattak a francia király ablaka alatt meg Slambucz apró fülébe, mert nem volt neki hallása. A francia király meg kijött a házából, bal vállára vett egy átlagsvédet, jobb vállára egy másik átlagsvédet, így ballagott el a postára, hogy mosolyogjon egyet Évikére. Zúgtak a harangok, míg végiglépdelt a főutcán, köszöngettek neki az emberek, ő meg visszaköszönt derekasan, s azzal el is volt intézve a dolog.

Telt-múlt az élet, mígnem egyszer arra jött a Jancsómiklós meg az Annakarina. Nem volt jobb dolguk, hát elballagtak Szigetvégibe. Ott megismerkedtek a dagadt Kocsis Irmával. Belekóstoltak mind a ketten. Aztán csak mendegéltek a főutcán, végestelen végig.

- Originell! – sikkantott az Annakarina. – Ehhte ungarisse gyérivó! Juhhuhuhhujj!

Igenám, de amint így sétálgatnak dagadthasú Kocsis Irmával, egyszerre csak ott jődögél velük szemben a Mészölymiklós. Gyönyörűséges kifakult trikót lenget a szél döbözös mellykasán, de mert a trikónak lyukas a hónalja, fonákjára vette fel.

- Hová, hová? – kérdezgeti a Jancsómiklós, és odafordult rögvest az Annakarinához, hogy úri modor szerint bemutassa neki a fordított fakótrikóst:

- Gróssze ungárisse sriftsteller aus Szigetvégi.

- Kudá, kudá? – kérdezi erre az Annakarina is.

- Kis pitróér a bótba, majdaniglen meg benézek a Kocsis Irmácskához.

- Tőle gyövünk – mondja erre nagy nevetve a Jancsómiklós -, ihol a kisasszony a hónunk alatt. Éppen kísérjük, kísérgetjük kifelé a szigetbe krumplit sütni. Ráérsz?

- Iszen – setymereg a Mészöly -, érnék is meg nem is.

Amint imígyen tanakodnak, észreveszik ám, hogy szemrevaló pór menyecskének öltözve a Csomósmari nyomózza ott a kutat.

- Marikám, galambocskám – mondják neki -, mit keres magácska errefelé, ahol a Nagy Péter se jár?

- Bújdokolok-fújdokolok, mert üldöznek az üldözendők. Mihaszna rádiósok, kivagyi filmesek, két százlábú tévéstáb és a nemzeti számonkérő és szereposztó bizottság.

- Egyet se búsuljon – biztatják ütet rögvest -, Irmácska a hónunk alatt, kimegyünk a szigetbe, krumplit sütünk, szeneset.

- Szilvuplí – mosolyog kedveskedve az Annakarina is -, meg kell szokni a dolgokat, darling, attól kerek a tojásalakú erdő sarkított közepe, még nálunk, amarra lent, Párizsországban is.

Erre már rábiccent a Mészölymiklós is, emígyen: - Immanuel Kant...

Mennek, mendegélnek tovább. Elöl a Jancsómiklós, hóna alatt Kocsis Irma, mellette az Annakarina, mögötte a Mészölymiklós, meg a Csomósmari. Hát, ahogy így mennek, mendegélnek, egyszerre csak találkoznak a Nádaspéterrel. Kezében borostyánág, vállán tarisznya, a tarisznyában egy nagyobbfajta család végzete.

- Hová, hová, Péterkém? – kérdezi a Mészölymiklós.

- Kudá, kudá? – irigykedik az Annakarina is.

- A magányt kerestem, borostyánágat leltem. üzenetet rejthet, elültetem hát szép cserépbe burjánzani. Esős idő jön rá, mert szaggat a csordásherceg halántéka. Nektek is azt ajánlom, bújjatok fedél alá, ahogy az uszadéklányok teszik cápavonulás idején.

- Szilvuplí – mondja erre az Annakarina -, jöjjön ki avek núz a szigetbe, kis hercegem (mon ptí lordino), madame Irmaux avec Voiture majd átmelenget bennünket az ő kis habos, felvizezett testével.

No, ennek már nemigen lehetett ellentállni, ment hát a Nádaspéter is, ki a szigetbe krumplit sütni. Szeneset. (Még akkor nem tudták, hogy nem eszi meg a héját, s ettől vége szakad egyszer a mesének.) hát, amint így mennek, mendegélnek, hirtelen szembe találják magukat a Csalogzsolttal. A bőre akropoliszbarna, kezében két szatyor, tele üres üvegekkel.

- Hová, hová? – kérdi tőle a Nádaspéter.

- Kudá, kudá? – lelkesedik az Annakarina is.

- Milyen volt szőkeséged – mereng maga elé a Csalogzsolt, és elgondolkodva hozzáteszi: - Nem tudom már. Csak azt tudom, hogy üres borosüvegeket hoztam Göröghonból. Itt visszaváltják őket a kocsmában.

- Auh ejn sriftsteller! – ujjong, juhhog erre az Annakarina. – Egy faluban mennyi író! Kultúrland! Paese di cultura! Juhhujuhhuh!

- Na, ha már így összefutottunk – mondja Mészölymiklós -, gyere velünk a szigetbe. Kikísérjük Kocsis Irmát krumplit sütni.

- Mit csinál a szigetben Kocsis Irma? – gyanakszik erre a Csalogzsolt.

- Fogyókúráztatjuk.

- Aha. Mennyit akar leadni?

- Tíz litert.

No, erre már a Csalogzsolt se tudott mit mondani, ment velük a szigetbe fogkúráztatni.

Ahogy így mennek, mendegélnek, egyszerre csak ki is érnek a szigetbe. Szavannafű nő ott, nyírfák, nyárfák és füzesek, galagonyabokor galagonyállik, csipkebokor csipkéllik. Köröskörül meg a Duna kéklik, barnállik, zöldellik, piszoklik, olajlik, iszaplik. Na, de semmi baj, három nagy fa alatt ott tanyázik a Slambucz apó. Barna sátra van, fakorong asztala. Egyik lábujjához egy lopott kutya van kikötve, másik lába ujjához egy szerzett kutya, harmadik lába ujjához egy kölcsön kutya, negyedik lába ujjához egy kóbor kutya. A vállán macska gubbaszt, sajtot mócsingol. Hát így. Torzonbozontos, sörénykedő feje körül széncinkék repkednek, bele-belecsípnek Slambucz apó sajtáros fülébe. Hóna alatt fürjtojást melenget, jobb szemével a tüzicápák vonulását figyeli, bal szeme remetéllik.

- Adjisten, Slambucz apó! – köszönnek neki. – Meghoztuk Irmát, a pitrót, a Csomósmarit meg az Annakarinát.

- Tegyétek le magatokat – feleli nagysokára Slambucz apó.

- Kudá, kudá? – merengi el magát az Annakarina, de nem kap választ. Csak Kocsis Irma csoborászik, bluttyinkol.

Letelepszenek hát a farönkökre.

Slambucz apó két husángok lök a banánérlelő tűzre, megspékeli vágott fával. Hadd lobogjon.

- Hát odabe? – kérdi csak úgy félvállról. – Mi van? Reggeli mónikázik még a Vincepéter?

- Ki tudja...

- És amúgy? A világban?

- Nem sok. A Jancsónak Hernádra néz az ablaka, a Karina Kareninát játszik, a Csomós bogodózik, a Mészöly kitekint, a Nádas befelé figyel, a Csalog csalódott. Hát itt?

- Bújnak már elő az őszi kikericsek. Reggelenként kinéz a postás, de csak a Der Spiegelt, a Népszabadságot, a National Geographic-ot meg az ÉS-t teszi a sátorablakba. Így aztán nem tudok semmit.

- Béke van még a közeli Ántárktiszon?

- Ki tudja...

Hogy ezt így megbeszélték (a világ folyását), Slambucz apó szétigazgatja az elparázslott rönköket. Világítanak, izzanak még. Be is estveledett ezenközben. A Csomósmari krumplit válogat, az Annakarina tartja a zseblámpát neki. A férfiak meg bele-beledúdolgatnak az erdős homályba.

- Jó itt – mondja a Nádaspéter. De nem haragszanak meg rá, mert mindig is ilyen szószátyár volt.

Kocsis Irma fogyni, majd fogyatkozni kezd. Már tavalyidőben felvette ezt a szokását, mikor az Apátimiklós kúráztatta magába befelé. Nem is csoda: Irmácskát műanyag kannába mérik a Szürke Duna téesz borharapdálójában. Hogyan is lehetne megmaradni manapság egy savanyúízű műanyagkannában?

A férfiasságok dünnyörésznek, a Csomósmari megpiaflik. Hallgatják. Fél kilenc lehet éppen a tábori idő. Öreg teherhajó dohog fölfelé a Dunán. Árnyak bujdokolnak a parton, könnyű álmukban fel-felnyüszítenek a kutyák.

Jó félóra múltán Slambucz apó a fémnyelű papvillával széttúrja a narancsosan izzó parázságyat. Kaparja már kifelé a sültkrumplikat! Számolják vagy harminchétig. Egyet a tűznek hagynak. A többit (szép, szemes krumplikat) máig eszik vajjal, sóval, fokhagymával, ha...

És itt a bökkenő: az én mesém is tovább tartott volna, ha a Nádaspéter a szenes krumplit meg nem hámozta volna.

(Élet és Irodalom, 1979. jan. 27. 14. l.)

(Forrás: Látóhatár Bp., 1979. március 79-83. l.)