2020. nov. 10.

Kristály István (1890-1944): Örvény

  

A vonat befutott a nagy állomásra.

Zsivaj, lárma, tülekedés a kijáratok felé, kiabálás, ijedt, egymást kereső felkiáltások. Aztán elcsendesedik a lárma; akiket a vonat elhozott erre az állomásra, elmentek útjuk teljesülése felé.

Csak a lekapcsolt mozdony dohog még el az üresen maradt kocsik mellett vad, fáradt, fekete füstfüggönyt dobva a vonat ablakaira: az utak árnyait.

A legutolsó kocsiban még volt két ember.

– Menjünk hát mi is! – mondta a fiatalabbik, izmos, nagy testű ember – Kószó András.

– Mindenki kiszállott. Készülj, János!

A mozdony most dobta rá fekete függönyeit a kocsi ablakaira. Csuri János arcára rávetődött egy árny.

– Hát megérkeztünk – mondta.

András kezdte leszedni a cókmókot a polcokról: a báránybőrrel bélelt bekecseket, az élelemmel teli zsákokat és a két tarisznyát a belső dolgokkal. A szegény ember kincstartóját.

– Megállj, András! – vigyázni kell a tarisznyára.

– Talán pástétom van benne?

– Nem, hanem az Annus, meg a kisfiam: Janinak a képe.

– Megbolondultál? Mit akarsz most ezzel a képpel?

– Látni akarom őket!

– Ott?

– Ott!

– És ha meglátják a másikak?… Ahova most megyünk?… a Rozi, meg a lányod: az Annuska?

Csuri János reszketett:

– András, én nem sokáig bírom ezt az életet! Jaj, mit is tettem?… Két asszonyt bolondítani azzal, hogy mindegyik a feleségem! És két gyermeknek vagyok az apja úgy, hogy egyiknek sincs apja. Mi lesz ebből?

– De ha meglátják a képet?… Elárulod nekik, amit nem tudnak! Aztán ráadásul engem is elárulhatsz vele, mert hiszen a dolognak híre lenne.

– Majd vigyázok. De úgy se sokáig rejtegethetem már a dolgot. Rozi beteg. Már tavaly akarta, hogy esküdjek meg vele. Azt mondta: „János, adj nevet a kislányunknak…, ha én meghalok, legalább legyen apja!”… Átölelt és úgy nézett rám könnyes szemmel: „Ugye, szeretni fogod, és jó apja leszel Annuskánknak!” – András türelmetlenül morgott:

– Menjünk már!

– Várj még, András! Itt, ebben az elhagyatott vonatban senki sem hallhat meg bennünket. Gondoltál-e arra, hogy mi lesz velünk, ha az a két szegény asszony megtudja, hogy már nyolc éve, amióta idejárunk dolgozni: itt is van feleségünk!… és a kicsikéink itt – szintén a gyermekeink! Éppen úgy, mint azok, akiket most otthon hagytunk! Én nem tudom egyiket se eldobni magamtól. Látod, akiket elhagytunk, azok sírnak utánunk. Ahova meg most készülünk, azok meg örülnek, hogy jövünk. Mert szeretnek bennünket! Az Annus alig tudott megválni tőlem… „Maradj itt, Jánosom! – mondta. – Talán meg tudunk élni akkor is, ha nem mégy el tőlünk olyan messzire! Mit ér, ha van kenyerünk, de te nem vagy velünk! Olyanok vagyunk, mint az árvák!”

– Bizony árvák vagytok! – gondoltam.

– És látod, mikor az Annust szívemre szorítottam, akkor megéreztem, hogy itt meg ugyanilyen szívszorongón vár már a szegény Rozi. Aki ha nem is hitesen a feleségem, de mégis gondozó, jó társam itt a munkában már nyolc éve! És gyereket szült nekem, mint az, akit a szívemre öleltem éppen – az Annus! Ó, András, hogy mit is tettünk mi?! Azt el sem lehet mondani! Azt szerettem volna az előbb, ha ez a vonat sohasem állott volna meg. Csak ment volna a világ végéig ezen a sínpáron. Miért is kellett nekünk idejönni?!

– Most már késő lesz ezen siránkozni!

– De mi lesz?… De mi lesz?!

– Mit tudom én!

– András, hát te nem érzed, hogy mi történik velünk? Tegnap átjött a feleséged hozzánk, és azt mondta, hogy ő bizony nem marad itthon ezentúl egyedül. Elég volt nyolc évig! Alig tudtam aztán lebeszélni őket, hogy ők is el ne jöjjenek! Mert az én feleségem is helyeselte Mári szavait. És mondd, te nem sajnáltad volna a Márit meg a kislányodat?… A kisfiam kint játszott a lányoddal az udvaron. „Jaj! – hiszen megölnénk ezeket” – gondoltam.

– Hát aztán? Talán nekünk jobb, mint nekik?

Csuri János, a vézna kis ember megdöbbenten nézett fiatal, hatalmas embertársára.

– De mégis, András, hát te nem szereted őket?

– Szeretem-e őket? Hát nem dolgozom-e értük becsületesen?

– Hiszen látod, a keresetemet én is odaadom nekik, mint te! Pedig rongyos vagyok, és nem költök magamra semmit. Hazulról el kellett jönnünk, mert különben éhen halt volna a családunk. Ott már nem lehet munkát kapni. Cseléd már alig kell. Kevés a föld. S ami van, ott mi kellünk utoljára! Mink már nem kellünk. Nagy baj van velünk. Megvert minket az Isten, János. Világ rongyai lettünk. Mintha nem is volnánk emberek!… Ezek a szegény asszonyok is itt, élnek, ahogy tudnak…, mint te meg én. Aztán mi jók vagyunk hozzájuk! Dolgozunk értük és ők értünk!

Igen – mondta János megrendülten. És én… te! – én szeretem mind a kettőt. Mind a kettő embernek tart… Szegények! Olyan jók hozzám, hogy többet egyiket sem merem megcsókolni. Érted?

János szeméből hullott a könny.

András nevetett: – Ne bolonduljunk, János! Hanem menjünk, mert még majd visszavisznek bennünket!

II.

Útjuk keresztülvezetett a nagyvároson, amely mögött a hatalmas folyam hömpölygött. Annak a töltését építik.

Arrafelé tart Csuri János és Kószó András: két napszámos ember. Két árva a búzatermő síkról, ahol ők már nem kellenek. Csudálatos nagy árvák: apák! Foltos a ruhájuk, folt hátán folt; toldozott-foldozott, mint az életük, amelyre úgy rakják fel a napokat, mint tarka, érthetetlen, az életükre rávarrt idegen foltokat. Elaprózott, céltalan életük foltjait: a napokat, már csak itt-ott fogja össze az élet egy-egy megrendítő mélységű jelentkezése – az életkabát bélése, amiről elhasználódott, lekopott valami… Csak az ősi ösztön, az ősi bélés bújik néha és néhol elő: a minden élőben élő erős parancs, az: élni!

– Tudod, András, az utóbbi időben sokat gondolkoztam rajta, hogy érdemes-e élni?

András most már tele tüdővel nevetett, frissen.

– Tudom – mondta komolyan János –, te még fiatal vagy. Te jobban ráérsz gondolkozni még, mint én. Futja az életedből! Hány éves is vagy te?

András szemei huncutul csillogtak.

– Találd ki!

– Hát lehetsz… úgy harminc!

– Ne öregíts! Néggyel kevesebb, mintha kettővel több lennék!

– No, akkor nem is kérdezem tovább.

– Miért? – incselkedett vele András.

– Mert úgyse értenéd, amit mondani akartam!

– Mit akartál mondani?

János megállott és mintha megállott volna vele az idő is.

Nagy, barna szemei kitágultan nézték az utca sürgő-forgó, folyton változó, színes forgatagát, s mint aki valami nagy titkot mond, belesuttogott az utca zúgó, szemei előtt kavargó lázas életébe:

– Változtatni kellene az életen! Mert… ezt nem lehet elbírni!

– Dehogynem, csak bírni kell! – kacagott András.

– Hiszen éppen ez az, hogy te még bírod, és azért nem törődsz semmivel!

– Nem, nem törődöm semmivel! – kiáltotta András, kihúzva erős termetét a nehéz zsákok alatt. – Velem ki törődik?

– De ha valaki előtted pusztulna, még akkor se mennél segítségére? – Nem! – Nem?

János reszketett a felindulástól.

– Akkor Isten áldjon, András! Mert én már nem bírom tovább! Visszamegyek, és elmondok mindent Annusnak, hadd tudja meg! Talán jobb lesz így, mintha később tudják meg!

– De hiszen te mondtad az előbb, hogy ezzel megölnéd őket. A vonatban mondtad.

– Hiába minden, András! Nekem már nem lehet hallgatni. A Rozi mondta, mikor eljöttem az ősszel, hogy ha tavasszal – vagyis most – meg nem esküszöm vele, akkor a kislánnyal együtt a folyóba ugrik, hiszen már úgyse él soká, és akkor jobb, ha elemészti azt is magával együtt, mintsem hogy itt maradjon senki gyermekének. Látod, nekem tennem kell valamit!

– Hát akkor öld meg magadat!

János rámeredt András hidegen néző arcára.

– Igen – mondta András –, öld meg magadat! Akkor ők nem tudják meg!

– És te?… te is megtennéd?

– Én? – húzta ki magát András. Én nem! Olyan nincs!!

III.

Sokáig mentek. Hallgattak.

Később András fütyörészni kezdett. János ezt nem bírta. Megkérdezte:

– Mit mondasz te itt, mikor ősszel hazamegyünk?

– Ugyan hagyd el már!

– Mégis, mit mondasz?

– Semmit… – Majd hirtelen dühvel felkiáltott: – Hogy hazamegyek az anyámhoz!

– És elhiszi?

– El. Mondtam neki, hogy jobb, ha az anyám nem is tudja, hogy vele élek!

– Én nem tudnék neki hazudni.

– De hiszen nem mondtad még meg neki, hogy a feleségedhez és gyermekedhez kell idejönnöd?

– Nem…

– Hát akkor mit mondasz?

– Hogy nem tudok egész télen tétlenül itt ülni, hogy elmegyek értük dolgozni!

András csodálkozva nézte Jánost… – Hát ezért fonod éjjelnappal a kosarakat egész télen?

János szeme boldogan felcsillant:

– Igen.

De János már nem hallgatott Andrásra. Lélegzetelszorultan egy kislánykát nézett, akit az apja vezetett kézen fogva. A kislánykánál egy baba volt, mire néha mosolyogva ránézett…

– Nézd, András! – lihegte János. – Nézd, babája van!

– Az – állott meg András is… – Milyen szép baba, és hogy örülhet neki! Nézd, hogy mosolyog rája!

– Az apja vette neki… – suttogta János. – Te – lobbant ki Jánosból forrón az érzés –, te, ha mi is vennénk babát?! Nézd, ott egy bolt.

András ijedten kapott az induló János után:

– Megállj!

– Gyere, gyere, ott a bolt!

– Ne menj János! – könyörgött még András.

– Miért?

András szégyenkezőn nézett le a földre.

– Nekem nincs pénzem… aztán én nem vehetek!

János megütött örömmel, igen melegen kérdezte:

– Hát akarsz venni te is?

Hirtelen átölelte Andrást:

– Ugye, akarsz?

András hatalmas teste úgy reszketett, hogy János alig tudta ölelésével talpon tartani…

– Úgy szeretnék venni, János!

– Jaj! – kacagott János. – Hát ugye, hogy te is akarsz venni!

És mint akit nagy boldogság ért, csak ölelte Andrást… és közelhajolt, hogy András jobban lássa, hogy elhiggye igazi örömét:

– Gyere, én adok neked kölcsön! Már hogyne adnék! Gyere!

Az úton majdnem elgázolta őket egy autó, mert kézen fogva úgy szaladtak át az úton, mint két gyerek, akik szivárványt keresnek mosolyogva.

A boltban sokáig választottak. Végre megegyeztek.

A boltos csodálkozva nézett a két rongyos külsejű emberre, akik láthatóan utolsó garasaikat adták a szép és drága babákért. És milyen boldogak voltak, amikor a babákat simogató nézésekkel eltávoztak!

– János! – állott meg az utcán András.

– No?… – ragyogott vissza János szeme.

– Olyan szép ez a baba! Tudod, ha én most nem vehettem volna, hát talán meg is haltam volna!

– András! – kiáltott fel János. És András szörnyű nézése elől, amelyben a baba félelmes árnyékká nőtt – a kabátja alá rejtette a puhatestű, bársony kis babát.

IV.

Kiértek a városból. Útjuk most már a mezők között vezetett. A nap ragyogott, minden csupa napfény volt – kacagás. A tavasz simogatta a kikelt magokat, és a fény átfoghatatlanul bensőséges volt a megnyílt szemű mezők fölött. Csak az ő arcukon nem fogott a fény. Mintha a saját árnyékuk alatt menetelnének.

A mezők tavaszi áradásában egyre fáradtabbak.

– Vajon mit csinálhatnak? – próbálkozott a szóval János.

– Kik?

János fázón nézett körül.

– Hát ezek itt!…

A töltés alatt elhúzódó kis falura mutatott.

– Azt gondoltam, hogy azokra a másikokra kérdeztél?

János elakadt lélegzettel állott meg:

– Te azokat jobban szereted?

András nem felelt a kérdésre.

– Gyere, siessünk, mert még elkésünk a munkára való jelentkezéssel!

Nagy sokára szólalt meg újra:

– Te ezeket talán jobban szereted?

János majdnem összeroskadt a kérdés súlya alatt…

– Nem, nem! De olyan különös, hogy ma itt leszek náluk, hogy megcsókolnak!…

– Azok is megcsókoltak még ma reggel!

– Meg!

– Hát akkor?…

– Ó – mondta – ó… – És mint akit nagyon meglöktek, tántorgott.

 

V.

Már fent jártak a nagy folyó töltésén. A töltés alatt könnyen és kék nyugodtsággal futott a nagy víz. Előttük pár száz lépésnyire a gigászi híd hajolt át fölötte a magas túlsó partra.

– Te, András, mikor reggel eljöttem, a kisfiam azt kérdezte, hogy miért nincs testvérje?

András a vizet nézte egyre nagyobb derüléssel…, mint mikor a nap kel a magas hegyek mögött, és a vizek tükréről lefogy [33] a sötétség…, mintha fölmérte volna már a mélységeket…, arcán szétáradt a reggel biró nyugodtsága…

János hévvel beszélt, látszott, hogy András bízó feleletét akarja, mert látta András szétáradó hatalmas derűjét!

– Én azt hiszem, hogy Janika szeretné a kislányomat…, jaj, ha azt mondhatnám neki: nézd kisfiam, itt a testvéred!

András mosolygott…

– Egész biztosan – erősködött János.

Andrást mintha lelökte volna ez a bízás a töltés pereméről egy-két lépéssel…, aztán szilárdan indult a víz felé.

– Mit akarsz ott lent? – sikoltott János.

András megállott. De a nézése a víz tükrén játszott…

– Miből gondolod, hogy Janika szeretné az itteni kis Annuskát?

– Abból, hogy testvérek!

– Nem testvérek azok!

– Már miért ne volnának?

– Mert csak azok testvérek, akiknek az anyjuk egy! Én tudom. Mikor az én anyám meghalt, és jött a másik asszony, akkor nekem menni kellett a házból! A másik asszony gyerekei nekem nem lettek testvéreim!

– De hiszen az apád?!…

– Ó, az a másik asszonnyal tartott.

– András! – kiáltott megrendülten János.

András mintha belelátna Jánosba, hideg, kegyetlen tisztasággal nézett át rajta… – Ugyan János!… A gyerekek anyjukkal mennek! Ez a két asszonyunk soha se érti meg azt a másik kettőt!… Ez a kis baba, látod, ez értette meg velem. Nekem a második asszony soha sem adott semmit! Igen, mikor itt vagyunk – azok nem élnek… Mikor ott vagyunk – akkor meg ezek halnak meg! Egyikük mindig halott… Én többé nem megyek se ide, se oda!… Akkor talán ők…

– András, hallgass! – ordított fel János.

András kiegyenesedett…, fiatal, szálas termete megnőtt, az árnyéka ott játszott a víz átlátszó, tiszta tükrén…, és az egy hirtelen mindent megölelő mozdulattal az árnyéka alá bukott…

Mire János a vízre nézett, azon már újra csak kék derű volt.

Emberek futottak feléje:

– Miért tette?!… – kiabálták.

János bénán, összeroskadtan nézett a vízbe, amely nyom nélkül elnyelte András fiatal testét… El akart osonni… De nem lehetett…

Egy kis baba úszott a vízen arccal lefelé fordulva, mintha ő sírná a roppant, gyilkos vizeket…

És János a mélységet kutató emberek szemeláttára egy másik kis babát hajított a vízbe!

Forrás: Kalangya 1. évf. 1. sz. 1932. máj. 1.

 

Kristály István (1900-1944): Fagylalt

 

Kristály István (1900-1944): Fagylalt

 

A kisvárosi, szürke, poros, halott szemű utca egyik oldalán van a cukrászda. A főutcán. Előtte a gyalogjáró átalakítva Abbáziává. Két kis ládába ültetett oleánder áll a gyalogjáró szélén, mögöttük zöldre festett, alacsony léckerítés. A két fácska között pléhasztal fehér márványt utánzó festéssel.

Az egész Abbázia olyan megrendítően nevetséges, hogy sírni lehet rajta. Ez a primavera… ez a Riviera…

A por fölött, a kiégett, régi esőktől ragyázott, szomjas aszfalt ájult szürkeségén és a sunyi kis boltocskák lehullott redőnyein izzó és mégis melegtelen hőség fehérlik, lustálkodik mozdulatlanul. Csak a szemközti kávéház zölden villanó ablakai lesnek, várnak… Kialudt, tükrözés nélküli ablakok. Minden mindegy ablakok.

A cukrászdában fekete hajú, fekete álomként szundikál a sütemények felett Nusika.

Dél múlott. A hivatalnokok és munkások fáradt ritmusos sora kifogyott az utcából. Árva, béna csend feküdt álmosan a tisztes házak vak sorai közé. Mint a kotta fekete vonalain a zászlótlan szünetjel.

A kávéház is üres. Csak Bözsike, a kaszinós kisasszony ül a helyén. Élettel fizetett helyén. Szalmasárga haja a szeme fölé lóg. Fekete szemei betöltik a sárga réseket, öklei közé támasztja magános, mindenkinek alázatos fejét.

Nusi (becsukja a süteményes szekrénykék ablakait): Jaj, de meleg van… Most már úgyse jön senki. (Kiáll az ajtóba.) Üres az utca… (Sóhajt.)

Bözsike (ebben a pillanatban emeli föl fejét. Átbámul a cukrász kisasszonyra. Sárga feje feljajdítja a csendet): Ni, a picike!… Jenő mondta, hogy Nusika a neve… Anna… (Sóhajt). Én is cukrászdában kezdtem.

Nusi: Ni, az a személy idenéz! Azt mondják, hogy a Jenő…

Bözsike: Csinos kis leánynak látszik. Az a Jenő mégis egy rongy!… Különben ez nem tartozik rám. Vigyázzon a picike!

Nusi: Mit néz az ide? Hogy ilyen személyek is léteznek! Hogy nem sül ki a szeme!

Bözsike: Az a Jenő, amilyen rongy… minden kitelik tőle. Sajnálom a picikét. De hát Jenő gazdag és előkelő. Mi annak egy ilyen picike?… Milyen buta voltam én, te jó Isten!

Nusi: Hogyan tud egy úriember, mint Jenő, egy ilyennel szóba állani? De talán nem is igaz… Csak az irigyeim pletykálják. Ma délután különben eljön, majd akkor iparkodom megtudni tőle.

Bözsike: Az a Német, az elvett volna, az a kárpitos. Hogy milyen szerelmes volt az belém! Minden nap bejött a cukrászdába szegényke, hogy süteményt egyen, pedig talán nem is ebédelt. De kinek kell egy ilyen szegény kárpitos? Melyik tizennyolc éves leánynak, aki szép? Én pedig szép voltam. Hiszen még ma is kellek! Pedig… Ez a Jenő is hogy bolondul értem. Ha tudná, hogyan utálom! Mindig Gézára emlékeztet. Az is éppen ilyen szőke volt. Ilyen epedő… Talán most kárpitosané lennék, ha az a Géza nem eped úgy… Tisztességes asszony… gyermekeim volnának?

Nusi: Eh, mit néz a személy engem? (Bemegy a cukrászdába.) Ma eljön Jenő. (A tükör elé áll, figyelmesen nézi magát.) Azt mondja Jenő, hogy a hajam… (Megreszket.) Meg a szemem fekete gyémántok! Jaj, olyan kedves fiú!

Bözsike: Bement… Eh, mi közöm hozzá! A múltkor, mikor összetalálkoztam vele az utcán, rám se nézett. Persze, már bemondták neki, hogy a Jenő hozzám jár. Talán féltékeny… De… akkor már vége a picinek. Én tudom. Pfuj, de meleg van! (Feláll, hátrafordul, nézi magát a mindig mögötte levő tükörben. Homlokán és szája körül masszírozni kezdi a ráncokat.) Öregszem… No, mi az?? (A szeméből könnyet töröl ki.) Hja, így van! Nincs éjszakám. Én már nem álmodom többé. A Nusi, az még talán álmodik. De mi az ördögöt akarok én evvel a Nusival? Olyan lesz, mint én. Aztán kész. Pfuj, de ronda dolog a szerelem!

Pikoló (Bejön. Csinos, fiatal gyerek. Egészséges és mosolygó szemű). Kezit csókolom, Bözsike nagysád!

Bözsike: Szervusz. Már bejöttél?

Pikoló: Be.

Bözsike: Úgy látszik szeretsz bent lenni! Buta vagy. Nem lenne jobb otthon aludni? Hiszen csak háromkor kellett volna bejönnöd!

Pikoló: Szeretek itt lenni. Megkértem a Janit, hogy menjen előbb haza.

Bözsike: Miért szeretsz itt lenni? Mi jó itt? Ez a bűzös levegő? Ez a fullasztó meleg? Jobb lenne, ha vigyáznál magadra. Ha ilyenkor pihennél! Mit szólt a főúr?

Pikoló: Kint alszik az udvarban.

Bözsike: Csak mi vagyunk mindig talpon. Nekünk mindig helyen kell lenni. Jobb volna már nem élni!

Pikoló: Bözsike nagysád beszél így?

Bözsike: Én. Hát mit ér így élni? Hát mi jó van nekem ebből az életből? Mondd!

Pikoló: Pedig én azt hittem, hogy Bözsike nagysád örülhet az életnek!

Bözsike: Aztán miből hitted?

Pikoló (Elpirultan, csillogó szemmel nézi): Hiszen mindenki a kedvében jár!

Bözsike: Buta vagy. A kedvemben jár? Nem rossz!

Pikoló: A Jenő úr is. Pedig az a leggazdagabb és legelegánsabb úr itt.

Bözsike: Azt a piszkot ne is említsd!

Pikoló: Kegyednek nem tetszik?

Bözsike: Az egy utolsó ember!

Pikoló (Csodálkozik): Igazán!

Bözsike: Ha én mondom, elhiheted?

Pikoló (Lelkesedéssel): Elhiszem, Bözsike nagysád, elhiszem! (Gyorsan) Hiszen olyan jó, hogy nem tetszik kegyednek!

Bözsike (Nevet): Miért olyan jó?

Pikoló: Azért… mert…

Bözsike (hirtelen élesen nézni kezdi): No?

Pikoló (Hallgat. Zavart. Nem tudja, hova nézzen. Fél, hogy meglátják.)

Bözsike (csendes, ijedt meghatódással): Pistika…

Pikoló (Felnéz, szemében különös, meleg borong): Nekem csak anyám van… csak az szólít így… az tud csak így szólítani…

Bözsike: Nekem is csak az anyám jó…

Pikoló: De magát mégis… mások is szeretik!

Bözsike: Szeretnek?

Pikoló: Hát nem?

Bözsike: Nem!

Pikoló: Lehetetlen!

Bözsike: Pedig úgy van… engem senki sem szeret!

Pikoló: Kegyedet?

Bözsike: Éppen engem nem! Hát ki vagyok én? Egy utolsó!

Pikoló (Fájón, megütötten kiált): Mit mond?

Bözsike: Ó, Pistika… Pistika!

Pikoló: Bözsike nagysád, nem tudom, de olyan különöseket mond… én mindig szerettem magát! Higgye el… most is azért jöttem előbb, hogy magával beszélgethessek! Maga mindig olyan jó volt hozzám!

Bözsike: Csacsi vagy!

Pikoló: Ha maga nem védelmez, a főúr kirúgott volna azért a tálcáért, amit eltörtem.

Bözsike: Megfizettem neki!

Pikoló: Megfizette?

Bözsike: Meg. Kifizettettem Jenővel. Van neki. Ez a főúr meg olyan szegény, mint mi vagyunk.

Pikoló: A Jenő úr fizette ki?

Bözsike (A pikoló elsápadt arca meglepi): De én…

Pikoló: Ugye csak kölcsönbe fizette ki?

Bözsike: Igen… (Nagyon szomorúan.) Ó, én mindent visszafizetek neki!

Pikoló: De örülök!

Bözsike: Te haragszol Jenőre?

Pikoló: Nem tudom… nem szeretem!

Bözsike: Pistika… gyere közelebb!

Pikoló (Reszkető, kigyúlt boldogsággal áll a magas pult elé): Bözsike…

Bözsike: Ó, te kis… te kis Pistika fiam… kisfiam… (Megsimogatja a fiú lágy, selymes, engedelmes haját): Hát nem szereted Jenőt?

Pikoló: Utálom… szemtelen!… Hogyan beszél sokszor kegyeddel?

Bözsike: És… és ezért nem szereted?

Pikoló: Ezért… Én kegyeddel úgy szeretnék beszélni, mint anyámmal… mint akit legjobban szeretek… Ó, én úgy szeretem kegyedet!

Bözsike (nagyon ijedten): Te szeretsz engem?

Pikoló (mindenre fénylő szóval): Nagyon… higgye el, csak kegyed miatt jöttem most is ilyen korán… mindig kegyedet szeretném látni!

Bözsike (elhúzódik Pistika szavai elől): Ne szeress… Ne… Ne szeressen engem, Pistika… Hiszen én…

Pikoló: Mondja, Bözsike, miért sír maga mindig? Látom, már ma is sírt… Az anyám is mindig sír… Hát miért sírnak maguk?…

Bözsike: Jaj, te… Ha én azt elmondanám nek… magának, magának Pistika!…

Pikoló (elhatározottan): Bözsike nagysád!

Bözsike (a fiú arcát simogatja nézésével, eleső lecsukódásokkal): Az anyja sír?

Pikoló: Mindig… én mikor láttam, hogy kegyed is, akkor… akkor arra gondoltam, hogy testvérek! De miért nem tegez?…

Bözsike: Jaj, már nem lehet!… Már nem… Ó, én tudom, [292] hogy már nem!… Hanem hogy az anyja testvérem?… Azt mondja?

Pikoló: Igen… Hiszen kegyed éppen olyan jó!

Bözsike (a szívét keresi reszkető kezeivel): Jaj!

Pikoló: Megbántottam?

Bözsike: Úgy szeretnék meghalni!

Pikoló: Akkor…

Bözsike: Akkor?

Pikoló: Akkor én is meghalnék!

Bözsike (rábámul a fiú elszánt arcára): Hallgasson! (igen boldog, bágyadt zokogás felé hulló szóval) Hiszen ez a beszéd megöl engem!

Pikoló: Kegyednek már megint fáj valami… Hiszen sírni akar! Pedig azt gondoltam, hogy ma megörvendeztetem… úgy szeretném, ha megtehetném, ha elfogadná tőlem!…

Bözsike (gyűlölő gyanúval): Mit?

Pikoló (hamvas bátortalansággal): Egy fagylaltot… Olyan meleg van!

Bözsike (élesen): Egy fagylaltot akar nekem fizetni?!

Pikoló: Igen… Ha elfogadja?

Bözsike (egyre riadtabban): Miért?… Mit akar vele?

Pikoló: Mert… (Könny csillog a szemében.) Mert én olyan nagyon szeretem kegyedet!

Bözsike (Sikolt): És aztán?

Pikoló: Aztán… Ne haragudjon, kérem!

Bözsike (ellenségesen, mint aki ölni akar): És aztán?

Pikoló (elszántan, fölemelkedően): Aztán elmegyek innen.

Bözsike: Hová?

Pikoló: Nem tudom… csak el innen!

Bözsike: És az anyja?

Pikoló: Elviszem magammal a fényképét… (Magára talált boldogsággal.) És mellette a magáét!

Bözsike: Mellette… az anyja képe mellett az enyémet?… De hol vette maga az én fényképemet?

Pikoló: Itt a szomszédban, a fényképésznél.

Bözsike: Eladta magának a fényképemet? (Összeomlott kétségbeeséssel.) Hát már idejutottam? (Két kezét arcára csapva zokog. Szörnyű vígasztalansága megrázza a kis pikolót.)

Pikoló: Bözsike nagysád, kérem, ne sírjon! Bocsásson meg! Hiszen az életemet is odaadnám kegyedért!

Bözsike: Ó, én már olyan vagyok, akinek a fényképét is eladják!

Pikoló: Ne törődjön velük, Bözsike nagysád! Éntőlem már senki el nem veheti! Én megőrzőm, amíg csak élek!

Bözsike: Amíg csak él?

Pikoló (Elsírja magát hangosan): Míg csak élek! Higgye el! Igen, mint az anyámét!

Bözsike: Mint az anyjáét?… Akkor… akkor elfogadom, hiszen ezt én már nem is reméltem, hogy maga… hogy valaki engem… (a feje lekoppan a pultra) így… (Zokog. Majd felnézett nehezen guruló, arcán titokzatos utat szántó könnyei alól.) De hiszen maga nem ismer engem!

Pikoló: Akkor is látom, ha behunyom a szememet!

Bözsike: Akkor is?

Pikoló: Álmomban is…

Bözsike (Hirtelen felkap egy butélia bort, letörte a nyakát. Piros, égővörös bor folyt a kezére, mint a vér… lepatakzott a szürke pult alá… megingott trónja alá… Egy pillanatig vérző kezeire döbbent… aztán szüppögő, gyámoltalan, jeltelen, elfeledett sírással megmosta arcát a bor vérében.): Nézze, Pistika, én ilyen vagyok…

Pikoló: Én mindig így láttam magát, ha lehunytam a szememet… Hogy halovány… hogy szenvedő…

Bözsike: (Az ökleivel mossa az arcát.) Akkor elfogadom magától a fagylaltot!

Pikoló: (Meghajol a boldogsága terhe alatt.) Szaladok!…

Bözsike: (Álmodó-remegőn áthajol a pulton, hogy láthassa a pikoló friss sietését.) Most ért az oleánderek alá…. (Sóhajt boldogan, reggel-tisztán.) De ki az, aki utána megy a cukrászdába? (Lehunyja megvert szemeit és úgy nyöszörgi):

A Jenő!! 

Forrás: Kalangya 1. évf. 5. sz. 1932. szeptember